Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

Napjaink zűrzavaros és áttekinthetetlen balkáni politikai történései és kegyetlen háborús eseményei azt igazolják, hogy nem árt – akár önös érdekből – tisztában lennünk ennek a sajátos történelmi múlttal, jelenünkben pedig a szemünk előtt átalakulóban lévő történelmi képződménynek a sokszor irracionalitásoktól sem mentes belső logikájával – ha létezik egyáltalán ilyen. A magyar politikai közgondolkodás és történelemtudomány a múlt századtól egészen a két világháború közötti időszakig kitüntetett figyelemben részesítette ezt a térséget. Számos olyan jelentős magyar származású alakja van a közös osztrák–magyar politikai elitnek, akinek neve a szomszédok emlékezetében ellentmondásos képzeteket kelt, s valljuk meg, gyakran reflexszerű a priori ítéletet ragasztanak működésükhöz. Két életrajzot villantunk fel itt egy folyóirat kapcsán, Kállay Béniét, az Osztrák–Magyar Monarchia közös pénzügyminiszteréét és Silvije Strahimir Kranjăevic horvát költőét. A sors szeszélye, avagy más, talán titkos politikai játszma folytán őket a Szarajevóban 1895-től 1903-ig megjelenő Nada (Remény) című folyóirat kötötte össze, amolyan igazi „monarchiás" kapcsokkal: az egyik oldalon a hatalmat, a világos politikai célt és a pénzt, a másikon pedig a tudást, a helyi kulturális viszonyok alapos ismeretét, a nemzeti irodalomban betöltött kitüntetett szerepet és a nemzeti értékek iránti elkötelezettséget találjuk. Ismerős szituáció: művész és hatalom ősrégi története. A helyzet talán csak annyiban tér el a szokványostól, a századforduló irodalmából is jól ismerttől, hogy rárakódnak egy ellentmondásos történelmi közeg, a Balkán kötelező aktuális politikai rekvizitumai: az egymásnak feszülő nemzetek viszályai.

Kállay Béni (1839–1903) egyike volt azon távlatos gondolkodású politikusoknak és történészeknek, akiknek karrierje összefonódott az 1878-ban okkupált Bosznia és Hercegovina történelmével. A tanulmányait magánnevelők irányítása alatt végző Kállay a kezdetektől diplomáciai pályára készült. A kor ismert orientalistájánál, Vámbéry Árminnál törökül tanul, de kiválóan tud oroszul és szerbül is. Igazi diplomáciai karrierje akkor indul el, amikor gróf Andrássy Gyula 1867-ben kinevezi belgrádi főkonzullá és diplomáciai ügyvivővé. 1872. július 13-tól augusztus 13-ig körutazást tesz Boszniában, s utazásáról naplót vezet. Ezek a személyes benyomások döntő befolyással lehettek tudósi és politikai pályájának egész későbbi alakulására. Hazatérését követően bekapcsolódik a belpolitikai életbe, s egyik leghívebb támogatója lesz Andrássy keleti politikájának. Kiadja A szerbek története 1780–1815 című könyvét (1877), majd a rákövetkező esztendőben két fontos tanulmánya jelenik meg. Az egyikben, a Magyarország Kelet és Nyugot határán című dolgozatában, mintegy előrevetítve egész pályafutása terrénumát, ekképp húzza meg a Kelet határát: „…végigvonul egész Ázsián, az Al-Duna mentén és az Adria mellett enyészik el végkép, bágyadtan és megtörve a küzdelemben a Nyugot hatalmasan előrenyomuló szellemével." Értékelése szerint a Kelet és a Nyugat közötti közvetítő „vezérszerepre", ha akarja, Magyarország van hivatva. Pályájának későbbi alakulása ismeretében akár azt is mondhatnánk, itt fogalmazza meg politikai hitvallását, hiszen minden idegszálával azon lesz, hogy e történelmi törésvonal mentén segítse a nyugati szellem terjesztését. Oroszország keleti törekvései című munkájának bevezető gondolatából érdemes idéznünk, mert a most zajló szerbiai háború tükrében szinte próféciának tűnő gondolatokat fogalmaz meg: „A Balkán-félsziget népeinek viszonyaiban és történelmében fontos, sőt mondhatni döntő szerepet játszik az orosz befolyás, a nyílt vagy titkos orosz beavatkozás. Oroszországnak a Balkán-félsziget neve alatt ismert tartományok ellen irányzott törekvései kétségkívül a világ-történet egyik legérdekesebb mozzanatát képezik, de figyelmet érdemelnek már gyakorlati szempontból is, tekintettel a jövőben létesülhető alakulásokra." Kállay e dolgozatában arra vállalkozik, hogy e törekvések gyökereit felkutassa, s rámutasson arra, hogy mindezek „miért tekinthetők jelenleg az orosz külpolitikának mintegy dogmája gyanánt". Az orosz történelem részletes bemutatása utáni következtetése az, hogy Oroszország a leghatározottabban a szerbeknek a török uralom elleni 1804. évi felkelése idején lépett fel, „nemcsak a keresztény hit védelmében, de egyszersmind a rokon szláv fajok védője gyanánt". Meg kell említenünk utolsó jelentős történelmi tárgyú munkáját is, hiszen ez is szerb vonatkozású, A szerb felkelés története 1807–1810 című könyvről van szó, amelyet hátrahagyott kéziratai alapján Thallóczy Lajos adott ki 1909-ben.

Néhány esztendős külügyminisztériumi szolgálat után, 1882. június 4-én a király kinevezi közös pénzügyminiszterré, s egyúttal a megszállott tartományok legfőbb kormányzójává. Kállay irányítása alatt Bosznia-Hercegovinában jelentősen megszilárdul a közigazgatás és a közbiztonság, s a tartományban látványos gazdasági fellendülés veszi kezdetét. Modernizációs törekvéseinek alapelve volt, hogy a tartomány saját lábán álljon meg, amit a nemzeti érzületű történetírás Bosznia kizsákmányolásaként interpretál. Mellesleg a folyóirat pénzügyi terveiben is hasonló szigorral járt el. Kállay minden eszközt – politikait és kulturálist – bevetett annak érdekében, hogy a boszniai horvátokat, szerbeket és muzulmánokat lojális alattvalókká tegye. Már abban az időben is nehéz politikai feladatnak tűnt a három nemzetiség és a három vallás egy tető alá hozása. A nagyhatalmú miniszter, akinek egész működése alatt hihetetlenül pontos és részletes áttekintése volt a politikai és kulturális történések felett, alternatívaként e három népnek a bosnyák nemzetté válást, a bosnyák nyelvet nyújtotta. A kor számos jelentős tudósa is támogatta ebbeli törekvésében, így a neves horvát származású szlavista nyelvész, Vatroslav Jagic is. Bár a felkínált „bosnyák" alternatívával egyik nemzet sem volt elégedett, a kétségtelen civilizációs és gazdasági fellendülés egy ideig feledtette a háttérbe szorított nemzeti érzéseken esett csorbát. Szarajevó mint a tartomány fővárosa nagyon jól tükrözte az országban végbemenő változásokat. A közel negyvenezer lelket számláló városban egyik napról a másikra kormányzósági hivatalok, iskolák és kórház épül, szélesítik az utcákat, bevezetik az elektromos áramot, és megépül a villamospálya. A kulturális és közélet is felpezsdül. Minden arra vallott, hogy a Balkán szívében – Kállay szándékának megfelelően – egyik napról a másikra igazi európai város nőhet ki. Kállay Béninek nagy formátumú kulturális terveihez sikerült közvetlenül vagy közvetve megtalálnia a megfelelő embereket. Ezek közé tartozott a horvát költészet legjelesebb személyisége is, Silvije Strahimir Kranjăevic.

Bár Silvije Strahimir Kranjăevic életének döntő részét a XIX. században élte le, mégis a XX. századi horvát költészet vezéregyéniségének számít. A Krk szigetével szemben elterülő történelmi nevezetességű tengermelléki Senj városában született 1865. február 17-én. Apja városi tisztviselő volt. Gimnáziumi tanulmányait szülővárosában folytatta, ám érettségi vizsgát nem tett. Későbbi önéletrajzi írásában ekképpen emlékezik vissza az eseményekre: „Osztályunk tele volt valamiféle jakobinusokkal, csak egy vezér hiány-zott. Én kitűnő tanuló voltam, egyáltalán nem féltem, de voltak barátaim, akiket az elbukás veszélye fenyegetett. Nagyon a szívemhez nőttek, el sem tudtam volna képzelni az életemet nélkülük. Miután megtiltották nekik az érettségi vizsga letételét, így aztán és sem mentem el." Emberi és erkölcsi kvalitásait bizonyítandó lelkészi pályára készül. 1883-ban a neves római Collegium Germanico-Hungaricumba küldik, ám hat hónap elteltével hazatér. Amikor a hazatérés mellett dönt, ahogy írja, szíve parancsára hallgat: „Fuss, fuss! Itt elfelejted anyanyelvedet is, elfeleded nemzetedet. Fuss, fuss…" A haza iránti már-már romantikus lángolás sorsának későbbi alakulásában is nagy szerepet játszik, hiszen az igazi hazától, Horvátországtól távol, Boszniában kell leélnie az életét. Életpályája Zágrábban folytatódik, ahol közel kerül a kor ünnepelt, hazafias és hazafiaskodó költőjének, August Haramba‰icnak (1861–1911) az irodalmi köréhez. Első verseskötete Senjben jelenik meg 1885-ben, Bugarkinje (Sirámok) címmel. A kötet versei a poétikailag kiürült illír nemzeti romantika költészetének látható hatása alatt íródtak. Hogy biztos egzisztenciát teremtsen magának, Zágrábban elvégez egy tanítóképző tanfolyamot. Ennek köszönhetően szülővárosában kezdheti meg gyakornoki tanítói működését. Első igazi munkahelye a bosznia-hercegovinai Mosztar kereskedelmi iskolája, de itt csak három hónapot tölt, Livnóba kerül, majd innen 1889-ben Bijeljinába, aztán ismét vissza Livnóba. Felesége – akivel 1898-ban lép házasságra – későbbi, a költő életét bemutató visszaemlékezéseiben a folytonos áthelyezések okaként a következőket írja: „Miután Silvije nem ismerte a boszniai viszonyokat, kezdetben túlságosan is őszinte volt; »horvátul« beszélt, másoknak nyíltan és őszintén szólt Horvátországról, annak eszméiről…" A folytonos áthelyezések kora 1894-ben ér véget, amikor a szarajevói tanítóképzőbe kerül, majd 1894-től állami tisztviselő lesz, ettől kezdve élete összefonódik a Nada című, kéthetente megjelenő folyóirattal, amelynek szerkesztőjeként tevékenykedik annak 1903-as megszűntéig.

Az 1898. esztendő a költő pályafutásában jelentős dátum, ekkor jelennek meg Válogatott versei (Izabrane pjesme, 1898.), az a kötet, amely őt egy csapásra a horvát líra élvonalába emeli. E versek már egy kiforrott, érett, nagyon eredeti, költői nyelvezetében hallatlanul tudatos, témaválasztásában is kiegyensúlyozott költőt, egyszóval az igazi Kranjăevicet mutatják. Amíg a Sirámokkal maga is a „stagnáló" periódust erősítette, a Válogatott versek révén élére állt annak a lírai korszaknak, amely a horvát irodalomban napjainkig tart, s amelynek alapvető ismérve egyfelől a „horvát nemzeti szellem" jelenléte az irodalomban, másfelől pedig a metafizikai témák, a nemzetitől való elszakadás erőteljes szándéka. Ez a polarizáció Kranjăevic költészetével rögzült, vált véglegessé s egyben megkerülhetetlenné. A saját egyéni sorsát a kiszolgáltatott nemzet sorsával összekötő költő, bár e kötetében folytonosan megfogalmazza elvágyódását az éteri világba, mégsem szakad el a földi léttől, hiszen a váteszi szerep teheti őt igazán nemzetivé, a nemzet irodalmában jelentőssé.

A következő kötet, a Trzaji (Rezzenések, 1902) az utókor értékelése szerint már haloványabb, mi több költői hanyatlásról, befelé fordulásról árulkodik. Bár a Rezzenésekben visszaköszönnek a Válogatott versek kapitális témái, a kötet egészét mégis a hangulat, a nyugtalanság, a lemondás, az új érzékenység, az új század életérzése, egyszóval a spleen uralja. Ennyiben a Rezzenések mindenképpen fontos állomást jelentenek az igazi modern horvát költészet megteremtése irányában.

Költői működésének 25. évfordulója alkalmából a horvát írók társasága a súlyos beteg költőt megsegítendő válogatott verseit tervezte kiadni. A költő a Pjesme (Versek, 1908) megjelenését már nem érte meg, 1908. október 29-én elhunyt. E vékonyka, mindössze húsz verset tartalmazó kötet volt az utolsó, amelyhez köze volt. Ezekben is a hangulati líra dominál, de jelzésértékkel régi önmaga, a Válogatott versek Kranjăevice is jelen van.

Kranjăevic költészete által a horvát irodalomban – nem csak képletesen szólva – kopernikuszi fordulat következett be. A múlt század harmincas éveinek közepétől kibontakozó s a magyar reformkor eszmevilágával nagyon rokon illír mozgalom, amely a szépirodalom pragmatikus szemléletének jegyében a nemzeti érzületet és felbuzdulást állította figyelme középpontjába, az ebből fakadó poétikai szemléletével tartósan bebástyázta a horvát irodalom későbbi fejlődését. Az alapvetően politikai okokból eszmeileg kellően ki nem forrt kor ennélfogva nem tudta beteljesíteni az irodalmi romantikát: olyan torzó maradt, amely még a XIX. század második felében, mi több, századunk elején is e romantika felélesztésén, továbbvitelén fáradozott. A horvát romantika továbbélésének, amit a szakirodalom a XIX. század második felének egészére vonatkoztatva posztromantikaként aposztrofál, csakis történelmi és politikai gyökerei lehettek: a be nem teljesült horvát álom, egy független és önálló, a történelmi horvát területeket, így Boszniát és Hercegovinát is egységesítő Horvátország létrejötte. Paradox módon az irodalmi modernség kerékkötője hosszú ideig éppenséggel a modern államiság utáni vágyakozás lett. Mi sem logikusabb hát, hogy a „világpolgár" Kranjăevic az irodalmi kibontakozást kezdetben az univerzum, a csillagok irányában kereste, majd pedig – talán szembesülve ennek az útnak a járhatatlanságával – a nirvánában.

Kranjăevic felfogásában az irodalomnak, miként magának a költőnek, küldetése van. A küldetéses költőszerep Kranjăevic óta létezik a horvát irodalomban. Ennyiben mindenképpen a XIX. századi illír mozgalom megteremtette költészet- és költőfelfogáshoz áll közel, annak egyenes ági leszármazottja. Bár költészetében dominálnak a század második felének eszmei arculatát meghatározó nézetek, de a XX. század új életérzése, a spleen is. Keveset élt, tragikus sorsú horvát költő volt ő is, akár a későbbi modernek.

A Kállay Béni kezdeményezte Nada elsődleges feladata az volt, hogy biztosítsa az osztrák–magyar kulturális politika jelenlétét a Balkánon. A folyóirat arculatának alapelveit maga Kállay fogalmazta meg a szarajevói tartományi kormányhoz 1894. február 14-én címzett levelében. Olyan szépirodalmi és oktató célzatú illusztrált folyóiratot képzel el, amely az olvasóközönség műveltségéhez igazodva, a tudomány és a művelődés legkülönfélébb területeiről is szólva beszámol a tartományban végbemenő pozitív gazdasági és kulturális változásokról. Egyáltalában nem olcsó és propagandisztikus célokat szolgáló folyóiratról van itt szó. Kállay elképzeléseiben az igényesség elsőrendűnek minősül – költségvetését is ehhez méri.

Kállay a folyóirat főszerkesztői teendőivel a horvát származású Kosta Hörmannt (1850–1921) bízta meg. A szervezői tehetséggel megáldott és kommunikatív lojális udvari tanácsos a megszálló seregekkel együtt érkezett Boszniába, s egészen az összeomlásig ott is maradt. Hörmann a Kállay megfogalmazta célokat igyekezett teljes mértékben megvalósítani, s a rendelkezésre álló nagyon jelentős pénzeszközökkel – költségvetése közel 30 000 forint volt – a korabeli német, francia és angol folyóiratok színvonalát tűzte ki célul maga elé. Tervezeteiben arról szól, hogy óvakodni kell a vallási és nemzeti érzékenységet sértő témák emlegetésétől, legfőképpen pedig kerülni kell a politikai kérdéseket. Első helyen állnak majd a Bosznia gazdag és sokszínű kulturális múltját bemutató dolgozatok. A világos, egyszerű és a köznép számára is érthető stílusban megfogalmazott szövegeket gazdag illusztrációk teszik még vonzóbbakká. A folyóiratnak tipográfiai arculatával is jeleznie kellett, hogy európai folyóiratot tart kezében az olvasó. A mintegy tizennyolc rovatból álló lapban minden réteg megtalálhatta a kedvére való olvasmányt. Hörmann körutazásokat tett Zágrábtól Belgrádon át Szófiáig, hogy megnyerje a kor legismertebb tudósait és irodalmárait. Szinte mindenütt gyanakvással fogadták, mert alapvetően a bécsi kormány emberét látták benne, s kétségük sem volt a folyóirat mögött megbúvó politikai szándék felől. Silvije Strahimir Kranjăevic neve kellett ahhoz, hogy a kétkedőket megnyerje, s hogy valóban felsorakozzanak mindazok, akik majd e folyóiratot oly egyedülállóvá teszik az egész Balkánon. Kállay jóváhagyását követően a Nada a szarajevói tartományi kormány tulajdonában és kiadásában megjelenő folyóiratként indul útjára az 1895. esztendő elején. A kéthetente, tizenhat oldalon, színes borítóval megjelenő folyóiratnak volt egy nagyobb példányszámú latin betűs és egy kisebb példányszámú cirill betűs változata. Kállay különös gonddal ügyelt arra, hogy az előfizetők befizetéseiből és a reklámokból minél több bevétel folyjon be.

Kosta Hörmann, a főszerkesztő alapvetően a folyóirat körül adódó pénzügyi teendőkkel és a lap népszerűsítésével foglalkozott, az érdemi munka pedig szinte kizárólag Kranjăevicre, a szerkesztőre hárult. A pedáns költő hivatalnoki gonddal látja el a feladatát, s minden lépéséről tájékoztatja a főszerkesztőjét, aki szakmai ügyekben tökéletesen megbízik benne, s szinte mindenben egyetért vele. Bár a mély horvát érzelmeket tápláló költőben komoly kételyek fogalmazódtak meg a felkínált állás elfogadásának pillanatában, hiszen tisztában volt a kiadó elvárásaival, a feladat mégis vonzza: úgy érzi, ha kirekeszthető a napi politika, végre a horvát irodalom előmozdítása érdekében serénykedhet. Leveleiben felemlíti, hogy „végre mégis akadt egy hatalom, amely tekintettel van a könyvre és az irodalmárokra". A Nada szerkesztése a költőtől óriási szellemi és emberi áldozatot követelt. Hihetetlen mennyiséggel kellett megbirkóznia, minden kézirattal foglalkozott, s lelkiismeretesen válaszolgatott a szerzőknek, javította írásaikat. De maga is termékeny volt ebben az időszakban: hosszabb-rövidebb publicisztikai írásokkal gazdagította a lapot, recenziókat írt a hazai kiadványokról, külföldi szerzőkről, művekről, irodalmi jelenségeket mutatott be, értékelt képzőművészeti alkotásokat, fogalmazott szerkesztői üzeneteket, fordított stb. Felesége visszaemlékezésében bizonyára egyáltalában nincsen semmi túlzás, amikor ezeket írja: „Több alkalommal említette, hogy a Nadának az első folyóiratnak kell lennie a Balkánon, és őszinte bánatot érzett, ha valami nem sikerült neki, ha olyan írásokat kellett közölnie, amelyek rosszak voltak, vagy ha jelentéktelen képeket kellett lehoznia. Rengeteget kínlódott. Az összes korrektúra, az elsőtől az utolsóig, az ő kezén ment keresztül." Bár a folyóiratban a horvát, a szerb és a muzulmán szerzők elsőbbséget élveztek, állandó külső munkatársai révén a távoli irodalmak is megjelentek benne. A folyóirat összes magyar vonatkozású írása egy bizonyos Spicer Mórtól származott. Spicer Mór magyar királyi honvéd számtiszt volt, akinek nevéhez egy magyar–horvát és horvát–magyar katonai szótár is kapcsolódik, tehát nem egy literátus képzettségű ember. Több mint húsz írást tett közzé a Nadában: áttekintéseket a magyar irodalom fejlődéséről a kezdetektől saját koráig, bemutatta a jelesebb magyar írókat, így Vörösmartyt, Petőfit, Jókait, Eötvöst, Keményt, Tompát, Herczeg Ferencet és Gyulait, de több alkalommal jelentkezett a budapesti millenniu mi ünnepségekről szóló híradásokkal is. Hogy tudósításaiban milyen forrásokkal és szakirodalommal élt, nem tudható. Egyik ambiciózus tervéről maga Kranjăevic is beszámolt a Nada 1895. évi 15. számában: „A horvát költészet új német nyelvű antológiája állandó munkatársunk, Spicer Mór jóvoltából karácsony táján megjelenik Erfurtban". A könyv valóban megjelent, Kroatische Lieder und Ezählungen (Horvát versek és elbeszélések) címmel. A Nada szemlerovatának két magyar vonatkozású híradásáról külön is szólni kell: mindkettő Vajda Jánossal foglalkozik. Az első anonim szerzőtől való, s Vajda költői működésének ötvenedik évfordulója alkalmából íródott, a második a költő haláláról emlékezik meg, szerzője maga Spicer. A Vajdáról szóló híradásoknak, egyáltalában a magyar irodalmi élet bemutatásának azért van különös jelentősége, mert S. S. Kranjăevic és Vajda János költészete szinte azonos poétikai elvekre épül, s lírájuk két korszakon átnyúló helye és szerepe a nemzeti irodalmak fejlődésében is nagyon rokon.

A Nada működésének idején Boszniát és Hercegovinát szinte megszállták a karrierre vágyó, szokszor mohó hivatalnokok, új akarnokok, gyanús elemek és kémek. Ezek közül sokan, s ezt megint csak az asszony feljegyzéseiből tudjuk, gyakorta a Nada szerkesztőségében is felbukkantak, mi több, szerkesztőjének szerepében tetszelegtek, amiről a költő megvetéssel s kellő szégyenérzettel tudott csak szólni. Emiatt belső kételyek gyötörték folyamatosan. Egyes elemzők szerint költészetének mély pesszimizmusa szinte kizárólag ebből a meghasonlottságból táplálkozott. Működésének kilenc esztendeje alatt a Nada szinte észrevétlenül, ám így utólag szemlélve egyre nyilvánvalóbban távolodott el a Kállay és a Hörmann megfogalmazta eredeti célkitűzésektől, s vált a formálódó modern délszláv irodalmak balkáni hírmondójává, a századforduló európai irodalmi mozgalmainak ismertetőjévé.

Kállay Béni, a legfőbb mecénás halálával megszűnik Bosznia történelmének egyik „legelőkelőbb és legirodalmibb" folyóirata, melyhez fogható azóta sem jelent meg. Kranjăevicnek a kilenc évfolyam alatt szívós munkával sikerült megnyernie a balkáni térség számos jeles irodalmárát. Bár a folyóirat megszűntekor hivatalos indoklásban a kormány a folyóirat deficitjére hivatkozik, azonban sejthető, hogy inkább az időközben történt irányváltás nem volt ínyére a kiadónak. A Nada megszűntét Kranjăevic őszinte fájdalommal éli meg. Betegsége is ekkor hatalmasodik el rajta. Fizikai és költői hanyatlása mintha csak a Nada megszűntének volna a logikus következménye.

A Nada című folyóirat igazi kordokumentum, szerencsés találkozás két „monarchiás" férfiú között: egy nagy formátumú politikus és egy zseniális költő, a „csatakos szárnyú Ikarosz", a nagy horvát között.

Lukács István [Európai Utas 35.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010