Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

Mint ismeretes az Őrség csupán néprajzi szempontból tér el a szomszédos területektől. Éppen ezért be kell mutatni azokat a sajátos vonásokat, amelyek etnikai jellegét kialakítják. Építészeti jellegzetességeiről – kerített ház, kástu, méhesd, kódisállás – már a települési viszonyok tárgyalásánál beszéltünk. Most röviden foglalkozunk az őrségi nép szokásaival, népviseletével és nyelvjárásával.

A szokások történelmi fejlődés eredményei. Sűrítve tartalmazzák azokat a tulajdonságokat, melyek a népek kialakulásától kezdve jelen voltak, s amelyeket későbbi életmódjuk fejlesztett tovább. A szokásoknak minden a természettel közeli kapcsolatban élő népnél az az indítéka, hogy mondanivalóját necsak szóval, hanem cselekvésekkel is érzékeltesse. Ezek a cselekvések ismétlődnek és szokássá válnak. A táj és tájban élő egyének s a társadalom adottságai a szokásoknak sajátságos, különleges színeket adnak.

A legtöbb esetben mélyen kapcsolódnak az élet- és a munkakörülményekhez, a természetes cselekvésekhez, az eszközökhöz, a tárgyakhoz, ezért a szokások formája maradandóbb, mint tartalma, eszmei mondanivalója. A mondanivaló a társadalom változásaival együtt megváltozik, módosul: nem minden szokás maradt fenn, és nem minden szokás élete tartós.

A szokásokat a családi élet, az ünnepek, a gazdálkodás és a közélet szokásaira szokták felosztani. A valamikor színes, részletekben gazdag szokásoknak ma csak fakuló emlékeit találjuk. Az emberi szokások, hagyományok már a születés pillanatában átszövik az emberi életet. Visszaemlékezések szerint 150 évvel ezelőtt az asszonyok még állva szülték meg gyermeküket, az ajtófélfában, vagy a mestergerendáról lelógó kötélbe kapaszkodtak. Ekkor még a szülést a tapasztalt falusi öregasszonyok vezették le, csak századunkban jelentek meg a képzett „bábaasszonyok”. A férfiak a szülésnél nem lehettek jelen, csak ha már világra jött és fiú volt az utód, akkor adták az apa kezébe. Ilyenkor a parasztember rögtön az istállóba vitte, a ló hátára ültette, hogy állatot szerető emberke váljék belőle.

A név kiválasztását íratlan törvények szabályozták, vagyis az első fiú mindig az apja nevét, a leány az anyja nevét kapta. Ezt követően a nagyszülők nevei következtek a választásnál. A protestáns családoknál előszeretettel gondoltak biblikus nevekre. A keresztelők előtt következett a keresztszülők vagy komák kiválasztása, amiről már a terhesség ideje alatt is szó volt. A születés után egy hét elteltével került sor a keresztelőre. Korábban csak a templomba vitték a gyermeket a keresztszülők a bábaasszony kíséretében, de amióta polgári anyakönyvezés van, azóta az anyakönyvvezetőhöz is kell menni. (1890 óta). Amikor hazaértek, akkor ezzel a szólással léptek be a házba: „Pogányt vittünk, keresztényt hoztunk!” A ház küszöbén a gyermeket apja vagy nagyanyja emelte át, és ezzel teljesen a család tagjává vált. Ekkor nevezték először nevén a gyermeket. A keresztelés után mindjárt, vagy néhány nap késéssel megtartották a paszitát, melyen többnyire a keresztszülők, azaz komák, a család és a bábaasszony vettek részt. A lakoma késő estig, néha fél éjszakába nyúlt, ettek-ittak mindannyiuk és az újszülött egészségére.

Az ember életének második nagy állomása a házasságkötés és az ezzel járó lakodalom. Ennek első mozzanata a leánykérés, melynek számtalan kialakult formája és szokása létezett. A leánykérő a legény egyik idősebb rokona, nős bátyja. Ünneplőbe öltözve, váratlanul toppantak be a lányos házhoz. Volt amikor humoros formában, máskor közvetlen módon adták elő jövetelük célját. Régebben inkább a humoros megoldást választották. Erre példa a következő eset:

Betértek a leánykérők a menyasszonyék házába azzal, hogy megfáradt szegény utasok lévén szállást kérnek. A falusi emberek mindig vendégtisztelő, barátságos emberek voltak, így hát befogadták őket. Aztán ősi szokás szerint vacsorával kínálták őket, de a jövevények azt csak később fogadták el. Arra a kérdésre, hogy mi járatban vannak, elmondták, hogy van egy rózsaszál náluk, és annak keresik a párját. A lányos ház azon nyomban a kertbe ment és hozott egy szál rózsát, mire a kérők azt mondták, hogy nem ilyent, egy lábon járó rózsát keresnek. Erre a ház a macska nyakába kötötte a szál rózsát, és azt vitték be. Ó mi nem négy lábon járó, hanem két lábon álló rózsát keresünk. Erre föl egy kappan nyakába kötötték a rózsát, és azt vitték be. Ennél sokkal nagyobb és két lábon járó rózsaszálat keresnek ők, mondták a jövevények. Hosszú találgatás után lányuk kezébe adták a rózsát és őt vitték be. Erre az idegenek felfedték magukat és hangos mosolygás közepette jelentették be, hogy ezért a „Rózsaszálért” jöttek ők bizony, és menten megkérték a kezét. A menyasszony irult-pirult és kis idő elteltével beleegyezését adta. Hát így történt szépen, annak rendje-módja szerint a menyasszony kérése hajdanában. Mintha színjáték lett volna, úgy zajlott le, és ez a megállapítás nagyon találó, mert a szokások éltetéséhez és előadásához bizony ilyen adottságokra is szükség van.

A lakodalom szintén egyfajta előadás, melyet végig kell játszani. Az egész azzal kezdődött, hogy a plébánián be kellett jelenteni a házassági szándékot, a sikeres leánykérés után. Ezt követően három egymás utáni vasárnapon, a mise keretében a pap kihirdette a jegyespár nevét, majd azzal fejezte be: „ha valaki valami akadályt látna, azt kérem, jelentsék a plébániai hivatalban”. A lakodalom a templomba vonulással kezdődik, vagy újabban az anyakönyvvezetőhöz. Elöl vonul az ifjú pár, mögöttük a két vőfény és koszorúslány, majd a rokonság köréből felkért násznagyok. Elegáns bokrétákkal és szalagokkal díszítve vonultak végig az utcán; vagy régebben hintón mentek. A bámészkodók közé az Őrségben cigarettát, vagy hökkön sült perecet dobtak, amit főleg a gyerekek szoktak felkapkodni.

Mindig nagyon megható esemény a menyasszony-búcsúztató, melyet az első vőfény mond. Ennek rigmusai nagyon szépek, és bizony sokan könnyezve veszik ezt tudomásul. Ez a mozzanat megismétlődik akkor is, amikor a menyasszony holmiját a kocsira rakják.

Örök emberi cselekvések ezek, ahol igenis helye van a rögtönzésnek és tréfálkodásnak is. Még balladai elemek is előfordulnak a vőfény köszöntésében olykor,: például „A házasság kaloda, Ne tedd a lábad oda!” Az esti vacsora és az eközben elhangzó vőfényi köszöntők sora, valóságos előadás, igenis hozzáértő szereplőkkel. Kár, hogy ezek kihalófélben vannak és mindig fájó szívvel hallgatom az Őrséggel szomszédos Szlovéniából, a muraszombati Rádió magyar nyelvű adásaiban ezekről a szép lakodalmi szokásokról szóló üzeneteket, amelyeket ide, hozzánk küldenek a rokonok és barátok.

A mulatozás rendszerint két napig tart, egy ilyen ünnepségen 50-60, sőt néha még ennél is több vendég van jelen. Rendszerint éjfélkor következik a kurjantás és kiáltás: „Eladó a menyasszony!” Rázendít a cigánybanda és rakják a kalapba a szép összegeket, miközben a menyasszony leveti menyasszonyi ruháját, és menyecske öltözékben kezdi párjával a táncot.

Ezek a lakodalmi szokások némi eltéréssel szinte mindenütt egyformák, hangulatosak és főleg emlékezetesek maradnak. Egy emberöltővel korábban az őrségi lakodalmakban mindenütt eljátszották a „mozsártáncot”, melynek szereplője egy asszony és egy férfi, mozsárral, lüktető ritmussal járták a népi táncot. Hasonló hozzá a „seprűtánc” és a „kisszéktánc” is, melyeket gyermekkoromban én még láttam, dallamukra is emlékszem. Életem végéig kísérő emlékek maradnak ez és ehhez hasonló ezek a szép szokások. Hova lettek? Elfelejtettük? Talán szégyelljük? Nem tudom, hol az igazság, nekem nagyon hiányoznak, az biztos!

Talán akkor leszek igazán következetes magamhoz, ha itt írom le a menyasszony-búcsúztató rigmusát, mert ez kívánkozik most ide:

„Nézz ki anyám ablakodon,

Most visznek ki a kapudon!

Nézz utánam keservesen,

Látsz-e többet, vagy sohasem!

Édesanyám rózsafája,

Engem nyitott utoljára.

Bárcsak ne is nyitott volna,

Maradtam volna bimbóba!

Édesanyám rózsafája,

Én voltam a legszebb ága,

De egy legény leszakasztott,

Karjai közt elhervasztott!”

A halál és a temetés szokása, s annak hiedelemvilága korántsem olyan változatos és széleskörű, mint a lakodalomé, de ugyanakkor sok régiséget őrzött meg a múltból. Ennek oka, hogy a szokásokon nem változtattak az utódok. Ha pedig valahol mégis változott valami, az az egyházak miatt történt.

A világ különböző részein ma is nagyon különbözőek a szokások, ez elsősorban a vallások tanaival hozható összefüggésbe. Azt tartják néhol, hogy a halált bizonyos események előre jelzik. Így például ha a tükör leesik a helyéről, az óra indokolatlanul megáll, a kutya vonít, vagy bagolyhuhugás hallható stb.

A középkorban a temetés helye a templomok körül volt. Ez a szokás hosszú évszázadokon keresztül megmaradt. Később erre a célra külön helyeket jelöltek ki, ami napjainkban is valóság. Újabban egyre többen kérik a hamvasztásos temetést, de olyan is akad, akinek végső akarata, hogy hamvait ne tegyék urnába, hanem szórják szét. Ez utóbbit rendszerint olyanok kérik, akiknek nincs hozzátartozójuk, és nem remélik, hogy sírjukat valaki is gondozni fogja. Vidéken ez a szokás még nem alakult ki, csupán a nagyvárosokban. Az Őrségben ma még az eddig kialakult temetési szokások szerint temetnek, azzal a különbséggel, hogy most már nincsenek „verrasztók”, amit régebben a halottas háznál tartottak. Itt a település idős asszonyai szoktak összejönni, és melizmákban gazdag, szomorú énekeket énekeltek késő estig. Nagyon sok, igen régi Mária-éneket is előadtak ilyenkor, amit az ősöktől örökölve, szájról szájra terjedő hagyományként őriztek és énekeltek. Kár, hogy ezeket senki sem gyűjtötte össze, így többségük feledésbe merült.

Az elmúlt évtizedekben divatba jött az ún. polgári temetés, amikor pap nélkül temetkeztek, főleg a pártemberek. Nagyon szép szokássá kezd válni az utóbbi években, hogy a faluból elszármazottak is Mindenszentek ünnepének estéjén hazalátogatnak, hogy gyertyát gyújtsanak szüleik, hozzátartozóik sírján. Ez a jelenség kezd hagyománnyá válni napjainkban. A régen szokásos torokat más formában, de megtartják tájunkon. Nem olyan szertartásosak, mint korábban, de együtt vannak a rokonok és a család, és szerény kínálat mellett elbeszélgetnek.

A naptári év szokásai főleg a téli, a tavaszi és nyári napforduló köré csoportosulnak. Ezek a szokások sokszínűek és igen változatosak.

Az újévi szokások egyrésze középkori eredetű, amikor még a jobbágyok, cselédek felkeresték a földesurat és ajándékot vittek neki. Valószínűleg ennek leegyszerűsített formája volt az I. világháború előtt még élő szokás, hogy a gazdagabb családokat dallal, verssel köszöntötték a szegény családok gyermekei. Ez teljes egészében a múlté! A szokás ma már inkább a „Háromkirályok köszöntése” formájában él az ifjúság körében. A karácsonyi, újévi köszöntések inkább levelezőlapokon keresztül történnek napjainkban. Pedig gyerekkorunkban még mi is jártunk köszönteni az alábbi rigmus elmondásával:

„Adjon isten minden jót

Ez új esztendőben:

Fehér kenyér dagadjon

Fűzfatekenőben:

Bor, búza, kolbász

Legyen mindig bőven:

A patikát felejtsük el

Ez új esztendőben!”

A Balázsolás (február 3-án), a Gergely-járás (március 12-én) teljesen kivesztek, nyomtalanul eltűntek. A farsanghoz fűződő szokások még élnek, s ebből külön is kiemelendő az Őrségben a rönkhúzás, melyet rendszeresen űznek Viszákon, minden évben farsang-vasárnap délutánján. Ennek lényege, hogy abban a faluban, ahol a farsang idején egyetlen házasságkötés sem történt, összeszedik a legidősebb lányt és legényt, egy óriási kivágott fára – rönkre – ültetik őket és szekéren végighúzzák a falu főutcáján, miközben a fa tetején a kisbíró dobol, és vicces előadásával elmondja, miként sikerült az új párt összeboronálni. A falu Fő terén már várja őket a pap beöltözve, hogy mielőbb összeadhassa őket. Mindez játék és hagyomány, mely egyre több községben éledezik mostanában.

Külön látvány a húshagyókeddi „maskara-járkálás”, amikor a gyerekek és felnőttek maskarába öltözve járják a házakat, ahol megkínálják őket étellel, itallal. Némely felnőtt-maskara éjfél felé már annyit iszik, hogy alig talál haza. Szentgyörgynap ünnepe (április 24.) ma már nem jelentős tájunkon. A megyében Kőszegen szép és felemelő látvány, amikor a szőlősgazdák behozzák a szőlőhajtásokat a polgármesteri hivatalba bemutatásra, s ebből következtetést vonnak le a várható szőlőtermésre. Ezt követően átviszik a szőlőhajtásokat a Vármúzeumba, ahol berajzolja a grafikus a „Szőlőjövések könyvébe”, melyet 1642-től vezetnek.

A tavaszi–nyári napfordulót jelentő Szentiván-éji ünnepség (június 23.) területünkön nem jelent semmit, Szombathelyen viszont egyre látogatottabb, színes programjaival és tűzijátékával. Szent István királyunk ünnepe (augusztus 20.) Nyugat-Magyarországon szinte mindenütt falusi búcsú napja, hisz templomjaink többsége – a legrégebbiek – az ő nevét viselik. Például a veleméri templom, mely híres műemlék a XIII. század második feléből. Újabban Őriszentpéteren áll István királyunk faszobra, melyet ilyenkor megkoszorúznak.

Mindezek leírásával és bemutatásával a hagyományőrzés fakuló emlékeire emlékeztetem az olvasót, mert korunk rohanó, sokszor lélektelen embere elfelejti elődeink nagyon sok okos mondását, figyelmeztetését, hogy: „Aki múltját nem ismeri és tiszteli, nem biztos, hogy jelenének és jövőjének biztos ura lesz!”

Az Őrségben előfordulnak még a gazdálkodással kapcsolatos szokások is, melyek hagyományos szólás-mondásokkal jutnak kifejezésre. A túl takarékos, úgy is mondhatnánk fösvény emberre mondják: „Fogához veri a garast!”, „Egy pénzből kettőt csinálna, ha lehetne!”, „Még a levegőt is megnyúzná, ha tudná!” stb. Életbölcselettel kapcsolatosak az alábbi szólások: „Nem jó nagyurakkal egy tálból cseresznyézni!”, „Jó bornak nem kell cégér!”, „Kutyából nem lesz szalonna!” stb. A gazdálkodással kapcsolatosak: „Kotlut ütetnyi, csak derűs üdübe lehet” – mondja az őrségi ember, illetve asszony. Amikor vet és szórja a magot, így biztatja magát az őrségi ember: „Csak szórd, kikelek, de meg nem gazdagítalak!” – ezt mondja, illetve ezt súgja az itteni gazdának a föld. Amikor az őrségi asszony feji a tehenet az istállóban, nem szabad az odajövő idegen köszöntését elfogadni, mert akkor elapad a tehén teje.

Mindezek az itteni emberek fantáziavilágát is tükrözik. A szokásokon kívül az őrségi nép gazdag képzelőereje mondákat, balladákat teremtett, de ezeket már csak az öregek emlékezete őrzi. A fiatalok énekében, cselekedeteiben nyoma sincs a hagyományoknak.

Népviselet

A régi világban a ruházat nemcsak a vagyoni helyzethez igazodó dísz volt, nemcsak a test megóvását szolgálta, hanem a ruhát viselő személy jogi helyzetét is kétségtelenül megmutatta.

Zakál György idejében az őrségiek viselete a következő volt: a fejen „gutsma, vagy pedig csákó”. A csákó vagy magas volt és régente szőrből-bőrből, később csupa szőrből készítették. A gutsma alacsonyabb volt ugyan, hanem ennek hosszú lefegője csüngött le; ezeknek a fejlődő ruhadaraboknak több formáját is megkülönböztették. Télen az öregek bagu-süveget viseltek, amelynek formája csákó, leeresztve az egész nyakat, füleket és a képet befedi úgy, hogy csak az orr, a száj és a szemek leskélnek ki. Nyáron a kalap díszlett, némely öreg a kalap karimáját három szegletre felkötötte. Ezt a fiatalok csúfolták, mondván „három országra mutat a feje”.

A férfiak derekukon bőrdolmányt viseltek, mely elöl hegyesre volt metszve. A birkabőrből dolmán formára készített ködmönt ma is viselik. A rókás vagy fekete prémes mente hadi- vagy ünnepi ruha volt, akárcsak a fekete és vörös öv. „A fejér köpönyeg és suba máig is módi Eőrséghben. A lábakon viselnek térdig érő sarukat, botskort, bakkancsot, amelyet topánkának neveznek” – írja Zakál György.

A női ruha egyszerű volt, míg a férfi ruha változatos. A lányoknak három ékességük volt: a gyöngyökkel és pillangókkal teletűzdelt párta, a mellen viselt gyöngytű, amely egy hosszú tűre szerelt gyöngyökkel és pillangókkal díszített láncocskából volt összeszerkesztve, valamint a sárga és a piros csizmák. Ezek viselését Zakál idejében hagyták el. Ekkor már a hajukat kétfelé választották, és hátul hármasba fonták. A fonatékuk végén csokor volt. A konty viselését is ebben az időben kezdték elhagyni.

A régebbi asszonyi viseletek közt említést érdemel a hosszú mente. A rövid mentét sok őrségi asszony ünnepi ruhaként viselte. Ennek a hagyományos, katonás, magyaros vonásokat őrző nemesi viseletnek már nyoma sincs. Az 1850-es években a parasztszoknya volt a divat. Egyszerre legfeljebb 3-5 szoknyát vettek fel. Az ing fehér vászonból készült, ujját csipke díszítette. Erre jött télen a zsinóros lajbi, nyáron pedig a feszes rékli (blúz), vagy a bő ujjú röpike. Hímzést, kivarrást keveset alkalmaztak. A blúz fölé mellükön keresztbe vetett nyakba való kendőt kötöttek. A nyakra kétujjnyi széles szalagot, a felső szoknya fölé csipkével díszített kötényt kötöttek.

1880 körül egy teljes női ruha 40 forintba is belekerült. Mivel a kereseti viszonyok nem tették lehetővé, hogy ilyen sok pénzt költsenek öltözködésre, rátértek az aránylag könnyen beszerezhető, egyszerű városi ruhák viselésére. Az I. világháború után vált általánossá a dolmány helyett a polgári szabású kabát. Ezt német hatásra rokknak, a hosszú télikabátot a régi megszokott ruhadarab után szűrnek nevezték.

Az őrségi nép ma már nem követi az öltözködésben a régi hagyományt.

Csiszár Károly [Változó Világ 26.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010