Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

Azon a területen, amelyet ma Délkelet-Európának vagy röviden Balkánnak hívunk, a XIX. század elején mintegy 13–14 millió ember élt. Bár valamennyien az Oszmán Birodalom alattvalói voltak, etnikai, nyelvi és vallási szempontból rendkívüli mértékben különböztek. Ezt a megosztottságot részben az évszázadokon át tartó nagy népmozgásokra vezethetjük vissza. Részben pedig a térség domborzati viszonyaira, amelyek kedveztek a kisebb-nagyobb nép-csoportok zárványszerű megtelepedésének és fennmaradásának. A legnagyobb, közel 4 milliós népcsoportot a románok alkották. Őket – nem sokkal lemaradva mögöttük – a törökök követték, majd a görögök, a szerbek és a bolgárok következtek a sorban. Az ötödik legnagyobb népcsoport, az albánok száma viszont már az egymilliót sem érte el. Rajtuk kívül éltek még itt cigányok, horvátok, tatárok, zsidók, montenegróiak és egyéb kisebb szláv és nem szláv népcsoportok. Vallási szempontból egyszerűbb volt a képlet. A főleg görög, román és szerb ortodoxok az össznépesség mintegy 60 százalékát tették ki, a zömmel török, albán és bosnyák muzulmánok pedig kicsit több mint egyharmadát. A horvát, albán és egyéb római katolikusok aránya nem érte el az 5 százalékot, s a zsidóké kicsivel haladta meg az 1 százalékot.

A fenti népcsoportok kulturálisan integrált közösséggé – nemzetté – válása a XVIII. században kezdődött, és – a romákat is beszámítva – egészen napjainkig tart. E folyamat jellemző állomásai a következők voltak: 1. új irodalmi nyelv megalkotása és ennek kodifikálása szótárak, nyelvtanok és különböző irodalmi munkák segítségével; 2. a „dicső múlt" felfedezése vagy ennek hiányában megalkotása és propagálása a történetírás, a néprajz és a különböző művészeti ágak segítségével; s végül 3. olyan kulturális intézmények (akadémiák, múzeumok, egyletek, színházak) és iskolahálózatok felállítása, amelyek a fentiek szerint létrehozott szellemi kötőanyagok széles körű terjesztéséről gondoskodtak. Részben ezzel a kulturális jellegű folyamattal párhuzamosan, részben azt követve bontakozott ki a nemzetté válás politikai fázisa: az egyes népek felszabadító harca a török ellen, s e harc eredményeként saját állam – nemzetállam – létrehozása.

Múltjuknak, gazdag kulturális örökségüknek és az Oszmán Birodalomban játszott különleges szerepüknek köszönhetően a nemzetté válás élén a görögök jártak, akik hathatós brit, francia és orosz támogatással 1830-ra vívták ki függetlenségüket. Bár az új görög állam fennhatósága egyelőre még csak a Peloponnészosz-félszigetre és Attikára terjedt ki, a későbbiekben egyre újabb és újabb területeket sikerült elhódítania a törököktől. „Nemcsak az görög – nyilatkozta ezzel kapcsolatban a görög miniszterelnök 1844-ben –, aki a királyságban él, hanem az is, aki Janinában vagy Tesszalonikiban, Seresben, Drinápolyban, Konstantinápolyban, Trebizondban, Krétán és Számosz szigetén, vagy akármelyik országban, amelyik történetileg görög, illetve bárki, aki görög fajú." Ez a program Megali Ideaként, azaz Nagy Eszmeként vonult be a görög nemzeti tudatba és a történelembe egyaránt.

A görög függetlenség kivívásával egyidejűleg felkelésekre került sor a Belgrádtól délre fekvő szerb területeken is. A kulturálisan kevésbé fejlett, viszont rendkívül harcias szerbséget elsősorban a cári Oroszország támogatta, amelynek egyik régi célja a Balkán fölötti teljes vagy részleges ellenőrzés megszerzése volt. Ennek is köszönhető, hogy az 1828–29-es orosz–török háborút lezáró drinápolyi békébe egy olyan klauzula is bekerült, amely a szerb területek egy részének autonómiát biztosított az Oszmán Birodalmon belül. Bár a török csapatok még évekig a szerb városokban maradtak, és Belgrádot csak 1867-ben hagyták el végérvényesen, az autonóm szerb fejedelemség egyre inkább úgy viselkedett, mint egy önálló állam. Ennek a teljes állami önállóság felé haladó autonóm fejedelemségnek a legfőbb nemzeti célja – az 1844-es görög programhoz hasonlóan – a középkori szerb állam által ellenőrzött területek és lehetőleg valamennyi szerb újraegyesítése, azaz egy nagyszerb állam létrehozása volt.

A két román fejedelemség – Havasalföld és Moldva – autonómiájának a biztosítására ugyancsak a drinápolyi béke kötelezte a Portát. A gyakorlatban azonban ez sokáig orosz protektorátust jelentett. Ebben változást elérni csak azután sikerült, hogy az 1853–56-os krími háborúban a nyugati hatalmak megalázó vereséget mértek a terjeszkedésével immár a brit és francia stratégiai érdekeket is veszélyeztető Oroszországra. 1859-ben a két fejedelemség ugyanazt a személyt, Alexandru Cuza ezredest választotta fejedelmévé, majd 1862-ben de jure is egyesült. Ezzel megszületett a harmadik új balkáni állam. Az új román állam célja a modern nemzeti ideológiáknak megfelelően, és persze a görög és a szerb nemzeti programhoz hasonlóan a román nemzet politikai egyesítése volt nemzetállami keretek között. Az „ősi román földek" közé az egyesült fejedelemségek mellett Besszarábia tartozott, amelyet Oroszország 1812-ben hódított el a törököktől, és Erdély, amely hosszú időn át független, ám a Portának adót fizető magyar fejedelemség volt.

1848–49-ben, amikor Köztes-Európa középső és északi fele mozdult meg, a Balkán viszonylag nyugodt maradt. Az 1870-es években azonban újult erővel lángoltak fel a harcok. És ekkor már nemcsak a török ellen harcoltak a balkáni népek, hanem – nemzeti programjaik túlzásai és gyorsan feléledő saját expanzív vágyaik miatt – egymás ellen is. És persze ismét megjelentek az egymással rivalizáló nagyhatalmak is, mindenekelőtt Oroszország. Az 1877–78-as orosz–török háborúban a török seregek megsemmisítő vereséget szenvedtek. Ha egy brit flotta nem jelenik meg „hirtelen" a Márvány-tengeren, akkor Konstantinápolyt valószínűleg semmi sem mentette volna meg a kozák lovasságtól. A törökre kényszerített 1878. március 3-i San Stefanó-i béke azonban így is radikálisan átszabta a Balkán politikai térképét. Románia és Szerbia teljes függetlenséget kapott, és a szerb állam kiegészült Nis környékével. Montenegró, amely elzártságának köszönhetően mindvégig meg tudta őrizni viszonylagos függetlenségét, tengeri kijárathoz jutott Bar és Ulcinj között, és északon is kiegészült egy jelentékeny területtel. Az Oroszországgal egyszerre szövetséges és rivalizáló Osztrák– Magyar Monarchia Bosznia-Hercegovina protektora lett. A béke legfontosabb eleme azonban az volt, hogy a görög, szerb és román állam után az új bolgár állam is megalakult. A szorosan vett bolgár területek mellett ez magában foglalta egész Macedóniát és Trákia egy részét is.

A San Stefanó-i békével az Oszmán Birodalom európai „hagyatékának" nagyrésze úgy osztatott fel, hogy azzal ismét Oroszország került stratégiailag előnyös helyzetbe. Nagy-Bulgáriában a békeszerződés értelmében orosz katonaság állomásozhatott, s a bolgár állami adminisztráció felépítésének a feladatát orosz „tanácsadókra" ruházták. Ilyen mértékű orosz befolyás egyetlen nagyhatalom számára sem volt elfogadható. A nyugati hatalmak ezért rákényszerítették Oroszországra, hogy a vitás kérdésekről nagyhatalmi konferencia döntsön. Az 1878. június 13-tól július 13-ig Berlinben ülésező konferencia berlini kongresszusként vonult be a történelembe. A kongresszus legfontosabb döntése a San Stefanóban létrehozott nagy bolgár állam három részre osztása volt. Északon, Szófia környékén autonóm bolgár fejedelemség alakult, az ettől délre fekvő Kelet-Rumélia pedig félautonóm státust kapott. Végül a bolgárok, szerbek és görögök által egyaránt igényelt Macedónia, valamint a görögök és a bolgárok által követelt Trákia az albán területekkel és Tesszáliával együtt továbbra is török fennhatóság alatt maradt.

Az egymást keresztező területi ambíciók ellenére a berlini kongresszus mintegy negyedszázadra viszonylagos nyugalmat teremtett a Balkánon. A nyugalom viszonylagosságát azért kell hangsúlyozni, mert kisebb konfliktusokra azért időről időre sor került. Az elsőre az adott alkalmat, hogy a két bolgár terület 1885-ben egyesült. A féltékeny Szerbia, amelynek teljes függetlenségét a nagyhatalmak a berlini kongresszuson mondták ki először, erre azonnal mozgósított, és katonái behatoltak bolgár területre. A bolgárok azonban nemcsak megvédték magukat, hanem néhány héten belül majdnem Belgrádot is elfoglalták. A feltüzelt bolgárokat a belgrádi osztrák–magyar követ parancsolta vissza a Berlinben megállapított határok közé.

Az 1890-es évek közepén a görög Nagy Eszme fokozatos megvalósítása irányába tett lépések vezettek konfliktushoz. 1897-ben a görög csapatok elfoglalták Krétát, és északon Tesszália fővárosáig, Lariszáig nyomultak. Bár a törökök visszavonulásra késztették őket, s ezzel a „háború" véget ért, a két fél továbbra is ugrásra és harcra készen állt egymással szemben.

A berlini kongresszus által nyitva hagyott két legproblematikusabb kérdés a macedónok és az albánok jövője volt. Stratégiailag mindkét terület különleges fontossággal bírt. Albánia elsősorban tengerpartja, Macedónia pedig a Belgrádot Szalonikivel összekötő „folyosó", illetve a rendkívül biztonságos szaloniki kikötő miatt. A helyzetet bonyolította a macedónok etnikai-nemzeti hovatartozásának a bizonytalansága is. A viszonylag kicsiny területen bolgár, görög, szerb, albán, török és román nyelvjárásokat beszélő etnikai közösségek éltek együtt zsidókkal és cigányokkal. Macedón nyelv, macedón kultúra, következésképpen macedón nemzet tehát még a XIX. század végén sem létezett, s Rudolf Kjellén svéd földrajztudós, a modern geopolitikai gondolkodás egyik alapító atyja 1916-ban igen találóan állapította meg, hogy Macedónia lakói olyanok, „mint a liszt, amelyből olyan kalácsot lehet sütni, amilyet csak akarunk, ha majd egyszer az állami hovatartozás kérdéséről döntés születik".

Az állami hovatartozás kérdése mind az albánok, mind a macedónok esetében az első világháborút megelőző 1912–13-as Balkán-háborúkban dőlt el. Ezt a harcot kezdetben a balkáni népek vívták a török ellen, majd amikor a törököt megverték, egymás ellen. Az ismét nagyhatalmi segédlettel megszületett béke keretében befejeződött az Oszmán Birodalom maradék európai területének a felosztása. Macedónia legnagyobb részének és más területeknek a megszerzésével Szerbia és Görögország csaknem megduplázta területét. Az albánok lakta területek nagy részére viszont, melyet szintén fel akartak osztani egymás között, nem tudták rátenni a kezüket. Hathatós olasz és osztrák–magyar támogatással 1912–13-ban így – a történelemben először – megalakult az albán állam. A nagyhatalmak londoni konferenciáján hozott döntés értelmében Albániához tartozott Skutari és azok az északi területek, amelyeken keresztül Szerbia szeretett volna kijutni a tengerhez. A döntően albánok lakta, viszont a XIV. században Dusán, szerb cár birodalmához tartozó koszovói területet és az Ohridi-tó környékét viszont – valószínűleg nem is sejtve e döntés horderejét – Szerbia kapta. Délen a nyelvi-etnikai határoknak többé-kevésbé megfelelően kettévágták Epirust. A déli rész Görögországé, az északi pedig Albániáé lett.

Az osztozkodás legfőbb vesztese Bulgária lett, amely csak Trákia egy részét tudta megszerezni, beleértve egy keskeny tengerparti sávot is. Az új határok ezért Bulgáriát mélységes elégedetlenséggel töltötték el. A továbbiakban nemcsak Törökországgal, hanem Romániával, Görögországgal és Szerbiával szemben sem érzett mást, mint gyűlöletet. Külpolitikájának minden más szempontot elhomályosító irányító elve így a revansvágy lett. Tévednénk azonban, ha azt hinnénk, hogy a többi balkáni államot elégedettség töltötte el. Mindazt, amit elért, Szerbia csak a nagyszerb álom megvalósítása egyik lépcsőfokának tekintette, amelyet a Monarchia délszláv területeinek megszerzése kellett kövesse. Mint Nikola Pasic miniszterelnök megjegyezte: „Az első menetet megnyertük, s most a másodikra kell készülnünk, Ausztria ellen". Görögország következő célpontja a kis-ázsiai partvidék, a Bulgáriához került tengerpart és ennek hátországa, Albániáé Koszovó, Romániáé pedig Erdély és Besszarábia volt. Mértéktelen területi ambícióikból elkerülhetetlenül következett, hogy Délkelet-Európa új nemzeti államai az első világháborúban sem egymás mellett, hanem a szembenálló két szövetségi rendszer (antant és a központi hatalmak) valamelyikéhez csatlakozva egymás ellen harcoltak.

A balkáni államok területszerzési igényeinek sorsa a háború kimenetelétől függött. Ha a központi hatalmak győztek volna, akkor Bulgária nyilvánvalóan megtarthatta volna Szerb-Macedóniát, amelyet 1915 végén szállt meg, valamint Dél-Dobrudzsát, amelyet Romániától hódított el 1916 végén. Ezek mellett esélye lett volna Trákia Görögországhoz tartozó részére és az ugyancsak görög fennhatóság alatt álló Égei-Macedóniára is. Szerbia nagy valószínűséggel az Osztrák–Magyar Monarchia gyámsága alá került volna, a Balkán egésze pedig Bécs–Budapest és Berlin befolyása alá. A háború azonban ismeretes módon az antant győzelmével végződött, s ez a másik oldalt juttatta előnyös helyzetbe. Erdély, Besszarábia és Dél-Dobrudzsa megszerzésével Románia területét és lakosságát egyaránt több mint megduplázta, s ezáltal nemzeti céljainak a maximumát érte el. Hasonló mértékben növekedett Szerbia is, amely egyesülve az Osztrák–Magyar Monarchia délszláv területeivel és Montenegróval a Balkán második legnagyobb állama lett. Mértéktelen területi igényeinek nyugaton (Fiume, Isztria és Észak-Dalmácia) az ugyancsak győztes olaszok, keleten (Bánság) pedig a románok szabtak gátat. A baranyai szénmedencéből ismeretes módon a nyugati szövetségesek parancsolták ki a szerb hadsereget 1921-ben. Görögország nem járt ilyen jól. Bár Bulgáriától az egész trák tengerpartot elhódította, s ezzel a bolgárokat végletekig frusztrálta, a kis-ázsiai partvidéket nem tudta megszerezni. Sőt az 1919–21-es görög–török háború görög szempontból olyan balul ütött ki, hogy a törökök bosszúja elől lényegében az egész kis-ázsiai görögséget át kellett telepíteni Görögországba. Az egyetlen olyan balkáni állam, amelynek a határai nem változtak, Albánia volt.

Az első világháborút lezáró békék deklarált vezérelve a nemzeti önrendelkezés, illetve a nyelvi-etnikai és a politikai határok szinkronba hozatala volt. Ezt a fennen hirdetett elvet azonban olyan mértékben alárendelték más – főleg stratégiai és gazdasági – szempontoknak, hogy Délkelet-Európa új állami konfigurációja annyira sem felelt meg a nemzeti-etnikai elvnek, amennyire azt az egyébként bonyolult néprajzi-demográfiai viszonyok lehetővé tették volna. Nagy-Szerbia, pontosabban a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, ahogy az új délszláv államot hivatalosan nevezték, olyan volt kicsiben, mint a térség egésze nagyban. Az új állam tucatnyi nemzeti csoportja közül a szerbek aránya 42–43 százalékot, a horvátoké 23, a szlovéneké 8, a bosnyákoké (boszniai muzulmánoké) 6, és a macedónoké 5 százalékot tett ki. Rajtuk kívül félmilliós nagyságrendben éltek az új államban németek, magyarok és albánok, s mellettük románok, olaszok, cigányok és más szláv népek is. Románia jóval egységesebb képet mutatott nyelvi-etnikai szempontból. Kétségkívül nemzeti állam volt, ám 28 százalékos kisebbségi lakossága miatt távolról sem homogén. Viszonylag magas, 16 százalék volt a kisebbségek – főleg törökök – aránya Bulgáriában is. Úgyhogy homogén nemzetállamnak, amelyben a nemzetiségek aránya nem emelkedett 10 százalék fölé, csak Görögország (7 százalék) és Albánia (8 százalék) volt tekinthető.

Az új államok nagyfokú nyelvi-etnikai heterogenitása és tovább élő határvitáik rendkívüli módon megnehezítették az új rend konszolidálását. A nemzetiségi kérdés nagyvonalú, a svájci modellt mintaként elfogadó megközelítésétől mindegyik állam vezetése idegenkedett. A homogenizációs törekvések viszont reneszánszukat élték. Legsúlyosabb helyzet a délszláv királyságban alakult ki, ahol a szerb–horvát ellentét már 1929-re odáig hevült, hogy az állam egységének megóvása érdekében a király feloszlatta a parlamentet, betiltotta a pártokat, és diktatúrát léptetett életbe. A horvátok mellett lázongtak más jugoszláviai népek is. Például a macedónok, akik 1919 és 1937 között közel háromezer merényletet, illetve terrortámadást hajtottak végre jugoszláv hatóságok és középületek ellen, továbbá a gyorsan szaporodó koszovói albánok is, akiknek egyik szervezete, az ún. Kacak, azaz Menekült vagy Csempész Mozgalom valóságos gerillaháborút folytatott a szerb hatóságok ellen. Az albánok végső célja a macedónokhoz hasonlóan az elszakadás volt. Mindezek miatt az első világháború vége és a második kezdete közötti két évtized a Balkánon sem volt tekinthető másnak, mint egy hosszúra nyúlt fegyverszünetnek.

A térség politikai térképének újrarajzolása 1939 áprilisában kezdődött azzal, hogy az olasz hadsereg megszállta Albániát, és az albán nemzetgyűlést Mussolini arra kényszerítette, hogy mondja ki az egyesülést Olaszországgal. Albánia ettől kezdve olasz gyarmat volt. A következő fontos lépésnek az 1939. augusztus 23-i Molotov–Ribbentrop-paktum tekinthető, amely nemcsak Lengyelország megtámadását és felosztását mondta ki, hanem Kelet-Közép- és Délkelet-Európa érdekszférákra osztását is. Ebből következett az az 1940. május 26-i szovjet ultimátum, amely Besszarábia átadását követelte Romániától, s amelynek Románia nem mert ellenszegülni. Nagy-Románia dezintegrálódásának következő állomása az 1940. augusztus 30-i második bécsi döntés volt, amely ismeretes módon Erdély közel felét visszajuttatta Magyarországnak. Röviddel ezután, 1940. szeptember 5-én Bulgária is érvényesítette Romániával szembeni követelését: kétoldalú tárgyalások, illetve megegyezés eredményeként visszakapta Dél-Dobrudzsát.

Hitler és Sztálin területi nyereségei arra ösztönözték Mussolinit, hogy ő is tovább növelje befolyását a Balkánon. Azt hangoztatva, hogy a görög hatóságok diszkriminálják a görögországi albán kisebbséget, 1940. október 28-án parancsot adott a görögországi invázióra. Az olasz támadás azonban a görögök bátor ellenállása és a nehéz terepviszonyok miatt elakadt, sőt decemberre az albán határok mögé szorultak vissza az olasz csapatok.

A Balkán átrendezésére irányuló olasz törekvéseket Moszkva határozott ellenérzésekkel figyelte. A szovjet vezetés már azt is sérelmezte, hogy a második bécsi döntés lebonyolításába nem vonták be. Most viszont az olasz támadással olyan területek váltak hadszíntérré és potenciálisan egy másik nagyhatalom részévé vagy befolyási övezetévé, melyek a délnyugati irányú hagyományos orosz terjeszkedés hatósugarával érintkeztek. Sztálin ezért a Boszporuszt és a Bulgária fölötti ellenőrzés biztosítását kérte Hitlertől. A szovjet követelés elfogadása Németország számára lényegében a Balkán elvesztését és a Kis-Ázsiába tervezett behatolás tervének feladását jelentette volna, s ezért elfogadhatatlan volt. Ez a stratégiai jelentőségű érdekellentét előrevetítette a szakítást a két nagyhatalom között.

A Balkán új rendjének megteremtése érdekében tett első határozott német lépés Bulgária csatlakoztatása (1941. március 1.) volt a Németország, Olaszország és Japán között még 1940 szeptemberében létrejött háromhatalmi egyezményhez, amelyhez a dunai országok már korábban csatlakoztak. A csatlakozás és a Görögország elleni együttműködés fejében Bulgária ígéretet kapott arra, hogy a Sztrumica és a Marica folyók között kijáratot biztosítanak számára a tengerhez, azaz visszakapja Trákia jelentős részét. Jugoszlávia csatlakoztatása viszont nem sikerült. Hitler ezért úgy döntött, hogy a görögországi hajdárat megindítása előtt Jugoszláviát is megszállja. A támadás megkezdése előtt a németek felvették a kapcsolatot az olaszokkal, a magyarokkal és a bolgárokkal, akik különböző jugoszláviai területek meg- vagy visszaszerzése fejében vállalták az akcióban való részvételt.

A jugoszláviai hadműveletek mindössze tizenkét napig tartottak. A németek technikai fölénye mellett a gyors győzelem legfontosabb oka a jugoszláv hadsereg szétesése volt. Komoly ellenállást tulajdonképpen csak a szerb erők fejtettek ki; a horvát, szlovén és a többi nem szerb alakulat jobbára harc nélkül megadta magát. A volt Jugoszlávia területének egy részén nemzeti szempontból homogénebb, de függetlennek még erős fenntartásokkal sem nevezhető bábállamok (Horvátország, Montenegró, Szerbia) jöttek létre, másik részén pedig a hadjáratban részt vevő államok osztoztak. Bánát kivételével, amely német katonai közigazgatás alá került, Magyarország visszakapta régi területeit: a Muraközt, a baranyai háromszöget és Bácskát. A szlovén területeken Németország és Olaszország osztozott – körülbelül egyforma arányban. Olaszország ezenkívül megkapta a Zárától délre fekvő közép-dalmáciai partvidéket Sibenikkel, néhány Spalatóval és Raguzával szembeni dél-dalmáciai szigetet s a montenegrói tengerpart egy szakaszát a haditengerészeti szempontból rendkívül értékes Cattarói-öböllel együtt. Ezeket közvetlen olasz irányítás alá helyezték. Az olasz befolyás ezenkívül azzal is növekedett, hogy Albániához csatolták Montenegró délkeleti szegélyét, Koszovót és környékét, továbbá a jórészt ugyancsak albánok lakta Nyugat-Macedóniát Tetovóval, Sztrugával és Debarral. Ezekkel a területi változásokkal az albán nemzet csaknem teljes egészében az albán állam fennhatósága alá került. Tekintve azonban, hogy Albánia 1939-től Olaszország része volt, ez a megoldás aligha tekinthető az albán nemzeti célok beteljesülésének. Bulgária Szerb-Macedónia kétharmadát kapta Szkopjéval együtt, továbbá egy ettől északkeletre fekvő kisebb határ menti szerb területet. Ezzel a bolgár nemzeti célok egyik legfontosabbika teljesült. A macedónokat Szófia hagyományosan bolgároknak tekintette, s ennek megfelelően bármiféle területi különállás biztosítása nélkül a régiót egyszerűen integrálta Bulgáriába.

Az átalakulás legfőbb nyertesének Horvátország látszott, melynek 1941. április 10-én jelentették be függetlenségét, s 1941 májusában átalakult királysággá az olasz király egyik unokaöccsének fősége alatt. „Akkoriban úgy ujjongott Zágráb, mint amikor 1918-ban megszakadtak a kapcsolatok Magyarországgal" – emlékezett vissza e napok euforikus hangulatára néhány évvel később Vladko Macek, horvát politikus. A nagy öröm egyik forrása a függetlenség, az önálló államiság elérése volt, amellyel a horvátok 1102 óta sohasem rendelkeztek. A másik, hogy a horvát és szlavón területek mellett az új állam megkapta Bosznia-Hercegovinát is, miáltal körülbelül kétszer nagyobb lett Szerbiánál. Ennek viszont az lett a következménye, hogy a horvátok összlakosságon belüli aránya 52 százalékra csökkent, s hogy a 3,4 millió katolikus horvát mellett 1,8 millió ortodox szerb és 700 ezer muzulmán is horvát állampolgárrá vált. A horvát vezetés ezen a már „jól bevált" receptet alkalmazva próbált változtatni. A kevésbé veszélyes kisebbséget, a muzulmánokat igyekezett megnyerni és maga mellé állítani, a potenciálisan szeparatista szerbek ellen pedig kíméletlen irtóhadjáratba kezdett. Ebből rövid időn belül anarchia és olyan ádáz polgárháború keletkezett, amelynek áldozatai százezrekre tehetők. A bosnyák hegyekben központi horvát államigazgatás gyakorlatilag nem létezett, s ezeket a távoli és vad vidékeket az olasz és a német katonaság sem tudta tartósan ellenőrzése alá vonni. A későbbiekben ez a vidék lett Tito partizánhadseregének legfőbb bázisa.

Jugoszlávia lerohanása után Görögország következett. A német–olasz–bolgár offenzíva néhány hétig tartott. Görögország ugyanarra a sorsra jutott, mint Jugoszlávia: megszállták és felosztották. Az ország nagy részét az albánokkal együttműködve az olaszok, míg Krétát és Szaloniki környékét a németek vonták ellenőrzésük alá. Trákiát és görög Macedónia egy részét Bulgária kapta.

A Romániától, majd Jugoszláviától s most Görögországtól meg-, illetve visszaszerzett területekkel Bulgária csaknem megkétszerezte területét, s ezzel a Balkán legerősebb országává vált. Szófiában ez természetesen a zágrábihoz hasonló túláradó örömöt keltett. Ahogy az egyik bolgár politikus írta: „Mindnyájunkat elkábított, hogy történelmünk során először lett a miénk az, ami bennünket illetett, de mindaddig hiába vágytunk rá". A nemzetiségi arányok persze itt is a bolgárok rovására tolódtak el. A bolgár hatóságok ezen úgy kívántak segíteni, hogy a görög iskolákat és közintézményeket bezárták, s helyettük bolgár nyelvűeket nyitottak, s akik ellenálltak a bolgárosításnak, azoknak „felajánlották" a távozást. A háború végéig a szenvedő fél adatai szerint mintegy 200 ezer görögöt űztek el lakóhelyéről.

A Balkán fenti államrendje igen rövid ideig maradt érvényben. A második világháború után általában az 1939 előtti határok álltak helyre, s ahol nem, ott többnyire a szovjet érdekek érvényesítése okozta a változást. Keleten ilyen volt Besszarábia ismételt elszakítása Romániától, amely Hitler kegyéből 1941 és 1944 között a román államhoz tartozott. Ennek kompenzációjaként Észak-Erdély visszakerült Romániához. Nyugaton a jugoszláv fennhatóság kiterjesztése jelentett változást Fiumére és Isztriára, amit a nyugati szövetségesekkel szemben ugyancsak Moszkva erőszakolt ki. A háború alatti változások közül egyedül Dél-Dobrudzsa 1940-es Bulgáriához csatolása maradt érvényben. Ez azzal magyarázható, hogy a Szovjetunió elleni háborúhoz Bulgária bölcs előrelátással nem csatlakozott. Ezért és a történelmi kapcsolatok okán a Szovjetunió baráti államként kezelte.

A status quo ante elvének érvényesítése következtében Jugoszlávia továbbra is a térség, sőt egész Európa legheterogénebb állama maradt. A második világháború utáni statisztikák 18 különböző népcsoportot különböztettek meg, amelyek közül nyolcan érték el a százezres nagyságrendet. Abszolút többséggel ezek közül egy sem rendelkezett. A legnépesebb nemzet, a szerb részesedése is csak 42 (1948), illetve 36 százalékot (1981) tett ki. A szerbeket a horvátok (24, illetve 20 százalék), a horvátokat a szlovének (9, illetve 8 százalék), őket pedig a boszniai muzulmánok (5, illetve 9 százalék) követték. Az albánok aránya a bosnyákokéhoz hasonlóan gyors ütemben (5-ről 8 százalékra), a macedónoké pedig enyhén (5-ről 6 százalékra) nőtt.

A háború utáni jugoszláv vezetés – az 1944–45-ös véres és ismét százezrek életét követelő leszámolás után – számot vetett a nemzeti különbségeket tagadó vagy lebecsülő két világháború közötti centralisztikus jellegű államberendezkedés csődjével. Az új politikai szerkezet vezérelve a föderalizmus, illetve a területi autonómia lett. A szerbek mellett a horvátok, a szlovének, a montenegróiak és a macedónok is „köztársaságalkotó" nemzetté léptek elő. A jugoszláv föderáció hatodik köztársasága Bosznia-Hercegovina volt, ahol a bosnyákok aránya mintegy 39 százalékot, a szerbeké 32 százalékot, s a horvátoké 18 százalékot tett ki. Két további nemze-tiség, a koszovói albánok és a bácskai magyarok területi autonómiával felruházott tartományokban éltek a Szerb Köztársaságon belül. E föderatív struktúra legnagyobb nyertesei a macedónok voltak, akiket először ismertek el különálló nemzetnek. Annak érdekében, hogy a bolgárok és a macedónok közötti szoros kulturális és egyéb kapcsolatokat elsorvaszszák, a jugoszláv hatóságok szakítottak azzal a régi szerb felfogással, hogy a macedónok tulajdonképpen déli szerbek. Ehelyett nagyon tudatosan arra törekedtek, hogy a macedón lakosság körében saját, a szerbtől és a bolgártól egyaránt különböző identitást alakítsanak ki. Ez a törekvésük sikerrel járt. A macedón lakosság nagy részére jellemző bolgárbarát érzelmeket néhány évtized alatt sikerült a bolgárok és a macedónok közötti különbségeket hangsúlyozó nemzeti tudattal helyettesíteni.

Bár nem konfliktusok nélkül, az 1970-es évek végéig a jugoszláv föderáció elég olajozottan működött. A Tito 1980-as halálát követő években azonban újfent kiéleződtek a régi nemzetiségi ellentétek. A föderáción belüli helyzetükkel elsősorban ismét a horvátok elégedetlenkedtek. Rajtuk kívül igen erős elégedetlenkedés jellemezte a koszovói albánokat is, amely számos alkalommal vezetett nyílt összecsapásokra a szerb hatóságokkal. Az albánok azt követelték, hogy az autonóm terület váljon a föderáció hetedik tagköztársaságává. Tartva attól, hogy az albán nemzeti mozgalom ezt csak lépcsőfoknak fogja felhasználni az Albániával való újraegyesüléshez, amit egyébként az alkotmány lehetővé tett, a szerb vezetés ehhez nem járult hozzá. Az 1981-es tömegmegmozdulásokat követően, melyeknek egyes források szerint háromszáz halottja és több ezer sebesültje volt, a szerb hatóságok mintegy hétezer albán vezetőt és aktivistát tartóztattak le, és börtönöztek be hosszabb-rövidebb időre. Ezek az események végletesen kiélezték a viszonyt a koszovói albán többség és szerb kisebbség között. További olaj volt a tűzre, hogy az 1987-ben hatalomra került szerb kommunista vezető, Slobodan Milosevic az újraéledt nagyszerb törekvésekkel összhangban, sőt azokat szítva és támogatva 1988-ban Koszovó és a Vajdaság autonóm jogait egyaránt megnyirbálta. Koszovóban 1989-től polgárháborús állapotok uralkodtak, a köztársaságok, mindenekelőtt Horvátország és Szlovénia pedig önállóságuk további növelésére törekedtek.

Ugyanezen idő alatt a többi balkáni államban is előfordultak súlyos kisebbségellenes diszkriminációk. Romániában ennek szenvedő alanyai ismeretes módon elsősorban a magyarok, Bulgáriában pedig a törökök voltak. Többség és kisebbség ellentéte e két országban mindazonáltal egyszer sem idézte fel az állam dezintegrálódásának rémét. Jugoszlávia pedig ismét ezzel nézett szembe.

Az 1990-es szabad választások után, amelyeket a Szovjetunió történelmi veresége, illetve Kelet-Közép- és Délkelet-Európa önállósulása tett lehetővé, sokak szerint még volt lehetőség arra, hogy Jugoszlávia mint állam – esetleg a föderációt konföderációvá alakítva – fennmaradjon. A szlovén és horvát vezetők ezzel kapcsolatos októberi javaslatát azonban a Milosevic vezette szerb vezető körök mereven elutasították, s ehhez megszerezték a gazdaságilag elmaradott s ezért a föderatív szerkezeten belüli kiegyenlítő újraelosztás fenntartásában érdekelt köztársaságok elitjeinek a támogatását is. Az elutasítást követően, 1990. december 23-án, illetve 1991. május 19-én a szlovén és horvát vezetők ezért népszavazást rendeztek az ország, illetve saját köztársaságuk jövőjéről. A szavazók elsöprő többsége – Szlovéniában 88, Horvátországban 94 százalék – a teljes függetlenség mellett voksolt. Ez még úgy is egyértelmű álláspont volt, hogy a horvátországi népszavazás nem terjedt ki a szerbek lakta ún. krajinai – volt határőrvidéki – körzetekre. Ők – az összlakosság mintegy 12 százaláka – nyilvánvalóan ellenezték a horvát szeparatizmust.

A horvátországi népszavazás után néhány héttel, 1991 júniusában a hat köztársaság elnökei még egyszer közös tárgyalóasztalhoz ültek, és megkíséreltek közös kibontakozási programban megállapodni. A megbeszélések azonban, jóllehet az USA és az Európai Közösség egyaránt a megegyezést támogatta, ismét eredménytelenül végződtek. Zágráb és Ljubljana ezek után nem kívánt többé Belgráddal tárgyalni. Egyeztetett akció keretében 1991. június 25-én mindkét köztársaság függetlennek nyilvánította magát, amit november 21-én Macedónia, 1992. március 1-jén pedig Bosznia-Hercegovina népszavazással legitimált függetlenségi deklarációja követett. A hat köztársaság közül mindössze kettő, Szerbia és Montenegró döntött az államjogi kötelékek megtartása mellett. Az ezzel kapcsolatos 1992. április 27-i közös nyilatkozat legitimitását alaposan beárnyékolta azonban két körülmény: a koszovói albánok félig illegálisan lebonyolított 1991. szeptemberi népszavazása a teljes függetlenség mellett, s az, hogy az 1992. február 5-i montenegrói népszavazást az albánok és a muzulmán szlávok részlegesen bojkottálták (25 százalék).

Szlovénia elvesztésébe, amely külön nyelvével és egyértelműen nyugatos kultúrájával kicsit mindig „kilógott" a jugoszláv tagköztársaságok sorából, a belgrádi szerb vezetés viszonylag könnyen beletörődött. Körülbelül tíznapos harc után, amely kevesebb mint száz halálos áldozattal járt, 1991. július 18-án a szerbek vezette szövetségi hadsereg alakulatai elhagyták a szlovén területeket. Sokkal nehezebb volt azonban a többi szakadár köztársaság elvesztésébe beletörődni. A fegyverek a volt Jugoszlávia területén ezért 1991 óta szinte szünet nélkül dörögnek. A harcok előbb a horvátországi szerb területekért (Krajina), majd Bosznia-Hercegovináért, illetve annak egyes részeiért folytak. Ma pedig Koszovóért, s lehetséges, hogy holnap Montenegróért. Szerbiának ma azt kell, illetve azt kellene tudomásul venni, amit 1919–20-ban Magyarországnak. Tapasztalatból tudjuk, hogy ez milyen nehéz.

Romsics Ignác [Európai Utas 35.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010