Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

Google

Web www.valtozovilag.hu

...olyanok lesztek, mint az Isten: jónak és gonosznak tudói...

Mózes

A Változó Világ bölcsességei

 

   

 

A TUDÁS 365+1 NAPJA

 

   

Az izolacionizmustól az internacionalizmusig

 

 

 

 Mint ahogy a XX. század első két évtizedében az amerikai külpolitika eljutott a realizmustól (nyers erőpolitika) az idealizmusig (világpolitikai küldetéstudat), a második két évtizedben hasonló elmozdulás következett be az izolacionista doktrínától (befelé fordulás) az internacionalizmusig (nemzetközi orientáció). A külpolitikai paradigmaváltás ezúttal is a republikánusoktól a demokraták felé történő belpolitikai elmozdulással párosult. A megelőző időszaknál is világosabb volt azonban, hogy a politikai mozgások mögött a gazdaság- és társadalomszerkezet átalakulása következett be. Ez az átrendeződés a ”történelmi blokk” fogalmával közelíthető meg leginkább, értve ezalatt a gazdasági szerkezet, a pártpolitikai struktúra és a közpolitika rendszerének egyidejű, konzisztens átalakulását és megszilárdulását.

A húszas években kormányzó Republikánus Párt mint a nemzeti tőke képviseleti szerve épült fel. Hozzá kapcsolódtak a vezető iparágak (acél-, textil-, szénipar) teljes egészében, de például a cipőipar nagy része is. A felsorolt iparágak vállalkozóinak közös jellemzője volt, hogy a munkaintenzív termelés automatikusan szembeállította őket a munkások érdekeivel. Emiatt az állami szabályozástól mentes, laissez-faire szociálpolitikát támogatták, és kevés kivétellel – vagyis a nemzetközi piacokon kulcspozíciókat elfoglalók kivételével – a magas vámok fenntartását igényelték. E nemzeti kapitalista blokkhoz szervesen hozzánőtt a befektetési és kereskedelmi bankszektor, amely az 1890-es években fordult szembe a demokratákkal, akik a bimetallizmus és a populizmus szószólóinak befolyása alá kerültek.

Az első világháború kikezdte az amerikai ipar és pénzvilág szoros kapcsolatát. Az USA egyik napról a másikra a világ nettó adósából nettó hitelezővé vált, így az amerikai pénztőke egyre jelentősebb részének prosperitása a tengerentúli partnerországok konjunktúrájától vált függővé. A helyzetet tovább bonyolította, hogy a háború befejeződése után mély recesszió alakult ki. A háború alatti fellendülés során kiépült ipari kapacitás a béke beköszöntével szembekerült a tengerentúli konkurensek versenyével, ami a nemzeti tőke képviselőit még erőteljesebben a gazdasági nacionalizmus felé terelte. Mind magasabb vámokért, illetve az exportot támogató állami beavatkozásért kezdtek lobbizni. A munkaintenzív termelés szükségletei követelték meg azt is, hogy kellő határozottsággal lépjenek föl az 1919–20 folyamán kibontakozó sztrájkmozgalommal szemben is. A ”zárt műhely” (kötelező szakszervezeti tagság) elleni fellépés is hozzájárult, hogy az évtized hátralevő részében a szakszervezetek erőtlenek és harcképtelenek maradjanak.

A tőkeintenzív iparágak másképp viszonyultak a világháború utáni problémákhoz. Noha nem voltak kifejezetten szakszervezet-pártiak, sokkal inkább a megegyezések és kompromisszumok irányában keresték a megoldásokat. A világkereskedelem élénkítése és piacaik bővítése érdekében szorgalmazták a szabadabb kereskedelmet, a vámok lebontását otthon és más országokban. Támogatták, hogy az USA vállaljon főszerepet a sokuk (például Standard Oil, General Electric) számára fontos piacot jelentő európai gazdaság újjáépítésében.

Az exportorientált iparágakéval egyezett meg a nemzetközi bankok érdeke. A háború alatt nemzetközi hitelezővé váló pénzügyi intézmények megbontották a korábbi republikánus blokk egységét. Ahhoz ugyanis, hogy az európai gazdaságok talpra álljanak és törleszteni tudják adósságaikat, kereskedelmi többletet kellett produkálniuk. Növelniük kellett külföldi eladásaikat, és vagy nekik, vagy más kereskedelmi partnereiknek dollárhoz kellett jutniuk az Egyesült Államok piacán való eladások útján. Ennek következtében az európaiak elkerülhetetlenül érdekeltté váltak abban, hogy az amerikai vámfalakon rések nyíljanak.

A két tábor közötti viták végigvonultak a húszas évek minden jelentősebb külpolitikai konfliktusán (a Népszövetség, a nemzetközi bíróság, valamint a vámok körüli vitán). A kezdeti időszakot a protekcionisták győzelmei jellemezték: kívül tartották az Egyesült Államokat a Népszövetségen és a nemzetközi bíróságon, és magasra emelték az importvámokat. A húszas évek főbb gazdasági trendjei azonban a nemzeti tőke érdekei ellen hatottak, és a többségében keleti-parti internacionalista blokkot erősítették. Mivel azonban a Fehér Házat a republikánusok birtokolták, az internacionalisták kénytelenek voltak – a Kongresszusra, a végrehajtó ág kulcsfontosságú hivatalaira, illetve a központi bankra irányuló – informális nyomáson keresztül előmozdítani külpolitikai törekvéseiket. Az internacionalisták rendelkeztek erősebb befolyással a közvéleményt és egyre inkább a közpolitikát is formáló jelentősebb alapítványokban, az olyan hangadó liberális sajtótermékekben, mint a New York Times vagy a Newsweek, és ők uralták a kibontakozóban levő, tőkeintenzív rádióhálózatokat is.

A külpolitikához hasonló volt az üzleti világ megosztottsága a munkaügyi kérdésekben. Az 1918–19-es sztrájkhullámnak a Wilson elnök által a Fehér Házba összehívott tanácskozás vetett véget. Ekkor John D. Rockefeller, valamint a General Electric képviselői egyeztető eljárásokat, munkavállalói képviseletek kiépítését javasolták (a tulajdonosok által ellenőrzött, ágazati sajátosságoknak megfelelő munkaügyi tanácsokat). Az acélipar és más munkaintenzív iparág képviselői azonban elutasították az ilyen kezdeményezéseket, és Elbert Gary, a U.S. Steel elnökének vezetésével leverték az 1919-es sztrájkot.

Rockefeller, aki ezután megszakította személyes kapcsolatait Garyvel, olyan civil szervezeteken keresztül igyekezett hatást kifejteni, mint az Egyházközi Világmozgalom (Inter-Church World Movement), vagy a Munkaügyi Tanácsadók (Industrial Relations Counsellors, IRC) nevű vállalkozás. Az utóbbihoz kapcsolódva jött létre azután a Különleges Konferencia Bizottság (Special Conference Committee), amely a General Electric, a Standard Oil és több Morgan-partner részvételével a munkaügyi viszonyokat javító programokat igyekezett kidolgozni. Az IRC együttműködött a Taylor Társasággal (Taylor Society) is, amely az új, munkaerőt megtakarító menedzsment technikákat igyekezett elterjeszteni. Ennek fő bázisát azok az észak-keleti termelők jelentették, akik az új megoldások segítségével előnyre kívántak szert tenni az olcsó munkaerőre építő déli riválisokkal szemben. E körből került ki később a New Deal néhány jellegzetes személyisége, mint például Rexford Tugwell vagy Felix Frankfurter.

Az IRC-hez kapcsolódott a húszas évek szinte minden munkaügyi fejleménye. Ilyen volt például az a kampány, amely a nyolcórás munkanap elfogadására kényszerítette az acélipart, továbbá a mérföldkőnek számító Vasúti Munka Törvény, valamint az, hogy egyre erőteljesebb kritika érte a munkaügyi viták bírói végzéssel történő lezárását (ez a megelőző húsz év republikánus politikájának egyik pillére volt) – ez vezetett aztán el a Norris-LaGuardia-féle törvény elfogadásához. Az IRC egyik munkatársa, Beardsley Ruml állt a Spelman Alapítvány élén, amely a Rockefeller-birodalom részeként létrehozta az első egyetemi szintű munkaügyi kutatóközpontot.

A húszas évek során kibontakozó munkaügyi és külpolitikai viták aláásták a Republikánus Párt egységét. Ehhez hozzáadódott az is, hogy az évtized konjunktúrája megerősítette az olajipar és más tőkeintenzív ágazatok pozícióját. Ennek nyomán megosztottság alakult ki a befektetési bankok világában, ahol a feltörekvő cégek körében egy új, demokrata irányultságú generáció jutott főszerephez, olyan nevekkel, mint James Forrestal (Dillon, Read), Sidney Weinberg (Goldman, Sachs), John Milton Hancock és Herbert Lehman (Lehman Brothers). A kereskedelmi bankszférában a kibontakozó konfliktus egyik (republikánus) oldalán a Morgan-ház, a másikon pedig többek közt a világ legnagyobb bankjává kinövő Bank of America, illetve a Joseph Kennedyhez hasonló pénzügyi hatalmasságok álltak.

A húszas években bekövetkező átrendeződés sokat sejtető eseményeket hozott az 1928-as választások előtt, amikor is a pénzügyi szféra számos kiemelkedő képviselője sorakozott fel a Demokrata Párt mögött. Így tett például Averell Harrimann, az ismert befektetési bankár (Brown Brothers Harriman), és ezt tették Melvin Taylor (First National) vezetésével azok a chicagoi bankárok is, akiket felbőszített az, ahogyan a Morgan bankház a saját külgazdasági elképzeléseinek megfelelően gyakorolt nyomást a new yorki központi bank kamatpolitikájára.

Mindezek jelentős fejlemények voltak, noha egyidejűleg fennállt a veszélye annak is, hogy az erősen protekcionista vegyipar képviselői, egészen pontosan a DuPont család tagjai vonják ellenőrzésük alá a Demokrata Pártot. Mivel pedig az 1928-as demokrata jelölt, Al Smith a magas vámokkal szimpatizáló kijelentéseket is tett, a multinacionális blokk többsége a republikánusoknál maradt. Herbert Hoover ugyanis annak ellenére, hogy kitartott a republikánusok protekcionizmusa mellett, jelezte készségét bizonyos, a multinacionálisok számára kedvező intézkedés meghozatalára (támogatta a német és más külföldi befektetéseket Amerikában, az amerikaiakat külföldön, valamint a ”nemhivatalos” beavatkozásokat az európai ügyekbe).

Közgazdasági és pénzügyi értelemben Hoover konzervatív volt, de a 30-as évek elején még demokrata kihívója, Franklin Roosevelt sem szakított a világgazdasági válság megoldására alkalmatlan ortodox megoldásokkal. Hoover következetesen ellenezte a deficitfinanszírozást és a monetáris szigor enyhítését; 1932-ben azonban még Roosevelt is azért bírálta őt, mert túl nagy deficitet állított elő. Roosevelt pénzügyminisztere, Henry Morgenthau is a kiegyensúlyozott költségvetés híve volt. A kormányon belül az agrártárca vált a belső, a külügyminisztérium pedig a nemzetközi viszonyokhoz kapcsolódó reformok bázisává. Roosevelttől távol állt mindenfajta ideológiai fordulat; nyitott volt azonban az új javaslatokra, és elszánta magát az elesettek sorsának jobbra fordítására.

 

Andor László [Változó Világ 21.]

 

 


 

Vissza

 

Beszélgetések az Új Kertben :: Poesis :: Emberhit :: Változó Világ Mozgalom

Nyitó oldal :: Olvasószolgálat :: Pályázatok :: Impresszum

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010

 

Site Meter