Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

Az egész emberi kultúra egységét, szintézisét a század monumentális alkotása, a Nagy Francia Enciklopédia adja meg, az atomizáló, analizáló szócikkek ellenére a mindegyiken átsugárzó szellemiségen keresztül, megmutatva az emberiség helyét az immanens világban. Az Enciklopédia elsősorban tanít, felvilágosít és ezzel lesz a 18. századnak, a fény századának szimbóluma.

A jelen előadás különlegessége, hogy a 18. századot egy ezen század második felében élt, kevesek által ismert, de ma újra felfedezett polihisztor, Georg Christoph Lichtenberg szemével láttatja. Így egy összehasonlítási lehetőség adódik az akkori és a mai fontossági sorrend között.

A század másik érdekessége: ekkor kapcsolódik be két későbbi kulturális nagyhatalom, Oroszország és az Egyesült Államok alkotó módon az európai kultúrába két nagy egyéniségen, Franklinon és Lomonoszovon keresztül.

A fizika szempontjából a newtoni gondolatok kongeniális kimunkálása, továbbvitele mellett nagy jelentőségű az extremális elvek megjelenése és mai szintű kifejlesztése.

Végül az előadás felidézi Németh László "megmentett gondolatait" a természettudományok, a szellemtudományok és a művészetek kölcsönhatását is figyelembe vevő, átfogóbb kultúrtörténet vázlatáról. ...

Innen messziről, a 20. század végéről visszatekintve úgy tűnik, hogy a 18. század első felének elit értelmisége állandó eufóriában élt. Ezt az eufóriát az ész mindenhatóságában vetett hit táplálta. Európa apraja-nagyja értekezett az emberi ész hatalmáról – a százéves Fontenelle atyától kezdve egészen Nagy Katalin cárnőig – az észről, amellyel megismeri a természet, a társadalom törvényeit és így lehetővé teszi azt is, hogy a társadalmi bajok okait felfedve saját sorsának irányítását is kézbe tudja venni. Azt várták az új századtól, hogy a babona és a fanatizmus uralmát az ész vegye át.

Ha megnézzük, hogy a haladásba vetett eme hit milyen objektív tényekre támaszkodhatott, akkor először is itt voltak a fizika konkrét eredményei: a newtoni mechanika, az ég és a Föld jelenségeinek teljes és átfogó magyarázata; a fénytan, amely nemcsak az optikai műszerek konstruálásához szükséges alapvető törvényszerűségeket fedte fel, hanem megtette az első komoly lépéseket a fény mibenlétének felderítésére is. De nem csak az alapok voltak impozánsak, amelyekre a 18. század építhetett. A 17. század egy sor eszközt is örökül hagyott; eszközt az elméleti kutatók számára – gondoljunk itt a koordinátageometriára, a differenciál- és integrálszámításra –, de nem feledkezett meg a kísérleti kutatókról sem. Azok számára ott volt a távcső, a mikroszkóp, a barométer, az ingaóra, a légszivattyú, hogy csak a legfontosabbakat említsük.

És természetesen nem szabad megfeledkezni a természetfilozófiai örökségről sem: minden tekintélytől függetlenül az ész és a tapasztalat a végső fórum, amelyre az igazságkeresés vitáiban hivatkozni lehet.

A megismerés lehetőségeinek vizsgálatával a természettudósok is, a filozófusok is hozzájárultak ahhoz, hogy a 18. század kutatói immár teljesen modern szellemben tudtak dönteni igazság és áligazság kérdésében.

Jellemzésül a fizikai ismeretek modernségére megemlíthetjük, hogy ha Rákóczi fejedelmünket száműzetésében elkísérő Mikes Kelemen 1713-ban Párizsban mindazt megtanulja, ami ott akkor megtanulható volt, ezen tudás birtokában eséllyel pályázhatna ma, 1995-ben a fizikus–tanári szakra.

De hallgassuk csak meg Fontenelle-t:

És valóban, ami a legfontosabb a filozófiában és ami abból mindenre kiterjed, azaz a gondolkodásnak a módja, hihetetlen tökélyre tett szert ebben a században.

...nemcsak a fizikáról vagy metafizikáról szóló jó művekben, hanem azokban is, amelyek vallási, erkölcsi, kritikai tárgyúak, olyan pontosság és megbízhatóság uralkodik, amelyet mindeddig alig-alig ismertünk.

Hogy ezekből az impozáns alapokból kiindulva milyen eredményeket érlelt ez a század, azt nagyon nehéz, szinte lehetetlen akár sommásan, vagy akár részeredmények felmutatásával jellemezni: ezt a merész vállalkozást azonban elvégzi helyettünk Georg Christoph Lichtenberg. Ez a név nagyon kevesek számára csenghet ismerősen. A 18. század második felében élt, 1799-ben halt meg, Göttingában fizikaprofesszor volt; alkotó részese volt kora szellemi áramlatainak, különösen angol kapcsolatai voltak szorosak. A két-három generációval ezelőtti, tehát a korai 20. század fizikakönyveiben még szerepeltek a Lichtenberg-féle alakzatok: ezek elektromos kisülés által okozott rajzolatok speciálisan kezelt szigetelők felületén. Ma Lichtenberg átköltözött az irodalomtörténetbe.

Itt reneszánszát éli egészen modern pszichológiai megfigyelésekkel, finom iróniával teli eszszéivel, leveleivel, aforizmáival; felismerte pl. a tudatalatti jelentőségét, Nietzsche is nagyra értékelte. De még a ma fizikusai is felfigyeltek rá: a Lichtenberg-féle figurák mögött a xerox-eljárás alapjelenségeit vélik felfedezni.

Lichtenberg 1785-ben ezt írja:

A mi tizennyolcadik századunknak biztosan nem kell majd szégyenkeznie, ha egyszer az általa szerzett új ismeretek és az általa alkotott új dolgok leltárát a tizenkilencediknek át fogja adni, még akkor sem, ha ezt az átadást már holnap végre kell hajtania. Vessünk csak egy futó pillantást arra, mit tudna utódjának válaszolni századunk, ha az már holnap megkérdezné, mit adsz át nekünk és mi újat láttál. Nyugodtan felelhetné: Meghatároztam a Föld alakját. Az égen a villámot megzaboláztam, de szobámban ezt a villámot mint a pezsgőt a palackból varázsoltam elő. Olyan állatokat fedeztem fel, amelyek csodálatos voltukban a mesék lernai hidráját is felülmúlják. Halakat találtam, amelyek olyasmit tudnak, amelyet még az olimposzi Jupiter sem: ellenségeiket – még a víz alatt is, láthatatlan villámmal ölik meg; Linné segítségével összeállítottam a természet lényeinek első használható inventáriumát. Láttam az üstököst visszatérni, amikor is lejárt a szabadsága, amit az én Halley-m engedélyezett neki és majd 89-ben várom őt újra vissza. Az egyetlen levegő helyett, amelyet elődeim ismertek, 13 fajtát számolok. A levegőt szilárd testté és a szilárd testet levegővé alakítottam át; a higanyt kovácsoltam; rettentő terheket emeltem tűz segítségével; vízzel úgy lőttem, mint a lőporral; félrevezettem a növényeket, hogy házasságon kívüli gyerekeket nemzzenek; acélt mint vajat, folyékonnyá tettem; üveget víz alatt megolvasztottam; az aranyat letaszítottam trónjáról, amelyet mint a legnehezebb test évezredek óta bitorolt, és egy fehér fémet ültettem helyébe; egy újfajta távcsövet szerkesztettem, amelyet még maga Newton is lehetetlennek tartott; a természetes mágnes pólusait egy másodperc alatt megcseréltem, majd újra visszacseréltem; tojásokat tyúk és meleg nélkül kikeltettem. Széttapostam egy veszedelmes és hatalmas Hidra-Rend fejét. És mi mindent láttam? Ó, eleget! Láttam első Pétert és Katalint és Frigyest és Józsefet és Leibnizet és Newtont és Eulert és Winckelmannt és Mengset és Harrisont és Cookot és Garricket. Meg vagy ezzel elégedve? Jó! De mondhatok még néhány apróságot. Íme itt egy hatalmas állam, ott egy ötödik világrész, amott egy új bolygó (és egy kis meggyőző bizonyíték, hogy a Napunk maga is egy szatellita) és, no nézd csak, végül 83-ik évemben egy léghajót készítettem.

Tanulságos lenne a 20. századról is ilyen improvizáltnak tűnő értékelést adni. Nyilván néhány Nobel-díjas tudományos eredménye mellett az "érdekes újdonságok a technika és tudomány területéről" rovatból vennénk elő néhány témát.

De lássuk csak, mit is tart Lichtenberg fontosnak? A villamosjelenségekre vonatkozó megjegyzése: Franklin villámhárítójáról és a leideni palackról van szó.

A Föld alakjának meghatározása, a Halley-üstökös megjelenése, az új bolygó felfedezése (az Uranust Herschel 1781-ben fedezte fel) mindegyike a newtoni felfogást és így az emberi ész csodálatos voltát igazolta.

Newton megállapította, hogy a Föld nem gömb alakú, hanem a sarkok felé belapult. Ezt a Francia Akadémia olyan kardinális kérdésnek tartotta, hogy expedíciót szervezett a Lappföldre, hogy ott mérjék meg, hogy egy fok a meridiánon mekkora távolságot jelent. Ha ez nagyobb, mint az Egyenlítőhöz közelebb mért érték, akkor a Föld a sarkoknál belapult. Az expedíció lelke Maupertuis: matematikus, fizikus, csillagász, biológus, akiről még szó lesz. A kérdésből azért lett "ügy" – cause celèbre – mert a francia tudósok geodéziai mérései – ha bizonytalanul is – de a sarkok felé megnyúlt gömb alakra utaltak. Itt tehát a nemzet becsülete forgott kockán, amelyet csak kísérleti úton lehet megvédeni!

Minden elismerésünk Maupertuis-é – aki általában mint a párizsi szalonok kissé piperkőc jellegű embere jelenik meg szemünk előtt –, hogy az északi sarkkör közelében – sőt azon túl is – nyáron együtt szenvedve a lappokkal és rénszarvasokkal a milliónyi vérszívó rovartól, télen a hó és sarki fény derengésében a dermesztő hidegben – csak a brandy nem fagyott meg, viszont ha inni akartak, ajkuk az üveghez fagyott – végül is 1737-ben jelenthette az akadémiának, hogy a meridián 1^o-ának távolsága a sarkkörön 111,09 km, szemben a Franciaországban mért 110,46 kilométerrel – átszámítva mai egységekre –, így tehát Newtonnak van igaza, vagyis a Föld a sarkok felé belapult.

Voltaire kigúnyolta Maupertuis-t: miért kellett farkascsordáktól rettegve fagyoskodni, mikor csak Newton Principiáját kellett volna a jó meleg szobában gondosan tanulmányozni. Voltaire nyilván nem vette észre, mennyire összecseng érvelése a Dialogóban megismert Simplicio már idézett érvelésével:Hagyjuk el Arisztotelészt, akitől anélkül, hogy kitennénk magunkat az időjárás zordságának, megszerezhetjük az univerzum teljes ismeretét néhány oldal átlapozásával?!

Adózzunk a romantikának is egy mondattal: Maupertuis nemcsak mérési eredményeit hozta Párizsba: egy fiatal lapp lány is belefért a poggyászába. De menjünk tovább Lichtenberg felsorolásában. A javított távcső: Newton azt hitte, hogy az az anyag, amely erősen megtöri a ráeső fénysugarat, egyúttal erősen szét is bontja azt színeire. Ebből a téves felfogásból következtetett arra, hogy nem lehet színhibamentes (akromatikus) lencsét készíteni. Euler vette észre a hibát, egy angol optikus (Dollond) 1760 táján már el is készítette az első akromatikus lencsét.

A fém, amely ledöntötte az aranyat trónjáról: 1735-ben felfedezték a platinát.

SIMONYI KÁROLY [Természet Világa, 1996./3.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010