Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

Az egyik legtöbb vitát és problémát kiváltó kérdéskör a rendszerváltás óta a civil-katonai kapcsolatok, illetve a civil kontroll kérdésköre, és éppen az erről szóló különböző írásoknak és vitáknak a nagy száma mutatja, hogy ez az ügy még nincs nyugvóponton, s rendezése a vártnál jóval több időt fog igénybe venni.

A haderő polgári irányítása tekintetében a különböző európai és amerikai civil kontroll modellek vélhetően kevéssé alkalmazhatóak az átalakulásban lévő közép-kelet-európai országok számára. Az angolszász modell közvetlen átvétele és alkalmazása rengeteg buktatót rejt, főleg azért mert például egy olyan fiatal nagyhatalomnak, mint az Egyesült Államok, tehát egy szuperhatalomnak a gyakorlata teljesen más történelmi tradíciókon, társadalmi-kulturális környezeten és másfajta képességeken alapszik. Ezért valószínű, hogy a civil kontrollal kapcsolatos viták és a kutatás során érdemes közelebbi példákat is megnéznünk. Az európai példák közül a kiemelkedő fontosságú lehet megismerni a NATO-tagállamok valamint egyes “semleges” államok civil kontrolljának működési mechanizmusát.

A francia modell tanulmányozása és ismertetése hiánypótló próbálkozást jelent, ugyanis az SVKI gondozásában már több tanulmánykötet jelent meg ebben a témában (az USA, a brit, és a volt szocialista országokban működő civil kontroll). Ezek mellett - reményeim szerint - a francia modell megismerése is hasznos lehet mind a témával foglalkozó katonák, mind pedig a civil szakértők számára.

Írásom tulajdonképpen ehhez a törekvéshez kíván hozzájárulni: a francia modele de défense-ot mutatja be, különös tekintettel a civil kontroll érvényesülésének feltételeire. A civil kontroll kérdéskörének tanulmányozását komoly kihívásnak tekintettem, és főleg abból a szempontból vizsgáltam a kérdést, hogy a nyugati modellek mely elemei hasznosíthatók térségünkben illetve hogyan lehet a civil kontrollal kapcsolatos jelenségkört Magyarországon alkalmazni A franciaországi kutakodásaim, kutatásaim 1995 végére nyúlnak vissza, amikortól kezdődően szoros kapcsolatban álltam a francia védelmi minisztériummal, illetve több oktatási intézménnyel. A francia kutatók mindvégig igen segítőkészek voltak: minden hozzáférhető dokumentumot, illetve írásos anyagot a rendelkezésemre bocsátottak. Ezeken a kezdeti sikereken felbuzdulva aztán végül is az SVKI igazgatója kért föl arra, hogy a francia honvédelmi struktúrát, és annak a civil kontrollt tartalmazó elemeit foglaljam össze egy dolgozatban.

Ezúton is köszönetet mondok mindazoknak, akik értékes megjegyzéseikkel, kommentárjaikkal és kritikájukkal elősegítették a munka megjelenését: Gazdag Ferenc, Csizmadia Sándor, N. Rózsa Erzsébet, Szabó János, Vincze Hajnalka, Tálas Péter.

(Kemp-Hudlin, 1995)

A haderő politikai (polgári vagy civil) ellenőrzésének gondolata nem újkeletű, hanem az ókorba visszatekintő örök dilemma. Ennek fő célja tanulmányozni, hogy a társadalom rendjének megvédése érdekében létrehozotthadsereg miként lehet veszélyes magára a társadalomra nézve. A civilek konkrétan hogyan tudják ellenőrzésük (fennhatóságuk) alatt tartani a fegyveres erőket? Vagyis ki őrzi az őröket?

A XVIII. században, az Egyesült Államok alkotmányának kidolgozói ezzel kapcsolatosan két lehetséges fő veszélyforrást említenek meg, nevezetesen hogy1. a katonák magukhoz ragadják a hatalmat, vagy2. a választásokon vesztes kormány a hatalmának megőrzése érdekében beveti a hadsereget. Ennek elkerülése érdekében a honvédelmi (akkor még háborús) kérdésekben való illetékességet megosztják a törvényhozó és a végrehajtó hatalom között: a parlament (Kongresszus) hatáskörébe tartozik a háború beálltának vagy megszűntének kinyilvánítása, valamint a hadsereg ellátása (felfegyverzése) és ennek a szabályozása. Ugyanakkor a végrehajtó hatalom (“civil” kormány) vezeti a fegyveres erőket, illetve a szavazók által megválasztott Elnök a fegyveres erők főparancsnoka.

Később Clausewitz egy geostratégiai értelmezés kapcsán rámutat a civil kontroll gyökereire: szerinte a stratégiai (politikai) célokhoz kell rendelni a hadi eszközöket, vagyis minden katonai akciót a politikai (civil) érdekeknek megfelelően kell vezényelni.

Hosszú társadalomfejlődési folyamat eredményeképpen, valamint a fegyveres konfliktusok jellegének megváltozása után, a fegyveres erők struktúrája tulajdonképpen már a XX. század elejére jól elkülönült az állam többi struktúrájától. Ezért mindinkább szükségessé vált tisztázni a fegyveres erők szerepét, illetve a társadalomban elfoglalt helyüket.

A kortárs szakirodalom civil vagy “politikai” kontrollról tesz említést, ahol a “civil” jelző valójában azt jelenti, hogy az illető ország honvédelmét és a biztonságpolitikáját érintő kérdésekben civil intézmények készítik elő - megfelelő katonai szervek szakértelmére támaszkodva - és civil hatalmi központok hozzák meg a döntéseket. Tehát a mai értelmezés szerint a “civil” nem annyira az egyenruha nélküli megfelelője, mint inkább a választott vagy demokratikusan kijelölt személyek jelzője.

Ezek ismeretében megfogalmazhatjuk a társadalomnak azon főbb ismérveit, melyek a civil kontroll meglétéről tanúskodnak egy adott országban. Elsősorban olyan jogi és alkotmányos keretre van szükség, mely meghatározza az állam és a fegyveres erők közötti alapvető kapcsolatot: ez a jogállamiság egyik alapfeltétele. Másrészt a parlamentnek - mint a honvédelmet és a biztonságpolitikát érintő törvények meghozójának - jelentős szerepet kell játszania a nemzeti stratégia kialakításában, az ezzel összefüggő kérdésekben meghozott döntések transzparenciájának biztosításában, valamint a honvédelmi költségvetés kialakításában.

Ugyanakkor szükségeltetik a hadsereg hierarchikus felépítményének kormány előtti felelőssége, egy olyan civil intézményen beiktatásán keresztül (minisztérium vagy minisztériumon belüli főosztály), mely felügyeleti és ellenőrzési jogkört gyakorol.

Jelen tanulmány fő célja bemutatni afrancia honvédelmi politika alapelemeit, a honvédelem struktúráját, működési mechanizmusát, valamint a fegyveres erők civil kontrolljának megnyilvánulási formáit és intenzitását. A struktúrák és jogosítványok, illetve a védelmi rendszerben működő döntés-előkészítő és döntéshozó mechanizmusok francia sajátosságainak ismertetésén túl, fontosnak tartottam a francia honvédelmi szellem, az ún. esprit de défense fogalmáról és megnyilvánulási formájáról is írni, mivel ez képezte (és képezi) a franciaországi civil-katonai kapcsolatok szociálpszichológiai alapját.

A tanulmányban a különböző biztonságpolitikai (és történelmi) fejtegetések és magyarázatok mellett nagyon fontosnak tartottam az érintett fogalmak, struktúrák illetve események franciák által megéltpercepcióit ismertetni. Emellett igyekeztem külön felhívni a figyelmet ezen percepciók terminológiában való megjelenítődésére is.

Magáról a dolgozatról még azt tartom fontosnak közölni, hogy nem kizárólag a politikai kontrollal, tehát a civil kontrollal foglalkozik, hanem más olyan kérdésekkel is - már a tartalomjegyzékből kitűnik - melyek szerintem nagyon fontosak a francia honvédelem általános működésének megértéséhez, és csak ezek alapján lehet megérteni, azt hogy Franciaországban miért olyan hagyományosan erős az esprit de défense, a honvédelmi szellem és a polgárok honvédelmi elkötelezettsége és egyáltalán a honvédelmi szféra nagyfokú társadalmi elfogadottsága és támogatottsága.

A civil kontroll fogalmáról vagy kérdésköréről megjelent eddigi munkák tipikusan az angolszász mentalitáson és szövegeken alapulnak, ami a francia modell esetén abszolút nem működik. Persze a civil kontrollt általánosságban definiálhatjuk úgy hogy, a fegyveres erőknek van egy alkotmányosan rögzített helye az adott ország rendszerében, s ez kodifikált valamilyen formában, és ehhez járul egy specifikus politikai gyakorlat, mely országonként különbözik. Ez a politikai gyakorlat a franciáknál különösképpen eltér a többiekétől.

Azonban érdemes megjegyeznem, hogy francia beszélgetőpartnereim nagy része elcsodálkozott azon, hogy mit is értek én civil kontroll alatt, s "különben is, miért szükséges ezt a kérdést külön tanulmányozni és a fogalom francia sajátosságait tisztázni, hiszen a francia alkotmány tisztességesen szabályozza a kérdést". A párizsi védelmi minisztérium munkatársai pedig felajánlották, hogy nyugodtan nézzek körül az épületben, mert láthatom, hogy az ott dolgozók nagy többsége civil: tehát a civilek már a puszta jelenlétükkel is civil ellenőrzést gyakorolnak a katonák felett. Ezek alapján kicsit sommásan úgy ítélhetnénk meg, hogy a civil kontroll a franciák szemében két dimenzióban jelenik meg: 1. jogi dimenzió (alkotmányosság, jogállamiság, törvények elsőbbsége) és 2. személyi dimenzió (civilek masszív jelenléte a védelmi szférában).

Mindazonáltal a téma iránti érdeklődésünket ennyivel nem intézhetjük el. Úgy érzem, érdemes közelebbről tanulmányozni, hogyan is működik a fegyveres erők civil kontrollja egy olyan országban, ahol a nemzetvédelem kérdésköre sokkal hangsúlyozottabban “high politics”, mint a többi európai államban, és ahol a XX. század második fele - főleg De Gaulle tábornok elnöklése idején - igazán sok újat hozott ezen a területen.

Tudniillik a francia modell nem hasonlít sem a németre, sem az angolszászra: a franciáknál a nemzetvédelmet másképpen értelmezik, más a konnotációja. Ebből következően a francia civil kontroll is különbözik minden mástól, főleg azért, mert a francia honvédelmi mentalitás unikális Európában. A franciák számára, különösen a II. világháborús, de az egész XX. századi gyakorlatukban, a honvédelemnek egy nemzeti identitáson és széles társadalmi elfogadottságon alapuló értelmezése volt (van).

Azok a viták, melyek az angolszászoknál dúlnak a civil és a honvédelmi szféra között, nem igazán jellemzőek a franciáknál. A társadalom más értékeket fogad el és más típusú fejlődésen ment keresztül, illetve egészen más a kulturális hátterük a politikai intézményeknek. Ebből adódóan a francia állam berendezkedése is különbözik az angolszász államokétól. Ezért hasznosnak tartottam ismertetni a francia állammodell főbb elemeit és azokat a fogalmakat, melyek nélkülözhetetlenek a honvédelmi intézményrendszer és a mentalitás megértése céljából.

A francia mentalitásban a védelem ésnemzetvédelem két különválasztható fogalomként jelenik meg: a Francia Köztársaságban a védelmi miniszter a katonai kérdések végrehajtásáért felel, míg a miniszterelnök a nemzetvédelem egészét érintő kérdésekért. Már a bevezetőben érdemes elgondolkodni azon, hogy a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem francia megfelelője, az École Militaire és az IHEDN (a francia honvédelmi elitképző, ld. később) nem a védelmi miniszter, hanem a miniszterelnök felügyelete alatt működik.

Jelen írásom jóval szélesebb témát ölel fel, mint amire a címe utal. Ennek az lehet a magyarázata, hogy a francia védelmi szféráról értelmetlen a politikai berendezkedés specifikumai nélkül és a sajátos francia stratégia elemzése nélkül írni. Ugyanúgy fontos azt is érzékelni, hogy az angolszász fogalmak alapján a francia civil kontroll értelmezhetetlen, mivel a védelmi szféra privilegizáltsága a franciáknak a fegyveres erőikhez fűzött elképzeléseikből fakad. Márpedig ezen alapul az egész francia külpolitika és a stratégiai elképzelések.

Mottó: “L’histoire de la France et celle de sa défense se confondent largement” (Franciaország történelme és honvédelmének története között nagymértékű az átfedés.)

[Fehér Könyv a Honvédelemről, 1994.]

A francia alkotmánytörténet eddig tizenöt írott alkotmányt tart nyilván, melyek mindegyikében igen nagy hangsúllyal szerepeltek a honvédelem legfőbb kérdései. A francia honvédelmi struktúrát azonban más törvények rögzítették, míg a védelmi politika alapelvei akár kormányzatonként is újrafogalmazódhatnak, mivel ezekkel a kérdésekkel választott (elnök, parlament) és kinevezett (miniszterelnök, védelmi miniszter) képviselők foglalkoznak.

Már az előzőekben is említettek alapján megfigyelhető, hogy Franciaországban van nemzetvédelem és van (hon)védelem. A kettő egymástól elkülönítve is értelmezhető: a nemzetvédelem az abszolút, amely foglalkozik a biztonság különböző dimenzióival, míg a honvédelem ennek katonai dimenziójával (tervezés, hadi beszerzés, fergyveres erők, stb.) kapcsolatos döntés-előkészítéssel foglalkozik. Az ennél magasabb szintű döntések meghozatala kimondottan a miniszterelnök és az elnök hatáskörébe tartoznak. Ezért fontosnak tartom újra kiemelni, hogy a miniszterelnök tulajdonképpen a nemzetvédelmi miniszter tisztét tölti be. Ez egy olyan francia sajátosságnak fogható fel, amely a magyar optikán keresztül nézve újdonságot jelenthet.

Franciaország esetében érdemes kihangsúlyozni, hogy az állam ebben a gondolkodásmódban abszolút privilegizált szerepet játszik. Az állam mindig felül van mindenen, és ebben nagy szerepe van annak, hogy milyen önképe van ennek az országnak saját magáról. Ez az a pont, ahol igazán nagy eltérés észlelehető a többi európai államhoz viszonyítva. A magyar történeti hagyományokból, a magyar optikából nézve egy germán vagy egy angolszász közelítésű interpretáció könnyebben azonosítható, egy francia sokkal kevésbé.

A francia állam berendezkedésére vonatkozóan érdemes elgondolkodni, hogy az V. Köztársaság alkotmányában kétfajta hatalom azonosítható: az állami hatalom, amelynek a megtestesítője a köztársasági elnök, és a demokratikus hatalom, amelyet a miniszterelnök képvisel. A két “hatalmi forma” együttműködése az államérdek kölcsönös követéséből következik (ld. később cohabitation). A védelem pedig a francia biztonságpolitika alapértékét jelenti, ebben többé-kevésbé egyetértés van a hatalmon lévők és az ellenzékiek között. A legtöbb vita a megvalósítás mikéntjével kapcsolatos.

Azonban a honvédelmi kérdések széles támogatottsága nem jelenti azt, hogy a védelmi szférát érintő főbb döntések a politikai pártok (és társadalmi szervezetek) konszenzusával születnének meg. Napjaink Franciaországában a honvédelemmel kapcsolatos legfontosabb kérdések - a védelmi költségvetés, a kötelező katonai szolgálat reformja, a haderőreform - parázs viták témáját képezik. A jelenlegi gazdasági szemléletű világban a társadalom nagy része a honvédelmet egyre inkább a költségvetés prizmáján keresztül szemléli. Márpedig a honvédelmi (és általában a fegyveres testületekre szánt) kiadások hatalmas tételt jelentenek a költségvetésekben. Napjainkban a honvédelmi reformmal összefüggő jelenségek Franciaországban igazán jól szemléltetik a sorkatonaság és a civil kontroll tematikájának paradigmaváltását. Chirac elnök rögtön az 1995-ös választási győzelme után kifejtette véleményét a hadsereggel kapcsolatosan: létszámleépítést, ugyanakkor modernizációt, valamint hivatásos hadsereg megteremtését ígérte 2015-re. Ezzel kapcsolatosan nyilvános vita is kialakult, és Franciaországban is főleg akkor vitázik a társadalom a honvédelemről, ha a pénztárcájáról vagy a sorkatonákról van szó.

Franciaország jelenlegi honvédelmi struktúrájának alapjait az 1959. január 7-én kiadott “A nemzetvédelem általános szervezetéről” szóló törvényerejű rendelet fogalmazza meg. Ez szervesen illeszkedik az 1958-ban népszavazással elfogadott új francia Alkotmány előírásaihoz, és kitűzi azokat a permanens célokat, melyeket a kormányzat végre kellett hajtson az azóta eltelt majdnem harminc év alatt. Jelen tanulmányban sokszor fogok hivatkozni erre a rendeletre, ezért a továbbiakban csak “1959-es Rendelet”-ként teszek róla említést. Ez a rendelet legelső cikkelyében úgy definiálja a nemzetvédelmet, mint aminek “az a célja, hogy minden időben, minden körülmények és bármilyen típusú agresszió esetén szavatolja az ország területének biztonságát és a népesség életét”. Az 1959-es Rendelet azóta is alapját képezi a francia nemzetvédelem jogi eszköztárának.

Ennek a koncepciónak a kiindulási pontja tulajdonképpen De Gaulle tábornoknak a francia honvédelemmel kapcsolatos realista elképzeléseiből származtatható, és ennek meg vannak a meghatározott politikai és stratégiai okai, melyekre még visszatérek a francia biztonságpolitika elemeinek ismertetésekor.

Ezt követően és ebbe a keretbe szervesen illeszkedve jelenik meg 1972-ben jelent meg a Fehér Könyv a Honvédelemről, melynek publikálása Michel Debré védelmi miniszter nevéhez fűződik. Az ebben foglaltak tükrözik az akkori francia társadalmi és stratégiai változásokat (nukleáris fegyverkezés).

A legújabb, 1994-ben kiadott“Fehér Könyv a honvédelemről” hosszú távon, 15-20 éves perspektívában gondolkodik, és tulajdonképpen megerősíti az 1959-es Rendeletben megfogalmazott vezérelveket. Viszont mérföldkő a francia honvédelmi gondolkodás történetében, hiszen ez a legelső hidegháború utáni komoly kiadvány a francia védelmi és stratégiai elképzelésekről.

A francia nemzetvédelem szervezete és struktúrája egyesen következik a honvédelmi alapelvekből, melyeknek egy része a francia nemzetvédelmi hagyományokra épül, míg más elvek viszonylag újkeletűek. Az IHEDN kiadásában megjelent “A nemzetvédelem általános felépítése” című belső publikációban négy jelzővel illetik a francia nemzetvédelmet: ti. hogynemzeti, állami, totális (globális) éspermanens. Az első két jelző a Nagy Francia Forradalom (1789) idejéből való, a harmadik - totális - a két világháború közötti időszakban jelent meg, míg a negyedik - permanens - a már említett 1959-es Rendeletben fogalmazódott meg először. A nemzeti, állami és totális jelleg mára klasszikussá és magától értetődővé vált, mégis - mivel minden nemzet esetén fontos a saját definíciók megismerése - érdemes néhány szót említeni ezen jelzők kialakulásáról és értelmezéséről.

Nem meglepő, hogy a francia honvédelemben ez a jelző domináns szerepet játszik, tekintve hogy ennek történelmi háttere van. Jogilag már az 1789. augusztus 10-i Felhívásban megjelent a honvédelem nemzeti jellege, amikor is a katonatiszteket felszólították, hogy tanúsítsanak hűséget a nemzet, a törvény és a király iránt. Egy évvel később, az 1790. december 6-i Rendeletben már úgy fogalmazzák meg a közhatalmat, mint “az összes állampolgár erejének összességét”, vagyis egy népi honvédelem alapelvét definiálták. (Éppen a Nagy Francia Forradalom egyik “termékeként” jelenik meg a nemzet, mint az adott ország polgárainak összességét jelölő politikai kategória. Azonban érdemes mérlegelnünk, hogy a XX. század végén, ebben a kontextusban anationale jelző inkább országost jelent, mint nemzetit.)

A már idézett füzet tehát úgy fogalmaz, hogy ”egy demokráciában nyilvánvalóan szükséges, hogy a honvédelem nemzeti legyen”, mivel a “honvédelem a szuverenitás egyik attribútuma”, márpedig a szuverenitás a néptől eredeztetik.

Érdemes megfigyelnünk a francia szóhasználatot is: tulajdonképpen az V. Köztársaság megszületése (1958) óta a honvédelemmel kapcsolatos dokumentumok a “védelem” kifejezést használják, mégis a köznyelvben - sőt a hivatalos nyilatkozatokban - még mindig a “nemzetvédelem” jelenik meg. (A jelen írásban a nemzetvédelem és honvédelem kifejezéseket egyaránt használtam). Ugyanis a francia honvédelmi gondolkodás szerint a nemzetvédelem kifejezés még mindig nagyon aktuális, mivel a honvédelem nemzeti jellegének természetszerűen azt kell tükröznie, hogy a nemzetközi politika keretében egyedül a nemzet jelenik meg, mint politikai és társadalmi entitás. Azaz kizárólag a nemzet rendelkezhet nemzetvédelemmel és a francia szakirodalom szerint ez fordítva is igaz: mivel a nemzetvédelem az adott ország geostratégiai környezetétől és az ebben a környezetben elfoglalt helyzetétől függ, ezért elsődlegesen a nemzetvédelem teszi lehetővé egy nemzet számára helyzetének megőrzését és sajátos értékeinek védelmét.

Így a francia honvédelem nemzeti jellegű, és ez ugyanígy igaz más országokra is, azzal a különbséggel, hogy esetleg a nemzeti jelleg nincs külön is kihangsúlyozva. A biztonság fogalma viszont a nemzetközi politikai folyamatokba illeszkedik, melyhez még hozzáadódik a békefenntartói szerep. Azonban a Fehér Könyvben leírtak alapján a békefenntartás - francia részről - kizárólag nemzetközi keretek közt lehetséges.

Ezt talán nem is kellene külön kihangsúlyozni, mivel Franciaországban oly régi gyökerei vannak e fogalomnak. Mégis, a francia civil kontroll elemzésekor érdemesnek tűnik néhány mondatot ejtenünk erről a kérdésről is, hiszen a francia elmélet szerint a nemzetvédelemnek éppen az állami jellege nyújt biztosítékot a hadsereg polgári ellenőrzésére.

Az állami jelleg tulajdonképpen azt jelenti, hogy a nemzet védelmének biztosítása az Állam feladata: következésképp a fegyveres erők állami testületet alkotnak és állami szolgálatként működnek, tehát a mindenkori alkotmányos politikai (civil) közhatalomnak vannak alárendelve. A francia civil kontroll szempontjából ez kiindulópontot jelent, és segítséget nyújt a francia védelmi struktúra értelmezéséhez.

Franciaországban a hadsereg polgári ellenőrzésének fogalma tulajdonképpen a nemzetvédelem állami jellegének elvéből következik, és ezen elv gyakorlati megvalósításában teljesedik ki. Az állami jelleg legalább olyan régi időkre nyúlik vissza, mint a nemzeti jelleg. Az 1789. augusztus 17-26. között megfogalmazott “Emberi és polgári jogok egyetemes nyilatkozata” XII. cikkelyében egészen pontosan arról szól, hogy “az emberi és polgári jogok biztosításához szükség van egy olyan közhatalomra, mely mindenki érdekét kell szolgálja, és ez a közhatalom nem csak az azt működtetők hasznára kell hogy váljon“.

Fontos felidézni azt is, hogy ez az elv képezte az 1791-es francia alkotmány 12. cikkelyének alapját, amelyet később az 1848-as alkotmány szó szerint átvett: “a közhatalom lényegében engedelmes; egyik fegyveres testület sem hozhat határozatokat”. Tulajdonképpen ebből a régi alkotmányos elvből született meg az a ma is érvényes gyakorlat, hogy a fegyveres erőkön belül tilos szakszervezetekbe tömörülni.

A francia nemzetvédelmi alapelvek szerint “a honvédelem állandóan jelen van, és tükröződnie kell a társadalom minden tevékenységében”. Ugyanakkor ez az alapelv csak később jelenik meg: az 1877. július 3-i rekvirálási törvény, és az 1936. évi hadi termelésről szóló törvény képezik a jogi előzményeket e tekintetben. Az 1938. július 11-i törvény, mely a nemzet hadi állapotban való megszervezéséről rendelkezik, azon felismerés eredményeképpen született meg, miszerint a hadi állapotban lévő nemzet teljes egészében kell védekezzen, vagyis nemcsak a fegyveres erők képezik a védelem részét, hanem az állami adminisztráció és a magán szektor is; és az ezzel kapcsolatos törvényi előírásokat meg kell hozni még békeidőben. Az 1959-es Rendelet már jól megfogalmazza a védelem totális jellegét: ti. “a nemzetvédelemnek az a célja, hogy minden időben, minden körülmények és bármilyen típusú agresszió esetén szavatolja az ország területének biztonságát és a népesség életét”.

Ez született meg legkésőbb, mivel az 1945 utáni nemzetközi kapcsolatok igazolták azt, hogy az országok biztonságát veszélyeztető kihívások sokrétűek és állandó jellegűek. A hidegháború alatt a köztudatba bekerültek olyan fogalmak, mint ideológiai háború, dezinformáció, felforgatás, közvetett stratégia, gazdasági megtorló intézkedések, stb., és azáltal nagyban csökkentek a békeidő és a hadi állapot közti különbségek. Ezért a permanens jelleg a kihívások állandóságából következik, és nem egyenértékű a hosszú távú tervezéssel.

Az a koncepció, melyet az 1959. január 7-i Rendelet 1. cikkelye fogalmaz meg, nevezetesen hogy a nemzetvédelem totális és permanensjellegű, végigkísérik a francia nemzetvédelem teljes építményét. Úgy a központi államigazgatás szervei, mint a területi szervek ennek megfelelően vannak megszervezve.

Pataki Gábor Zsolt [Stratégiai és Védelmi Kutatóintézet]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010