Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

A húsvéti tojásokkal kapcsolatos játékok Közép-Európa minden népénél előfordultak. A magyarországi középkori latinságban dies concussionis ovorum (a tojások összeütésének napja) a húsvét utáni fehérvasárnapra következő hétfő elnevezése, amit már 1380-ból ismerünk (E. Hoffmann-Krayer - H. Bächtold-Stäubli 1929/30. 622-625; Bálint 1973, 304). Számos középkori eredetű szokást, így a piros tojások összeütésével, a csokkantással megpecsételt mátkaváltást, vésároskodást is, a moldvai csángómagyarok napjainkig megőrizték. A moldvai magyaroknál mátkaváltó vasárnap a fehérvasárnap neve. Gajcsána moldvai magyar faluban ezen a napon a fiatalok vésároskodnak, összevésároskodnak. A román eredetű szó unokatestvérré válást jelent. Két lány vagy két legény két piros tojást fog, közben ezt mondják egymásnak: "Vére, vére, hótig vére, hótunk után testvér." Azután összeütik a tojásokat, csokkantanak. Az összetört piros tojást közösen megeszik. Ezután unokatestvérnek tekintik egymást (Hegedűs, 1952, 259-260).

Moldvai kutatóutam során, 1994-ben a Bákó megyei Pusztinán adatközlőm, Bartos Margit (szül. 1941) beszélt a húsvéti csokkantásról és a fehérvasárnapi mátkálásról: "Húsvét ünnepi napja reggelén a mise után mind egy szálig leültek az asztalhoz, hogy egyenek. Az édesanya letette a tányért, és azt mondta, na egyetek, most vessetek keresztet, s csokkantsunk Jézus nevibe, s mindenki egyék meg egy tojást. Összeütötték egymással a tojást az összes családtag, utána besózták és megették. Fehérvasárnap is tojást festettek, s aki úgy akart, hogy mátkát váltson, barátnője legyen, akkor ők adtak egymásnak tojást. Ilonka ideadja nekem, s én odaadom az enyémet Ilonkának. Ajándékozták egymásnak. Csak a leányok csinálták, mátkát váltottak. Mátkának szólították egymást." A Temes, Torontál és Krassó-Szörény vármegyei bolgárok húsvéti tojásütéséről ezt írta Szőke Endre a fehértemplomi főgimnázium 1890. évi értesítőjében: "Dívik a tojásütés is a locsolás és korbácsolás helyett: a fiatalok t.i. tojást adnak egymásnak és azt összecsapdossák; az összetört tojás azé, a ki azt összetörte. Ha a leány vonzalommal viseltetik a legény iránt, akkor azon van, hogy az ő kezében levő tojás zúzódjék össze: ez a vonzalom elárulása, mit a legény megért; de mindketten mély titokban tartják az egymás iránti érdeklődést." (1890, 20).

Bod Péter, magyarigeni református prédikátor, a XVIII. századi haladó erdélyi művelődés egyik legkiválóbb képviselője a keresztények között előforduló ünnepekről szóló, Szent Heortokrátes című, 1757-ben megjelent művében olvashatjuk, hogy húsvétkor "a' gyermekek sok Tojásokat koldulnak egybe 's azokkal mulatják magokat." (1757, 76).

A tojásjátékokra: a tojások versenyszerű összeütésére, dobására, gurítására, ércpénzzel való dobálására Dunántúlon is húsvéthétfőn a locsolás vagy a korbácsolás után került sor. Húsvéthétfő reggelén a locsolással, korbácsolással a fiúk a lányos házaknál összegyűjtötték a játékokhoz szükséges piros tojást és a pénzt.

A burgenlandi magyarok a húsvéthétfői tojásütést még az 1960-as években is gyakorolták. Szombathelyhez közel, a csajtai majorban a mise után két fiú játszotta. Az egyik a tenyerében tartott vagy a földre tett egy piros tojást, amibe a másiknak egy pénzdarabot kellett bele-vágni. Ha a pénz első dobásra élével beleállt, akkor a dobó elnyerte a tojást (Gaál 1985, 53).

A Celldömölkhöz tartozó Alsóságon a fiúk a pénzdarabbal való tojásbavágást, a lányok a tojásdobálást játszották húsvéthétfőn. A réten két lány megegyezés szerinti távolságban szemben állt egymással. Számolásra, háromra a két dobónak el kellett dobni a tojást, de úgy, hogy a másik legfeljebb egyet lépve, elkaphassa. Arra is ügyelni kellett, hogy a két repülő tojás a levegőben össze ne ütközzön. Aki nem tudta elkapni a másik tojását, az vámot fizetett. Ez lehetett cukorka vagy egy másik festett tojás. Öt fordulóig játszották (Zongor 1979, 27). Zalában az ifjúság húsvéti vagy fehérvasárnapi tojáscserével történő komálásával egy időben a gyerekek hímestojásokat gurítottak. Galambokon a két domb közötti rétet Banyának hívják. Húsvétkor mondták: Gyerünk tojást gurítani a Banyába! (Lévainé 1963, 239).

Vászolyban (Veszprém m.) adatközlőm, Márádi Károly (szül. 1926) emlékezett a tojásgurításra: "Húsvéthétfőn a Dombról, a Fősőkeresztnél gurították a tojást. A kataszteri térkép szerint ez az Akódomb, de nem használják ezt a nevet. Gurigázásnak, gurításnak ne-vezték. Ami összetört, megették. A levegőbe is feldobták, de versengés egyik esetben sem volt, legfeljebb elismerték az ügyességét annak, aki elkapta a tojást. A szülők közben beszélgettek, találkozási alkalomnak számított. Az 1980-as években még gurították, ma már nem."

Somogyszobról 1892-ben Trencsény Lajos küldte be a húsvéti tojásjátékok figyelemre méltó leírását a Magyarországi Néprajzi Társaság Ethnographia folyóiratának: "A falu közelében van egy nagy rét, Kerékarasz, mely húsvétkor a délutáni istenitisztelet után csakhamar megélénkül s kezdetét veszi a játék. A leányok himös tojásaikat magasra felhajigálják, nagyokat tapsolnak hozzá s ügyesen elkapják. Más helyen a legények lapdáznak s ugyancsak járja a kifutós, sintéres, várbaállós vagy sugós, némelyek a leányokkal dévajkodnak s el-elkapdossák előlük a felhajított tojást. A gyermekek széltében kókányónak, összeütik tojásaikat, hogy kié erősebb s marad épen. A ravaszabbak fatojással kókányónak s ha a turpisság kitudódik, egy kis birkózással hamar kiegyenlítik a dolgot s az eltört tojásokat közösen elfogyasztják. Szobban reformátusok és katholikusok feles számmal vannak s megosztoznak a Kerékarasz két felében; egyik helyről nem mennek át a másikra, hanem megvan mindenki a maga helyén békességben s nincs rá eset, hogy egymással bárminemű viszályba elegyednének." (1892, 128).

Budán a Gellért-hegyen, a Citadella környékén az 1850-es években minden húsvéthétfőn búcsút, népünnepélyt rendeztek, ahol narancs- és tojáshajítást is játszottak. (Hunfalvy 1859, 117).

Martonvásáron (Fejér m.) a két világháború közötti időszakban húsvéthétfő délutánján a fiúk még kétféle tojásjátékot is játszottak. A sejberolás (tojásgurítás) a 6-10 éves gyerekek játéka volt. Hat-tíz fiú játszotta. Egy szál deszkát kövekkel támasztottak fel vagy az utcán az árokpartra fektették. A lejtős deszkán egymás után gurították le a piros tojásokat. Ha valamelyiknek sikerült eltalálni a másik legurított tojását, akkor az eltalált tojást elnyerte. Ércpénzzel dobáltak a tojásokra a nagyobb, 10-12 éves fiúk. Egy fal mellé egy-egy piros tojást tettek le a játékban résztvevők. A faltól mintegy 2 méter távolságban vonalat húztak. Erről a vonalról réz kétfilléressel egymás után dobáltak a tojásokra. A pénznek élével keltett beleállnia a főtt tojásba. Akinek ez nem sikerült, annak a pénze a földön maradt. Aki eltalálta a tojást, azé lett az eltalált tojás és a földön lévő összes pénz is. Ha a fal mellől elfogytak a tojások, akkor újra tettek le egyet-egyet.

Ma is él a tojásgurítás és a tojásba dobálás szokása a mezőföldi Lajoskomáromban, ahol a tojásjátékokat 1985 húsvétján tanulmányoztam. Húsvéthétfő délutánján a gyerekek szüleikkel, nagyszüleikkel együtt kimennek a temető mellé, a régi vásártér lejtős, füves oldalához. A gyerekek - fiúk és lányok is, kettőtől tizennégy éves korig - kis kosárban 8-10 piros tojást hoznak magukkal. Egymás után gurítják le a tojásokat a füves lejtőn. Az a cél, hogy a tojás minél messzebb guruljon, és ne törjön el. Az épen maradt tojást újra guríthatják. Az eltörött tojások közül az elsőket a gyerekek megeszik, a szülők sót is hoznak magukkal, besózzák. A később összetört tojásokat a szülők, nagyszülők összeszedik, és a kosárkában hazaviszik a kiscsibéknek. A tojásba dobálással az 1960-as évekig a 10-12 év körüli fiúk nyerészkedtek. Egy fiú letett a földre egy piros tojást. Aki dobni akart rá, az fizetett a tojás tulajdonosának 10 vagy 20 fillért. A tojástól 8-10 lábfej távolságra vonalat húztak. Erről a vonalról lehetett dobni a tojásra réz húszfilléressel vagy telefonérmével, esetleg kétforintossal. Aki a súlyosabb és nagyobb kétforintossal dobott, annak vagy többet kellett fizetni egy dobásért vagy messzebbről dobott. Ha nyolc lábfej távolságról dobtak, akkor nem volt szabad előrehajolni, ha tízről, akkor előrehajolhattak. A pénznek itt is élével kellett a főtt tojásba beleállnia. Akinek ez első dobásra sikerült, azé lett a tojás. Ha nem állt bele, akkor újra fizetett, ismét dobhatott. A tojásba dobálást ma is gyakorolják: réz kétforintossal dobál minden fiú a saját piros tojásába, a cél csupán az ügyesség bemutatása a többi gyerek, a szülők, nagyszülők előtt.

Él a húsvéthétfői tojásgurítás szokása Bakonykútiban is. Az iskoláskorú fiúk és lányok a falu melletti, játszásra alkalmas területen, a Nagyhegy oldalán gurítják le a piros tojásokat. A verseny annak eldöntéséért folyik, hogy kié bírja tovább, kié törik össze később. Figyelik, megjegyzik egymás eredményét. Sikeres gurítás után a lejtő aljából kiabálják egymásnak: "Nem törött el!" A sikeres gurítás titka, abban rejlik, hogy a tojást a tenyérből a hegyével lefelé kell elindítani, az oldala ugyanis hamarabb bereped. Szüleik a régi szokásnak megfelelően fentről figyelik a játékot. Ők említették, hogy korábban 40-50 gyerek is részt vett a Baglyas hegy oldalában folyó versenyzésben. Győztesnek akkor az számított, akinek a piros tojása nem törött el, és a legmesszebbre gurult. A tojásgurítás szokását a Bakonykútival szomszédos Isztiméren is gyakorolják (Gelencsér 1986, 8).

Erdélyben is előfordulnak a húsvéti tojásjátékok. Horváth István Magyarózdi toronyalja című írói falurajzában olvashatjuk: "Az öntöződésért piros tojás járt az öntöző gyermeknek, aki a tojás gyűjtése után törekezni kezdett valamelyik társával, vagyis összecsapták a két tojás végét, s akinek a tojása eltörte a másikét, az elnyerte és megette az eltörött tojást." (1980, 139). A Küküllő vidékéről Molnár István írta: "A gyermekek, s néhol a legények is a húsvéti tojással - leginkább ügyeskedő versengésként, mint nyerészkedésért -, különböző játékokat űznek. Legáltalánosabb a tojások összeütése, amit az unitáriusok által is lakott vidéken türkölésnek, csakkozásnak (Kükülőszéplap), nyerős csakkozásnak, koccantásnak, ütésnek, nyerősdinek neveznek." (1994, 126). A Nyárád menti húsvéti tojásjátékokról Zilahy József közleménye tájékoztat: "Először csak türkeltünk a piros tojásokkal s akié eltörte a másikét, az volt a nyertes. Hanem egyszer azt mondta az egyik, hogy menjünk, dobjunk napot! Aztán kukba hajítottuk mindnyájan a tojást, hogy nap legyen belőle. Nap ugyan nem lett belőle, hanem a ki nem tudta elkapni, annak bizony összetört a földön a tojása s a többiek nagyon nevettek rajta." (1909, 363). Nagyenyeden Szilády Zoltán adatközlése szerint húsvétkor: "A legények összeütik a kapott tojásokat s a melyiké épen marad, az a nyertes fél, azé lesz a másik is. A csalafintaság oda vezetett, hogy kemény anyagokból próbáltak tojást faragni s ha elég hű volt az utánzat, sikerült is a tréfa." (1905, 111).

A Dunántúlról, Erdélyből és Moldvából bemutatott adataink jelzik, hogy a húsvéti tojásjátékok néhány fő típusáról (összeütés, gurítás, feldobás, ércpénzzel való dobálás) beszélhetünk. Közülük az összeütés mindhárom területen, a feldobás a Dunántúlon és Erdélyben elterjedt. A tojásgurítást a bukovinai ukránok gyakorlatából is ismerjük, ezért meggyőződésem, hogy eredményesen nyomozhatjuk Erdélyben és talán Moldvában is, úgy a néprajzi irodalomban, mint a még élő népszokások között.

[IRODALOM. Bálint Sándor: 1973 Karácsony, húsvét, pünkösd. A nagyünnepek hazai és közép-európai hagyományvilágából. Budapest.; Bod Péter: 1757 Szent Heortokrátes. Avagy A' Keresztyének között elö-forduló innepeknek és a' rendes Kalendáriomban fel-jegyeztetett szenteknek rövid historiájok. Oppenheim.; Gaál Károly: 1985 Kire marad a kisködmön? Adatok a burgenlandi uradalmi béresek elbeszélő kultúrájához. Szombathely.; Gelencsér József: 1986 Húsvéti szokások. Fejér Megyei Hírlap XLII. 75. 1986. március 29. 8. Székesfehérvár.; Hegedűs Lajos: 1952 Moldvai csángó népmesék és beszélgetések. Budapest.; Hoffmann-Krayer, E. - Bächtold-Stäubli, H.: 1929/30 Handwörterbuch des deutschen Aberglaubens. II. Berlin.; Horváth István: 1980 Magyarózdi toronyalja. Írói falurajz egy erdélyi magyar faluról. Budapest.; Hunfalvy János: 1859 Budapest és környéke. Pest.; Lévainé Gábor Judit: 1963 Komatál. Ethnographia LXXV. 230-260.; Molnár István: 1994 Tavaszi ünnepkör az erdélyi unitáriusoknál. Vallási Néprajz 6. 103-138. Debrecen.; Szilády Zoltán: 1905 Néprajzi forgácsok Nagyenyedről. Néprajzi Értesítő VI. 110-112.; Szőke Endre: 1890 Vonások a volt Temesi bánság népéletéből. A Fehértemplomi M. Kir. Állami Főgymnasium Értesítője az 1889-90. tanévről. Közzéteszi Gerevics Gusztáv. 3-35. Fehértemplom.; Trencsény Lajos: 1892 Szobi húsvéti népmulatság. Ethnographia III. 128.; Zilahy József: 1909 Nyárádmenti teremtésmondák. Ethnographia XX. 363-364.; Zongor Ferenc: 1973 Húsvéti népszokások Alsóságról. Honismeret VII. 2. 27-28.]

  LUKÁCS LÁSZLÓ [Ethnica 2001./3.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010