Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

A görög nyelv az indoeurópai nyelvcsaládhoz tartozik. Az ókorban a görög nyelvnek több, egymástól jól elkülöníthető dialektusa volt, amelyek fokozatosan közös nyelvvé olvadtak. Az így létrejött köznyelv, a koiné az i. e. 2. századra, a hellenisztikus kor utolsó szakaszára alakult ki. Ekkorra tehető a köznyelv és az irodalmi nyelv közti különbség kialakulása is: a görög írók és költők, vulgárisnak tartván a koinét ragaszkodtak az attikai dialektuson alapuló régi irodalmi nyelvhez. Az Újszövetség és a korai kereszténység egyházatyáinak munkái is ezen a nyelven íródtak. A koiné lett a Bizánci Birodalom köznyelve, az irodalomban és a közigazgatásban megmaradt az attikai nyelv használata. Az oszmán uralom idején a köznyelv jelentős változásokon ment át: szerkezete megőrizte a koiné tulajdonságait, nyelvtana egyszerűsödött, szókincse oszmán-török kifejezésekkel bővült. A görög írásbeliség kizárólagos hordozója és letéteményese az egyház volt, amely a liturgiában megőrizte a 11–12. századi köznyelvet. A függetlenségi háborút követően a görög állam irányítói új, mesterséges, „megtisztított" nyelvet teremtettek: a katharevousa-t, a helyreállított ókori attikai nyelvjárást, amely az állam, az oktatás, az igazságszolgáltatás és az irodalom nyelve lett. Az állami és a köznyelv között óriási szakadék keletkezett, amelynek következtében a 19–20. század folyamán a nyelv politikai küzdelem tárgyává vált. 1917-től a köznyelv, a dimotiki lett az általános iskolák „hivatalos nyelve”, ám e változás nem érintette a közép- és felsőfokú oktatást. A két különálló nyelv egymás mellett élése egészen 1976-ig tartott, amikor a korábbi népnyelv, a dimotiki vált a hivatalos állami nyelvvé, megszüntetve a másfél évszázados kettősséget. Az ezredfordulón az anyaországban, Cipruson, az Egyesült Államokban, Kanadában, Ausztráliában, Németországban összesen mintegy 16–17 millió fő beszéli a görög nyelvet.

A görög nyelv mellett beszélt, de nem hivatalos nyelv a török, az arvanita és az aromán. A két utóbbi nyelvet nem oktatják iskolákban, így az amúgy sem nagyszámú arvanita és aromán közösségek egyre jobban asszimilálódnak. A keresztény albánok, az arvaniták a 11–18. század között vándoroltak Görögország területére, ahol nyelvük erősen görög hatás alá került ők pedig fokozatosan beleolvadtak a helyi görög lakosságba. Az arvaniták görögnek tartják magukat: a fiatalok már egyáltalán nem beszélik őseik nyelvét, azt csupán az egykori dalokból, regékből és mondákból ismerik. Az arománok származását illetően eltérőek a vélemények – Havasalföldről elvándorolt románok, római telepesek vagy a hajdani illír lakosság utódai –, az azonban bizonyosnak látszik, hogy leszármazottaik latin nyelvet beszélnek. Az iskolai oktatásban részt vett aromán lakosság fokozatosan elfelejtette ősei nyelvét, ám az iskolázatlan nők számára kizárólag az aromán nyelv biztosította a kommunikáció lehetőségét, így míg férjeik egyre kevésbé beszélték az aromán nyelvet, ők ezen a nyelven nevelték gyermekeiket, akik azonban később elfeledték azt. A Thrákiában élő török lakosság a ruméliai–isztambuli török nyelvjárást beszéli, amely a modern török köznyelvnek felel meg. Mivel a thrákiai török kisebbség által lakott területek a 20. századig az Oszmán Birodalom részét alkották, nyelvfejlődésük az általános török tendenciákat követte.

A görög folklór a kereszténység előtti korban gyökerező hagyományok örökségének tekinthető. A keresztény egyház erőfeszítései, hogy felszámolják a pogány múltban és legendákban gyökerező kultúrát, eredménytelennek bizonyultak: az ősi istenek és hősök tovább élnek a babonákban, a népmesékben és a népdalokban. Poszeidón tengeristen Szent Miklós, a tengerészek védőszentje, Árész hadisten, Szent György, míg Apolló napisten Éliás próféta alakjában tűnik fel. A görög folklór gyakori szereplője Nagy Sándor, aki hős lovagként jelenik meg és lányokat szabadít ki a sárkányok karmai közül, de találkozhatunk vele a görög városokban és falvakban hajdan népszerű árnyjátékban, a karaghéozisban is. A műfaj a Lüszikratosz-emlékmű melletti Harydimos-színházban manapság is rengeteg látogatót vonz nyári estéken.

Vízkereszt ünnepén, január 6-án a falvakban keresztet dobnak a tengerbe, tóba vagy folyóba. Pireuszban a „vizek megáldása" hivatalos eseménynek számít, magas rangú egyházi személyek mellett jelen vannak a kormány képviselői is. Katonai zenekar indulókat játszik, a kikötőben horgonyzó hajókat zászlókkal díszítik fel, s abban a pillanatban, amikor a keresztet a tengerbe dobják, megszólalnak a templomok harangjai és a hajókürtök. Amikor a kereszt elsüllyed, fiatalok vetik magukat a vízbe, és aki a felszínre hozza a keresztet, elnyeri a nap hőse címet.

A keresztény ünnepek közül a húsvét a legjelentősebb – nagycsütörökön és nagypénteken a legtöbb szórakozóhely zárva tart. Nagypéntek délutánján megkondulnak a harangok, a zászlókat félárbocra engedik, a hivatalos épületek előtt álló őrszemek lefelé fordítják fegyvereiket. Az istentiszteletet követően az epitháphios, a temetési körmenet végigvonul a falu vagy város főutcáján. A Krisztust jelképező ravatalt lepellel fedik be, amelyre fehér ruhás lányok rózsaszirmokat szórnak. A ravatal előtt hatalmas keresztet és aranyozott zászlókat visznek, majd az egyházi méltóságok, a hivatalos állami képviselők és a hívők következnek égő gyertyákkal a kezükben. Szombaton a temetés kellékeit babér és mirtusz váltja fel a templomban, amelynek fő- és oldalhajóit rozmaringágakkal borítják. Éjfélkor megszólalnak a templomok harangjai, amelyet tűzijáték kísér, mindenki gyertyát gyújt és Christós Anésti-vel (Krisztus feltámadt!) köszönti társait. A szerencse jelének számít, ha valaki égve haza tudja vinni a gyertyát. Ha egy lány a saját gyertyáját egy fiúéval gyújtja meg, a néphit szerint egy éven belül a felesége lesz.

Augusztus 15-én zarándokok ezrei keresik fel az égei-tengeri Tínosz szigetét, ahol Mária Mennybemenetelét ünneplik. A kikötőből Evangelistria templomáig, a gyógyító hatású Mária ikon felfedezési helyéig vezető úton vesszőkosarat, gyertyákat, ikonokat és más, vallási jellegű tárgyakat árulnak. Istentisztelet után az ikont kiviszik a templom udvarára a mozgássérült betegek közé, mivel a legenda szerint, aki megcsókolja az ikont, felépül betegségéből.

A helyi szentek közül kiemelkedik Szpiridion, akinek bebalzsamozott testét a korfui székesegyházban helyezték el. Minden év december 13-án emlékeznek meg róla. Csodatételei hozzátartoznak a sziget folklórjához: a II. világháború egyik légitámadása során a korfuiak Szent Szpiridion templomában kerestek menedéket, amely nem kapott találatot – az egyik bomba, néhány méterrel a templom felett, a levegőben robbant fel.

A görög történelem tragikus fordulatai, valamint a négy évszázados oszmán uralom tükröződik a népzenében és a táncokban. A táncoknak két csoportja különböztethető meg: az athéni és pireuszi munkások körében népszerű, úgynevezett városi táncok, valamint a vidéki lakosság által kedvelt, hagyományosnak nevezett néptánc. Az előbbiek közül a bouzouki-val kísértzeimbékiko a kis-ázsiai görög menekültekhez kapcsolódik és valószínűleg középkori előzményekre tekinthet vissza. A kedvelt táncok közül a chassápiko, a mészáros tánc Konstantinápolyból származik, a sérviko valószínűleg szláv, a tsiftetéli pedig keleti eredetű.

Több vidéki tánc a mitológiai múltban gyökerezik. Krétán a chaniótiko a csatába készülő férfiak körtánca volt. Szintén krétai eredetű a lendületespentozáli, amelyet férfiak adnak elő: az általuk alkotott körlánc a tánc ritmusának gyorsulásával egyre kisebb alkotóelemeire bomlik szét. Említést kell még tenni a sousta-ról, amelyet Akhilleusz táncolt Patroklosz temetésén és a nehézfegyverzetű harcosok mozdulatait fejezte ki. A sousta az ókorhoz képest jelentősen átalakult: harci jellegét elvesztette, az egymással szemben álló férfiak és nők tánca inkább a szerelemre, semmint a háborúra utal. A görög szigeteken népszerű táncnak számít a hazánkban is jól ismert syrtós. Lant, dobok, klarinét és hegedű kísérte a kalamantianós körtáncot, amelyet gyakran Zalongo balladájával együtt adnak elő. A ballada Szuli asszonyaira emlékezik, akik – hogy elkerüljék az oszmán függést – az ostrom idején körbetáncolták Zalongo nagyszikláját, és minden fordulatnál egyikük levetette magát róla. A másik fontos tánc, a tsámikos az oszmánok ellen harcba induló férfiak tánca szintén a függetlenségi háborúhoz, pontosabban annak világához kapcsolódik.

Pintér Attila [Változó Világ 45.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010