Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

A magyarországi cigányságról nem beszélhetünk úgy, mint egységes etnikai alakzatról. Azok az emberek, akik magukat cigánynak nevezik, legalább három etnikai csoportra osztják magukat. A cigányság etnográfiai leírását tehát alapvetően ez a tény határozza meg. Ezt az alaphelyzetet bonyolítják a cigányságon belüli foglalkozási és megélhetési különbségek, és ezekből következően az egyes cigány csoportok vagyoni és társadalmi helyzete. Vagyis egy etnográfiai leírásról nagyon nehéz azt mondani, hogy ilyen vagy olyan a cigányok táplálkozása vagy öltözködése, hanem azt lehet mondani, hogy egyes sikeres oláh cigány csoportok öltözködése vagy táplálkozása ilyen, a munkanélküli, szegény helyzetben élő telepi romungró cigányok öltözködése vagy táplálkozása olyan. Ha a különböző, hasonló helyzetű csoportok kulturális normáit közelítjük egymáshoz, létrejöhet az öltözködés vagy a táplálkozás rendszerének több csoportváltozata, s a különböző csoportváltozatok egymásmellettisége adhatja a cigányok értékrendjének és szokásainak jellemzőit. 

Rendkívül fontos azt is látnunk, hogy ezeknek a jelenségeknek valójában kétféle rendszere létezik. Egyrészt a különböző tudományok, így az etnográfia és az antropológia is létrehozza, kialakítja a cigányok megfigyeléséből származó rendszereit, másrészt azonban maguk a cigány közösségek is megfogalmazzák társadalmuk működése során ezeket a szabályrendszereket. Az pedig egy következő kérdés, hogy a kulturális alrendszerek – az öltözködés vagy táplálkozás, de a sort lehet folytatni a lakodalommal, a temetéssel, általában a közösség egyes embereihez vagy a közösség egészéhez kapcsolódó szokásrendszerrrel – az ideológia szintjén mennyire kapnak etnikus magyarázatot és milyen mértékben maradnak meg a közösségre jellemzőnek gondolt keretek között. Vagyis az a kérdés, hogy mi kétegyháziak csinálunk valamit így vagy úgy, vagy mi kétegyházi cigányok, megkülönböztetve magunkat a parasztoktól tesszük ezt vagy azt, vagy általában mint cigányok cselekszünk ekként vagy akként, megkülönböztetve magukat általában a gádzsóktól. A “cigányok szokásáról általában” nem jelent meg olyan számunkra vonzó etnográfiai konstrukció, melyet jó szívvel idézhetnénk, ezért saját kutatásainkra, a békés megyei Kétegyháza oláh cigányokról való ismereteinkre, mint konkrét terepmunkára hivatkozunk. Az értékrend A kétegyházi cigányok számára teljes mértékben ismert a róluk szóló paraszti előítélet-rendszer. Éppen ezért a magukról küldött üzeneteik alapvetően abban a gondolatkörben mozognak, melyek a paraszti leszólásban, illetve vélekedésben összegezhetők. A cigányok legfőbb törekvése, hogy a rendes ember – az ember – attribútumait sorakoztassák fel, másfelől pedig a cigányságukat mintegy háttérbe szorítva, magyar állampolgári minőségüket, nemzetalkotó szerepüket hangsúlyozzák. A magukról alkotott kép végül is a negatív jelentéstartományba sorolható szövegekre adott pozitív válaszokból áll össze. A negatív jelentéstartományba tartozó szövegek mintegy negációjaként azoknak az elemeknek tételes felsorolása szerepel, mely velük szemben, mint elítélő megjegyzések fogalmazódnak meg. “Rendes ember” mivoltukat azzal magyarázzák, illetve azzal igazolják, hogy nem loptunk, nem voltunk börtönben, mi nem cigánymódra élünk, rendesen dolgozunk. A rendes ember másik alapismérve, hogy legyen önálló háza, legyenek jószágai, amivel függetlenségét is biztosíthatja. Az a rendes ember ugyanis, aki annyi tőkével rendelkezik, hogy képes bármikor lovat, autót vagy házat venni. A gyermeknevelés, a gyermekek öltöztetése és iskolába járatása szintén többször említődik. Megfigyelhető az is, hogy az ember értékmérője az ember teste maga, a jóltápláltság, a kövérség. A “derék ember” jelzi a vagyonosságot és a tehetősséget. A tisztelet megadása igen fontos eleme a kultúra önmeghatározásának, s mint gyakran emlegetett elem, legfőbbképpen a kölcsönösséget akarja kikényszeríteni a többségtől, azt ugyanis, hogy legalább olyan módon kapja meg a cigányember a tiszteletet, amilyen módon megadja ezt a parasztnak. 

A tisztelet megkövetelése ilyenformán a cigányság elismertetését is jelentené, mely az ember önbecsülésének és önértékelésének elengedhetetlen feltétele. Egyes családi és társadalmi ünnepeken, amelyek a cigányság tekintélyét, társadalmi egyenlőségét is hivatottak elérni, illetve az ember értékét kifejezni, gyakran találkozunk a többségnek szóló üzenetekkel. A cigányok emellett számtalan olyan értéket fogalmaznak meg, amelyek elsősorban belső használatban működnek. Ezek érvényesítése révén érhető el – a falusiak elvárt beilleszkedésével szemben – a saját csoporthoz való tartozás erősítése, a belső kohézió elérése és szolidaritás megkövetelése. 

Egyik leggyakrabban hangoztatott értékként a szolidaritás gondolatkörébe tartozó segítséget emelhetjük ki. Mintegy erkölcsi kényszerként fogalmazódott meg a másikon való segítés kötelessége. “Ha van 500 forintod, add a felét annak, aki hozzád fordul, majd az visszaadja neked; holnap te is kerülhetsz olyan helyzetbe, hogy rajtad segítsenek.” Sokszor nem is az számít, hogy mekkora a kölcsönadott vagy akár csak odaadott pénz, hanem az, hogy aki adja, az az üzletelésben és általában az életben mennyire szerencsés, hiszen a szerencse megosztható, illetve átruházható arra is, aki a pénzt a szerencsés embertől kapja. Ezzel összefüggésben említhető, hogy az emberek között az a belső hierarchia alakul ki, amelyben akár a kortól függetlenül is a legtöbb szerencsével rendelkező, a legügyesebb ember lehet a legtekintélyesebb. Az ügyesség elsősorban a vásári gyakorlatból vezethető le. Az ügyesség szinte minden más értéket meghaladó jelentőségű. Nem az számít, hogy végül is adott pillanatban ki milyen gazdag, hanem hogy potenciálisan az ügyessége és szerencséje révén mi várható el tőle, mire lesz képes.

Az ügyes ember ugyanis akár 100 forinttal is képes nagy vásárt csinálni. Üzletelésen a legkiváltképp a lóval való kereskedést, az autók adásvételét és az ingatlanok cseréjét, halmozását értik. Az ügyesség némileg úgy működik, mint a varázsmesékben a legkisebb hős esetében, aki nem testi erejével, hanem eszével, okosságával vagy mint a bugyutának tűnő hős, szerencséjével és segítőkészségével éri el sikereit. Sokkal értékesebb az a vagyon, vagy gazdagság, amelyet ezen tulajdonságokkal szerzett meg az ember, mint az a vagyon, amit hosszú, kitartó, önsanyargató munkával lehet elérni. A kétegyházi oláh cigányok nem törekednek arra, hogy mindenáron nagy jövedelemhez jussanak, inkább jobban elviselik a rövid ideig tartó éhezést, minthogy nehéz és fáradságos munkát végezzenek. A szerencse és ügyesség elvének központi szerepe megóvja a cigányokat attól, hogy időnkénti veszteségeiket tragikusan éljék meg. Ha akár állatállományukban, akár valami ingóságukban kár éri őket, nem esnek kétségbe, inkább egy legyintéssel túlteszik magukat rajta, mondván, ha már megtörtént, azt visszahozni és megváltoztatni nem lehet, ahogy jött úgy elment, és majd szerencsénk és ügyességünk folytán ezt visszaszerezzük. 

A gyerekeket például messze nem korlátozzák úgy, mint a parasztok. Egy ötéves gyerek öt perc alatt szétszedheti frissen kapott ajándékát. A tulajdon polgári értelemben vett biztonsága, a jog által való körülbástyázása irreleváns kategória számukra. Több családról tudjuk, akik házakat és autókat birtokolnak, hogy azok közül talán több az, amit nem írattak át a telekkönyvbe, vagy a forgalmi engedélybe. Attól, hogy ezt megvásárolták, maguknak tekintik, s állnak elébe bármilyen későbbi jogi bonyodalomnak. Többen vezetnek gépkocsit úgy, hogy nincs jogosítványuk. A jogosítvány megszerzését a nyolc általános iskola végzettségéhez kötik, s többen nem rendelkeznek ezzel, ugyanakkor az autóra szükségük van mozgékonyságuk érdekében. Minden alkalommal, amikor jogosítvány nélkül vagy ittasan ülnek az autóba, világosan felmérik az ezzel járó lehetséges következményeket, legyen az akár pénzbüntetés, akár börtönítélet. Ebben a megközelítésben a börtön egy lehetséges átmeneti terepe az életnek, amelyben az emberi boldogság és önmegvalósítás ugyanúgy megtalálható, mint máshol. 

A jogkövetkezményeket a bosszúállás vagy a bosszúra felesküdés pillanatában is racionálisan végiggondolják. Nagyobb veszteség ugyanis az, ha valaki a hozzátartozója halála vagy jelentős megsértése esetén lelkét hosszan tartó nyugtalanságban tartja, vagy a halott békéjét nem teremti meg, mint a bosszúért lehúzott tíz év. A bosszúnak és az átoknak kifelé a csoporton kívül a többség irányába van egy fenyegető, megrettentő jellege, ezzel próbálnak a másik félnél engedményeket elérni, illetve ezzel próbálják a másik felet önmérsékletre késztetni. Miként a bosszút a tételes jogon kívüli jogos megoldásnak tartják, úgy a házassági kapcsolatban is igyekeznek saját törvényeik szerint, az előírások elutasításával élni. 

A házasságok szentesítése alapvetően a közösségen belül történik, s a mai napig ritka, hogy polgári esküvőt tartsanak, vagy ezt követően egyházi szentesítést kérjenek. Részben gyakori, hogy a házassági kapcsolatba lépők még fiatalkorúak, s ilyenformán nem is remélhetnék, hogy a polgári házasságot számukra engedélyezik. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a családi kapcsolatok és maga a család ne lenne merev, “konzervatív” intézmény körükben. A házassági rítusok szabályozott rendje szerint ugyanakkor az egyénnek nagyobb szabadsága van, mint a paraszti társadalomban. Ha ugyanis a kéretés során a leendő férjnek leendő apósa nemet mond, az a kiszemelt leányt elszöktetheti és rövid idő után, különösen, hogyha első gyermekük megszületik, megbocsátásra talál. Vagyis a szülő - az apa fia fölötti, az anya leánya fölötti - hatalma lényegében a házasságig tart. Ugyanakkor a nagyszülőknek unokáik fölött hasonló rendelkező hatalma alakult ki, mint gyermekeik fölött, azonban természetesen azok fölött is csak a házasságkötés koráig. 

Ez a többgenerációs gondoskodás, illetve annak elfogadása a családi kapcsolatok, és ebből következően az összetartozás és gondoskodás erősebb körét jelöli ki, mint az a parasztoknál tapasztalható. A különböző tisztasági rítusok előírása és betartása szintén etnikus jelzőként működik a kétegyházi oláh cigányok körében, amely őket egyaránt megkülönbözteti a gázsóktól és a romungróktól. Így például a nőknek kötelező a fejkendő viselete, idegen férfiak előtt tilos a meztelen kar vagy váll kimutatása, vagy akár a szoptatás. Mai napig mereven vigyáznak arra, hogy a nők száradó alsóruháját még a család férfitagjai se lássák. A kétegyhái oláh cigányok körében megfogalmazódott álláspont azt mondja, hogy a cigány kultúra lényege az ember értékének és emelkedő társadalmi státuszának látható kifejezése, vagyis éppen a szegénység kultúra meghaladásával próbálják meg kiharcolni a nem cigányokkal szemben a társadalmi egyenlőséget.

Ennek során olyan ünnepeket dolgozna ki, illetve a meglévő ünnepek olyan hangsúlyt kapnak, hogy látszódjon a tehetősség és a sikeresség. A lakodalom, a keresztelő vagy akár a gyermek iskolai ballagása, esetleg a születésnap teremt olyan alkalmat, amikor a rokonság egészét hívják meg. A szeptemberi csatári Mária búcsún való megjelenés olyan alkalom, amit egyfelől romás szokásként tartanak nyilván, másfelől hangsúlyozzák az ünneplés keretei között egymás megtisztelésének fontosságát. Az utóbbi évtizedekben bontakozik ki a szintén romás szokásnak tekintett virrasztás, gyász és temetés szokáskörébe illeszkedő kriptaállítás előírása. Ez az újtípusú roma kultúra természetesen táplálkozik a korábbi hagyományokból, is, de alapvetően olyan új konstrukciós folyamatnak tarthatjuk, melyben újrafogalmazódik, illetve megteremtődik a roma kultúra. Tagadhatatlan, hogy e roma kultúrakép a szegénységet etnicizáló roma csoportok körében is mintaadóvá válik és anyagi erőforrások hiányától függetlenül is megpróbálnak alkalmazkodni e kulturális elvárás rendszerhez. 

Ezek jegyében adjuk meg két ünnep, illetve szokás rövid leírását, esettanulmányát. A csatkai búcsú esettanulmánya A búcsújárás, mint több napos esemény elemzését egy összehasonlító kultúravizsgálat tükrében érdemes megtenni az 1993-as csatkai búcsú konkrét megvalósulása alapján. A búcsún megjelenő két kulturális viselkedés valójában két különböző etnikus magatartásformát is jelent. Egyik oldalon a cigányság – azon belül is különösen az oláh cigányok – kulturális gyakorlata áll, a másik oldalon pedig a hagyományosan búcsújáró paraszti zarándokló közösségek megoldásai szembesülnek. A búcsúkat szervező és felügyelő egyházak értékrendjükben alapvetően az utóbbi csoportot részesítik előnyben. A fentebb jelzett kategóriák alapvetően a búcsú leírásának legfontosabb keretei lesznek. A búcsú helyszíne mint kulturális tér is alapvetően ennek mentén tagolható, valamint a búcsú napjain gyakorolt szokások és cselekmények is e köré szervezhetők.

 A parasztok kulturális megmozdulásának ténye sokkal egyszerűbben és rövidebben leírható, mint a cigányoké. A parasztok számára a búcsú helye alapvetően az a szent tér, ahol a völgyben meghúzódik a szent kápolna, a szabadtéri tábori oltár, ahol a Mária-szobrok és a gyógyítónak ítélt forrás található. A szent idő számukra főleg az egyház hivatalos miséit, imaóráit, a gyóntatást jelenti, s másodsorban a kiscsoporti áhitatos órákat, rózsafüzér-társulatok imádkozásait. A paraszti imádkozó csoportok főleg autóbuszokkal, mintegy “prosencióval” érkeztek, feszülettel, lobogókkal felszerelve, hol a kántor, hol a rózsafüzér-társulati titokanya vezetésével. Az érkezők elsősorban idős emberek, főleg asszonyok voltak. Szinte csak a szentnek tartott helyszíneket látogatták. A cigányok számára a búcsú intézményrendszerének használata sokkal összetettebb és differenciáltabb volt. Eleve hosszabb időre érkeztek, mint a parasztok, s nem annyira kiscsoporti szervezésben mint inkább családi összefogásban, főleg személyautókkal keltek útra. 

Korösszetételük is jóval változatosabb volt, hiszen a kisgyermektől kezdve az aggastyánokig minden korosztályt megtalálhattunk. A részvétel alapegysége a család, illetve a rokonság volt. Legfőbb táborozási helyül a búcsú világi helyszínét választották. Az egyház számára elsődleges vallásgyakorlás számukra időben korlátozott volt, noha természetesen látogatásuk egyik alapindítéka egy sajátosan értelmezett, az egyháztól független szent cél. A vallásgyakorlás mind az egyházi, mind a paraszti népi vallásgyakorlással nehezen leírható. A búcsún megjelent cigányok nemigen éltek az egyház miseszolgáltatásával, a gyóntatással és nem éltek az ájtatoskodás, éneklés formáival sem. Megérkezésükkor azonban első útjuk a gyertyaárusokhoz vezetett, ahol anyagi tehetősségüktől függően és reprezentációs szándékuk függvényében kisebb-nagyobb gyertyákat vásároltak, amellyel a Szent-völgybe ballagtak. 

Először a kápolnába mentek a “Szűz Anyához”. Több komoly beteg térden csúszva haladt például az oltárig, többen virágokat is elhelyeztek az oltároknál és népszerű gyakorlat volt az is, hogy egyik másik Mária-szobor vagy kép előtt fényképezkedtek. A kápolnából kijövet a Mária-szobroknál gyertyát gyújtottak, imádkoztak, szinte mindenki fölkereste a forráskutat, ahol legalább arcukat megmosták, de több olyan képet lehetett látni, amikor asszonyok gyermeküket félmeztelenre vetkőztetve mosdatják. A forrásból vizet vettek, s azt haza vitték. A cigányok számára a búcsú világi helye legalább akkora fontossággal bír, mint a szenthely. Autóikkal azon a réten parkoltak, ahol a lacikonyhás és italos sátrakat verték fel a kereskedők. A más cigánycsoportokkal való találkozásnak, együttlétnek és mulatozásnak, a másnap reggelig tartó vígasságnak ez volt a helyszíne.

A cigányok számára a búcsú tehát társas összejövetelt, az ismerősökkel és távoli rokonokkal való találkozást is jelentette, amelyen számtalan olyan rituális előírást gyakoroltak, amely az ember értékmérőjét és önbecsülését jelenti. Előírásként értelmezték, hogy a búcsúban pénzt kell költeni, komoly összegekkel kell érkezni, hogy másokat meg lehessen vendégelni. Szégyennek számított volna, ha valaki batyuból étkezik, s nincs annyi pénze, hogy rendesen egyen és igyon. Különösen a leányok és asszonyok az öltözetükkel és megjelenésükkel, a magukra aggatott ékszerekkel a tehetősséget, a jólétet próbálták szimbolizálni. A leányok feldíszítése és státuszának ilyetén dokumentálása előkészíti a lehetséges “leányvásárlásokat” is. A világi együttlét fontos eleme a mulatság, a közös tánc és ének alkalmainak megteremtése is. 

Halotti szokások 

A cigányság kulturális rendszerének egyik legfontosabb eleme az embereknek a halottakhoz fűződő viszonya és a halottakról vallott képzete. Ennek lényege, hogy a környezet más kulturális csoportjaihoz képest sokkal nagyobb jelentősége van a halottak emléke ápolásának, valamint a halottal való kapcsolattartásnak. A kétegyházi oláh cigányok, mind a környező ortodoxia, mind pedig a római katolikus egyház intézményesített halotti ünnepségeit beépítik kulturális rendszerükbe, vagyis egyaránt halottak napjaként tartják az ortodox húsvét hétfő utáni hétfőn a halottak húsvétját, valamint a katolikus egyház november 1-re eső halottak napját. Nagyobb egyházi ünnepeken – amelyek nem halotti ünnepek – is megjelenhetnek a temetőben az emberek, éppen azt érzékeltetve, hogy halottjuk valamilyen közvetlen gyakorolható földi jóból maradt ki. Így legfőképpen a karácsony az, amikor a halotthoz batyuval felszerelkezve zarándokolnak a temetőbe. Az egyháztól függetlenül minden család és rokonsági kör a saját halottjának személyes, egykor volt ünnepeit is megünnepli a temetőben. Így az elhunyt születésnapja, névnapja, de maga a halál évfordulója is rendszeres temetőjáró és lakomával emlékező nap a közösség életében. Más halottak látogatása kapcsán ugyancsak mindenki fölkeresi a temetőben saját halottját. 

A saját halott kifejezést szélesebb rokonsági értelemben és nem szűk, kis családi értelemben használjuk, vagyis ebbe a körbe egyaránt beletartoznak a házastárson és gyermekeken és unokákon túl a testvérek, azok házastársa és leszármazottai, vagy más oldalról nézve a nagybácsik, házastársuk és azok leszármazottai, vagyis az unokatestvérekig legalább saját halottnak számít a rokonság halottja. Ez azt is jelenti, hogy minden egyes halotti emlékezőnap szertartásának valamelyik szakaszához értelemszerűen kapcsolódik e rokonsági kör. A halottkultusz szélesebb értelmezési tengelyén ki kell térni a virrasztásra, a temetésre, a temetésen résztvevők megvendégelésére, a sírállításra, a különböző gyászidőszakok figyelembevételére, az ezeken való korlátozó, tiltó és feloldó szertartásokra, ugyanúgy mint a pománára (a hathetes gyász lezárására), s az egyéves gyásztörésre, ezen túl a későbbi lakomával egybekötött megemlékezésekre. 

A kétegyháziak szerint a halott egy olyan különleges állapotba került, amely nem azonos a köznapi vagy a keresztény vallás értelmébe vett halotti állapottal. Hogyha halottainkat, vagyis a más létállapotba került szeretteinket rendesen, méltó módon (társadalmi rangjának és presztízsének megfelelően) ellátjuk, elnyerjük megelégedésüket és jóindulatukat, amelyben hozzánk kedves lesz, minket nem háborgat, ha viszont a magunk kidolgozta szabályokat és ilyenformán saját ebbe vetett hitünket és tudásunkat megsértjük és alulteljesítünk, kitesszük magunkat a visszajáró halott zaklatásának. Mindaz a fájdalom, ami a halott elvesztésének szól, valójában arról tanúskodik, hogy legfőképp azt nem tudjuk elviselni, hogy a következő életszakaszt immár nélkülünk és tőlünk függetlenül éli, illetve minket von meg magától. Ebben a földi léten túli állapotban a halott az élőktől megkapja az élők által használt földi javak szinte összességének esszenciális kivonatát. 

A sírkamrát, a kriptát, ahová eltemetik tisztaszobának rendezik be. Körbeszőnyegezik, asztallal, székkel szerelik fel és étellel, itallal, cigarettával rakják tele. A halottat legszebb ruhájába öltöztetik, pénzzel, ékszerrel, késsel vagy akár ostorral, lószobrokkal látják el. Utalva az elhunyt mesterségére, elfoglaltságára, illetve biztosítva ezzel azt, hogy új helyén is folytathassa munkáját. A mindenkori temetőlátogatások és sokszor a sírnál tartott lakomák az eltávozottal való együttélést, illetve az ő megetetését szimbolizálják. Teljesen természetes dolog a sírnál sörözni, ekkor mindenki a sírra locsolja az üveg tartalmának egy részét, felszólítva a halottat akár, hogy igyon. Ugyancsak általános a halott cigarettával való megkínálása is. A gyász legfontosabb kulturális funkciója, hogy emlékezetünkbe véssük az eltávozottról szóló élményeinket és tapasztalatainkat illetve, fájdalmunk tényleges kifejezésével világossá tegyük számára, hogy valóban nehezen pótolható tagja volt közösségünknek. Erről szól valójában a halált követő, legalább egy virrasztással otthon töltött éjszaka, amellyel az egyik létállapotból a másikba kell juttatni az elhunytat. Ezért ragaszkodnak a cigányok ahhoz, ha kórházban halt is meg hozzátartozójuk, hogy legalább egy éjszaka otthon, a saját házukban virraszthassák. 

A mások által nagyszabásúnak ítélt temetések és temetési lakomák nem egyébről szólnak, mint a képzetek szerint a halottnak megadandó tisztesség teljesítéséről. S minél tekintélyesebb és rangosabb, minél pótolhatatlanabb volt egy ember, annál nagyobb a temetése. A gyász kifejezésének számos külsődleges jele is van. A férfiak például a temetést követően hat hétig nem borotválkoznak, de megtartóztatják magukat hat hétig az italtól is, jobbára feketében járnak, nem zenélnek, legfeljebb, ha énekelnek szomorú, hallgató nótát dúdolnak. A halott rokonságának szélesebb köre a hathetes gyászt tartja. A legközvetlenebb hozzátartozók és különösen a nők – anyák, leányok, házastársak – az egyéves gyászt is megtartják, vagyis egy év után oldják fel azokat a tilalmakat és korlátozásokat, amelyeket vagy a közösség rótt rájuk vagy ők róttak ki önmagukra. Ha letelt a gyász kijelölt időszaka, a temetőben rituális módon, gyásztöréssel vetnek véget a megtartóztatásoknak és lakoma, tánc, mulatság útján térnek vissza a mindennapi életbe. A halotti kultusz – túl a cigányok halottakkal kapcsolatos világképén – legfőbb funkciójaként a közösség együvé tartozását, a közös sors számontartását, erősítését és vállalását jelenti.

Kemény István [Változó Világ 31.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010