Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

Google

Web www.valtozovilag.hu

...olyanok lesztek, mint az Isten: jónak és gonosznak tudói...

Mózes

A Változó Világ bölcsességei

 

   

 

A TUDÁS 365+1 NAPJA

 

   

Az Európai Unió Bírósága

 

 

 

Az európai integrációs folyamat egyik kiemelkedő tényezője a közösségi jogalkotás. A közösségi jog az integrációs szervezet hatékony működését hivatott biztosítani. A jog érvényesítésének, érvényesülésének biztosítéka a független bíráskodás megteremtése. A Közösségekben ezt a feladatot a Római Szerződés által felállított Bíróság (Court of Justice) látja el. Az Európai Közösségek Bíróságát eredetileg a Montánuniót megteremtő Párizsi Szerződés hozta létre.

Az Európai Közösségek Bírósága – az EK legfőbb bírói fóruma – független testületként működik. Az Európai Közösségek Bírósága a közösségi intézkedések és szervek törvényességét kíséri figyelemmel. Feladata a közösségi jogrend betartásának felügyelete, az alapszerződések értelmezése és alkalmazásának ellenőrzése, a tagállamok egymás közötti, illetve egy tagállam és az Unió közötti vitás kérdések eldöntése.

A testületnek 15 bíró és 9 előadó bíró tagja van, akiket a tagállamok kormányainak kölcsönös egyetértése alapján neveznek ki. A tagállamok egy-egy bíróval képviseltetik magukat e testületben. A bírák megbízatása hat évre szól, megbízásuk megújítható. A függetlenség megtartása érdekében rotációs rendszert alkalmaznak, a bírák felét háromévente váltják. Bírónak olyan személy nevezhető ki, akinek a Római Szerződés 167. cikk (1) bekezdésének megfelelően „függetlensége kétségen felül áll” és aki „megfelel mindazon feltételeknek, amelyeket saját országában a legmagasabb bírói tisztségekbe való kinevezéseknél megkövetelnek, vagy elismert jogi szakértő.” A bíró hivatali ideje alatt semmilyen más közigazgatási vagy politikai szerepet nem vállalhat.

A bírói függetlenséget a Római Szerződés deklarálja. Megbízatása vissza nem vonható, az csak a bíró halálával, lemondásával és a hivatali idő leteltével szűnhet meg. A Bíróság elnökét a bírák maguk közül választják, megbízatása három évre szól. A Bíróság tanácskozásai nem nyilvánosak.

Azokban a peres ügyekben, amelyekben valamely tagállam, illetve az Unió bármely intézménye peres félként lép fel, valamint, ha a Bíróságnak bármelyik tagállam bíróságához kell utalnia az eljárást, a Bíróság teljes ülésen hozza meg határozatát. Az ügyek nagy részét ugyanakkor három, illetve öttagú tanácsokban tárgyalják. A testület döntéseit egyszerű többséggel hozza. A Bíróság munkanyelve a francia, de az eljárásokban a Közösségek bármely hivatalos nyelve használható. A nyelv megválasztása az adott ügy fajtájától is függ: a közvetlen perekben (azaz ahol az ügydöntő bírósági ítéletet Bíróság hozza meg), a felperes választja meg az eljárás nyelvét; a közvetett perekben (az előzetes döntéshozatali eljárásban) az ügydöntő ítéletet meghozó, előzetes döntést kérő bíróság nyelvén folyik az eljárás. Az ítéleteket lefordítják a Közösségek minden hivatalos nyelvére és ebben a formában gondoskodnak megjelentetésükről is.

A Bíróság eljárása két részre tagolódik: a hosszabb írásbeli előkészítés szakaszára és a rövidebb, szóban zajló tárgyalási szakaszra. Az írásos előkészítés célja, hogy az eljárás lezárását elősegítse, a döntések alapjául szolgáló tényeket és véleményeket bizonyítható és ellenőrizhető formában rögzítse.

A Bíróság mellett a Római Szerződés létrehozott egy főügyészi hivatalt is, ahol azonban csak a tagállamok fele tudja egyszerre képviseltetni magát, mivel e szervezetben nyolc főügyész tevékenykedik. A főügyész feladata az, hogy előterjesztésével felgyorsítsa és hatékonyabbá tegye a Bíróság tevékenységét. A főügyészi előterjesztés vélemény-nyilvánítást jelent a Bíróság előtt folyó ügyben. A Bírósághoz beterjesztett ügyeket elsőként a főügyész vizsgálja meg, erről szóló véleményét terjeszti az eljáró bíróság elé. Részt vesz a bírósági eljárás szóbeli szakaszában is, és véleményét írásban is rögzíti. Javaslatot tesz az alkalmazandó jogszabályokra, és a meghozandó bírósági döntésre is, záróindítvány formájában. A bírákhoz hasonlóan a főügyész is független és pártatlan személy, a vele szemben támasztott követelmények megegyeznek a Bíróság tagjaival szembeni követelményekkel.

A Bíróság feladata a közösségi jog működésének biztosítása az alapszerződések értelmezése és alkalmazása során. Ennek érdekében az intézmény az alábbi eljárásokat folytathatja le:

·      Tagállamokkal szembeni eljárás

- A Bizottság indíthat eljárást a Bíróság előtt abban az esetben, ha valamely tagállam nem teljesítette az alapszerződésekből származó szerződéses kötelezettségét (ennek előzményei a Bizottság fejezetében tárgyalt informális egyeztetés és közigazgatási jellegű eljárás); az eljárás szabályait a Római Szerződés 169. cikke tartalmazza.

- Tagállamok is kezdeményezhetnek eljárást másik tagállammal szemben ugyanilyen jellegű kötelezettség elmulasztása okán; az erre vonatkozó szabályok a Római Szerződés 170. cikkében nyertek megfogalmazást.

Mindkét eset feltétele, hogy a mulasztó állam az Unió valamely dokumentumában foglalt kötelezettségének ne tegyen eleget; ebbe a körbe az alapszerződéseken kívül a társulási megállapodások, a csatlakozási szerződések, a nemzetközi jog más alanyaival kötött megállapodások, a közösségi jog bármely része is beleértendők. Mindkét esetben – a Bizottság perindítása és a tagállam perindítása esetén – a bírósági eljárást megelőzően egyeztetés lefolytatása szükséges. Ha a Bizottság észleli a jogsértést, a mulasztó tagállam állandó brüsszeli képviseletével egyeztet; ha a tagállam észleli, hogy egy másik tagállam mulasztott, a Bizottsághoz fordulhat egyeztetési céllal. A Bizottság mindkét esetben jogosult saját eszközei igénybevételével megkísérelni a jogsértő állapot megszüntetését, azaz állásfoglalással vagy más, igazgatási aktussal rávenni a mulasztó felet a kötelezettség teljesítésére. Csak abban az esetben fordulhat a Bírósághoz, ha ez eredménytelen maradna. Hangsúlyozni kell, hogy a perindítás nem kötelező, az idézett cikkely ezt a Bizottság belátására bízza. Ha tagállam kéri a Bizottságot a jogsértővel szembeni fellépésre, a perindítás joga a tagállam mellett a Bizottságot is megilleti, illetve a bármelyik fél által indított perbe a másik fél beavatkozhat (a gyakorlatban általában az a jellemző, hogy a tagállam a Bizottság „mögé bújva” kivárja, amíg a perindítást a Bizottság maga is helyénvalónak ítéli, majd e perbe avatkozik be).

Ha a Bíróság megállapítja, hogy az érintett tagállam valamely szerződéses kötelezettségének nem tesz eleget, kötelezheti a tagállamot arra, hogy a jogszerű állapotot állítsa helyre. Arra a határozat nem terjed ki, hogy milyen eszközökkel kell az adott államnak a jogszerű állapotot elérnie, milyen nemzeti szabályozást kell megsemmisítenie vagy megalkotnia; ilyen értelmű rendelkezésre a Bíróságnak nincs hatásköre.

Ha az állam nem tesz eleget a Bíróság döntésének, a Maastrichti Szerződés által bevezetett új szabály szerint átalány-jellegű fizetési kötelezettség vagy bírság szabható ki vele szemben. Erre vonatkozó összegszerűséget a Szerződés nem határozott meg, így a Bíróság az eset összes körülményeinek figyelembe vételével maga dönthet a jogsértés súlyát is figyelembe véve a méltányosnak ítélt összeg meghatározása tárgyában.

·      Jogszabály semmisségének megállapítására irányuló eljárást indítanak.

a- a tagállamok, a Bizottság, a Tanács, a Parlament a Bíróság előtt: hatáskör hiánya, lényeges eljárási szabálysértések, az alapszerződések megsértése vagy hatásköri visszaélés esetén, valamint

- természetes személyek és szervezetek akkor, ha a jogsértés közvetlenül és személyesen érinti őket.

A Bíróság ebben a hatáskörében eljárva a közösségi intézmények aktusait semmissé nyilváníthatja. Az eljárás megindítására rövid határidő, két hónap áll a kérelmező rendelkezésére. Ha a kereset megalapozott, a Bíróság a megtámadott intézkedést semmissé nyilvánítja. A semmisség visszamenőleges hatályú és mindenkivel szemben érvényes; ugyanakkor a gyakorlatban felmerült jogbizonytalanság miatt a rendeletek körében lehetővé teszi a Római Szerződés 174. cikkének (2) bekezdése, hogy egyes részeinek érvényességét a semmisség ne érintse, azaz azok továbbra is alkalmazhatók maradnak. Az eljárás egyik legnagyobb nehézségét az okozza, hogy a jogi és természetes személyek körében hogyan kell megítélni a személyes és közvetlen érintettséget. Általános érvényű szabály e körben nem állítható fel; a Bíróság mindig az adott eset összes körülményei alapján tudja eldönteni, van-e joga a kérelmező személynek keresetet indítani a semmisség megállapítása iránt. A gyakorlatban mind gyakrabban fordul elő, hogy a Bíróság elutasítja az ilyen kérelmeket, ez viszont arra vezethet, hogy a közvetlen jogsértések kapcsán szűkül az uniós polgárok és vállalkozások jogorvoslati lehetősége.

·      Határozathozatal elmulasztása miatti eljárás

A tagállamok és az unió intézményei indíthatnak bírósági eljárást a Bizottság, a Tanács vagy a Parlament mulasztása esetén, abban az esetben, ha ezek az intézmények a Római Szerződés 175. cikkét megsértik. „Amennyiben a Tanács vagy a Bizottság a Szerződést megsértve elmulasztja a döntéshozatalt, a tagállamok és a Közösség más szervei a Bíróság előtt keresetet indíthatnak a jogsértés megállapítására. A keresetet csak akkor lehet benyújtani, ha az érintett szervet előzetesen felhívták döntéshozatalra. Ha az érintett szerv a felhívástól számított két hónapon belül nem foglal állást, a keresetet újabb két hónapon belül lehet benyújtani. Bármely természetes vagy jogi személy a Bírósághoz fordulhat, amennyiben a Közösség egy szerve – ajánlás vagy vélemény kivételével – elmulasztotta, hogy vele kapcsolatban intézkedjék.” Az EUSZ a Parlamentet is besorolta a Bizottság és a Tanács közé, valamint az Európai Központi Bank döntései is megtámadhatók lettek a Bíróságon.

A Bíróságnak a Lütticke c. Bizottság (48/65. számú) ügyben hozott ítélete e tárgykörbe tartozik. Ebben az esetben a kérelmező, Lütticke kérte a Bizottságot, hogy indítson eljárást a Bíróságon az NSZK ellen. A Bizottság levélben értesítette a kérelmezőt arról, hogy álláspontja szerint az NSZK nem szegte meg szerződéses kötelezettségét. Lütticke a fent említett eljárásra alapítva elsődlegesen a bizottsági levél semmisnek nyilvánítását kérte, másodlagosan azt, hogy a Bíróság állapítsa meg a Bizottság mulasztásban megnyilvánuló jogsértését, mivel az eljárás nem indult meg. A Bíróság elutasította a keresetet elsődlegesen azon az alapon, hogy a Bizottság levele nem rendelkezett jogilag kötő erővel, ennek folytán a 173. cikk szerinti semmissé nyilvánítás nem kérhető, a másodlagos kereseti kérelmet pedig azzal az indokolással, hogy a Bizottság a számára nyitva álló kéthónapos határidőn belül állást foglalt, még ha az a kérelmező számára nem is volt elfogadható, így a 175. cikk sem alkalmazható.

·      Előzetes döntés kérése

Az eljárás kialakításának nyilvánvaló célja, hogy a tagállamok bíróságai egységesen alkalmazzák a közösségi jogot. A tagállamok bíróságai kérhetnek előzetes döntést a Bíróságtól az alapító szerződések, valamint az Unió intézményei által kibocsátott aktusok tartalmának helyes értelmezése tekintetében. Az előzetes döntés kialakítása csak tagállami bíróság előtt folyamatban lévő perben kérhető, annak bármely szakaszában, de még az érdemi határozathozatal előtt. Az előzetes döntés nem azt jelenti, hogy a Bíróság állást foglalna az adott konkrét perben, hanem pusztán arra van lehetőség, hogy ha egy tagállami bíróság előtt a felek bármelyike közösségi normára hivatkozik, annak összefüggései kapcsán a Bíróság a norma tényleges tartalmát kifejtse és ezzel az ítélet jogszerű alapjainak megteremtéséhez hozzájáruljon. Ebben az értelemben a Bíróság nemcsak tényleges ítélkezésével segíti a közösségi jog fejlődését, hanem a parlamentáris rendszerekben honos alkotmánybíráskodási hatásköre is van. Ez utóbbi „tiszta” jogkört azonban árnyalja a Római Szerződés 177. cikkének azon rendelkezése, amely szerint abban az esetben, ha a tagállami bíróság döntése ellen nem lenne helye jogorvoslatnak és előzetes döntést kértek a Bíróságtól, akkor az egész ügyet döntésre kell a Bíróság elé terjeszteni, azaz a tagállami bíróság elveszíti alkotmányos bíráskodási jogát. (Az eljáró nemzeti bíróság ugyanakkor a döntés iránti kérés előterjesztéséről maga dönt, ilyen jellegű kifejezett kötelezettsége nincs.)

Ezzel kapcsolatos, az eddigi talán legnagyobb hatású bírósági döntés a Van Gend en Loos-ügyben (Van Gend en Loos c. Netherlands Fiscal Administration 26/62.) keletkezett 1963. február 5-én. Az ügy a „Tarifcommissie” elnevezésű vámügyekben eljáró holland különleges közigazgatási bíróságtól került a Bírósághoz. A holland bíróság előzetes értelmezést kért az Európai Bíróságtól abban a kérdésben, hogy a holland vámtarifákról szóló jogszabály és a Római Szerződés 12. cikke tartalmilag valóban ellentétesek-e. A 12. cikk a tagállamokra az alábbi kötelezettséget rótta: „a tagállamok egymás között sem új beviteli, sem kiviteli vámokat, illetve azokkal egyenértékű díjakat nem vezetnek be, sem pedig az egymás közötti kereskedelmi kapcsolataikban már alkalmazottakat nem emelik.” A Római Szerződés megtiltotta a tagállamok számára, hogy új, illetve a Szerződés hatályba lépésekor az egyes tagállamokban hatályban volt vámoknál magasabb vámokat vezessenek be.

A Van Gend en Loos szállítmányozó vállalkozás panasszal élt a holland vámhatóságnál, azt követően pedig a holland nemzeti bíróságnál, hogy az általa importált vegyi árura a megelőző 3% helyett 8% beviteli vámot rótt ki a holland vámhatóság, a Római Szerződés hatálybalépését követően kibocsátott holland vámelőírások szerint. A jogvita azon alapult, hogy a Római Szerződés szabályai közvetlenül alkalmazható szabálynak minősülnek-e a tagállamokban; és a Szerződés szabályai által a tagállamokra rótt kötelezettségekre alapítottan magánszemélyeknek keletkezhet-e jogosultsága. A Van Gend en Loos társaság és a Bizottság álláspontja szerint a Szerződés 12. cikke közvetlen hatállyal bír. Az eljárásba beavatkozó Benelux-államok, és az ügyben eljáró főügyész álláspontja szerint a 12. cikknek nincs közvetlen hatálya. Ez azt jelentené, hogy e szerződéses rendelkezés alapján jogvita is csak a tagállamok és a Bizottság között merülhet fel.

Az ügyben hozott bírósági ítélet indokolása így szól: „A Római Szerződés célja, hogy létrehozza a Közös Piacot, amelynek működése közvetlenül kapcsolódik a Közösségben érdekelt felekhez, azaz a Szerződés több annál, minthogy csupán az érdekelt államok között hozzon létre kölcsönös kötelezettségeket. Ezt a nézőpontot erősíti a Szerződés preambuluma, amely nemcsak a kormányokra, hanem a népekre is hivatkozik. Különösen az erősíti, hogy olyan intézményeket állít fel, amelyeket szuverén jogokkal ruház fel, és ezen jogok gyakorlása a tagállamokat és azok állampolgárait egyaránt érinti. A tagállamok állampolgárait a Szerződés arra hívja fel, hogy e Közösség keretében működjenek együtt az Európai Parlament, valamint a Gazdasági és Szociális Tanács közvetítésével. Az Európai Bíróság számára a Szerződés 177. cikkében kijelölt feladatnak az a célja, hogy a Szerződés egységes értelmezése a nemzeti bíróságoknál is biztosítva legyen. A tagállamok ezáltal elismerték, hogy a közösségi jognak olyan hatalma van, amelyre a tagállamok állampolgárai bíróságok előtt hivatkozhatnak.” Ebből kiindulva az alábbi következtetést vonta le a bíróság: „..a Közösség a nemzetközi jogban egy új jogi rendet alkot… mindazon tagállamok számára, amelyek a Közösség létrehozásával adott területen korlátozták szuverenitásukat.”

Az ügyben végeredményben a Bíróság kimondta: a Római Szerződés egyes esetekben közvetlenül alkalmazható a tagállamokon kívül az állampolgárokkal és vállalkozásokkal szemben is, akik aztán az ebből eredő igényeiket alappal érvényesíthetik a tagállammal szemben.

·      Hivatkozás rendelet jogellenességére

A Római Szerződés 184. cikke rendelkezései szerint a Bíróság eljárása során bármelyik fél hivatkozhat valamely rendelet (akár a Tanács, akár a Bizottság vagy az Unió más szerve által hozott rendeletekről van szó) jogellenességére abban az esetben is, ha a korábban vázolt semmisségi eljárás megindítására a határidők lejárta vagy perindítási jogosultság hiányában nem lenne lehetősége.

Ez a hivatkozás nem önálló eljárási mód, hanem segítségével egy már más alapon elindult bírósági eljárás keretei tágíthatók. A Bíróság ezt a szabályt kiterjesztően értelmezi, így például a 92/78. Simmenthal c. Bizottság (1979) számú ügyben kimondta, hogy a 184. cikket kell alkalmazni azokban az ügyekben is, amelyek alapjául nem rendeletbe, hanem valamilyen más aktusba foglalt döntés szolgál, de a döntés tényleges hatását tekintve a rendelethez hasonló.

·      A szerződésen kívül okozott károkért való kártérítési felelősség megállapítására irányuló eljárás

A Római Szerződés 215. cikke alapján az Unió intézményei, vagy alkalmazottai által hivatali tevékenységük során okozott károkat az Unió a tagállamok jogrendjének közös általános jogelvei alapján téríti meg. Figyelembe véve azonban, hogy a szerződésen kívül az állam vagy más nemzetközi jogalany által okozott károk tekintetében sem a Római Szerződés, sem más közösségi joganyag nem tartalmaz közös szabályokat, illetve a tagállami jogrendszerek is lényegében eltérő megoldásokat alkalmaznak, a Bíróság jogalakító szerepe szinte korlátlannak tekinthető.

E kérdéskörben már egészen korán kerültek ügyek a Bíróság elé. Ilyen volt a 9/69 Sayag c. Leduc (1969) ügy is. Az eljárás végén a Bíróság ítéletében kimondta, hogy a Közösség nem felelős az alkalmazottja által – hivatalos tevékenysége körében – saját autóval okozott balesetért. „Csak vis major vagy olyan rendkívüli fontosságú kivételes körülmény esetén – amelyek között az alkalmazott saját autójának használata nélkül nem lenne képes teljesíteni a ráruházott feladatokat – lenne az ilyen használat az alkalmazott hivatalos tevékenysége részének tekinthető.” A másik, e témakörbe tartozó, Bíróság elé került eset a 145/83. Adams c. Bizottság (1985) számú ügy. A Római Szerződés 215. cikkének (2) bekezdésében foglalt rendelkezés szerint a Közösség felelős lehet igazgatási aktusaiért és mulasztásaiért. Stanley Adams egy nagy svájci gyógyszergyár alkalmazottja volt. A Bizottsághoz fordult azzal, hogy munkáltatója megsérti a verseny tisztaságát és bizonyítékként a gyógyszergyár dokumentációiból is szolgáltatott ki iratokat. A Bizottság Adams beadványa nyomán vizsgálatot kezdett a munkáltatónál, amelynek során az Adamstől származó iratok visszakerültek a munkáltatóhoz. A vizsgálat eredményeként a Bizottság pénzbírsággal sújtotta a közösségi versenyjogot megsértő vállalatot. A munkáltató a bizottsági eljárást követően belső vizsgálatot kezdett annak kiderítésére, hogy melyik alkalmazott adta ki az információkat; a cég ügyvédje tájékoztatta a Bizottságot arról, hogy az információkat átadó személy ellen a svájci büntetőjog alapján eljárást fognak indítani gazdasági kémkedés címén. A Bizottságtól visszakerült dokumentáció segítségével azonosítani lehetett a munkavállalót, aki ezt követően Olaszországba távozott. Svájci hazalátogatásakor azonban letartóztatták, majd amikor óvadék ellenében szabadlábra helyezték és ismét távozott, távollétében egyévi felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték. Az ítélet alkalmas volt arra, hogy üzleti hitelét rontsa, ezért újonnan alapított gazdasági vállalkozása csődbe ment. Adams a Bírósághoz fordult. A Bíróság ítéletében megállapította, hogy a Bizottság magatartása két vonatkozásban is megalapozza felelősségét. Kárt okozott egyrészt azzal, hogy az átadott dokumentumokat visszajuttatta a gyógyszergyárnak, lehetővé téve ezzel a gyárnak a büntető feljelentés megtételét, másrészt azzal, hogy nem figyelmeztette Adamst arról, hogy Svájcba visszatérve büntetőeljárás vár rá, holott tudott róla.

Az említett esetekből is leszűrhető, hogy a Bíróság a kontinentális jogok felfogását követi a kártérítés kérdésében: megköveteli a jogellenes magatartás kimutathatóságát, a kár tényleges bekövetkezését, valamint a kettő közötti ok-okozati összefüggést. Míg az első idézett esetben a Közösség magatartása és a bekövetkezett baleset közötti ok-okozati összefüggés hiányát állapította meg a Bíróság, a második esetben mind a jogellenes magatartás, mind az ezzel okozott kár megállapítható volt. A kár bekövetkezésével kapcsolatban a Bíróság azt is leszögezte, hogy olyan esetekben is kérhető a Közösség felelősségének megállapítása a kellő bizonyossággal előre látható azonnali kárért, amikor a kár összege még nem állapítható meg a kérelem benyújtásakor. A kártérítési igények 5 év alatt évülnek el.

A Bíróság döntéseiből kirajzolódik ugyan a gyakorlatban érvényesíthető kártérítési igények köre (így például nem zárkózott el a Bíróság az elmaradt haszon megtéríttetésétől, de megköveteli, hogy a károsult tegyen meg mindent a kárenyhítés érdekében), mindemellett hiányzik az egységes elvi iránymutatás a megtéríthető károk köre, és a kártérítés összegszerűsítése tekintetében. Az alapszerződések idézett cikkeiben nevesített eljárások alapján induló ügyek a szerződések bármely cikkét érinthetik; így döntött már a Bíróság a szabad letelepedés korlátozásának, a munkaerő, a tőke és az áruk szabad áramlásának kérdéseiben, a munkaerő hátrányos megkülönböztetésének tilalma tárgyában, a szerzői jog körébe tartozó kérdésekben, illetve az élet minden más területén is. A döntések mindegyike visszavezethető azonban valamelyik eljárási jogcímre; ilyen hiányában a Bíróság nem kerülhet döntési pozícióba. Amint a vázolt eljárásokból kitűnik, a Bíróság az egyetlen közösségi intézmény, amely jogosult a közösségi jog értelmezésére, és az intézmények határozatainak semmissé nyilvánítására. Ilyen jogkörrel az 1989 novemberétől működő Elsőfokú Bíróság (Court of First Instance) nem rendelkezik.

Az Elsőfokú Bíróságot az Egységes Okmány 11. Cikke (a Római Szerződésbe egy új cikkely (168. a) beiktatásával) és a Tanács 88/591. számú határozata állította fel. Létrehozását a Bíróság egyre növekvő, gyakorlatilag leküzdhetetlen munkaterheinek csökkentése (a Bíróság elé évente több száz ügy kerül), az ügyek menetének felgyorsítása indokolta. A testület 15 tagját a tagállamok kormányainak egyetértése mellett jelölik – a Bírósághoz hasonlóan – hat évre. Megbízatásuk megújítható. Itt is rotációs rendszer működik, a testület háromévente megújul. Székhelye Luxembourg.

Az Elsőfokú Bíróság mellé az Egységes Európai Akta főügyészeket nem rendelt. Döntéseit teljes ülésen vagy 3-5 tagú tanácsokban hozza. Teljes ülésre abban az esetben kerül sor, ha a testület maga így dönt, illetve, ha a perben tagállam vagy valamely közösségi szerv félként érintett és teljes ülésben való döntéshozatalt kér. Hatásköre nem olyan széles körű, mint a Bíróságé, mert tagállamok, illetve közösségi intézmények nem indíthatnak előtte eljárást és az Európai Unió jogával kapcsolatos előzetes értelmezés (az előzetes döntési eljárás) sem kérhető e bíróságtól. Az Elsőfokú Bíróság legfontosabb feladatává az vált, hogy az Unió állampolgárai vagy az Unióban letelepedett gazdasági vállalkozások jogsérelemre alapított kérelmére a Közösség bármely szerve által hozott döntéseket, aktusokat felülvizsgálja. Az Elsőfokú Bíróság határozataival szemben a Bírósághoz lehet fellebbezni. A fellebbezésben hatáskör hiányára, eljárási szabálysértésre, a közösségi jog megsértésére és egyéb jogkérdésre lehet hivatkozni; ezek hiányában a fellebbezés alaptalan.

Hatáskörébe az alábbi ügyek tartoznak:

·      úgynevezett alkalmazotti ügyek”, a Közösség és alkalmazottai közötti jogviták elbírálása,

·      a Montánuniót létrehozó Párizsi Szerződés alapján a Bizottság vagy a Tanács által a versenyszabályokkal, a termelés ellenőrzésével és az árakkal összefüggő kérdésekben hozott döntések elleni jogorvoslatok,

·      a Római Szerződés alapján a Közösség szervei által az áruk, szolgáltatások, tőke, munkaerő szabad áramlásával, versenyszabályok alkalmazásával kapcsolatban hozott döntések elleni jogorvoslatok,

·      kártérítési ügyek, amelyek a fenti ügyekkel kapcsolatosak.

Az Elsőfokú Bíróság ítéleteivel szembeni jogorvoslat a fellebbezési joggal biztosított; az Európai Bíróság azonban az Unió legfelsőbb bíróságaként működik, így döntései főszabályként véglegesek (csak bizonyos esetekben, erősen korlátok közé szorítva van helye az ítélet jogsértő mivolta miatti felülvizsgálatnak, illetve új körülmények felmerülése esetén perújításnak). Gondot jelent viszont az egységes jogalkalmazás szempontjából, hogy a Bíróság maga is sokszor eltér elvi jelentőségű korábbi döntéseitől és a jogfejlődés mindenkori irányainak megfelelően átértékeli korábbi jogi álláspontját. Ezekben az esetekben a korábbi döntéstől való eltérést (noha ahhoz a Bíróság egyébként sincs kötve) a későbbi ítéletben megindokolják, hogy az egységes tagállami jogérvényesülés biztosítható legyen.

A Nizzai Szerződés valamelyest megváltoztatja majd a Bíróság munkáját. 2005-től lehetővé válik, hogy az Elsőfokú Bíróság szakkollégiumokat (egyes ügycsoportokra szakosodott tanácsokat) hozzon létre, ami jelentősen meggyorsítja az ítélkezést. Az újonnan csatlakozó tagállamok belépésével megnő a bírák száma is: minden tagállam továbbra is egy-egy bíróval képviseltetheti majd magát a taláros testületben. A teljes ülés várhatóan veszíteni fog jelentőségéből, mert a Bíróság már 13 bíró részvételével is ülésezhet.

Az Európai Közösségek Bírósága az Európai Közösségek legfőbb bírói fóruma, amely független testületként eljárva biztosítja a közösségi jog egységes érvényesülését és alkalmazását. Figyelemmel kíséri a közösségi intézkedések és szervek törvényességét, és felügyeli a közösségi jogrend betartását. Javarészt a Bíróság működésének köszönhető, hogy a tagállamok társadalma és az egyén számára is kézzelfoghatóvá, a mindennapok valóságává vált az Európai Unió joga.

 

Hernádi Eleonóra [Változó Világ 51.]

 

 


 

Vissza

 

Beszélgetések az Új Kertben :: Poesis :: Emberhit :: Változó Világ Mozgalom

Nyitó oldal :: Olvasószolgálat :: Pályázatok :: Impresszum

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010

 

Site Meter