Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

Ezek a jeruzsálemi mufti, Ikrima Szaid Szibri szavai. Többek között ezek a mondatok szerepelnek abban a válaszban, amelyet a Palesztin Hatóság által kinevezett mufti – aki egyben a jeruzsálemi Szentély romjaira épült Aksza-mecset imámja – a Vatikán „Emlékezzünk” című dokumentumára adott, amelyben a római katolikusok bocsánatot kérnek a II. világháború idején tanúsított magatartásukért. Jacques Chirac hasonló tartalmú nyilatkozata és a pápa 2000 tavaszán Izraelben megtartott, bocsánatért esedezõ beszéde szintén ilyen elképesztõ reakciókat váltott ki az arab médiából.

Az arab média, és vele párhuzamosan a kortárs arab politikai-történelmi közbeszéd érvrendszere a „szakirodalmon” alapul: Roger Garaudy Az izraeli politika alapmítoszai című (1996-ban kiadott) műve – amelyben az ex-kommunista francia szerzõ a Holokausztot egyszerűen cionista hazugságnak nevezi – az évek során az írástudó arabok egyfajta bibliájává vált. Garaudynak a marxizmusról és az iszlámról szóló tucatnyi művét fordították le arabra, amelyek roppant népszerűek szerte az arab világban. Így nem csoda, hogy az Alapmítoszok arab fordítása sem váratott sokáig magára. A könyv megjelenése után az arab lapok szinte azonnal interjúkat készítettek a szerzõvel, bõségesen tudósítva a francia bíróságokon Garaudy ellen zajló perekrõl, amelyekben a per tárgya általában a Gayssot-féle törvény megszegése, azaz a Holokauszt-tagadás és az antiszemita izgatás volt. Garaudy az 1998-as Kairói Nemzetközi Könyvkiállítás egyik prominens meghívottja volt, és közel-keleti túráján perei finanszírozásához nem kevés pénzt kapott támogatóitól. Közben művét kiadták Damaszkuszban és Bejrutban is. A Palesztin Írószövetség és az Arab Ügyvédszövetség harcias hangú levélben tiltakoztak perbe fogása ellen. Olyan ismert arab személyiségek fogták a pártját, mint a Nobel-díjas író, Nagib Mahfuz, az Al Ahram neves újságírója, Hasszanin Heikal, vagy a volt libanoni miniszterelnök, Rafik Harari. Egyikük sem kérdõjelezte meg Garaudy azon képtelen és aljas állítását, mely szerint a Holokauszt a cionisták képzeletszüleménye volna.

Mivel számos arab szerző szerint a Holokauszt a zsidó állam legitimációjának fő eszköze, nagy vehemenciával keresik annak a módját, hogy bebizonyítsák: a Holokauszt, ha volt is, maguknak a zsidóknak a műve. Ez szerintük úgy történt, hogy a zsidók – azáltal, hogy magukra haragították az európai népeket – saját maguk idézték elő a keresztények előre látható bosszúját.

Hasszán Alam például a cionizmus „rák-szerű” terjedéséről ír, amely pogromokat váltott ki a 19. századi Európában a „szeparatista” zsidók ellen. Alam szerint mindez csupán a keresztények érthető önvédelmi reakciója volt a zsidó fenyegetéssel szemben.

Szalah Zahraddin A Garaudy-per történelmi háttere című arab nyelvű művében (Bejrut, 1998) szintén az állítólagos zsidó fenyegetéssel operál. Szerinte az oroszországi pogromok a II. Sándor cár elleni merénylet következményei voltak, míg a Reichskristallnacht oka von Rath német követségi tanácsos párizsi meggyilkolása volt.

Mahmud Fawzi Garaudy, az iszlám és a cionizmus dühe című arab nyelvű művében (Kairó, 1996) már egyenesen azt írja, hogy a zsidók 1939-ben hadat üzentek Németországnak. Erre a németeknek nem is lehetett más választásuk, mint hogy a zsidó származású németeket táborokba zárják. Nem ugyanezt tették-e az amerikaiak 1941-ben a japán származású amerikaiakkal?

Az arab sajtóban számos cikk jelent már meg, amely egyenlőséget tesz a cionizmus és a nácizmus között. Ezek szerint a cionizmus rasszista, gyarmatosító mozgalom. A cionisták ugyanúgy a vért tekintik meghatározónak, mint a nácik, csak míg az első arra keresi a választ, hogy ki a zsidó, a második meg arra, hogy kik tartozhatnak a Volk kötelékébe. Zahraddin szerint a cionizmus a nácizmus szellemi örököse. A kairói Október című hetilap főszerkesztője, Radzsab al Banna szerint a világban fellelhető mindenfajta rasszizmus eredője és szülőanyja a judaizmus, továbbá a náci bűnök eltörpülnek a cionisták bűnei mellett.

Anan Bardzsi és Fathi Amar nem voltak restek, és előhalászták az egyik ős-náci, Alfred Rosenberg korai művét (A zsidók nyoma a változó időkben, 1919), azt bizonyítandó, hogy a náci-cionista együttműködésre Palesztina zsidó gyarmatosítása céljából volt szükség. A náci mozgalom legfontosabb célja ugyanis az volt, hogy a német zsidókat áttelepítsék Palesztinába. A nácik és a cionisták céljai tehát egybeestek.

Az arab sajtó szerint az üldöztetés és a deportálások fő felelősei maguk a zsidók voltak. Zahraddin szerint például a táborokban a rend azért volt példás, mert Kasztner Rezső és társai erre ígéretet tettek tárgyalópartnereiknek, a náciknak.

Garaudy érvei visszhangoznak azokban a cikkekben, amelyek azt bizonygatják, hogy az Oslo-i egyezmény szövege egy az egyben megegyezik a Hitler és Pétain közötti szerződés szövegével, amelyben meghatározták a megszállt Franciaország jogállását. Az As-Sahid („A vértanú”) című lap szerint Auschwitz és a palesztin menekülttáborok semmiben sem különböznek egymástól.

Ha egyszer a cionizmus és a nácizmus között sikerül eltüntetni a különbséget, a Holokauszt tagadása sem várathat magára sokáig. Ennek folyamata már jól ismert, hiszen olyan „szakértők” taposták ki az ide vezető utat, mint Robert Faurisson vagy David Irving. Először meg kell kérdőjelezni a gázkamrák létezését, majd legyinteni kell egyet a statisztikák pontosságára, végül jöhet a relativizálás: nem zsidó áldozatok is voltak bőven, mások is szenvedtek, nem csak a zsidók, stb. Rá kell mutatni, hogy a gázkamra-krematórium ipari komplexum működése „műszakilag nem kivihető”, „a táborokban csak tetvetlenítés folyt”, és „a krematóriumok csak a betegségekbe belehalt néhány fogoly elégetésére szolgálhattak” (As-Saab 1998. március 24, Al-Ahram 1996. május 20, Al-Ahbar 1998. július 14). Mivel Garaudy szerint Dachauban nem volt gázkamra, ebből az arab újságírók azt a következtetést vonták le, hogy nyilván máshol sem voltak. A legnagyobb példányszámú arab napilap, az Al-Ahram („A piramisok”) szerint Európában 1939-ben mindössze 3-4 millió zsidó élt, és összehasonlítva a második világháború sok millió áldozatával, a zsidó áldozatok aránya elenyésző lehetett.

Az arab szerzők a Gayssot-féle törvényt, amelynek megszegéséért Garaudyt végül is elítélték, tákolmánynak tartják, amelyet a cionisták erőltettek a franciákra. A cionista lobby ugyanígy nyomást gyakorol többek között a pápára, az ENSZ-re és számos olyan országra, amelyek például hajlandóak évről-évre megemlékezni a Holokausztról. Természetesen a cionista mesterkedések mögött pénzügyi érdek húzódik, „a zsidó profitszerzési vágy.”

Az arab szerzők a náci korszak valós történelmi mozgatórugóit és eseményeit, vagy a zsidók kollektív emlékezetét figyelmen kívül hagyják, és a Holokausztra úgy tekintenek, ahogy Garaudy: azaz a Holokauszt egyszerű mítosz, amelyet a zsidók azért fabrikáltak, hogy igazolják Izrael létét és saját igényüket a vagyoni kárpótlásra.

Míg Garaudy kifejtette, hogy könyvét a maga részéről a cionista politikai mozgalom kritikájának szánja, az arab szerzők számára a cionista egyszerűen a zsidó szinonimája. Ahmed Rami szerint a két kifejezés összemosása azért jogos, mert a Talmud gyűlöletre és bűnök elkövetésére kötelezi a zsidókat, tehát a zsidók akár cionisták, akár nem természetüktől fogva rasszisták.

Ennek az elméletnek az alátámasztására az arab szerzők soha nem mulasztanak el hivatkozni az – arabul nagy számban közkézen forgó – Cion bölcseinek jegyzőkönyvére, továbbá arra az állítólagos tényre, hogy az Egyesült Államok külügyminisztere szinte mindig zsidó. A szemükben újabb megerősítést nyert ez az elmélet a Monica Lewinsky-ügy kapcsán: a hölgyet nyilván a Moszad küldte Clinton nyakára, hogy ezzel Izrael mentesüljön a várható amerikai nyomás alól.

Ahmed Rami az As-Saab („A nép”) hasábjain felvilágosítást ad a zsidó összeesküvés végső céljáról is:

„A cionizmus a maga roppant hatalmával nemcsak Palesztina megszállását tűzte ki célul, hanem a Nyugat minden országának, a világgazdaságnak, a médiának és a nemzetközi és regionális szervezeteknek az elfoglalását is. Az sem kizárt, hogy a kereszténységet is judaizálják. Erre már volt példa a történelemben. Mára odáig jutottunk, hogy Franciaország püspöke egy lengyel zsidó és Lustigernek hívják.”

Az antiszemita ideológia kialakulása a társadalmi struktúrák modern átalakulásához, azaz a 19. század végéhez köthető. A hagyományos kötődések – család, rokonság, vallás – fellazulásával az egyén a társadalomban alapvetően új helyzetbe került, és egészen másként tekintett a világra. Sokan a nemzetben találták meg a kötődés új, biztosnak vélt közegét. A nemzeti mozgalmak kialakulásával az egyén számára lehetővé vált az azonosulás egy nagy csoporttal mind kulturális, mind politikai téren. Az antiszemitizmus is új értelmet nyert: megmagyarázhatóvá tette a máskülönben érthetetlen társadalmi változásokat.

Mivel az európai társadalmak antiszemitizmusát már elég behatóan kutatták, az eredményeket bátran összevethetjük az arab társadalmak hasonló jelenségeivel. Általában az ideológiákat, és ezeken belül az antiszemitizmust nem a specifikus kultúrák autentikus jelenségeként kell felfognunk, hanem inkább bizonyos gondolkodásmódokként, amelyek a sajátos társadalmi-történelmi összefüggésekből erednek. Sokan feltételezik, hogy az arabok az antiszemita sztereotípiákat Európából importálták, mintha ez kizárólag európai jelenség volna.

A kérdést három oldalról kell megközelítenünk. Az első a vallási – keresztény, illetve az arabok esetében iszlám – háttér, amely tápot adott a zsidó sztereotípiák kialakulásának és amelyből később kifejlődött a fajon alapuló antiszemitizmus. A második a nacionalizmus és a mögötte húzódó gondolkodásmódok. A harmadik pedig az iszlámizmus megerősödése, amelynek éppen most vagyunk a tanúi. Ha mindhárom területet áttekintjük, akkor talán jobban megértjük az arab kultúrák antiszemita jellegét. Ez nem jelenti azt, hogy az arab nacionalizmusok és az iszlámizmus szükségszerűen nyíltan antiszemita jellegűek lennének, csupán azt, hogy ideológiai felépítésükben megbújva, ott lapul az antiszemitizmus.

Számos tanulmány mutat rá arra, hogy az iszlám társadalmak a legtöbb helyen megtűrték a zsidókat, és az arab térség történetében sokkal kevesebb olyan jelenségről van tudomásunk, amelyeket az európai zsidó szenvedéstörténet hosszan sorol. A Korán mind a zsidókat, mind a keresztényeket úgy tekinti, mint „a Könyv Népeit” és az arabok ekképpen is kezelték őket. Bizonyos fokú vallási autonómiával rendelkeztek, biztonságban érezhették magukat, hiszen hitük Allah egyik vagy másik prófétájának (Musza, azaz Mózes, illetve Issza, azaz Jézus) a tanításaiból eredt, noha alapjában véve csak dhimmik, azaz védelem alatt álló másodrendű állampolgárok voltak.

Ugyanakkor a Korán és a Hadisz (Mohamed tanításai) számos negatív példát hoznak a zsidókra, akik azzal, hogy nem fogadták el az iszlámot, magukra zúdították Allah haragját. A zsidók az iszlám Szentírásban ravaszak, gyávák és mindig aljasul rászedik az igazhitűeket; cselt szőnek Mohamed próféta és a muzulmán közösség ellen; továbbá szándékosan elferdítik a saját szent szövegeiket. Szerencsére az iszlám nem tekinti Jézust istennek, ezért a zsidók náluk nem gyilkosai az istennek úgy, mint a keresztényeknél. Összességében elmondható, hogy az arab világban a zsidókkal szembeni megnyilvánulásokat egészen a modern kor hajnaláig a jóindulatú lenézés jellemezte.

Szíria és Egyiptom már igen korán megismerkedett a vallási antiszemitizmussal. A vérvád a 19. század második felében „vált divattá” és az 1840. év tavaszán az ún. damaszkuszi üggyel teljesedett ki. Ezidáig a vérvád az arab világban ismeretlen volt, valószínűleg keresztény szerzetesek terjesztették el. Ugyanebben az időben bukkantak fel Szíriában a francia antiszemita irodalom „gyöngyszemei”, amelyekből a helyi francia telepesek, majd nyomukban a franciául beszélő helyi arabok elsajátíthatták az európai zsidógyűlölet kulcskifejezéseit. Az arab zsidóellenesség fontos fordulópontja a haldokló Ottomán Birodalom utolsó időszaka volt. A vallásos antiszemitizmus ugyanis ekkor kezd átitatódni faji motívumokkal.

Bár a nacionalizmus csak a 20. század elején, az ottomán uralom utolsó éveiben jelent meg az arab világban, ugyanakkor az arab „nemzeti ébredés” jelei már korábban is jól láthatók voltak több országban. Ilyen volt például az úgynevezett nahda (újjászületés, felemelkedés), az arab művészet és irodalom felvirágzása a 19. század végén Szíriában.

George L. Mosse szerint a nemzeti hovatartozás kérdésének eldöntéséhez ellenségképre is szükség van. Így vált sok helyen a nacionalizmus szükségszerű velejárójává a zsidónak, mint a nemzet ellenségének a megjelenése Európa egyes országaiban, és az arab világban. Mivel a zsidókat egyszerre tekintették népnek és vallási csoportnak, sok antiszemita publicista olyan nemzetellenes kozmopolitáknak festette le őket, akik nem kötődnek egy-egy országhoz, azok között szabadon vándorolnak, nyelvet és kultúrát úgy cserélgetve, mint más a kabátját. Az arab nacionalisták természetszerűen kizárták a köztük élő zsidókat a nemzettestből.

A 20. század elején tovább élezte a helyzetet a romantikus nacionalizmus és a fenyegetően közelgő modernizmus összecsapása. Ugyanúgy, mint egy fél évszázaddal korábban a német romantikus nacionalisták, az arab nacionalisták is zsidónak tekintettek minden újat, amely véleményük szerint a hagyományosan elképzelt nép-ideált fenyegette, legyen az kapitalizmus, liberalizmus, demokrácia, vagy szocializmus. Tehát, ami korábban csupán mint vallási-kulturális különbség jelentkezett az iszlám és a keresztény-zsidó kultúrkör között, átalakult nemzeti ellentétté az arabok és a nem-arabok között. Az utóbbi ellentét pedig sokszor csapott át az uralkodó faj és az ellenfaj (a 19. századi német Gegenrasse), azaz a zsidók ellentétébe.

Az arab nacionalizmus virágkorának az arab-izraeli háborúk vetettek véget, melyek során, mind Nasszer Egyiptoma, mind a Baath-párt Szíriája csúfos vereséget szenvedett. Az arab nacionalizmus helyét minden tekintetben fokozatosan átvette a szahwa (iszlám ébredés). Mivel a szocialista-nacionalista modernizációs kísérletek elvetéltek, az arab értelmiség az iszlámba menekült. A qaum (a nép, vagyis a romantikus német Volk) helyét átvette a nála sokkal tágabban értelmezett umma (az iszlám közösség, amelybe a nem-arab mohamedánok is beletartoznak).

Az arabok a társadalmi és politikai konfliktusokat hagyományosan hajlamosak vallásos-kulturális köntösbe öltöztetni, és különösen igaz ez az arab-izraeli konfliktusra. Az iszlámista csoportok Izrael megalakulását Allah büntetésének tekintik azért, mert az arabok hűtlenek lettek a Korán szelleméhez és idegen ideológiákat vettek át. Az arabok és Izrael konfliktusa az igazság és a hitetlenség (cionizmus, materializmus és ateizmus) összecsapásaként jelenik meg.

A „nyugati” dolgok gyökeres visszautasítása kéz a kézben jár a Korán szelleméhez való betű szerinti visszatérés követelésével – ez az iszlámizmus lényege. Az iszlámisták szándékosan visszavetítik az arab-izraeli konfliktust a 20. század első felének gyarmatosító politikájára, és azt állítják, hogy Izrael a Nyugat „előretolt bástyája”, amely Amerika támogatása nélkül azonnal összeomlana. Tehát a cionizmus nemcsak gonosz és hitetlen, hanem a nyugati expanzió eszköze is.

1967 itt is fordulópontot jelentett: a hatnapos háborúban győzelmes Izrael elfoglalta az Aksza-mecsetet, és ezzel örökre véget vetett annak a lehetőségnek, hogy az arabok a zsidókat jóindulatú lenézéssel kezeljék, mint a megelőző 1300 éven át, hiszen a legyőzött a győztessel szemben erre kevéssé lehet képes. A zsidó már nem a Koránban leírt nyomorult, hanem a Nyugat eszköze, az örök ellenfél. Így válik az arab antiszemitizmusban az izraeli a zsidó szinonimájává. Az iszlámisták találtak olyan utalásokat a Koránban, amelyek világossá teszik, hogy a zsidók és a cionista állam tulajdonságai egybevágnak. Szerintük Izrael nem más, mint tumor, parazita az arab világ testén, amelyet a Nyugat helyezett oda, hogy tönkre tegye az igazhitűeket és hagyományos értékeiket. Így az arab világ számos – valóban nyugtalanító – társadalmi és gazdasági problémájának az oka is világossá tehető: ezeket mind a zsidók okozzák. Mivel a meglehetősen elmaradott közel-keleti társadalmak szinte állandó mozgásban vannak, a változások magyarázatára egyre-másra bukkannak fel a fantasztikusabbnál fantasztikusabb magyarázatok, amelyek végső eredője szinte mindig valamilyen távolban szőtt összeesküvés az arab világ ellen. A tudatlanság velejárója, hogy az ostobák minden számukra nehezen, vagy egyáltalán nem érthető társadalmi-politikai jelenséget csak a jó és a gonosz, azaz – iszlámista nyelvre lefordítva – az igazhitűek és a hitetlenek közötti harcként képesek megmagyarázni.

Így válnak a zsidóellenes sztereotípiák az arab társadalmakban megfigyelhető közbeszéd egyik leggyakrabban idézett hívószavává.

1998 óta Garaudy hírhedt Holokauszt-tagadó műve roppant népszerűvé lett az arab értelmiségi körökben. Bár a nyugat-európai, amerikai és kanadai revizionisták és az antiszemita érzelmű arab értelmiség között alapvető ideológiai különbségeket lelhetünk fel, a két csoport a Holokauszt tagadásának formájában megtalálta a közös nyelvet.

Götz Nordbruch elemzése nyomán: Rajki András [Szombat]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010