Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

"Férfi, képes vagy rá, hogy igazságos legyél? Nő teszi fel a kérdést... Ki adta neked ahhoz az önkényuralom hatalmát, hogy nemem fölött elnyomást gyakorolj?" Ezekkel, az igazságosság és a legitimás kérdéseit feszegető mondatokkal indul Olympe de Gouge forradalmi hangú, gyújtó hatású "Deklaráció"-ja, mely a korban szinte egyedülállóan radikális válaszlépés volt arra, hogy 1789-ben az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata az emberi jogok alanyainak köréből a nőket gyakorlatilag kizárta. Ez "a harmadik rend "harmadik nemének"" (Condorcet) képviseletében fellépő bátor asszony az 1791-ben a hazafiak (férfiak) által megfogalmazott és elfogadott alkotmány ellen tiltakozott, amikor ugyanezen év szeptemberében a "Női és Állampolgárnői Jogok Nyilatkozatát" ratifikálás céljából a Nemzetgyűlésnek megküldte: "A nő szabadnak születik, és jogai megegyeznek a férfiakéval... ...a törvény a közakarat kifejeződése kell legyen; nők, férfiak egyaránt részt kell vegyenek a törvényhozásban... Minden állampolgár, legyen férfi vagy nő, a törvény szemében egyenlő; minden közhivatal, állás és tisztség ugyanúgy nyíljon meg előtte képessége szerint, s ne legyen más feltétel, mint az érdem és a tehetség..."

A "Deklaráció" létének puszta ténye önmagában is elégséges bizonyíték volna rá, hogy az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatának valójában csupán a férfiak voltak a kedvezményezettjei. Azt, hogy "emberen" még ekkor is voltaképpen a férfit kell érteni, emberi jogokon a férfiak jogait, közakaraton a férfiak akaratát, köztársaságon a férfiak köztársaságát, demokrácián a férfiak egyenlőségét, szabadságát, testvériségét - több irányú vizsgálódások is igazolják: (a) A modern feminista nyelvkritikai elemzések általában is alátámasztják, hogy a nyelv a patriarchális (alá- és fölérendeltségi) társadalmi viszonyokat számos elemében évezredeken át őrzi: a francia nyelvben például a l' homme egyszerre ember és férfi; a fraternité (testvériség) a fiútestvér szóból származik - ami miatt napjainkban francia nyelvterületen inkább a "szolidaritás" nemek szempontjából neutrális jelentésárnyalatú megfelelőjét használják. (b) A "társadalmi szerződés" klasszikus elméleteinek leírásában - Hobbestól és Locke-tól Rousseau-ig és Kantig - a szerződő egyén gyakorlatilag és lényegileg férfi: a gazdaságilag önálló családfő. (c) A filozófiatörténet klasszikus szövegeinek nőszempontú újraolvasása (az androcentrikus filozófiai gondolkodás kritikája) a francia felvilágosodás kiválóságainak negatívan elfogult ember-/nőképére hívja fel a figyelmet. Amikor a kritikusok, mondjuk a Rousseau filozófiai-szépirodalmi írásaiból (főleg az Emilből) rekonstruálható, patriarchális-ideologikus nőábrázolásra/nőképre, vagy a Diderot szerkesztette Enciklopédia szócikkeiben az ember és a nő fogalmi definíciójára utalnak, nem egyébre, mint arra emlékeztetnek, hogy a rációt trónra ültető és úgymond humanisztikus célokat megfogalmazó, a jogok egyetemességének igényével a történelem színpadára lépő felvilágosítók a nőtől éppen az észt, az ember általuk is lényeginek tekintett sajátosságát (attribútumát), s ezzel valójában nem kevesebbet, mint ember mivoltát vitatják el.²

A "Nők és Állampolgárnők Jogainak Nyilatkozata" címében és szövegének teljes terjedelmében éppúgy megfogalmazza a nő emancipálásának követelményét a közélet - polisz - vonatkozásában, mint teszi ezt a privát szférát - oikosz - illetően is. Figyelemre méltó módon, konkrét példák alkalmazásával, kitér a jogok és kötelezettségek korrelációs viszonyának taglalására: mint állítja, kötelességek csak garantált jogok ellenében támaszthatók és ismerhetők el. Ma is gyakran vetik a feministák szemére: csak jogokról akarnak hallani, kötelességekről nem. E kötelességek egy része azonban úgy áll elő, hogy valójában alapvető emberi jogokat - pl. az önrendelkezés jogát - tagadnak meg a nőktől (így a házasság intézményében, állítólag annak természete miatt, mindig kötelességük a férj "rendelkezésére állni"); a kötelességek másik részével szemben pedig nem korrelálnak bizonyos alapvető jogok (például Svájcban csak 1971-ben vezették be szövetségi szinten a női választójogot, ám ennek ellenére minden önálló keresettel rendelkező nő ezt megelőzően is adót fizetett). Végül a "Deklaráció" szerzője hangsúlyozza a nemek szerinti hátrányos megkülönböztetés gyakorlatának elfogadhatatlanságát: férfi/nő mivoltunk önmagában véve egyik fél számára se jelentsen hátrányt (és persze előnyt se)! Döntsön tehát "tehetség és érdem".

Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatának elfogadásával a férfi valójában kettős státust birtokolt: egyszerre maradt patriarcha és lett polgár. A forradalomból a nőknek semmilyen java nem származott. Ugyanabban az évben, amikor Franciaországban bevezették az általános választójogot (és a nőket, csakúgy, mint kezdetben Angliában, kifejezetten kizárták belőle), amikor Robespierre minden politikai nőklubot becsukatott, Olympe de Gouge életével - más liberális-republikánus nőtársaival együtt - a jakobinus terror guillotine-ja végzett.³

Maga a "Nők és Állampolgárnők Jogainak Nyilatkozata", mely a férfiakat nem kívánta kirekeszteni, s amely épp ezáltal az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatát az egész emberiség számára kiterjesztendőnek, azaz univerzálisnak tekinti, hosszú időre eltűnt az archívumokban, s férfitudósok generációi hagyták figyelmen kívül, akik "serényen csak forradalmukkal és politikai filozófiájukkal foglalatoskodtak".⁴ A jelentős dokumentum így a feledés homályába merült, s csak az I. világháború körüli években kezdik ritkán említeni, többnyire a tevékenységük miatt egykor csak ironikusan megmosolygott, XX. század eleji feministák. A "Deklaráció" persze nem előzmények nélküli esemény a nők világ/európai történetében.⁵ Benne összegződnek és jutnak radikális formában kifejezésre mind korábbi évszázadok protofeminisztikus, mind saját korának emancipatórikus eszméi és politikai küzdelmei, s egyben - mint radikális politikai utópia - szinte rejtett forrásvidéke a kétszáz év múltával is bántóan aktuális nőjogi törekvéseknek. Elgondolkodtató: egy polgári-patriarchális, nőellenes felvilágosodás eszmei-politikai kontextusában Schiller ujjongó, szép szavainak - "Alle Menschen werden Brüder" - vajon hányféle olvasata (volt) lehetséges...

A patriarchális viszonyok több évezredes fennállása alatt a társadalmilag intézményesített és ideológiailag is megerősített alárendelt helyzetből több nő (előkelő származású és/vagy értelmiségi nő) számára is megnyílt az egyéni fölemelkedés lehetősége, ezek az esetek azonban az újkor hajnaláig csak szórványos jelenségeknek tekinthetők. Az ipari és politikai forradalmak korával, a hagyományos társadalomszerkezet radikális átalakulásával hárul azonban a nők tömegeire az a kettős teher, amely egyszerre kívánja meg tőlük az új és régi világ követelményeihez való alkalmazkodást. Miközben a férfiakkal vállvetve dolgoztak (ipari üzemekben, bányákban, műhelyekben: nem ritkán áldott állapotuk 6-8 hónapos terhével), vagy küzdöttek az új gazdasági és politikai rend kialakításáért - az otthon, a család összes terheit kényszerűen továbbra is magukra vállalták. A nők jogi és társadalmi egyenlőségének kollektív és politikai formában megjelenő követelései ezért természetszerűleg a modern polgári társadalmak születésének termékei. A korai feministák, éppúgy, mint későbbi "leányaik", nem követeltek maguknak más (tehát valamiféle plusz) jogokat; csupán szó szerint értették, következetesen végiggondolták az egyenlőség elvét mint a polgárság nagy gondolati vívmányát.

A nőkérdés több évszázadra visszanyúló folyamatos napirenden tartása, a legkülönbözőbb arculatú feminista elméletek és mozgalmak világszerte meg-megújuló hulláma, nemzetközi szervezetek és intézmények kitartó erőfeszítései a nőket érintő hátrányok fokozatos enyhítésére és felszámolására - mindezek egyértelműen arra utaló jelek, hogy a közvélekedéssel ellentétben nem valamiféle föl-fölkapott, majd elejtett divatjelenségről van mindössze szó, és hogy - dacára ama felfogásnak, mely mostanra már úgymond egy posztfeminista éra beköszöntét konstatálja - a nemek viszonyában mindmáig a nők fölötti férfiuralom a meghatározó. Az uralmi viszonyok megkérdőjelezése, a status quo folyamatos bolygatása nyilvánvalóan érdekeket sért - annak ellenére, hogy ezzel nem kisebb csoportnak, mint az emberiség kirekesztett felének kívánja a javát szolgálni, akár tudatosul ez bármelyik fél képviselőiben, akár nem. Feminizmuson a továbbiakban egyszerűen azt az elméleti és gyakorlati álláspontot értem, amely szerint a nők és a férfiak nem egyformák ugyan, de az élet minden vonatkozásában egyenjogúak (illetőleg azzá kell lenniük). Kétségtelen, hogy ma már túljutottunk a "harcos" feminizmus korábbi, primitívebb formáin, ám "posztfeminista éráról" - ahogyan Nancy Fraser mondja - csak akkor lehetne szó, ha már beszélhetnénk egy ténylegesen "posztpatriarchális éráról" is.

Nők a fejlett és a "felejtett" világban

Társadalomtudományi-statisztikai vizsgálatok alapján többnyire az a felfogás tartja magát, hogy minél kisebb egy adott társadalom gazdasági teljesítőképessége (életszínvonala), és/vagy minél nagyobb mértékű a nők politikai hatalomból való kizárása, annak arányában növekszik/nagyobb a hatalom birtokosainak képessége az alávetettek, a "hangnélküliek", a némán szenvedők (nők, gyerekek, fiatalok, idősek stb.) represszióval társult gazdasági, szexuális stb. kizsákmányolására/megkárosítására általában. A feminizmus a modern - helyenként csak modernizálódó - világ olyan jelensége, amely a gyakran egymásra rétegződő (látható vagy rejtett) társadalmi egyenlőtlenségek egyik vagy egyszerre több fajtájának felszámolását tűzte ki célul maga elé. Mivel a patriarchális viszonyok vagy azok maradványai minden jelenleg ismert társadalomban kisebb vagy nagyobb mértékben fennállnak, a feminista célkitűzésekre és mozgalmakra a világ különböző kultúráiban, régióiban, országaiban különféleképpen - elfogadva/támogatva, ódzkodva, elutasítóan, becsmérlően vagy gúnyosan, gyűlölettel és megvetéssel - reagálnak. A nők, a nőmozgalmak és a feminizmus helyzete természetesen nagymértékben különbözik a - mint mondani szokás - fejlett illetve "felejtett" világban (the West and the Rest). A "feminista/feminizmus" szó, minél keletebbre vagy délebbre nézünk, annál nehezebben letörölhető stigma: így kontinensünk keleti felén is, mind a mozgalmat, mind az elméleti kutatásokat sokan - számos okból - csak idegen, gyökértelen amerikai hóbortnak tekintik. Kétségkívül igaz, hogy a nőmozgalmak bölcsőjeként Észak-Amerikát tartják számon; igaz az is, hogy e kontinensen a nők szabadságfoka történelmi okokból (ti. különös szerepük az amerikai pionír-társadalomban⁶) mindig sokkal nagyobb, ennek következtében föllépésük is lényegesen radikálisabb volt, mint más földrészeken, így azután világszerte nagyobb visszhangot is vert; s igaz az is, hogy azok a globalizációs folyamatok, amelyek oldalszárnyán a feminista eszmék egyre távolabbi tájakon is elterjednek, közvetlenül a világ amerikanizálódási processzusaként is megjelennek. Mindezek ellenére, ami Európát, legalábbis Nyugat-Európát érinti, éppen a korábban idézett történelmi-eszmetörténeti összefüggések mutatják, hogy az emancipációs/antidiszkriminációs küzdelmek egyáltalán nem idegen, hanem nagyon is szerves alkotóelemei Európa haladó, szabadságelvű, humanisztikus tradícióinak. Kelet- (vagy Közép-Kelet-)Európából nézve persze az amerikai vagy általánosabban a nyugati nő szabadsága olykor már szabadosságnak, szinte abnormitásnak látszik: a kelet-európai perspektíva azonban sajnos ez esetben is béka-perspektívát jelent.

Napjainkban, a gazdaságilag egypólusúvá váló világban, ahol lényegileg minden a gazdaság érdekeinek rendelődik alá, s ahol egyre nagyobb a szakadék gazdag és szegény országok/régiók között (de az egyes országok összlakosságának vonatkozásában is); ma, amikor a világ népessége egyre nagyobb fenyegetettségben szembesül a Föld elhatalmasodó globális problémáival - megkerülhetetlen a társadalmi (esély)egyenlőtlenség és társadalmi igazságosság kérdéseivel való számotvetés.

A társadalmi egyenlőtlenségek egyik megnyilvánulási formája a nemek egymáshoz viszonyított egyenlőtlensége. Ez az egyenlőtlenség a két nem között történetileg különféle okokból kialakult és máig fennálló uralmi viszony. Amennyiben a nő fölötti férfiuralom a társadalmi fejlődés során kialakult összes uralmi viszonyokat átmetsző uralom, annyiban a vallási-szellemi, a politikai, a gazdasági-vállalkozói, vagy a katonai hatalommal bíró csoportosulások mellett elkülönülten is szólhatunk a férfiak hatalmáról. A nemek közötti egyenlőtlenség tehát áthatja a nyilvánosság (gazdaság, politika, kultúra, oktatás) és a magánélet minden szféráját. Mivel azonban az említett alrendszerekben egyéb típusú (nem a nemek szerinti) hierarchia-rendszerek is kialakulnak, ezek a nemek közötti hierarchiára rétegződve sokszoros (halmozott) alá-fölérendeltségi viszonyokat (szubaltern helyzeteket) hoznak létre. Mindehhez hozzá kell vennünk azt a tényt is, hogy a nőtársadalom maga is erősen heterogén jellegű; s ez érvényes az egy országon belüli, illetve regionális és kultúránkénti stb. relációban is (például alacsonyan iskolázott, 40 év fölötti, gyermekeit egyedül nevelő, vidéken élő nők). Életfeltételeiknek azonban vannak közös meghatározói is.

A társadalom hatalmi elitje többnyire az erős nem reprezentánsaiból áll. A modern társadalmak differenciálódásával a primer hatalmi faktorokhoz kapcsolódóan újabb, úgynevezett szekunder hatalmi tényezők alakultak ki, amelyek saját hatalmi eszközökkel nem rendelkeznek, hanem hatalmukat azon, ténylegesen saját hatalommal bíró csoportoktól kölcsönzik, amelyeknek jóindulatától függenek (ilyenek a bírák, ügyészek, belügyi szervek vezetői, tanárok és akadémikusok, menedzserek, orvosok és a médiaarisztokrácia tagjai: ezek a maguk eszközeivel fenntartják, illetve reprezentálják a férfiuralmat). A hatalom első- és másodrangú birtokosai a represszió és diszkrimináció legkülönfélébb fajtáit alkalmazva (szellemi-ideológiai, információvisszatartó, manipulatív, jogalkotási stb. eljárások) különböző mértékben kirekesztik a hatalomból az érdekérvényesítő képességgel nem vagy csak mérsékelten rendelkező "második nemet".

A társadalmi, ezen belül a nemek közötti egyenlőtlenség mérésére különféle módszereket kínálnak a modern társadalomtudományok. A nők társadalmi helyzetének összehasonlító bemutatása globális viszonylatban számos nehézségbe ütközik. Országonként, régiónként például az életszínvonal/életminőség mérésében igen eltérő faktorokat alkalmaznak. Egyes kutatások szerint a nők társadalmi státusát többnyire az adott ország gazdasági színvonalának fejlettsége, más álláspont szerint a politikai hatalomban való részesedésük mértéke határozza meg alapvetően. Statisztikai adatok alapján megállapítható, hogy általánosságban valamely ország gazdagságával fordítottan arányos a női diszkrimináció mértéke (kivételt képez például az arab világ néhány gazdag tradicionális társadalma: Kuvait, Szaúd-Arábia stb.). Ez többek között arra utal, hogy a férfiuralom esetében is döntően a "második nem" munkaerejének kizsákmányolásáról, illetve bizonyos kulcspozíciók, státusok kisajátításáról van szó. A nőknek a számukra átengedett, rosszul jövedelmező foglalkozási területekről nincs hová kihátrálniuk. A nemek közötti egyenlőtlenség mérésének egyik lehetséges módja az, amely valamely ország összlakosságát illetően az életszínvonalbeli/életminőségbeli egyenlőséget mutató index kétszeresének, plusz a női jogegyenlőségi index értékének összevonásából képezett, úgynevezett össztársadalmi egyenlőségi indexszel dolgozik.⁷ A nők egyenjogúságának mérésére alkalmas mérce - amely tehát valamely társadalomban a férfiuralom fennállásának illetőleg felszámolásának a fokát hivatott jelezni - csak a lakosság egyik felének életfeltételeit veszi tekintetbe, szemben az összlakosságra vonatkoztatott életszínvonalbeli indexszel, amely egyébként az összes hátrányos helyzetű csoport, így a nők életszínvonalát is nézi az elitcsoportokéhoz képest. Az egyenjogúsági index mégis az egyik legfontosabb, az életfeltételeket lényegesen meghatározó hatalmi egyenlőtlenséget mérő mérce a nemek viszonylatában, amely egyenlőtlenség másodlagosan életszínvonalbeli egyenlőtlenségként fejeződik ki (amennyiben a férfiak többé vagy kevésbé kihasznált túlhatalmuk alapján a javakat, szolgáltatásokat, szabadidőt, státusokat stb. inkább eltulajdonítják vagy megszerzik maguknak). Statisztikai elemzők ezen túlmenően azt is figyelembe veszik, hogy a női diszkrimináció mértéke párhuzamot mutat - korrelál - más "gyenge helyzetű csoportokéval" (gyerekek, öregek, fogyatékosok, bevándorlók és egyéb marginalizáltak stb.), így a nőkre ezek kvázi-képviselőiként is tekintenek. Mivel a tényleges uralomgyakorlás nagyobb részt minden társadalomban a férfiak kezében van (apák, oktatók, tudósok, lelkészek, törvényhozók, rendőrök, bírák, hadvezetők), elsősorban ők azok, akiknek uralmát (dresszúra, háborúk stb.) a felnőtt társadalom részéről a gyerekek/fiatalok is elszenvedik. Az ő helyzetük javulását is pozitívan befolyásolná, ha a nőknek, az anyáknak (akik számára a gyermekek/ifjak jól-léte erősebben szívügyük), valóban "szavuk lenne".

A nemi diszkrimináció vizsgálatának klasszikus vagy fontosabb témacsoportjai: (a) Az oktatás/képzés területe: e tényezőnek korunkban fundamentális szerepe van a nők életfeltételei alakulásának minden vonatkozásában. (b) A nő politikai jogegyenlősége az országos/regionális politikában: a törvényhozói-végrehajtói hatalom nemek közötti megosztása függvényében alakul a nők szinte minden területre kiható érdekérvényesítő képessége. (c) A nők családban/házasságban, egyáltalán a privát életben elfoglalt státusa: a köz- és a magánszféra elkülönítése persze csak metodológiai elkülönítést jelent, hiszen minden, a magánéletben megjelenő tényező, probléma, jogsértés stb. egyben a közszférára is kihatással bír, és megfordítva: a politikai hatalomból való kirekesztésnek a magánélet területein is megjelenő következményei vannak. (d) Végül a nők helyzete a gazdaságban: munkaerőpiacon, munkahelyen, a munkabérek és az előmenetel, karrier stb. tekintetében. Ezek a témakörök - amelyek valójában az egymástól elválaszthatatlan, egymást kölcsönösen és bonyolultan átható kérdések komplexumait foglalják magukban, s csak didaktikailag választhatók el egymástól a kifejtés során - egyenként további nagyobb, statisztikailag szignifikáns alkotóelemek és azok variánsainak halmazaiból épülnek fel.

A nemek közötti egyenjogúságnak a nők hátrányára megvalósuló sérelmét egyéb területeken is számba vehetjük. Ezek vonatkozásában szintén a polgári jogok és/vagy az emberi jogok által biztosított különféle szabadságokhoz fűződő jogok sérülnek. Így például: számos országban még ma is a birtoklási jog, a válás kezdeményezéséhez való jog, a mozgásszabadság, a párválasztási szabadság, a szexuális életben megnyilvánuló szabadságok (így a házasságon belüli szexuális aktus visszautasításának joga is, vagy a fogamzásgátláshoz és abortuszhoz való jog) korlátozása vagy megvonása. További sajátos problémát jelent például a nők kettős terhelése a kereső- és házimunka által, a nem-kereső (háztartási, gyermeknevelő, betegápoló-gondozó) tevékenység értékének el nem ismerése, a házasfelek nem arányos otthoni munkamegosztása és ennek következtében a nők szabadidejének drasztikus megkurtítása, a családon belüli erőszak (testi-lelki bántalmazás, szexuális erőszak)⁸, sőt egyes kultúrákban a genitáliák csonkításának barbár szokása, valamint a megfogant leánymagzatok életjogának sérülése a hátrányukra elkövetett abortuszok következtében, illetve a leánygyermekek táplálásának és nevelésének elhanyagolása különösen az ún. harmadik világban; a prostitúció és szex-kereskedelem mint emberkereskedelem problémája.⁹ A jelzett kérdésköröket nyilvánvalóan még tovább bővíthetnénk. Mint föntebb már utalás történt rá, ezeket a jogsértéseket is a modernitás olyan fundamentális értékei alapján tehetjük kritika tárgyává, mint az egyéni szabadság, önrendelkezés, autonómia, egyenlő emberi méltóság, esélyegyenlőség stb. Ezen - kétségtelenül a nyugati világban született - értékeket megtestesítő emberi/erkölcsi jogokat valóban univerzálisaknak, minden emberrel veleszületettnek és tőle elidegeníthetetlennek tekintjük. Számos, patriarchális tradícióit szilárdan őrző kultúrkörben azonban ezek az értékek/jogok idegennek, külsőnek, más szóval heteronóm értékeknek számítanak, s így különösen a női lakosság vonatkozásában nem érvényesülnek. Hogy azonban ezek mégsem a Nyugat által világviszonylatban ki/ráerőltetett értékek, azt például a mára szinte az egész világot átfogó, női jogokat tudatosítani és érvényre juttatni kívánó civil nőmozgalmi hálózatok, projektumok, alapítványok, fórumok, szervezetek is bizonyíthatják.

Új típusú univerzalizmus felé

A nemi diszkrimináció megnyilvánulási területeihez, típusaihoz és eszközeihez illeszkedően formálódnak (differenciálódnak és együttműködnek) a nemek viszonyát kutató és azt kritika tárgyává tevő elméleti szakterületek (lásd például gender-szempontú gazdaságtudomány, szociológia, jogelmélet és jogtudomány, filozófia és etika, politikai filozófia, irodalomtudomány, agykutatás, pszichoanalízis/pszichológia, nyelvészet és kommunikációelmélet, neveléstudomány, antropológia, történetírás stb.).¹⁰ A nőkkel szembeni diszkrimináció jelenlétét és mértékét értelemszerűen az élet minden olyan szférájában vizsgálják, ahol egyáltalán a férfi-nő kapcsolatok fennállása ezt indokolttá teszi (a magánélet területén is). A nemek szerinti (gender-specifikus) megkülönböztetés társadalmi gyakorlatának kiritikai-elvi alapját bizonyos morálfilozófiai alapértékek (egyenlőség, igazságosság), illetve az egyetemes emberi jogok/erkölcsi jogok érvényre juttatásának követelménye képezi.¹¹ Ennek szellemében formálódik manapság egy új, emancipatórikus és egyben univerzalista humanizmus vonásait magán viselő gyakorlati filozófiai diszciplína, a feminista politikai filozófia.

Külön elemzést érdemelne itt két alkérdés részletesebb kifejtése. Az egyik a modernitás és a tradícionalizmus együttélésének és/vagy konfliktusának problémáját vizsgálhatná modern multikulturális társadalmakban, konkrétan a nemek viszonyában. Számos kisebbségi kollektív identitásnak ugyanis mindmáig része a represszív gyakorlat a nemek vonatkozásában: ezen kollektív identitás megőrzésének követelménye azonban a hagyományos hierarchikus férfi-nő kapcsolatok változatlanul hagyását implikálná, ami viszont a modernizálódott többségi társadalom illetve a hagyományos kisebbségi közösségek viszonya kezelésének elméleti-gyakorlati problémáját vonja maga után.¹² Részben ezzel párhuzamos jelenségként áll elő az egyesült Európa kollektív identitásának formálódása, mely feladat egyik vetülete a különböző nemzeti identitások, ezen belül a lokális sajátosságokat felmutató nemi identitások, nemi szerepek, nemi viszonyok európai szintű egybefoglalása, összecsiszolása.

A nők nemrégiben megtartott "nagy menetelésének" (World March of Women in the Year 2000) két fő követelése a - részben a globális világrend következtében - feminizálódott szegénység, illetőleg a nők elleni erőszak minden formájának felszámolása volt.¹³ E területek nyilván azért kaptak kitüntetett figyelmet, mert világviszonylatban is e kettő a nők léthelyzetét leginkább megnehezítő, legégetőbb problémakör. Tekintsünk egyetlen jellemző adatsort a helyzet súlyosságának szemléltetésére a szegénység vonatkozásában, globális viszonylatban: a világ összes háztartásának egyharmad részében a háztartás élén nő áll - a szegény háztartások 80-90 százalékában nő a családfő. Halmozottan hátrányos anyagi helyzetben élnek a gyermekeiket egyedül nevelő nők, akik gyakran elégtelen anyagi támogatást kapnak az apától, s rosszabb elhelyezkedési, fizetésbeli és karrierlehetőségekkel rendelkeznek egy vagy több gyermek eltartása esetén; világszerte az egyedül élő idősek háromnegyede szintén nő. Minden országban ők élnek a legnehezebb gazdasági feltételek között. Általában is növekszik a különbség a gazdag és szegény országok között, s világméretekben a szegény népesség legnagyobb és leggyorsabban növekvő hányadát a nők teszik ki: ők a szegények legszegényebbjei. Náluk hiányoznak leginkább a feltételek ahhoz, hogy a szegénységet elhárítsák, megszökjenek, elmeneküljenek előle. Ahol a háztartások egyre szegényebbek lesznek (például a gazdasági szerkezetváltásra és a szociális támogatások leépítésére kényszerülő egykori szocialista országokban), ott a nők ezt többletmunkával vagy spórolással kompenzálják, s legelőször saját alapvető fogyasztási szükségleteiket korlátozzák. A világ számos térségében a nők banki hitelhez való hozzáférhetősége lényegesen rosszabb, mint a férfiaké. Ritkábban van tulajdonuk, sőt sok országban a pénzügyekben is kiskorúnak tekintik őket, azaz önállóan nem hajthatnak végre pénzügyi akciókat - helyzetükön próbálnak enyhíteni az úgynevezett kishitelesek bankjai.¹⁴

A nemek közötti teljes egyenlőség a messzi jövőbe vetített álom. A fejlett világban elért kisebb-nagyobb sikerekkel a szegény országokban a nők rosszabb életfeltételei állnak szemben, miközben a világ legtöbb kormánya - legalábbis papíron - elkötelezte magát a nők egyenjogúsága mellett. A "második nem" helyzetének folyamatos felmérésére és javítására számos nemzetközi politikai és gazdasági intézmény fordít figyelmet és tesz erőfeszítéseket (lásd például az ENSZ ötévente rendezett nő-világkonferenciáit, vagy az 1979-ben elfogadott Konvenciót "a női diszkrimináció minden formájának kiküszöböléséről"). Az aláíró és ratifikáló, illetve aláíró és nem-ratifikáló országok csoportjának megoszlása különböző dokumentumokban ellenőrizhető. Ez a Konvenció hivatkozásul rámutat arra, hogy az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata többek között megerősíti a hátrányos megkülönböztetés megengedhetetlenségének elvét, értve ezt a nemek vonatkozásában is. A preambulum - miközben utal a férfiak és nők jogegyenlőségének előmozdítását célzó egyéb nemzetközi egyezményekre, határozatokra, nyilatkozatokra és ajánlásokra - részletezi a diszkrimináció elleni fellépés politikájának eszköztárát, a garanciákat, és szól azokról a férfi és női nemi szerepekről, sztereotípiákról, amelyeket meg kell változtatni. A női egyenjogúságért folytatott erőfeszítések jelentős fordulópontjai voltak az utóbbi tíz év nagy konferenciái: így a bécsi Emberi-jogi Világkongresszus, a kairói Népesedési Világkonferencia és a pekingi Világkonferencia a Nőkről. Az 1993-as bécsi kongresszus minden kétséget kizáróan elismerte a nők jogait mint emberi jogokat, illetve leszögezte, hogy "a nők és leánygyermekek emberi jogai elidegeníthetetlen, integráns és oszthatatlan részei az egyetemes emberi jogoknak". Ez a nyilatkozat megjeleníti regionális és nemzetközi feminista szervezetek arra irányuló erőfeszítéseit, hogy az emberi jogokat a női jogok széles palettájának tekintetbevételével újradefiniálják.

A női jogok elismerése és biztosítása tehát egyrészt jelenti az emberi jogok maradéktalan és feltétel nélküli (gyakorlatban is érvényre jutó) kiterjesztését a nőkre, tekintettel ezen jogok egyetemességére; másrészt jelenti - az emberi jogokon belül - bizonyos különös jogok biztosítását is részükre. E jogok azonban nem privilégiumokat, nem valamiféle külön- vagy plusz-jogokat jelentenek. Bizonyos "partikuláris" jogok ugyanis csupán különös helyzetük, funkcióik, csak rájuk jellemző testi-biológiai adottságaik révén vonatkoznak a nőkre.¹⁵ E jogok egyben a társadalom részéről a különös védelem (a fokozott törődés) kötelezettségének felvállalását is jelentik. E "különös" jogok tehát valójában emberi jogok, hiszen a nőket mint az emberi nem tagjait illetik meg.

Hasonló a helyzet az úgynevezett feminista etikával. A feminista kutatások egyik nóvuma a gender, azaz a társadalmilag formált nem kategóriájának bevezetése, a szex, azaz a pusztán biológiai nem fogalmával szemben. Hangsúlyozzák, hogy a nemek között ugyan valóban differencia, azaz eltérés van - de nem csak, sőt nem döntően a testi-biológiai különbségük, hanem a mindenkori férfitársadalom által konstituált gender-beli (társadalmi-nem-beli) különbözőségük miatt. Mi társadalmi értelemben a nő? Az, amivé az ő identitását a férfi alakítja: olyanná, amilyennek őt a férfi látni és láttatni akarja. A nő olyanná lesz, amilyen szerepmintákat, erkölcsi erényeket és normákat a férfi előír neki. A normák, szerepmodellek, karaktervonások stb. az erkölcsi szocializáció folyamatában tradicionálisan átörökítődnek, s lassan-lassan mindkét nem esetében olyannyira bevésődnek, hogy már-már a természeti törvény, a biológiai szükségszerűség látszatát keltik. S ekkor már valóban úgy tűnik, hogy a biologikum: sors, és nincs lehetőség a (ránk osztott) kliséből, szerepkörből kilépni. A "tradicionálisan rétegzett társadalom" (Luhmann) tehát változatlanul reprodukálja a morál rétegződöttségében kifejeződő és megszilárdult uralmi viszonyokat.

A feminista etika nem valami új etikai teória, s nem is valamiféle elkülönült diszciplínaként meghatározható szak-etika. Voltaképpen azt a kísérletet jelöli, hogy a nemek közötti különbség perspektíváját (a gender-perspektívát) morálfilozófiai kérdésekre (mind az elméleti problémafeltárásra, mind a morális konfliktusokat rejtő szituációk filozófiai elemzésére) vetítse ki. Végső soron tehát egy specifikus nézőpontról, látásmódról van szó, amelyet angolszász nyelvterületen "feministaként filozofálni" megközelítésnek neveznek (Doing Philosophy as a Feminist). A feminista látásmód mondhatni kopernikuszi fordulatot hozott a filozófiában és az etikában: ahogyan a kanti ismeretfilozófiában a külvilág a megismerő alany számára nem előre adott, hanem azt a szubjektum konstituálja, a női nézőpont is sajátosan konstituálja a világot - új perspektívából mást és másként láttat a világról. A feminista kutatásoknak az a kérdés adta a fő impulzust, hogy miért vannak a nők ősidők óta hátrányos helyzetben a magán- és a közélet csaknem minden területén, továbbá mennyiben részesedett vagy részes a filozófia "férfias áramlata" abban a diszkrimináló nemi politikában, mely az élet csaknem minden területét meghatározza. Kérdés az is, milyen eszköztárat kínál a filozófia, hogy a nemek közötti aszimmetrikus viszony felszámolásához hozzájáruljon. E megfontolások alapján a feminista filozófia és etika a nők ügye iránt elkötelezett; kritikailag viszonyul az eddigi androcentrikus filozófiai-logikai-etikai képzetekhez; a nemek közötti differencia tézisére támaszkodva az általános emberi kategóriája mellett a társadalmilag/nemileg szituált individuumra is figyel (ily módon egyébként az egzisztencialisztikus filozófiai áramlatokkal van rokonságban). A feminista filozófia ténylegesen a gender-kategória bevezetésével és alkalmazásával gyakorolja társadalom- és kultúrkritikai funkcióját.

A feminista etika alapgondolata, hogy minden eddigi erkölcsi gondolkodó a férfiról és nőről, illetve a férfi- és női erkölcsről mint hierarchikus viszonyról beszélt. Ennek a "férfiközpontú" felfogásnak egy sajátos kritikáját adja Carol Gilligan elmélete. A nemek közötti különbségek ugyanis a hagyományos androcentrikus etikai felfogás szerint kétféle, a nemekre sajátosan jellemző morált alapoznak meg, ezek fundamentuma azonban két nem-egyenértékű etikai elv: az igazságosság férfihoz rendelt és magasabb rendűnek nyilvánított, illetőleg a gondoskodás nőiként aposztrofált, alacsonyabb rendűnek tekintett elve. Carol Gilligan amerikai pszichológusnő úgy alakítja át ezt a teóriát, hogy a differenciát meghagyja, de az értékhierarchiát tagadja¹⁶. Kohlberg és Piaget erkölcsszocializációs vizsgálati modelljének kritikájaként (akik ti. férfiak és nők erkölcsisége között egy közvetlenül biológiai meghatározottságú értékrangsor alapján tettek különbséget) Gilligan egyszerűen más jellegű, egyenrangú és egymást kiegészítő - korrelatív párt alkotó - női és férfi morál mellett érvel. Bizonyítani kívánja: a két nem egyedei csak a más-más típusú erkölcsi szocializáció miatt, azaz a másként definiált társadalmi szerep miatt ítélnek meg különböző módon azonos erkölcsi tartalmakat. Gilligan a nő és a férfi erkölcsi személyisége között nem fokozati, hanem minőségbeli-jellegbeli különbséget mutat ki. Világosan látja és leleplezi, hogy a férfiközpontú morál egy olyan nemspecifikus norma- és értékhierarchia sémájában gondolkodik, amely valójában nem más, mint a tagolt társadalmi valóság megszervezésének és sajátos (nemre jellemző) megélésének a vetülete.

Gertrud Nunner-Winkler szerint azonban - Gilligan tézisével szemben - egyáltalán nincs is két, férfira és nőre jellemző erkölcs. Empirikus vizsgálatai szerint mindkét nem egyformán képes morális helyzetekben helyesen ítélni, s alkalomtól függ csupán, hogy férfiak és nők hol az egyik (az igazságosság), hol a másik (a gondoskodás) erkölcsi elvét alkalmazzák az adott szituációban. A két pszichológusnő tehát a tapasztalati-kísérleti adatokra támaszkodva egymáshoz, de a férfi pszichológusokhoz képest is homlokegyenest ellenkező eredményekre jutott. Ebből legalábbis azt a következtetést tudjuk levonni, hogy nem vagyunk képesek előzetes beállítódások nélkül a tapasztalati eredményeket megítélni - az erkölcsi ítélőképességet vizsgáló pszichológiai tesztek is prekoncepcionáltak. Tudatában kell tehát lennünk a tapasztalati adatok pillanatnyiságának, nem pedig egy tiszta, teljesen "objektív" tudomány létezésébe kellene kapaszkodnunk.¹⁷

Gilligan "két morál" teóriája számos gondolatkísérletben folytatódott. A jövőre nézve egyesek azt tartanák kívánatosnak, hogy mindkét nem fokozott jelentőséget tulajdonítson magatartásában a női gondoskodás-elvnek (lásd ökofeminizmus: újfajta viszony a természethez; a politikai hatalomgyakorlásban: uralom helyett kooperáció). Mások egy nemektől független, nem-dichotomizáló, egységes erkölcs mellett törnek lándzsát, vagyis a nemi sztereotípiákon való túllépést tartanák kívánatosnak. Ismét mások a hagyományos "gondoskodás-morál" legyőzéséért szállnak síkra, mert abból még mindig az androcentrikus felfogás alaphangját hallják ki, mint állítják: a gondoskodás-elv az igazságosság bevonásának aspektusa nélkül a nőket szolgáltatókká teszi - azaz valójában továbbra is a nők kizsákmányolásához vezet.

A jövő tehát nyitott az új erkölcsi viszonyok, magatartásminták, identitások kialakítására. A modern funkcionális társadalomszerkezet kialakulásával lassan, mégis drámaian átrendeződik a morál tradicionális struktúrája is: ez a strukturális változás az egyetemessé-válás, de egyben a pluralizálódás és az individualizáció mentén kristályosodik ki. Az egyetemesség elve és a differenciáltság elve, akárcsak a feminista politikai filozófiában, úgy a feminista etikában sem kell, hogy szembekerüljön egymással. A társadalom funkcionális szférák szerinti tagolódása a nyugati típusú modern világ legfőbb jellegzetessége, s egyben az erkölcs funkcionális-szférikus tagolódásának legfőbb forrása. Miféle változásokat hozhat ez az elkezdődött folyamat? A demokratikus társadalmak - hogy visszatérjünk kiindulópontunkhoz - az individuumok szabadságának, egyenlőségének és egymás közötti testvériségének/szolidaritásának eszméje köré szerveződnek. Ez mindenképpen a nemek - az egyenlő emberi méltóság eszméjében megjelenő - egyenrangúságának, az individuum szabad identitásválasztásának, és a két nem egymáshoz viszonyított mássága (sokfélesége) kölcsönös elismerésének követelményéhez vezet.

Hell Judit [Magyar Tudomány 2002. /3.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010