Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

Az 1848–49-es eseményeket többnyire két szóval jellemezzük: forradalom és szabadságharc. Az újabb szakirodalom azonban az 1848 júniusa utáni eseményekre használja a polgárháború kifejezést is, ami annyiban jogos, hogy az ország perifériáin, így a Délvidéken, Erdélyben, illetve korlátozott mértékben a Felvidéken a magyar és a nem magyar lakosság között véres, fegyveres konfliktusokra is sor került.

Ezeket a fegyveres összeütközéseket, amelyek gyakran a védtelen polgári lakosság lemészárlásával, elűzésével jártak, nem a magyar fél kezdeményezte. A Délvidéken a szerbek, Erdélyben a románok támadták meg a magyar településeket, s az előbbiek 1848 nyarán, majd 1849 telén, az utóbbiak az 1848. október–1849. január közötti időszakban tucatnyi települést dúltak fel, s több száz, vagy talán több ezer védtelen, vagy lefegyverzett magyar, német és más nemzetiségű lakost gyilkoltak meg vagy űztek el.

Természetes, hogy adandó esetben a visszatorlás sem maradt el, s az 1848 őszi magyar tömegmozgalmakat is jellemezte a tömeghisztériára való hajlam. A kezdetet Lamberg Ferenc altábornagynak, a magyarországi haderők kinevezett főparancsnokának 1848. szeptember 28-án történt felkoncolása jelezte. Szeptember 30-án a pincehelyi lakosság megtámadta és részben lemészárolta a falun áthaladó horvát szállítmány kísérőit. (Roth vezérőrnagy megtorlásként feldúlatta a falut.) Október 4-én Nagykanizsa felszabadítása után egy eltévedt horvát határőrcsapat esett a kiskanizsaiak és a segítségükre siető nemzetőrök áldozatául. Október 12-én a Vas és Sopron megyei népfelkelők megtámadták a kőszegi börtönben őrzött horvát hadifoglyokat, s közülük 42 főt, valamint 2, védelmükre siető nemzetőrt lemészároltak. Október 15-én a Nagykikinda megsegítésére induló szegedi nemzetőrök mészároltak le 15 szőregi szerb lakost, délután pedig a kitört tömeghisztéria következtében a szegediek rohanták meg a helyi szerb kereskedőket és a városba érkező moldvai marhahajcsárokat, s közel 60 főt meggyilkoltak. 1849. június 30-án az orosz csapatok közeledésének hírére a magyar hatóságok tovább akarták szállítani Debrecenből az ott őrzött, mintegy 70 osztrák tisztet. A tisztek gyülekeztetése egybeesett az általános népfelkelést elhatározó népgyűlés meghirdetésével. A felfegyverzett néptömeg körében az a hír terjedt el, hogy a tisztek meg akarnak szökni, mire megtámadták őket. 2 tisztet és 2 közvitézt agyonütöttek, 23 főt megsebesítettek, s közülük 2 fő később szintén belehalt sérüléseibe. (A cs. kir. hatóságok utóbb igyekeztek ezeket az atrocitásokat kivizsgálni. Lamberg ügyében még a magyar kormányzat indított vizsgálatot, ezt a császári hatóságok fejezték be. A kőszegi gyilkosságok miatt 1849, majd 1850 januárjában több személyt is kivégeztek. Debrecenben a foglyok agyonveréséért egy főt halálra ítéltek, ám ítéletét később 20 évi sáncfogságra változtatták. 12 főt 1-től 20 évig terjedő sáncmunkával, 1 főt 6 év várfogsággal, 7 főt enyhébb börtönbüntetéssel, 5 főt botbüntetéssel sújtottak, 3 főt pedig bizonyítékok hiányában felmentettek.)

A délvidéki harcokban sem volt ritka jelenség, hogy a magyarok agyonlőtték hadifoglyaikat. Ez történt a december 14-i jarkováci éjszakai ütközet után, amikor a helyi lakosság álmában támadta meg a honvédeket. Erdély nagy részének felszabadítása után a vadászcsapatok, amelyek soraiban gyakran a mészárlások túlélői is ott voltak, szintén komoly kihágásokat követtek el a magyarok lemészárlásában több-kevesebb joggal vétkesnek tartott románok ellen.

A magyar kormányzat a délvidéki polgárháború kitörése után megpróbálta törvényes keretek között tartani az ilyen bűntettek megtorlását. Először Hadzsics Lázár képviselő nyújtott be egy törvényjavaslatot Temes, Torontál és Bács vármegyék ostromállapotba helyezéséről és haditörvényszékek felállításáról. A véleményezésre kiadott tervezetről az osztályok úgy foglaltak állást, hogy nagy fontosságú ügyről lévén szó, a kormánynak kellene saját törvényjavaslatot benyújtania. Ez július 31-én meg is történt. Ennek I. fejezete az ostromállapotról, a II. fejezet az ostromállapotban felállítandó rögtönítélő bíróságról rendelkezett. Az Országos Honvédelmi Bizottmány (OHB) által 1849. február 3-án beterjesztett, a rögtönítélő bíróságokról (vésztörvényszékekről) szóló javaslat ennek II. fejezetét vette alapul.

A törvény felhatalmazta az OHB-t öt tagból álló rögtönítélő hadi és polgári vegyes bíróságok alakítására. Az elnök lehet katona vagy polgár, de a közbírák között minden esetben 2-2 katonának és polgárnak kell lennie. A közvádlót az OHB nevezi ki. A bíróság nem ítélkezhet 18 évnél fiatalabbak, őrültek és terhes asszonyok felett. Ítélkezési jogköre kiterjed a magyar haza és alkotmány ellen fegyvert fogókra vagy arra izgatókra, az ellenséggel együttműködőkre, a hadsereg mozgását vagy ellátását akadályozókra, az országgyűlés és határozatai ellen izgatókra.

A vádlottat 24 órával elfogatása után bíróság elé kell állítani. A vádlott kifogást tehet a bíróság bármelyik tagja ellen, de akkor a bíróságot ki kell egészíteni. A vádlott kérhet védőt, vagy védheti magát. Kérheti az eljárás elhalasztását, de ha tetten érték vagy a bizonyítékok elég erősek, a bíróság megtagadhatja a halasztást. A bíróság eljárása nyilvános, arról jegyzőkönyv készül. Ha államérdekből ez nem lenne tanácsos, a bíróság elhalasztja a tárgyalást. A vádlott elmarasztalására vagy felmentésére egyhangú szavazás szükséges. Ha a bíróság véleménye nem egyöntetű, a vádlottat át kell adni a rendes bíróságnak. Ha a bíróság bűnösnek találta a vádlottat, csak halálos ítéletet mondhat ki; a felmentett vádlottat pedig szabadon kell bocsátani. Az eljárás legfeljebb háromszor 24 óráig tarthat.

1849 márciusától júniusáig összesen 18 vésztörvényszék működött. Ezek összesen 367 ügyet tárgyaltak, 122 halálos és 107 felmentő ítéletet hozott, 138 személy ügyét pedig áttette a rendes bíróságnak. A legnagyobb buzgóságot a halálos ítéletek hozatalában a szabadkai vészbíróság tanúsította: 49 személy került kivégzőosztag elé. Az elítéltek szociális és nemzetiségi összetétele is árulkodó: a 122 halálra ítéltből 88 volt paraszt, 108 nemzetiségi lakos. A vésztörvényszékek tehát főleg a nemzetiségi lakosság felett ítélkeztek. A kolozsvári vésztörvényszék működésének szomorú fejezetét képezte Stephan Ludwig Rothnak, a szász nemzeti mozgalom egyik vezetőjének pere. Roth a Bem tábornok által meghirdetett amnesztiában bízva tért vissza lakóhelyére, azonban elfogták, s mivel rábizonyult, hogy felfegyverezte a szász és román lakosságot, és biztosként vállalt hivatalt az erdélyi cs. kir. adminisztrációban, május 11-én halálra ítélték és kivégezték. Nem sokkal később, június 5-én Bem rendeletben tiltotta meg az erdélyi vésztörvényszékek további ténykedését. Végül Görgei Artúr hadügyminiszter javaslatára a minisztertanács június 2-án határozott a vésztörvényszékek megszüntetéséről, június 8-án pedig „az ítélkezési egyformaság tekintetéből" egy központi vésztörvényszék létrehozásáról.

Okvetlenül szólni kell néhány szót az 1848–49. évi magyarországi polgárháború áldozatairól, hiszen az osztrák kormányzat az ennek áldozatául esett személyek nagy számára hivatkozva próbálta meg utólag igazolni az igazolhatatlant, a kivégzések nagy számát. „Aki látta, mint én is, mit tettek ezek a gazfickók Magyarországgal, a lehető legigazságosabb dolognak fogja tartani, hogy átsegítjük őket a másvilágra. – Több mint százezer ember vesztette életét gyilkosság, harc, betegség áldozataként – milliók szegényedtek el, egész megyékben felégették a falvakat (a szerbeknél)" – írta Haynau augusztus 24-én Schönhals altábornagynak.

A cs. kir. kormányzat 1850-ben tette közzé a magyar forradalmi kormányzat által az Erdély nélküli Magyarország területén haditörvényszéki vagy rögtönítélő bírósági ítélettel, illetve ítélet nélkül kivégzettek névsorát. A névsor, amely 467 nevet tartalmaz, sem nem pontos, sem nem teljes, s egyetlen látható célja az áldozatok számának szaporítása volt. A jegyzékben nem tettek különbséget az 1848 szeptembere előtt és után kivégzettek között, szerepelnek benne köztörvényesek, olyanok, akiket nem a magyarok, hanem a románok öltek meg, s olyanok, akiket egyes fellázadt községek elfoglalása közben öltek meg a bevonuló csapatok.

Az erdélyi polgárháború áldozatairól nincsenek pontos adataink. 1849. december 30-án az erdélyi román fölkelők vezetői közös kérvényt fogalmaztak, amelyben kártérítést kértek az elmúlt hónapok hadieseményei során a románság által elszenvedett károkért. A bevezető előre jelezte, hogy csupán előzetes kártérítési igényről van szó, mert „nem vagyunk még abban a helyzetben, hogy pontos jegyzékét közölhetnők a lefolyt polgárháborúban megölt románoknak, valamint az elpusztított vagy felégetett helységeknek". A kérvény szerint a magyarok agyonlőttek vagy felakasztottak négy kerületi prefektust, tíz tribunt, és legalább 100 centuriót és decuriót. Az agyonlőtt vagy felkoncolt papok közül a kérvény hatot említ név szerint, s 47 főt sommásan. Ezután csupán szám szerint közli, hogy a magyarok 14 helységben és környékén összesen 1150 románt végeztettek ki. További 12 községben a székelyek a román férfiak legnagyobb részét felkoncolták, „az asszonyokat elűzték, vagyonukat elragadták, marháikat Szászrégenben és Marosvásárhelyt eladták s földjeiket egymás között felosztották". A kérvény ezután a valószínűsíthető tények mezejéről a valószínűsíthető statisztikai adatokéra tér át: eszerint nincs Erdélyben olyan román község a 2400-ból, amelyből 10-12 személyt meg ne öltek volna, továbbá legalább 8-10 000 fő esett el a csatákban, „az áldozatok számát könnyen 35–40 000-re tehetni, melyek tehát negyvened részét képezik az 1 600 000-nyi népességnek". Emellett kb. 100 falu egészen, 230 falu „részben elhamvadt".

1851-ben a cs. kir. hatóságok hivatalos felmérést végeztek. Ennek adatai szerint összesen 4834 fő esett a magyar terrorizmus áldozatául, köztük 4425 román, 165 magyar, 242 szász, 72 egyéb nemzetiségű, valamint 24 olyan személy, akinek nemzetiségét nem lehet megállapítani. Törvényszéki ítélettel kivégeztek 478, tiszti parancsra 743 főt, a magyar támadások alkalmával felakasztottak 28, agyonlőttek 706, más módon megöltek 2879 főt. A probléma csak az, hogy a 4834 fő jelentős részénél nincsenek nevek, sőt még pontos dátumok sem. Erdély népességének teljes veszteségét 18 000 főre becsülte Eduard Albert Bielz 1857-es országismereti kézikönyve. Szintén az ő, hivatalos statisztikákon alapuló munkája szerint a magyar terrorizmus áldozatául esett 6112 személy. (1851 és 1857 között tehát újabb 1278 kivégzettet találtak a cs. kir. hatóságok.) Ezek közül a magyar rögtönítélő bíróságok ítélete alapján kivégeztek 449 főt, tiszti parancsra, formális ítélet nélkül 769 főt. Egyes helységek elfoglalásakor felakasztottak 31 személyt, lelőttek 709-et, más módon életét vesztette 2871. A polgári lakosságból a katonai összecsapások során életét vesztette 1283 fő. A 6112 főből 5680 volt férfi, 363 nő, 69 gyerek; nemzetiségi megoszlás szerint 5405 román, 310 szász, 304 magyar, 93 más nemzetiségű. Az Erdély nélküli magyar területeken kivégzettek számát 441 főre becsülte egy másik statisztikai kimutatás. Egy román szerző – a 40 000 román áldozat számát elfogadva – az erdélyi polgárháború magyar áldozatainak számát 100 000 főre tette. Egy helytörténész becslései szerint csak Alsó-Fehér vármegye 4664 magyar és ugyanennyi román és szász lakost veszített a háború alatt. Egyed Ákos legújabb munkájában a töredékes adatok alapján legalább 7500–8000 főre becsüli a polgárháború magyar áldozatainak számát. Hozzáteendő, hogy a hitelesnek tekinthető kimutatások szerint a visszatorlás során kivégzettek száma nagyságrendekkel kisebb volt, mint a mészárlások során megölteké.

Úgy tűnik, hogy a megtorlás alá vonandók körével kapcsolatban a cs. kir. kormányzatban eleinte nem volt egyetértés, pontosabban, nem voltak kialakult nézetek. Windisch-Grätz és V. Ferdinánd, majd I. Ferenc József kiáltványai ugyan kijelölték azt a kört, amelyet a megtorlásnak érintenie kell, azonban „névre szóló" javaslatok hivatalos szinten nemigen születtek.

Az első olyan javaslat, amely kijelölte a megtorlás „célszemélyeit", a magyar konzervatívok egyik vezetőjének, Dessewffy Emil grófnak a tollából 1848 novemberében született. Dessewffy emlékiratának a „Rapszódikus részletek a Magyarországon megoldandó feladatokra vonatkozólag" címet adta. Mi legyen tehát a magyar lázadókkal? – teszi fel a kérdést Dessewffy. A forradalom tényleges okozóit haditörvényszék elé kell állítani, és minden további nélkül fel kell akasztani. A többieket félrevezettetettnek kell tekinteni. Ezeket is állítsák hadbíróság elé, hadd állják ki a halálfélelmet, hozzák a közönség tudomására, hogy milyen nyomorultak, aztán hagyják futni őket. „Csak a halottaknak nem lehet megkegyelmezni, a bebörtönzöttek – a tapasztalat szerint – mindig kegyelmet kapnak.” Ha így járnak el, nem lesz magyar emigráció. Hiszen láttuk, hogy a lombardiai (olasz) és a galíciai (lengyel) emigráció mennyit ártott az osztrák monarchiának.

A magyarországi és erdélyi forradalom tényleges főkolomposait el kell fogni. Ezek három csoportba sorolhatók:

1. A forradalom vezetői és kezdeményezői

2. Főkolomposok, akik az izgatásokban nevezetes szerepet játszottak

3. Egyének, akik csupán velük tartottak.

Mindhárom kategória tagjait el kell fogni, s aztán a hadtestparancsnok közölné velük, hogy ügyükről jelentést tett a fővezérnek, aki eldönti, hogy hadbíróság elé állítsák-e őket, vagy sem. A fővezér ezután azonnal rendelkezhetne, hogy szabadon bocsássák-e őket vagy sem. (Ez így szokás az alkotmányos Angliában is.) A szabadon bocsátandónak kötelezvényt kell kiállítania, hogy minden direkt és indirekt összeköttetést megszakít Kossuth pártjával, tartózkodik a királyi hatalom elleni minden izgatástól, s ha a király úgy rendelné, bíróság elé áll, s nem menekül el a bírósági eljárás elől. A 2. kategóriába tartozókért két vagyonos polgárnak kellene 3–5000 forintos, a 3. kategóriába tartozókért 1000 forintos kezességet vállalni. A körülményektől függ, hogy ezeket az embereket mennyi ideig kell ezen üdvös félelemben tartani, aminek a jövőre is jó hatása lenne.

Az első kategóriába a következők tartoznak:

A forradalom előidézői: Batthyány Lajos, Kossuth Lajos, Madarász László, Perczel Mór, Teleki László.

A forradalmi felforgató mozgalom vezérei: Balogh János, Beöthy Ödön, Fényes Elek, Nyáry Pál, Pálffy Albert, Semsey [Sembery?] Imre, Táncsics Mihály.

A 2. kategóriába a következők sorolhatók: Asztalos Pál, Bajza József, Batthyány Kázmér, Bernáth József, Bezerédj István, Bónis Sámuel, Csány László, Julian Chownitz, Gorove István, Hajnik Pál, Horváth Boldizsár, Hunkár Antal, Irínyi József, Josipovics Antal, Kállay Ödön, Kemény Dénes, Klauzál Gábor, Kubinyi Ferenc, Lukács György, Madarász József, Mesnil Viktor, Nagy Emil, Pálffy János, Patay József, Perényi Zsigmond, Petőfi Sándor, Szemere Bertalan, Szent-Iványi Károly, Újházy László, Vasvári Pál, Vukovics Sebő.

A 3. kategóriába tartoznak: Almásy Pál, Bujanovics Rudolf, Csernovits Péter, Lukács Pál,  Ráday Gedeon, Szentkirályi Móric, Zichy Ottó és még sokan mások.

Azon módszer, hogy a forradalom előidézőit és főnökeit halállal sújtsák, azzal az állambölcsesség által nyújtott előnnyel is jár, hogy „a halottak nem térhetnek vissza, nem amnesztiálhatók, és nem emigrálhatnak külföldre"; az a módszer, hogy a másik két kategória tagjai a halálfélelem kiállása után futhatnak, azzal az előnnyel jár, hogy nem kell hosszadalmas és nagy államperekre számítani. Minden nagy államper, főleg, ahol sok a vádlott, kellemetlen az államra nézve. Az ajánlott módszer azzal az előnnyel is jár, hogy ezek leckét kapnak, amelyet aligha felednek el hamar, s a kezesség által Damoklész kardja alatt megbénítva maradnak. Azt szokták mondani, hogy a kis tolvajokat felakasztják, a nagyokat futni hagyják. E módszer révén éppen az ellenkező történne, s az igazságnak is eleget tennének.

Hasonló, névreszóló listát készített egy ismeretlen személy Jellačić számára 1848 decemberében, a magyarországi hadjárat megindulása előtt. Ez két kategóriában 34 nevet sorolt fel. Az elsőbe a forradalom előkészítői és buzgó továbbvivői tartoztak: Kossuth Lajos, Pulszky Ferenc, Madarász László, Batthyány Lajos (utóbbinál megjegyezte, hogy a legutóbbi időben a forradalmároknál hitelét veszítette), Nyáry Pál, Perczel Mór, Szemere Bertalan, Teleki László.

Cinkosok, akik alig enyhébben büntetendők: Balogh János, Bárczay János („6 hónapja kapitány, jelenleg tábornok"), Batthyány Kázmér, Beöthy Ödön, Besze János, Csány László, Farkas János, Farkassányi Sámuel, Görgei Artúr („Zichy hóhérja, jelenleg generalissimus"), Hajnik Pál, Irínyi József, Josipovich Antal, Károlyi György („ha megerősíttetik, hogy jelenleg 1100 főnyi csapatot szervez"), Lukács Sándor, Marczibányi Antal, Nádasdy Lipót, Pálffy Albert, Pálffy János, ifj. Pázmándy Dénes, Perényi Zsigmond, Petőfi Sándor, Pusztay (a Pressburger Zeitung szerkesztője; ő és Pálffy Albert az uralkodóház elleni legszégyentelibb cikkeikért), Táncsics Mihály, Újházy László, Vasvári Pál, Vukovics Sebő.

A jegyzék december 16-án Franz (Franjo) Kulmer báró révén az osztrák minisztertanács elé került, s Kulmer megjegyezte, hogy a lázadós okozóit és segítőiket le kell tartóztatni. A minisztertanács Kulmer nézeteit használat végett megküldte Windisch-Grätznek.

Nem tudjuk, hogy a herceg minő hasznát vette ennek a meglehetősen rapszodikus névsornak. Az 1849. január végén–február elején kibocsátott körözvényekből azonban úgy tűnik, hogy mind Dessewffy, mind Kulmer listája játszott némi szerepet ezek összeállításában. Olyan névsorról, amelyet Windisch-Grätz központilag adott volna ki, nem tudunk, bár egy, hat önálló nyomtatványból álló összeállítás ilyennek tűnik. Ezen szerepel Kossuth, Kossuthné, Nyáry Pál, Szöllősy Nagy Ferenc, Madarász László és Irányi Dániel. A Franz Schlik altábornagy által 1849. január 28-án kiadott körözés 17 nevet sorolt fel, részletes személyleírással.

Ezek a következők voltak: Batthyány Kázmér, Bem József, Beöthy Eduard (Ödön), Görgei Artúr, Kossuth Lajos, Kossuth Lajosné, Lukács Sándor, Madarász László, Nyáry Pál, Perczel Mór, Petőfi Sándor, Pulszky Ferenc, Szemere Bertalan, Szöllősy Nagy Ferenc, Táncsics Mihály, Karl Tausenau, Vasvári Pál. Érdekes módon Irányi Dániel képviselő, korábban felvidéki kormánybiztos, és Mészáros Lázár hadügyminiszter, korábban a felső–magyarországi csapatok parancsnokának neve ebből az összeállításból hiányzik.

Egy 1849 májusában kibocsátott, s még 1849 szeptemberében is érvényben lévő központi körözvény a következőket jelölte meg felségárulásban és fegyveres lázadásban bűnösnek: Almásy Pál, Ámon Ferenc, Batthyány István gróf, Beyer Rupertus báró, Karl Bem [sic!], Besze János, Batthyány Kázmér, Bangya János, Balogh János, Balogh Viktor, Balogh Ágost, Beöthy Ödön, Csány László, Fekete János volt megyei főjegyző, Flór Ferenc, Fényes Elek, Fekete Gábor, nógrádi kormánybiztos, Fauer Márton, altiszt a komáromi várőrségben, Horváth Károly, Pest városi főjegyző, Johann Horn, a Hét választó haszonbérlője, Hajnik Pál, Hamvassy Imre, Horváth Zsigmond, a Madarász-féle rendőrség volt pénztárosa, Ivánka Zsigmond, Jósika Miklós, Jankó Vince, Joska N. (?), Irányi Dániel, Kossuth Lajos, Kossuth Lajosné, Kub[p]etz János, Lombay Imre, Lukács Sándor, Maro Eduárd, a Középponti Vasút mérnöke, Mészáros Lázár, Madarász László, Madarász József, Eftimie Murgu, Molnár János, utoljára a székesfehérvári plébániatemplom káplánja, Márkus Károly főhadnagy, Nyáry Pál, Noisser Richárd, a Pressburger Zeitung volt felelős szerkesztője, Nagy Ignác székesfehérvári tanácsnok, Niczky János székesfehérvári tanácsnok, Péterdy Gábor székesfehérvári tanácsnok, Prileszky András székesfehérvári tanácsnok, Pacsay György székesfehérvári tanácsnok, Palóczy László, Pichler János térparancsnoksági százados, Patay József, Petőfi Sándor, Perczel Mór, Pálffy József képviselő, Pados János, Sömböry Eduárd székesfehérvári jegyző, Schröder (Wartay) Jakab pesti halászmester, Schachter János székesfehérvári tanácsnok, Szemere Bertalan, Szász Mihály pesti térparancsnok, őrnagy, Sárközy János képviselő, Szőllősy Nagy Ferenc, Schweidel József, Táncsics Mihály, Vukovics Sebő, Vetter Antal, Vasvári Pál, Zalay Károly székesfehérvári tanácsnok, Zerffy Gusztáv.

Ezt egészítette ki egy másik, nagyobbrészt a délvidéki eseményekben részesek nevét tartalmazó lista. Itt csak néhány ismertebb személlyel találkozunk, Gorove Istvánnal és Vukovics Sebővel. A hosszabb listát kiegészítő újabb körözésen a következő nevesebb személyek szerepeltek: Horváth Mihály csanádi püspök, Kornis Károly vésztörvényszéki államügyész, Sárossy Gyula váltótörvényszéki bíró, Szabó Imre honvédezredes, államtitkár. Végül a névsort kiegészíti öt további név, akiket Lamberg meggyilkolásában tartottak részesnek, köztük Kolosy György honvédszázados.

Ha már most megpróbálunk következtetéseket levonni a fenti névsorokból, azt látjuk, hogy az előzetes listákban a kivégzendők vagy súlyos megtorlással sújtandók köre elsősorban a politikai elitre, illetve a közvéleményformáló értelmiségre terjedt volna ki. A névsorokban alig találunk katonákat, s köztük is jobbára csak olyanokat, akik valamilyen politikai jellegű vétket is elkövettek: Görgeit Zichy felakasztásáért, Bemet a bécsi forradalomban való részvételéért. A körözéseken viszont teljesen vegyes a kép: első vonalbeli politikusok és katonák váltakoznak obskurus megyei és városi tisztviselőkkel.

Hermann Róbert [Változó Világ 27.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010