Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

„Kilenc évvel az újraegyesülés után az ország és a nemzet egyesített ugyan, de még messze nem egységes; jóllehet együtt van, mégsem vált eggyé; már nem megosztott ugyan, de továbbra is csupán megduplázódott. A megnövekedett Német Szövetségi Köztársaság még mindig történelmi »félkésztermék«.” Theo Sommer, az egyik legismertebb közíró, a Die Zeit című tekintélyes hetilap társkiadója, korábban hosszú ideig főszerkesztője írta 1999 novemberében e sorokat. (A „megduplázódás” kifejezést természetesen csak átvitt értelemben használta. Az egyesülés napján Németországban 79 millió 670 ezer ember élt; a nyugati országrészben 63 millió 560 ezer, az egykori NDK-ban 16 millió 110 ezer.)

           Mi az oka, hogy egy békés forradalommal felérő társadalmi-politikai változás után az „összenövés” még mindig távoli cél? Úgy látszik, negyven évnyi megosztottság után az ellentétek csak nehezen hidalhatók át. A négy évtized alatt kialakult kétféle német gondolkodás, életvitel, szokások, viselkedés nem könnyen hasonul egymáshoz. Helmut Kohl, aki az egyesülés után gyors változást, a volt NDK viharos fejlődését, felvirágozását ígérte, már 1993 szeptemberében, a CDU berlini kongresszusán kénytelen volt arra figyelmeztetni honfitársait, hogy „még hosszú utat kell megtenni” Németország belső egységének helyreállításáig.

A következő években a gondok inkább szaporodtak, az Ossi-k és a Wessi-k (a keletiek és a nyugatiak országszerte használt gúnynevei) közeledése helyett sokszor inkább távolodásuk volt tapasztalható. Az elégedetlenségnek a keletiek részéről azonban nem csak gazdasági okai vannak, hanem az, hogy nem tetszik nekik a társadalmi berendezkedés módja. Ulrich Mählert történész ezt írja: „Egy közvélemény-kutatás szerint a 90-es évek közepén a keletnémetek 15 százalékának az volt a véleménye, hogy az egyesült Németországban javult demokratikus jogaik érvényesítése a munkahelyeiken, az önkormányzatban és a »nagy politikában«. Minden harmadik új szövetségi állampolgár nem észlelt semmiféle változást, és 40 százalék úgy véli, hogy egyéni beleszólási lehetőségeik egyenesen romlottak.”

           Még meglepőbbek egy a neves Emid német közvélemény-kutató intézet 1999-es vizsgálatának eredményei. Az Emid a következő, szinte provokatív kérdést tette fel: „Jó tíz évvel ezelőtt dőlt le a berlini fal. Azóta mondta-e egyszer is, hogy jobb lenne, ha állna még a fal?” A válaszok százalékos megoszlása:

Pedig az egyesülés óta megtett út, a fejlődés a keleti országrészben rendkívül jelentős. Előnyösen megváltozott a volt NDK képe. A hiánygazdaság már a DM bevezetésével megszűnt. Szinte varázsszóra minden kapható volt, hihetetlen gyorsasággal nyitották meg kapuikat az új áruházak, bevásárlóközpontok, az árukínálat már régen azonos színvonalú a nyugatéval. Keleten egy idő után inkább arra panaszkodtak a fogyasztók, hogy megszokott termékeik eltűntek a polcokról, azokat a nyugatnémet konkurencia árui foglalták el, és természetesen szinte mindig a régieknél drágábban kínálták őket.

           A városok és a vidéki települések kivirultak. A házakat, a középületeket, az utakat, utcákat rendbe hozták. Mintegy 5 millió lakást felújítottak, és továbbra is mindenütt folyik az építkezés. Berlin, ahová 1999-ben Bonnból átköltözött a kormány és a Bundestag (a parlament), Németország régi-új fővárosa lett. A három és fél milliós pezsgő metropolis teljesen átépül: új városnegyedek születnek, a műemlékeket restaurálták. Az építkezés mérete és kivitelezése egész Európában egyedülálló.

Emlékezetes, hogy az NDK lakossága főleg abban érzékelte a nyugat-németekhez viszonyított elmaradottságát, hogy nagyon nehezen jutott autókhoz – Trabanthoz, Wartburghoz –, és nem utazhatott nyugatra. Az elmúlt tíz év alatt mindkét igényük teljesült, ebben is utolérték a nyugati országrészt. A személygépkocsik száma keleten megkétszereződött: 1999-ben 7 millió autó járta az utakat, minden második keleti lakosnak, akárcsak nyugati honfitársaiknak, van kocsija. A turizmus alakulásáról nincsenek megbízható adatok. Sem a hivatalos szervek, sem az utazási irodák nem tartják számon, hogy a két országrészből, illetve a különböző tartományokból mennyien és hová utaznak. Közismert azonban, hogy a keletieknek nem kell már megelégedniük egy balatoni kirándulással, hanem nagy buzgalommal hozzák be elmaradásukat: ugyanúgy járják a világot, mint a nyugatiak.

           Sok persze a panasz, de a közvélemény-kutatásokban csaknem minden második keletnémet lakos elismerte, hogy jobban él, mint az NDK időkben. Pedig a statisztikai adatok azt mutatják, hogy a keletnémetek bruttó jövedelme a nyugatiakénak csak a háromnegyedét éri el. A piacgazdaság sikerét bizonyító adat, hogy 1999-ben egy millió DM-nél nagyobb jövedelem után a keleti országrészben élők közül 260 személy adózott. Az arányokat persze mutatja, hogy nyugaton ezek száma 25 ezer volt.

A legfőbb panasz, amelyet a keletiektől hallani, hogy létbizonytalanságban élnek. A rossz közérzet oka az, hogy sokan munkanélküliek, illetve tartanak attól, hogy egyik napról a másikra munkanélkülivé válhatnak. 1999. december 31-én Németországban 4 millió 47 ezer embernek nem volt munkája. Ez a munkaképes lakosság 10,3 százaléka. Csakhogy ebből az egykori NDK-ra csaknem 1,4 millió esik, míg Nyugat-Németországra, amelynek négyszer annyi lakosa van, mint a keleti országrésznek, 2,7 millió. Tehát Nyugaton 8-9, keleten 17-18 százalék a munkanélküli kvóta: itt csaknem minden ötödik embernek nincsen munkája. Mindez egy olyan országrészben, amelynek lakói hozzászoktak, hogy százszázalékos a foglalkoztatás, sőt, az NDK-vezetés állandóan a munkaerőhiányra panaszkodott. Igaz, a beavatottak tudták, hogy ez az állapot a gyáron belüli munkanélküliséggel, a technológia elmaradottságával és a munkaszervezés alacsony színvonalával magyarázható. A foglalkoztatottak azonban természetesnek tartották, hogy szükség van a munkájukra.

Leginkább a munkások és a nők a vesztesek. Az egyesülés után a keletnémet területen nagy iramban építették le az ipart, illetve azt a privatizálással nyugatnémet bankoknak, vállalatoknak szolgáltatták ki. A privatizációs hivatal, ahogyan a Die Zeit 1998. május 20-i számában írta, „hentes stratégiát” folytatott: „Nem teremtett új munkahelyeket, sem erős vállalatokat, és nem alakult ki korszerű ipari struktúra sem. A privatizációs hivatalnak nyilvánvalóan az volt a stratégiája, hogy keletnémet nagyvállalatokat német és nemzetközi konszernek függelékévé változtassa.”

Az NDK-t virágzása idején a világ 10. legfejlettebb ipari országaként tartották számon. GDP-jének 70 százalékát az ipar szolgáltatta. Feldolgozó ipara 1989-ben több mint 3 millió embernek adott munkát. Jelenleg ebben az ágazatban csupán 600 ezren dolgoznak. A nyugati országrésznek, még a hagyományosan inkább agrárgazdálkodást űző vidékein is, ma fejlettebb az ipara, mint Kelet-Németország egykori ipari centrumainak. Néhány nagyvállalatnak – mint például a Volkswagennek – van ugyan keleten is leányvállalata, de ezek nem mérhetők sem nagyságukban, sem az alkalmazott technikában és még kevésbé a foglalkoztatottak számában a nyugati üzemeikhez. Jénában a Zeiss Művek a német optikai iparág bölcsője, világszerte nagyra tartott központja volt. Az egykori óriás kombinát ma legfeljebb középüzem nagyságú. Eközben a belőle kifejlesztett Jenoptik munkahelyeinek háromnegyede nyugaton található. A fejlesztés lemaradását mutatja, hogy míg 1988-ban a Zeiss Művekben 310 találmányt jelentettek be, tíz évvel később a két utódcégnél mindössze huszonnyolcat. Németország 100 legnagyobb konszernje között nem található egyetlen keletnémet sem. Az NDK ipara rendkívül – közgazdászok véleménye szerint – egészségtelenül koncentrált volt: 1989-ben még 132 óriáskombinát uralta a terepet. Jelenleg keleten 500-nál több munkavállalót csupán 172 vállalat foglalkoztat, nyugaton – 2128.

Ami pedig a nőket, mint veszteseket illeti: az NDK-időkben a nők csaknem 90 százaléka dolgozott. Az egyesülés után őket a férfiaknál jobban érintették a leépítések. 1992 januárjában a nők között a munkanélküliségi kvóta 62 százalékos volt. 1989-ben az NDK-ban 340 ezer anya egyedül látta el és nevelte gyerekét. Az egyesülést követő második évben közülük már minden hatodiknak nem volt állása. Lényeges változás azóta sem történt.

De a nőket nem csak az anyagi veszteség sújtotta, hanem a fáradságosan megszerzett társadalmi elismertségről, az egyenjogúság elérésének lehetőségéről is kénytelenek voltak lemondani. Az üzemek leállításával párhuzamosan a szociális juttatásokat is megnyirbálták. Így aztán a racionalizálásoknak bölcsődék, óvodák is áldozatul estek. Csökkenni is kezdett a születések száma.

Az egykori NDK-ban egyébként is folyamatosan fogy a lakosság. 1998-ban 800 ezerrel kevesebben éltek a keleti országrészben, mint 1990-ben. A Statisztikai Hivatal számítása szerint 2010-ig további negyedmillióval lesznek kevesebben Kelet-Németországban. Az egyesülés következménye az is, hogy a két országrész között megindult a lakosság vándorlása. Nem csak keletről igyekeztek nyugatra, hanem nyugatról is sokan települtek át az egykori NDK-ba. Munkahelyváltozás, családi okok, jobb tanulási lehetőség és még sok minden más váltotta ki a lakóhelycserét. A viszonyok rendeződésével és annak felismerésével, hogy ott sem kolbászból fonják a kerítést, a nyugat felé menekülés csillapodóban van. Kelet-Németország gazdasági elmaradottságára jellemző, hogy az össznémet bruttó hazai termék, a GDP 10 százalékát állítják elő, holott a lakosság 20 százaléka él ezen a területen. A munka termelékenysége a nyugatinak csak 60 százaléka. A német gazdaság nemzetközi versenyképességének olyan fontos tényezőjéhez, mint az export, csak két százalékkal járulnak hozzá. Az egy főre eső adóbefizetés keleten nem egészen a fele a nyugatinak. Ez is az oka annak, hogy az államnak évről évre nagyobb összegeket kell fordítani a keleti újjáépítésre. A transzfer – ahogy ezeket az átutalásokat nevezik – 1991 és 1999 között hallatlanul nagy összeget, 1569 milliárd DM-t tett ki. A gazdasági szakértők különösen azt nehezményezik, hogy az évi segélyek nagy része – új hasznot hozó vállalkozások létesítésének felkarolása helyett – szociális kiadásokra, veszteséges vállalkozások támogatására ment el. 1998-ban például a 189 milliárd DM-ből mindössze 33 milliárd, tehát nem egészen 18 százalék jutott beruházásokra.

Kohl 1990-ben azt ígérte, hogy az egyesülés adóemelés nélkül finanszírozható. Felháborodást és ellenállást váltott ki, hogy 1995. január 1-ével a bérek után fizetendő adókat 7,5 százalékkal megemelték. Ezt szolidaritási pótléknak nevezték, amelyet a központi kormány és a szövetségi államok, a tartományok kormányai új munkahelyek teremtésére szánták. A munkavállalók keresetüknek ezt a megnyirbálását főleg a keleti segélyezéshez való kényszerű hozzájárulásként értelmezték. Ez aztán a nyugati foglalkoztatottak körében nem növelte a rokonszenvet a keletiek iránt.

De nemcsak a gazdasági szakadék mély kelet és nyugat között, hanem a szellemi, érzelmi szakadék is. Keleten a munkanélküliség és a létbizonytalanság, nyugaton a terhek növekedése – milliók így élték meg az egyesülés hétköznapjait. Keleten nem ezt várták, hanem a megszerzett szabadsághoz a „gazdasági csodának” – amelyről annyit hallottak a nyugati propagandában – őket is részesítő áldását. Nyugaton azt tartották, hogy ők teremtették meg a keletiek számára az annyira vágyott demokráciát és jobb életet, az egyesülés érdekében nincs tennivalójuk. Keleten kezdett eluralkodni az érzés, hogy a „wessik” lenézik, kihasználják és másodosztályú állampolgárokként kezelik őket. Nyugaton nem értik, hogy az „ossik” mit elégedetlenkednek, hiszen ők semmi pozitívet nem hoztak magukkal a velejéig rossz rendszerükből, nekik mindent úgy kellene elfogadniok, ahogy azt abban az államban megkapták, amely a helyes német utat járta.

A keletiek, különösen az értelmiség nem vallja magáénak azt a nyugaton eléggé elterjedt értékelést, amely az NDK négy évtizedében történteket teljes egészében rossznak, elvetendőnek minősíti. Ezzel nem a szocialista rendszert védik, hanem személyes tevékenységük értelmét és értékét. Kiváltképpen azt nem ismerik el, hogy annak az államnak, amelyben éltek, élni kényszerültek hibáiért, bűneiért nekik kell lakolniuk abban a társadalomban, amelybe nagy reményekkel léptek át.

Egy, a potsdami egyetem politológusainak a keleti, úgynevezett elit körében végzett vizsgálatukról szóló, és a Die Zeit 1997. január 10-i számában ismertetett jelentése szerint a vezető réteg csak 11,6 százalékában élt régebben is Kelet-Németországban. Főleg a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban a tanulmányaikat az NDK-ban végzett szakemberek nem jutottak tudásuknak megfelelő pozícióhoz. A terepet elfoglalták a nyugatról jöttek.

A nyugati publicisztika alkotott egy gúnyos szót a keletiek nem lebecsülhető tömegei beállítottságának jellemzésére: „Ostalgie”. Ez a Nostalgie – nosztalgia – első betűjének elhagyásából képződött. Ost ugyanis németül azt jelenti, hogy kelet. Bizonyára keleten van vágyakozásféle az elmúlt iránt, bár nem mindig lehet ezt az érzést megkülönböztetni a megszokotthoz való ragaszkodástól. Mindenesetre érthető, hogy egy német vezető szociáldemokrata politikus – aki egykor Hamburg főpolgármestere, tehát tartományi miniszterelnöke volt – meglepődött egyik tapasztalatán. Klaus von Dohnányi ezt írta: „A brandenburgi tartományban, a protestáns egyház egykori fellegvárában a 13-14 évesek 10 százaléka konfirmál, de több, mint 60 százalékuk részt vesz a világi ifjúvá avatáson (Jugendweihe). Ez mutatja, hogy a Kelet társadalmában milyen mély nyomokat hagyott maga után a kommunista ideológia.”

Lothar de Maizière kereszténydemokrata politikus, aki Kelet-Németországban a CDU elnöke, az NDK utolsó miniszterelnöke, majd az egyesülés után a szövetségi kormánynak is tagja volt, a Die Presse osztrák napilap munkatársának arra a kérdésére, hogy „Van-e valami, ami Önnek az NDK-ból különösen hiányzik?”, ezt válaszolta: „Az NDK, hogy nemzetközi tekintélyét növelje, a nemzeti jövedelméhez képest hihetetlen összegeket áldozott kulturális célokra. A kultúra számos intézményét a változás után elkótyavetyélték… Azt kívánnám, hogy a kultúrának társadalmat meghatározó és alakító erejét újra jobban figyelembe vegyük.”

A keletiek tiltakozásának kifejezése a PDS sikere. Az NSZEP utódpártának népszerűsége évről évre folyamatosan nőtt és valódi néppárttá nőtte ki magát. Nyugaton az országos választásokon a szavazatok 1-2 százalékát kapta meg, de a keleti választókörzetekben a lakosság 19,8 százalékának bizalmát élvezte. Egyes területeken megszerezte a szavazatok 30 százalékát. Keleten a legutóbbi tartományi választások után néhány szövetségi állam parlamentjében felnyomult a második helyre az SPD mögé.

Egyes politológusok és újságírók ezeket az eredményeket nem a párt népszerűségének, még kevésbé programjának vagy vonzó politizálásának tudják be. Szerintük szavazataik nem nekik szóló „igen”, hanem a többi párt és a központban s a tartományokban hatalmon lévők ellen tiltakozó „nem”. Bizonyára ez a tényező is érvényesül a PDS választásakor. De mindenképpen annak kifejezése, hogy a keletiek nagy tömegei csalódtak az egyesülés megvalósulásának módjában, és demokratikus jogaik s kívánságaik érvényesülését más úton kívánják elérni.

„A keletnémet öntudat érzékeny, labilis. Erősen él a vágy, hogy elismerjék egyéni életteljesítményét. Ellentmondásokkal teli, de nem igaz az, amit egy nyugatnémet publicista ír, hogy alkalmatlan a demokráciára. A keletnémet azt akarja, hogy az NDK-t a német történelem részeként ismerjék el és a valamennyi német által alakított jövő formálásában egyenrangúként vehessen részt.”

E mondatokat Wolfgang Thierse, a Bundestag elnöke, az országnak a köztársasági elnök után legmagasabb közjogi méltósága, az SPD egyik nagy tekintélyű és tisztelt vezetője írta. Thierse az NDK-ban élt, s így nála jobban talán senki sem ismerhette, mi játszódott le a keletnémetekben az egyesüléskor, és senki sem érezheti, hogy ma milyen gondok gyötrik őket egyesült hazájukban.

Nemes János [Változó Világ 48.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010