Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

A németség zeneszeretete

A hazai németségről az a mondás járja, hogy énekelve, zenélve, táncolva jönnek a világra, amely találóan jellemzi a német faluközösségeket, melyekben nincs ünnep, munka, öröm, bánat, amit ne foglalnának dalba, versbe, ne próbálnának meg zenével esetleg tánccal is kifejezni.

A betelepülő németek a 18. században már egy fejlett zenei kultúrát hoztak magukkal. A török idők után elnéptelenedett Magyarországon alig találunk zenei életre utaló feljegyzéseket vagy tárgyi emlékeket. A városokban elvétve működtek iskolai zenekarok, különleges ünnepnapokon esetleg toronyzenéről olvashatunk. Csak az 1780-as években fogadnak fel földesurak egy-egy ünnepi eseményre, főleg mulatságra cigányzenekart. A német községekben viszont szinte mindenütt volt kisebb fúvós együttes, alkalmi zenekar, hiszen a betelepülés idején a német, az osztrák, a cseh és a morva vidékeken már hagyományra tekintett vissza a fúvós zene. Magyarországon a németség terjesztette és virágoztatta fel ezt a fajta amatőr közösségi zenélést. (Tőlünk keletre a falusi fúvós zenének nem találni nyomait.)

A nagyobb németek lakta települések, pl. Sopron céheinek saját céhes daloskönyvük volt, míg magyar nyelvű, foglalkozáshoz kötött dalkincsről alig vannak tárgyi emlékeink vagy feljegyzéseink.

A német parasztság körében élő hagyomány volt a családban énekelt dalokat kézzel írott énekeskönyv formájában összegyűjteni és az ifjabb generációnak továbbadni. A falusi daloskörökben (Liedertafeln), de a templomban is rendszeresen több szólamban énekeltek. A német faluközösségek életében a munkavégzést, a vallásgyakorlást és a szabadidő közös eltöltését az ének, a zene, a tánc foglalta egységes keretbe minden társadalmi rétegnél.

A jeles napokhoz (Lucanap, Karácsony, Újév, Háromkirály, Húsvét, Pünkösd stb.) épp úgy kötődtek a mondókák, versek, énekes köszöntők, a hangszeres zene, mint a családi eseményekhez. A lakodalmas szokások minden falu néprajzi hagyományának leggazdagabb tárházát kínálják köszöntőkben, leánybúcsúztatóban, a házasság legfőbb feladatainak megéneklésében. Temetéseken ugyancsak énekkel, fúvós zenével búcsúztatták halottaikat. A kalákában végzett mezőgazdasági vagy házi munkáknál is, mint pl. kukoricafosztáskor, tollfosztáskor, disznóöléskor az anekdotázást gyakran színezte vidám énekszó. Télen az asszonyok, lányok együtt fontak, a férfiak kukoricát morzsoltak, s közben igyekeztek sokszínűen múlatni az időt.

Az egyházi ünnepek, körmenetek szívet-lelket egybekapcsoló hangulatát, atmoszféráját az orgonaszó vagy fúvós zenekari kíséretben felzengő nép-ének adta meg.

Az ének és a zene mellett a táncnak is jelentős közösségformáló szerepe volt. Farsangkor három napig ropta a falu apraja, nagyja. Csak az állatokat etetni és átöltözni mentek haza a kocsmából. A legtöbb faluban a község közös tulajdonában volt az ún. nagykocsma, amit több évre bérbe vehettek a vendéglősök. Itt rendezték az egész falut összefogó bálokat. Ezen kívül minden utcának, a közösség különböző társadalmi rétegeinek megvolt a maga törzsvendéglője, ahol együtt mulathattak, táncolhattak. Az adventi és a nagyböjti időn kívül minden alkalmat megragadtak a vígasságra. Húsvét, Pünkösd, búcsú, Szent István nap, szüret, arató ünnep, Erzsébet nap mind bált is jelentett. A Katalin napról úgy tartotta a szólás, hogy „Katalin elzárja a hegedűket (Katrein sperrt die Geigen ein), mert utána már advent csendje következett.

Egy egy közösség dalkincse igen gazdag és sokrétű volt. Volt olyan nótafa, aki 60–80 dalt énekelt gyűjtéskor magnóra, volt ezek közt 10–14 strófás is, s mindezt emlékezetből, írott szövegkönyv nélkül tudta, hisz a régi emberek tudása leginkább szájhagyomány útján terjedt. Hallás után tanulták meg egymástól az énekeket.

A zenei műveltség továbbadásának hagyományai voltak: a felnövekvő generáció a családban bölcsődalokat, mondókákat, gyermekdalokat, népdalokat, balladákat tanult. 1900-ig az iskolákban is németül énekeltek a nemzetiségi községekben. A templomban, a körmeneteken, a temetéseken mindenütt német énekszó hallatszott. Vasárnap délután és este a fiúk, lányok énekelve sétáltak az utcán. A daloskörökben a tanítók, a káplán, néha az orvos vagy az állatorvos gyakorolta a fiatalokkal a többszólamú éneklést.

A népdalkincs összetétele igen vegyes volt: a német területről a betelepülők által magukkal hozott régi népdalokon és balladákon kívül, melyek legtöbbször az irodalmi nyelvet megközelítő nyelvezetben szóltak a hallgatósághoz, találunk újabb keletű, talán már Magyarországon született, legtöbbször a helyi nyelvjárásban énekelt, dalban megfogalmazott történeteket, esetleg csúfolódókat, vagy éppen a bécsi slágernek a bálokban utánzott változatait. A pepertoár    állandóan átalakult, hoztak új dalokat a világot járó mesterlegények. A 19. században bizonyos foglalkozások szinte német mesterségnek számítottak. A kőművesek, kőfaragók, ácsok, üvegfúvók, fémöntők, esztergályosok, bádogosok a monarchia német területein tanulták mesterségüket. Nemcsak a fejlettebb technika ismeretével, hanem újabb dalokkal gazdagodva tértek haza vándorútjukról.

A sokgyermekes családok nagyobb lánykái szolgálni mentek a környező településekre. Az ott tanult énekeket továbbadták otthon élő társaiknak is.

A hangszeres zene elsajátítása apáról fiúra szállt. A 20. század elején a legtöbb német községnek volt egy vagy több fúvószenekara, amely megteremtette az egyházi és a világi ünnepek zenei hátterét. Lakodalmakon kisebb, vegyes összetételű együttesek ún. sramli zenéjére vigadtak a vendégek.

A németség sok helyen egy községben élt más népekkel és nemzetiségekkel. A kölcsönhatás a zene területén is nyomonkövethető. Német dalok gyűjtésekor gyakran megtörtént, hogy ugyanazt az éneket német és magyar szöveggel is tudta az adatközlő. Ez részben azzal is magyarázható, hogy 1900-tól kezdve a németajkú községek iskoláiban szinte kizárólag magyar nyelvű oktatás folyt (németet csak heti 2 órában tanultak), így az énekórákon magyar énekeket tanultak.

Az első világháború idején a katonák megtanulták egymás katonadalait, ha németajkú katona magyar egységhez került, ott magyarul kellett a nótát fújnia, de ha a magyar katonát német divízióba osztották be, ott ő kényszerült német éneklésre.

A század elején terjedt el a németajkú községekben a magyaros jellegű szüreti mulatság. A magyar ruhába öltözött legények, lányok, bíró, bíróné, szőlőcsősz, csikósok, huszárok, feketére mázolt cigánygyerekek felvonulását mindig cigányzene kísérte és a bálban is cigányzenére illett táncolni.

A 30-as években Jakob Bleyer (Bleyer Jakab) tevékenysége nyomán újraéledt a tradicionális német zene ápolása. Országszerte dalos- és fúvóstalálkozókat szerveztek. Mágocs község monográfiájában olvashatunk arról, hogy az 1934-es ottani fúvóstalálkozóra 52 községből tizenötezren jöttek el.

A zene szeretetét a németség mind a mai napig megőrizte. A dal, a hangszeres zene és a néptánc hagyományait ápoló országos tanács (Landesrat Ungarndeutscher Chöre, Kapellen und Tanzgruppen) 62 népdalkör, 70 tánccsoport és 47 fúvószenekar tevékenységét hangolja össze.

Az egykor szerves egységben élő faluközösségeket az 1946-os kitelepítés vagy teljesen megsemmisítette, vagy apró csoportokra szaggatta (Németországban is több száz kilométeres távolságban laknak egymástól az egykori szomszédok és családtagok). Az ott 1952 óta szervezett svábbálok színpompája és vidám hangulata idézi fel az otthoni vigasságokat. Magyarországon 1958 óta ugyancsak svábbálokon találkozhat az országban szétszóródott egykori faluközösség.

Az itthoni és a németországi települések partnerkapcsolatait sokrétűen ápolják. Legnagyobb közönségsikere mindenütt a kulturális együttesek találkozóinak van. A zenei hagyományokban legmélyebbek a közös gyökerek, e területen nem korlátoznak senkit nyelvi kommunikációs nehézségek, az ének, a zene és tánc hangulata mindenkit magával ragad.

Néptáncmozgalom

A hazai német nemzetiség kulturális életének virágzása a Magyarországi Németek Demokratikus Szövetsége megalakulásával egy időben indult el. Az ötvenes évek elején jöttek létre az első néptánccsoportok is, melyek közül ma is élvonalban jár Pilisvörösvár, Mecseknádasd és Szigetújfalu együttese. A szövetség közművelődési és művelődéspolitikai tevékenységében az egyik fő feladatot jelentette a kulturális munka segítése, a hagyományok őrzése, feltárása és ápolása. Ennek eredményeképpen már hosszú idő óta a hazai német nemzetiségi néptáncmozgalom (gyermek-, hagyományőrző- és táncegyüttesek) általánosan elismert, magas művészi színvonaláról szólhatunk.

A kiemelkedő művészi színvonal kialakulásához nagyban hozzájárultak az 1970 óta kétévenként megrendezésre kerülő Soproni Német Néptáncfesztiválok (a nyolcvanas évektől: Találkozók). A közel három évtized alatt a folyamatosan rugalmasan kialakított fesztivál-rendszer pezsdítőleg hatott a hazai német néptáncok gyűjtésére, igényes művészi színpadi feldolgozások készítésére. A színpompás népviselet újraéledésén túl, a zenekarok és a táncosok stílusos, hangulatos, élményt nyújtó előadásmódját is fejlesztette. (Később háromévenként más-más helyen rendezték a fesztivált: 1989-ben Komlón, 1992-ben Veszprémben.) Az évek folyamán az élvonalhoz felzárkóztak Sopron, Hajós, Máriahalom, Kecskéd, Harta, Városlőd, Soroksár, Pécs, Véménd együttesei.

A német nemzetiség kulturális életében is nagy múltra tekint vissza az ún. országjáró kultúrkörutak rendszere. Ezeken az önálló műsoradásra is képes, kiemelkedő művészi teljesítményt nyújtó együttesek lépnek fel. A legkisebb falvakban ünnepnap számba megy egy-egy ilyen rendezvény. Különösen az idősebbek számára jelent szinte felejthetetlen élményt, ami megható tetszésnyilvánításukban fejeződik ki. További szereplési lehetőség adódik a különböző szintű nemzetiségi napokon, kulturális találkozókon, valamint évenként az Országos Nemzetiségi Fesztiválokon (ONF). Sajnos a Békéscsabán 1974-től kétévenként megrendezésre kerülő Országos Nemzetiségi Úttörő Fesztivál 1984-ben megszűnt. Az országos fesztiválokon a mindenkori német együttes igényes felkészültséget tükröző, élményt adó előadást nyújtott.

A mozgalom kiemelkedő alkotói és pedagógusi tevékenységet folytató vezetői:Helmuth Heil (Pécs), Manninger Miklós (Budapest) és Wenczl József (Pilisvörösvár).

A táncmozgalmak fejlődésének egyik alapvető feltétele a vezetők képzése, illetve továbbképzése. Ennek jelentőségét a szövetség is felismerte. Kialakított tanfolyam-rendszerének legnagyobb pozitívuma, hogy segítette a mozgalom repertoárjának színesítését.

Az együttesek munkáját segítő tánckiadványok megjelentetésével a szövetség mindig példamutatóan elöl járt. Folyamatosan, sokszorosított formában bocsátotta az oktatók rendelkezésére az elkészült új koreográfiákat. Újabb formában az 1973-ban megjelent "Ringel, Ringel, Reihen..." és az 1982-ben már második kiadást megért "Hoppe, hoppe Reiter...", illetve a nyolcvanas évek elején indított "Ungarndeutsche Volkstänze" c. sorozat 3. kötete a gyermekcsoportok számára nyújt segítséget.

1972-ben a Művelődésügyi Minisztérium és a Népművelési Intézet hirdetett pályázatot a Magyarországon élő nemzetiségek anyanyelvi kultúrájának, népművészeti hagyományainak ápolása, a tánckultúra színvonalának emelése és a nemzetiségi műkedvelő táncmozgalom felfrissítése céljából. A felhívásra a legtöbb benevezés a német nemzetiségi területről érkezett. Az I. díjat Manninger Miklós: "Ceglédberceli ugrós" c. kompozíciója nyerte, mely azóta is a mozgalom repertoárjának egyik sikeres száma. Különdíjat kapott Czifra Jánosné, Hajós; Donowald Józsefné, Mecseknádasd; Öhl Jánosné, Harta és Pintér Dávid, Kecskéd.

Nagy fontosságú volt az a tudományos gyűjtési akció, amely a Művelődésügyi Minisztérium és az NDK Kultúrminisztériuma jelentős anyagi támogatásávalDr. Kurt Petermann, a lipcsei Táncarchívum egykori vezetőjének irányításával történt. 1972 őszén egy hónapon keresztül 32 hazai német községben gyűjtőttek táncokat, vokális és hangszeres zenei anyagot. 750 000 DEM értékű anyagot használtak fel. 181 néptáncot vettek színes, illetve fekete-fehér hangosfilmre, a zenei felvételek száma 487. E gyűjtési akcióban a Német Szövetség, az MTA Népzenekutató Csoportja, illetve a Népművelési Intézet munkatársa is segített.

A német nemzetiségi községek kulturális életében nagy lendítő erővel hatott az 1971–72-ben lezajlott német kulturális vetélkedő, a "Röpülj Páva" mintájára megrendezett "Reicht brüderlich die Hand" mozgalom.

Bár utoljára kerül sor a svábbálok említésére, ez azonban semmiképpen nem jelent értékrendet, hiszen a Magyarországon élő németajkú lakosság számára minden évben várva várt fontos eseménynek számít az országos svábbál. Ekkor nyílik lehetőség az ország különböző részein, illetve a külföldön élő rokonok, barátok találkozására. A háború után az elsőt a Magyarországi Németek Demokratikus Szövetsége rendezte 1958-ban Óbudán. A svábbálok virágkora a Közgazdaságtudományi Egyetem aulájához kötődik a hetvenes évek végéig. Az ország városaiból, falvaiból özönlöttek az érdeklődők eredeti, stílusos, színes, gazdag népviseletben. A bálok programja is vonzotta a közönséget: az ország legjobb fúvós zenekarai, énekkarai, táncegyüttesei és szólisták fellépésével rendezett műsorok után nagy élményt jelentett a szebbnél szebb népviseletekbe öltözött, kezükben rozmaring ágat tartó, korosztályok szerinti párok ünnepélyes felvonulása. Fokozta az érdeklődést, hogy zsűri jutalmazta a legszebb, legstílusosabb népviseleteket. Sajátos hangulatot teremtett az éjfélkor árverésre kerülő, hagyományosan feldíszített rozmaringbokor. Elnyeréséért nagy volt a versengés. Az egész estét, illetve éjszakát emelkedett hangulat, baráti, őszinte jókedv jellemezte. A mindenkor nagyszerű zenekari kíséret biztosította, hogy a bálozók jókedvűen, vidáman járhatták a landlert, a walzert, a polkák változatait és a hagyományos német táncokat (Schuster-, Schmidt-, Siebenschritt stb.).

A hetvenes évek végétől más-más helyen: a Ganz-Mávag-ban, a New York kávéházban, a Zichy utcai Tiszti Klubban, a Hotel Intercontinentalban tartottak országos svábbálokat, a nyolcvanas évek elejétől pedig a margitszigeti Thermal Hotelben.

Újabban a Pesti Vigadó a székhelye a hazai németek immár hagyományos nemzetiségi gálarendezvényének.

Manherz Károly [Változó Világ 23.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010