| | | A kelet-európai cigány népcsoportok siralmas helyzetérõl sok szó esett az 1989-es rendszerváltások óta eltelt idõszakban - elsõsorban az anglo-amerikai mintájú NGO-közbeszédben. Ennek a fellendülésnek az elsõ hullámát az 1990-es évek elején a Human Rights Watch megfigyelõ csoportjainak egymást követõ emlékezetes jelentései jelentették, amelyeket még számos további, a roma kisebbségek gyakran elviselhetetlen helyzetével kapcsolatos jelentés és beszámoló követett (l. legújabban Zoon, 2001).
Az a tény, hogy a romák ezerszámra kíséreltek meg Nyugat-Európába, illetve Észak-Amerikába emigrálni, felhívta a nyugati világ figyelmét arra az elõször a kelet-európai liberálisok által képviselt nézetre, amely szerint az "új demokráciák" lakmuszpróbája lehet a romák problémájának kezelése. Az újabb szociológiai kutatások is meglehetõsen kilátástalannak ábrázolták a roma csoportok helyzetét a munkaerõpiacon, illetve az oktatás és az egészségügy területén. Ez a két adatforrás - tehát az emberi jogi megfigyelõké, illetve a társadalomtudósoké - eltérõen magyarázza a problémát, illetve eltérõ megoldásokat javasol a romák siralmas helyzetének javítására. Mégis szembetûnõ, hogy mindkét irányzat a nyugati társadalomból, pontosabban az észak-amerikai közbeszédbõl vett metaforákat használ. Így a posztkommunista depriváció modellezésében a társadalomtudósok felhasználják az "underclass" fogalmát, amely egy "a társadalom egészétõl élesen elkülönülõ, diszkriminációtól sújtott réteget" jelöl, amelynek "nincs esélye arra, hogy bekapcsolódjon a munkamegosztás kialakulófélben levõ új rendszerébe, hogy normális munkája, jövedelme, lakása, társadalombiztosítása legyen, hogy gyerekeit megfelelõen tudja iskoláztatni stb." (Ladányi, 2000: 71. o.) Az emberi jogi aktivisták ezzel szemben faji diszkriminációról beszélnek, és az 1960-as évek Észak-Amerikájának "polgárjogi" tradícióját elevenítik fel.
Csakhogy a posztszocialista országok "depriváltjainak", kirekesztettjeinek helyzetét és lehetõségeit mindkét modell félrevezetõen ábrázolja. A romák mint a posztszocializmus "underclass"-a?
Rebecca Emigh, Fodor Éva és Szelényi Iván (2000: 3-4. o.) szerint a roma népcsoportok egyre inkább a faji alapon definiált "underclass" szerepébe kényszerülnek. Az "underclass" azok közül verbuválódik, akik minden valószínûség szerint munkanélküliek és szegények maradnak egész életükben, alacsony iskolai végzettségük és a szakértelem hiánya okán, valamint akiknek a gyerekei hasonló eséllyel szorulnak ugyanebbe a társadalmi pozícióba, miáltal elszigetelõdnek a társadalom többi részétõl - õk az "érinthetetlenek", a "méltatlan szegények", a "reménytelenek". Miután a szerzõk is tisztában vannak azzal, hogy miféle politikai célokra használták korábban az "underclass" fogalmát - amikor magukat a "társadalmon kívülieket" tették felelõssé nehéz sorsukért, hogy igazolják kiszorításukat az állami jóléti rendszerbõl -, elzárkóznak attól, hogy viselkedési alapon határozzák meg ezt a kategóriát. Ehelyett visszatérnek a Gunnar Myrdal (1964) által bevezetett fogalom eredeti tartalmához. Õ ugyanis "ezzel a kifejezéssel azoknak a hosszú távon deprivált embereknek a különleges helyzetét jellemezte, akik nem részesedtek a II. világháborút követõ általános gazdasági fellendülés gyümölcseibõl, (É) mert nem voltak birtokában, és nem is tudták megszerezni azt az iskolázottságot, szaktudást, amelyet a sokrétûbbé váló gazdaság megkövetelt" (Emigh és mások, 2000: 3. o.). Amikor pedig William Julius Wilson (1978) faji alapú megközelítését is integrálják, arra tesznek kísérletet, hogy túllépjenek Myrdal "gazdaságilag determinált underclass" értelmezésén. Végezetül pedig - Pierre Bourdieu nézeteire támaszkodva - egyszerre elemzik a "strukturális munkanélküliség objektív problémáját" és az "etnikai alapú szubjektív osztályküzdelmeket". A két szempont egyidejû érvényesítésével remélik elkerülni az amerikai újójobboldali retorika csapdáját, amely támadja a "szociálisellátás-függõket" és a "depriváltaknak a bûnözésbe süppedt hányadát".
Jóllehet elismerem, hogy az "underclass" fogalmának használata nagyon jól jöhet azoknak, akik az amerikai tudományos közönség érdeklõdését kívánják felkelteni, legalább két olyan okcsoport van, amely miatt számomra feleslegesnek tûnik bármiféle "underclass" azonosítása Kelet-Európában.1 Az "underclass"-elképzelések története és a politika
Emigh és Szelényi (2000) maguk is tisztában vannak azzal, hogy milyen veszélyeket rejt magában az "underclass" koncepciója, de szerintük "a konceptuális zavar nagyrészt tisztázható" (2000: 3. o.), ha gondosan visszatérünk annak elsõ, Gunnar Myrdal munkáiban alkalmazott értelmezéséhez. Myrdal az amerikai élet sokat tapasztalt kommentátora volt, akirõl már hibátlan svéd szociáldemokrata háttere okán sem tételezhette fel senki, hogy a moralizáló "jobboldali" diskurzushoz akarna hozzájárulni. Ugyanakkor az is kérdéses, hogy Myrdal értelmezése valóban olyannyira "strukturális"-e, mint azt Szelényiék szeretnék. Ugyanis nála ez nem is annyira szakkifejezés, Myrdal egyszerûen keresett egy olyan angol megfelelõt, amellyel visszaadhatta a svéd köznyelvi "underklass" szót, melynek jelentése: "a nemzet egy nem teljesen integrálódott része, egy haszontalan és nyomorult szubsztrátum" (Myrdal, 1964: 41. o.). A svéd szónak meglehetõsen pejoratív jelentése van - a jómódúak használják, és bárdolatlanságra, rosszul neveltségre, iskolázatlanságra, hátrányos helyzetre utal. Valami olyasmit fejezett ki egykoron, hogy a felemelkedõben lévõ munkásosztály még mindig híján van a kulturális tõkének, vagyis az, ahogy Myrdal felhasználta, valójában saját prosperáló farmer-családi hátterét tükrözte.2
Ebben az értelemben Myrdal maga is egy legalább a XIX. század közepéig visszavezethetõ reprezentációs tradícióhoz nyúlt vissza. Karl Marx már az Osztályharcok Franciaországban elsõ részében úgy írt a "lumpenproletariátusról", hogy az, "az ipari proletariátustól pontosan megkülönböztethetõ tömeget alkot, innen toborzódnak a tolvajok és mindenfajta bûnözõk, a társadalom hulladékaiból élnek, emberek, akiknek nincs meghatározott foglalkozásuk, csavargók, emberek, akiknek se otthona, se meggyõzõdése." Friedrich Engels pedig már néhány évvel korábban is használja ezt a fogalmat, amikor meglehetõsen lealacsonyító szavakkal beszél Britannia ír munkásairól A munkásosztály helyzete Angliában címû munkájában. A viselkedési értelemben vett hierarchia alatt vagy mellett álló osztály (amelyekre az angol egy megfelelõen birodalmi - tudniillik hindi - metaforával mint "outcaste"-okra, számkivetettekre utal) része volt a középosztály világképének, mint azt Henry Mayhew (1851) újságírói munkássága is bizonyítja, és éppen azért lehetett a fogalom olyan erõteljesen jelen mind az újságok, mind a köznapok nyelvezetében, mert alternatívát kínált az osztálykülönbségek megszokott sémáihoz képest. Ugyanis míg más társadalmi osztályok konstitutív tulajdonsága éppen a többi osztályhoz való viszonya, addig az "underclass"-t éppen e kapcsolatok hiányával jellemezték. A hozzá talán legközelebb álló angol fogalom, amelyre leginkább asszociálhatunk, az "underworld", az alvilág, amely maga is utal egy elkülönült, patologikus társadalmi térre, a maga sajátos törvényeivel és szabályaival.
Természetesen ez a fogalomhasználat bizonyos fokig jogosult, amennyiben léteznek olyan háztartások, amelyek ki vannak zárva mindazon interakciós formációkból és a társadalmi tagságból, amelyen keresztül más csoportok a társadalomhoz való tartozásukat, abba helyezett bizalmukat megélik. Csakhogy annak arányában, ahogy a tiszteletre méltó kommentátorok számára az általuk "underclass" fogalmával leírt viselkedés többé vagy kevésbé tûnik különösnek, úgy változnak annak politikai implikációi is.
Visszatérve napjainkhoz, illusztráljuk a jelenséget egy Budapesten élõ emigráns roma család életével (Kováts, 2000). Egy nemrégiben megjelent tanulmány szerint, ennek a romániai roma családnak a tagjai nyáron budapesti közparkokban laknak, és a város pályaudvarain koldulnak. Havonta elutaznak a magyar-román határra, hogy megújítsák vízumukat, de eközben elkerülik, hogy ki kelljen fizetniük a menetjegyet. Ennek érdekében extrém módon komplex manõvereket tesznek a kalauzok elkerülésére, még annak árán is, hogy így roppant hosszú idõt vesz igénybe az utazás. Részben azért élnek parkokban, hogy ezzel megspórolják a szállásköltséget, de annak is szerepe van ebben a döntésben, hogy így elkerülhetik azokat a kellemetlen konfrontációkat, amelyeknek a számukra elérhetõ szállásokon ki lennének téve (Vajda-Prónai, 2000: 101-102. o.). Ha egyáltalán vannak olyanok, akik valóban leírhatóak egy a társadalom alatt, vagy rajta kívül élõ osztály kategóriájával, akkor ez a család biztosan közéjük tartozik. Csakhogy mindazon tanulmányok, amelyek a jövedelmük nagy részét koldulásból szerzõ romákkal foglalkoznak (például Piasere, 1983; Tauber, é. n.; Engebrigsten, 2001), arra a következtetésre jutnak, hogy ezek a családok más, "szabályos" jövedelemforrásokra is támaszkodnak, és más kontextusban éppen úgy jelennek meg, mint a "normális, asszimilálódott" romák. Így aztán ezeknek az embereknek az "underclass" fogalma segítségével történõ leírása azért problematikus, mert ezzel túlhangsúlyozzuk a ténylegesen létezõ különbségeket, és éppen azt az ideológiát reprodukáljuk, amellyel a "cigányok" kirekesztését igazolni szokták (jóllehet, éppen a kirekesztés felelõs elsõsorban "problematikus" viselkedésükért).
Az ideológiai alapon konstruált kirekesztési folyamat különösen meggyõzõ példáját szolgáltatja Ada Engebrigsten norvég antropológus doktori disszertációja, aki a romákkal foglalkozó etnográfusok között egyedülálló módon egyszerre kutatott romák és paraszt szomszédaik körében Nyugat-Romániában (2001). A parasztok szemében a "cigányok" kivétel nélkül "nélkülözõk", akiknek egy jó gospodaÿr ("rendes paraszt") mindig adhat valamit jótékonyságból. Jóllehet, a legtöbb cigány valóban függ paraszti patrónusától, az elmúlt években néhány tâigani család szert tett olyan anyagi forrásokra, amelyekre a parasztoknak is szükségük van. De annak ellenére is, hogy ezzel megváltozott a falusiak és a romák viszonya, mindenki - beleértve a romákat is - továbbra is úgy tesz, mintha a romák (tâigani) függõ helyzetben lennének. Ezzel fenntartanak egy a román parasztok számára nagyon fontos mítoszt, miszerint, mivel a romák (tâigani) nem rendelkeznek földdel, a falusiaktól függenek, azaz tulajdonképpen a "parasztokból élnek". A végsõ csavar pedig az, hogy a falusiak úgy kezelik a romák alkalmazását, mint a jótékonyság aktusát, amivel maguk elõtt is legitimálják, hogy miért terményben, és nem pénzzel vagy munkával (mint egyébként a parasztok egymás közt szokták) ellentételezik azt (Engebrigsten, 2001: 340-362. o.).3 Amíg a parasztok számára ez a mítosz úgy értelmezõdik, hogy õk "önként" adnak (rosszul honorált) munkát a cigányoknak, addig a romák számára garanciát jelent arra, hogy amennyiben pillanatnyi viszonylagos jólétük veszélybe kerülne, úgy újraéleszthetik "tradicionális" kapcsolataikat. De a falun, a parasztokon élõsködõ, parazita tâigani ezzel együtt is csak mítosz marad.
A tendencia, hogy az "underclass" metafora alkalmazásával túlhangsúlyozzák a különbségeket, már azóta jelen van a szakirodalomban, hogy ez a szó a szigorúan vett tudományos diskurzus világából a hetvenes években átkerült a médiák által meghatározott közbeszédbe. Vegyünk például egy olyan vonást, amelyet a terminus használatának egyik jelenlegi híve pozitívumként emel ki. William Julius Wilson szerint "ami megkülönbözteti az underclass tagjait más, gazdaságilag hátrányos helyzetû csoportok tagjaitól, az az, hogy környezetük, a társadalmi miliõ az õ esetükben egyedülálló módon erõsíti marginális gazdasági helyzetüket, a munkaerõpiachoz való laza kapcsolódásukat. A marginális gazdasági helyzet és a társadalmi elszigeteltség a koncentráltan deprivált területeken kettõs problémája egy olyan megkülönböztetõ jegy, amelyet az alsóbb osztályok standardizálódott fogalma nem képes megragadni" (2001). Ez a földrajzi specifikum a romák helyzetével foglalkozó más tanulmányokban is nagy hangsúlyt kap (például Ladányi, 1993), de itt és másutt is ajánlatos lenne, ha a tudósok csak óvatosan használnák a populáris "gettó"-képzeteket, amelyek a legtöbb esetben hajlamosak eltúlozni a kisebbségek helyi elszigeteltségét (Kusmer, 1997: 706. o.).
Ladányi saját adatai azt mutatják, hogy Budapest VIII. kerületének egyik részén, a Belsõ-Józsefvárosban a lakosság 30 százaléka roma, amit persze úgy is megfogalmazhatunk, hogy minden három lakosból kettõ nem roma. Ugyanakkor csak minden hatodik budapesti roma él ebben a kerületben (Ladányi, 1992: 80. o.),4 és, amennyiben helyesen értelmezem Ladányi táblázatait, a kerületben élõk valójában kevésbé szegények, mint a Budapest más részein élõ romák.
A legdepriváltabbak "elkülönülésének" eltúlzásával annak a veszélynek tesszük ki magunkat, hogy vakok maradunk helyzetük bizonyos, elsõ látásra nehezen látható vonatkozásaira. A történelmi bizonyítékok azt mutatják, hogy azok, akiket egy külön, a fõáram alatt húzódó világ tagjaiként címkéztek, meglepõ gyorsasággal képesek kitörni helyzetükbõl. A kései XIX. századi Londonban a prosperáló, módos rétegek hasonlóképpen rettegtek attól, amit az életkörülmények megfordíthatatlan romlásaként, az erkölcsi értékek megállíthatatlan pusztulásaként, a bûnözésbe való önreprodukáló belesüllyedésként, a társadalom intézményeibõl (például az oktatási rendszerbõl) való fokozatos kiszorulásként láttak "maguk alatt", olyan reménytelen állapotként, amely a következõ generációk számára is lehetetlenné teszi majd a visszatérést a normalitáshoz, a civil értékekhez (Stedman-Jones, 1984). Erre mi történt a londoni "számkivetettekkel"? A legfontosabb társadalmi problémák mind eltûntek a XX. század elején - mégpedig nem a darwini kiválasztódás, a kipusztulás útján, ahogy azt sokan várták, hanem a gazdasági és társadalmi környezet megváltozásával (Stedman-Jones, 1984: 348-349. o.).5 Ha Kelet-Európa gazdaságait beengedik a tágabb európai szabad-kereskedelmi övezetbe, ki állíthatja, hogy a romák helyzete az eljövendõ generációkban majd statikus marad?
Végezetül ne felejtsük el, hogy az underclass-típusú elképzeléseknek van egy még sötétebb oldala is. Ennek talán legrettenetesebb megfogalmazásával a német szociális, szocio-medicinális tradícióban találkozunk, amely az "underclass"-t "aszociálisnak" bélyegezte, amivel arra utalt, hogy ez az alakzat immúnis a "normális" társadalmi életben való részvétel civilizációs hatásaira (Weidling, 1989; Peukert, 1989: 208-235. o.). A XIX. század végén és a XX. század elején hosszú évekig ezek az eszmék voltak meghatározók a szociálpolitika területén, amely ellenséges és represszív volt az alacsonyabb társadalmi rétegekkel szemben, mint azt az 1926-os, a cigányok, kóborlók és munkakerülõk elleni harcról szóló bajor törvény is bizonyítja (Eiber, 1993: 43-45. o.). Késõbb az "aszociális" kifejezést "németesítették", ebbõl lett a nácik Gemeinschaftsfremde fogalma, amit talán közösségidegennek fordíthatnánk. A Zigeuner volt természetesen ezen idegen prototípusa. Nem lehet, hogy a társadalomtudományok mai szóhasználata éppen az ilyen jellegû elképzelések legitimációját eredményezi Kelet-Európában?
2000. augusztus 4-én a szlovák parlament egy jobboldali képviselõje, Vitazoslav Moric kijelentette, hogy az "alkalmazkodásra képtelen romákat" rezervátumokba kéne zárni a bûnözési ráta csökkentése érdekében. Moric ehhez még azt is hozzátette: fel kellene hagyni a szociális ellátások folyósításával olyan emberek számára, akik "a társadalomra nézve kártékonyak", mivel az ilyen kifizetések "embertelenek a népesség többi része szempontjából".6
Hadd említsünk meg még egy roppant tanulságos példát Szlovákiából arra, hogyan torzul elkerülhetetlenül az "underclass" fogalom strukturális jelentése. Éppen amikor ezeket a sorokat írom, jelent meg egy cikk a Szelényi/Ladányi-féle projekt7 egy korábbi résztvevõjének tollából, aki idõközben kivált a kutatásból. Ez a kutató most éppen abban a viselkedési értelemben használja az "underclass" fogalmát, amely ellen Szelényi oly meggyõzõen érvelt. A mûvelt nagyközönségnek szóló cikkében Michal Vasecka biztosítja olvasóit, hogy "a szakemberek szemében a romák elindultak az underclass-szá válás útján", amelyet "a tartós munkanélküliség, a töredékes munkatörténet, a legfeljebb a másodlagos munkaerõpiacon aratott hosszú távú siker és a szociális ellátórendszertõl vagy az árnyékgazdaságban végzett tevékenységektõl való függõség jellemez", és amely egy olyan környezetben létezik, ahol "általános beletörõdéssel, a hatóságok csekély tiszteletével a társadalmi ellenõrzés alacsony szintjével és hiányos munkaerkölcsökkel" találkozunk (2001: 171. o.). Természetesen Szelényit nem terheli semmilyen felelõsség egykori munkatársa véleményéért, csakhogy - mint arra Herbert Gans (1997) éppen ebben a kontextusban rámutatott - mivel egy tudós csak kevéssé tudja ellenõrizni, hogy mások mire használják nézeteit, véleményem szerint roppant veszélyes ilyen rosszul körvonalazott és talán sokak számára éppen ezért vonzó elméleteket közreadni, támogatni. Hatványozottan igaz ez a kelet-európai szegénységrõl folytatott diskurzusban. Az "underclass" és a "szegénység kultúrája"
Jóllehet a szocializmusban tabu alá estek az olyan kifejezések, mint a szegénység vagy a strukturális egyenlõtlenség, ez nem akadályozta meg azt, hogy forgalomba kerüljenek a modern amerikai értelemben vett "underclass"-hoz hasonló elképzelések. Ezek közül a legfontosabb mindenekelõtt az Oscar Lewis (1966) antropológus nevéhez köthetõ "szegénység kultúrája".
Ennek a megközelítésnek a legfontosabb implikációja, hogy a szegényeket a "valódi kultúra" hiánya jellemzi, hogy életük szervezetlen, és hogy gazdasági helyzetük megjósolhatóan meghatározza értékválasztásaikat. Ez a feltételezés már Puerto Rico és Mexikó esetében is félrevezetõ volt, a kelet-európai romák kapcsán viszont kifejezetten káros.
Az az elképzelés, hogy a romáknak és más marginális csoportoknak "nincs kultúrájuk", a - Norbert Elias értelmezésében vett - "polgári" (a francia civilité megfelelõje) fogalmán alapuló közkultúra nem antropologikus értelmezésének terméke. Kemény István szociológus a hetvenes évek eleje óta kutatja a magyarországi cigány/szegény kérdést. Újabb publikációiban arra hívja fel a figyelmet, hogy az oláhcigányt beszélõ romák aránya az 1972-es 20 százalékról mára mintegy 4 százalékra csökkent (például 1999: 10. o.). Egy ilyen drámai méretû "nyelvváltás" majdnem példa nélküli, és feltétlenül külön kutatást érdemelne, csakhogy ezeket az eredményeket semmilyen más forrás nem támasztja alá, így kézenfekvõ a feltételezés, hogy az adatfelvétel hiányosságai eredményezték ezt a szokatlan statisztikai adatot. Számomra az a legmeglepõbb Kemény eljárásában, hogy minden kommentár nélkül adta közre ezeket az adatokat, mivel a "szegénység kultúrája" modelljében nem ismeri el a nyelvet a kulturális tõke teljes értékû forrásának. Árulkodó az is, hogy Kemény és munkatársai a romungrókra - akiket magyar vagy zenész cigányokként is szoktak emlegetni -, mint "magyarul beszélõkre" hivatkozik. Pedig a szakembereknek - különösen a tanároknak és más, romákkal foglalkozóknak - szóló publikációkban figyelembe kéne venni, hogy néhányuk a magyar nyelvnek egy a roma által befolyásolt dialektusát beszélik, mások pedig olyan etnolektusokat használnak, amelyeknek nemcsak az intonációja, de a szókincse is õrzi a korábbi roma elemek hatását.8
A többségitõl eltérõ roma társadalmi mintázatok el nem ismerése jellemzi azt a módot is, ahogy a hivatalos szervek a romák problémájához közelítenek. A kilencvenes évek elején magyar szociológusok egy csoportja arra vállalkozott, hogy megvizsgálja egy eldugott falu problémáit, és javaslatokat tegyen megoldásukra. A századfordulón a csenyétei romák jelentéktelen kisebbséget alkottak falujukban, zenélésbõl, vályogvetésbõl és más, a parasztoknak végzett szolgáltatásokból tartották fenn magukat. Hetven évvel késõbb a falu teljesen elcigányosodott. A külsõ, értelmiségi beavatkozás következtében egy sor pozitív változás történt: helyreállították a buszközlekedést, újraindították az iskolát, óvodát hoztak létre, és alacsony kamatozású vállalkozói kölcsönök igénybevételére is mód nyílt (l. Kereszty-Pólya, 1998). A kutatók ugyanakkor kevésbé foglalkoztak a romák kultúrájával, így amikor Kovalcsik Katalin népzenekutatót azzal bízták meg, hogy gyûjtsön anyagot egy tankönyvhöz, amelyet a helyi iskolában felhasználhatnának, a kutatók közölték vele: a roma népi kultúra helyben már régen kihalt, és inkább másutt kellene gyûjtést végeznie, ahol a cigányságot "nem zúzták össze teljesen". Két nappal azután, hogy Kovalcsik beköltözött egy csenyétei roma családhoz, rájött, hogy a kutatók miért nem hallottak soha történeteket; ezek ugyanis hajnalban hangzottak el, a betegvirrasztás során, amikor a szociológusok még aludtak. A régi történetek és dalok "nem felejtõdtek el", és Kovalcsik szerint értékes kulturális forrást jelentenek. Ezek a romák nem voltak hajlandók "falnak fordulni és meghalni" (2000: 5. o.). Az ilyen jellegû aktivitásokban kifejezõdõ társadalmi kapcsolatok - a munkavállaláshoz kapcsolódó szociális interakciók eltûnése után - jelenthetik azt a támogatási hálót, azt a legígéretesebb alapot, amelyre építve a szakképzetlen magyarországi kisebbségiek új gazdasági tevékenységekbe kezdhetnek.
A Csenyétéhez hasonló falvak esetében a legnagyobb kihívás, hogy az egész falu számára élhetõ stratégiává kell alakítaniuk azt a mintázatot, amely eredetileg a szolgáltató kisebbség és a paraszti többség együttélését szabályozta.
Ezzel elérkeztünk a "szegénység kultúrája"-modell második fontos vonásához, a szervezetlenség és a társadalmi intézményrendszer összeomlásának toposzához. Jól illusztrálja ezt Ambrus Péternek a budapesti Dzsumbuj elszegényedett, kevert, roma és magyar népességérõl szóló beszámolója, ahol "a szegények életének legjellemzõbb jegye mindenfajta stabilitás hiánya" (1988: 78. o.). Csakhogy lehet, hogy ami valakinek rendetlenség, az valaki másnak rend. A romák esetleg máshogy szervezik mindennapi életüket, mint tiszteletreméltóbb (és szerencsésebb) szomszédaik. A különféle magyar, illetve Magyarországon élõ külföldi roma csoportok migrációs stratégiáival foglalkozó kutatások visszatérõ kérdése, vajon a romák hozzáférnek-e a célországuk munkaerõpiacával és bevándorlási lehetõségeivel kapcsolatos információkhoz. Egyetlen kutatócsoport sem számolt be arról, hogy a romák támaszkodnának "megbízható hivatalos forrásból származó" vagy sajtóinformációkra. Ugyanakkor kevés kivételtõl eltekintve - amelyek igazolták a kutatók azon várakozását, hogy az emigránsok "mindenfajta információ nélkül, egyszerûen a szerencséjükben bízva vágnak neki a világnak" - az alanyok sokkal jobban voltak informálva az õket érintõ ügyekben, mint a kutatók (Kováts, 2000). Lehet, hogy szervezetlennek tûnik, ha valaki magyar nyelvismeret és gyakorlatilag pénz nélkül megérkezik a Nyugati pályaudvarra, ahol kéri, hogy igazítsák útba a "román piac" felé, de ez az ember mégis talált szállást, munkát, és megélhette azt is, hogy elmesélhesse történetét a kutatóknak (Vajda-Prónai, 2000: 104. o.; Hajnal, 2000).
A legegyszerûbb szinten a roma családok problémamegoldó stratégiájának megkülönböztetõ jegye, hogy eredeti megoldásokkal állnak elõ váratlan helyzetekben. Szelényi Iván egy másik kutatócsoportja beszámol egy észak-magyarországi elcigányosodott faluban lezajlott változásokról, ahol - csak hogy képet kapjunk, milyen fokú a depriváció - a legszegényebb családok napi étrendje a következõképpen néz ki:
"Reggeli: paprikás krumpli, tea;
Ebéd: krumplis tészta, paradicsomleves;
Vacsora: fõtt krumpli szalonnával vagy hagymával." (Durst, é. n.: 55. o.)9
Vagyis ebben a faluban - mint annyi más roma közösségben is - az 1989 utáni évek legfontosabb változása a pénznek a gazdaságból való fokozatos eltûnése volt. Egy ilyen közegben a kisösszegû szociális segélyeknek is nagy jelentõségük van. Mint arra Durst Judit rámutat, újjáalakultak a többgenerációs közös kasszák hálózatai. A Magyar Posta kifizetési ütemezése következtében "minden hónap elsõ hetében érkezik a rendszeres szociális segély, illetve a munkanélküli-támogatás. A második héten jön a gyermekgondozási segély, a harmadikon a családi pótlék, a negyediken pedig a nyugdíj" (é. n.: 83.). Addig, amíg egy ilyen családi hálózat több generációt ölel át, a hó minden hetén érkezik új pénz, hogy az elemi anyagi igényeket fedezze. Igaz, hogy pillanatnyilag ezek a hálózatok legfeljebb arra szolgálnak, hogy megkönnyítik a túlélést. De ugyanez a hálózat mûködik megbízható információs csatornaként is, amikor a roma kivándorlók arról döntenek, hogy mi az elindulás, illetve a külföldön maradás optimális stratégiája. Csak az elemzõ modelljének hibája, ha ezek a stratégiák "társadalmi összeomlásnak" vagy "szervezetlenségnek" tûnnek. Azt a tényt, hogy a roma családok tagjai ilyen helyzetben egymás felé fordulnak, nem kell az entrópia vagy a befelé fordulás jeleként értelmezni - sokkal inkább "kulturális tõkéjük" kifejezõdéseként. Hiszen végsõ soron csak egy nagyon rövidlátó modernizációs iskola szemében áll szemben a "családi kötelék" a vállalkozással, az üzlettel vagy a társulással.
A "szegénység kultúrája" modell harmadik hibája az a feltételezés, hogy a hosszú távú deprivációhoz való funkcionális alkalmazkodásnak mindössze egyetlen koherens módja lehet.10 Ami ténylegesen a deprivált emberek körében történik, az ennél mindig sokkal összetettebb, mint arra Hannerz (1969) is rámutatott az egyik washingtoni gettóval foglalkozó tanulmányában. A posztszocialista országok - meglehetõsen hasonló szociális körülmények között élõ - roma népessége körében a stratégiák hasonlóan komplex mintázatait találjuk. A migrációval kapcsolatos kutatások szerint vannak például olyan szegény romák, akik arra készülnek, hogy az elviselhetetlen helyi viszonyok elleni politikai tiltakozásul tömegesen elhagyják Magyarországot, mások illegális munkavállalóként tartózkodnak az Európai Unió területén, illetve akadnak olyan fiatal vállalkozók is, akik Kanadába készülnek emigrálni, mert ott "üzleti szempontból kedvezõbb adórendszert találnak" (Kováts, 2001).
Mindezen okok miatt, amelyek az "underclass"-elképzelések történetével és különféle politikai felhasználásaival kapcsolatosak, arra biztatom kollégáimat, hogy inkább a semlegesebb "társadalmi kizárás" fogalmat használják. Ezzel biztosan kevesebb könyvet lehet eladni, a magazinpiacra sem lehet betörni, de ez a kifejezés világossá teszi, hogy itt élõ folyamatról és nem a reménytelenségbe merevedett állapotról van szó; illetve ráirányítja a figyelmet arra (ahogy azt Szelényi és Ladányi is szeretné): elsõsorban politikai harcok határozzák meg, hogy ki számít "kinn-", illetve "bennlevõnek", nem pedig a "deviáns viselkedés" vagy a "bûnözésre való hajlam". Ignatiev (1995) például amellett érvel, hogy a XIX. században az írek számítottak Amerikában olyannak, mint ma a feketék, míg aztán a demokrata párt választási érdekei és politikai tettei meg nem változtatták strukturális helyzetüket, és elérték, hogy "kifehéredjenek" - mindeközben környezetük és társadalmi miliõjük valójában csak minimálisan változott. Az "underclass" fogalma azt sugallja, hogy ezekben a csoportokban vagy helyzetükben van inherensen valami, ami ezt a folyamatot meglehetõsen érthetetlenné tenné. Michael S. Stewart [Beszélő 2001./1.] | | |
