Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

A 30-as évek amerikai politikája és a második világháború amerikai vonatkozásai egyetlen politikus pályafutásában és jelszavában összegződtek. A Franklin Roosevelt által meghirdetett New Deal szó szerint "új megállapodást", átvitt értelemben új leosztást jelentett. Roosevelt fellépésével, és ennek nyomán az amerikai belpolitika átrendeződésével valóban egy új társadalmi szerződés született, amely a gazdasági depresszió talaján kialakult politikai válság megoldásához elengedhetetlenül szükséges volt.

A New Deal fő mozzanatának általában az új gazdaságpolitikát tekintik, összekapcsolva azt a brit közgazdász Keynes nevével. Az állami szerepvállalás kiterjesztése, a deficitfinanszírozás, a közmunkák bevezetése és más intézkedések miatt Keynes valóban a New Deal egyik ihletőjének tekinthető. Meg kell azonban jegyezni, hogy Rooseveltre sokkal inkább a pragmatizmus és a kísérletezés volt a jellemző, semmint bármiféle konkrét gazdasági teória alkalmazása. Nem valószínű, hogy valaha is feladta a kiegyensúlyozott költségvetés elvét, amelytől a gyakorlatban messze el kellett, hogy távolodjon. Személyes találkozásuk alkalmával Keynes és Roosevelt egyébként is kölcsönösen kiábrándultak egymásból.

Az új politika meghirdetése persze önmagában még nem jelentette a depresszió végét. Az "1929–33-as" gazdasági válság végighúzódott a 30-as éveken; a munkanélküliségi ráta 1931 és 1939 között egyetlenegy évben volt 15 százalék alatt: 1937-ben 14,3 százalék. Összehasonlításul: 1920 és 1930 között mindössze egyszer, 1921-ben volt 10 százaléknál magasabb munkanélküliség (11,9 százalék), és a tizenegy évből hétben még az öt százalékot sem érte el.

Franklin Roosevelt elnök 1933. március 4-én tette le a hivatali esküt. E pillanatban az amerikai munkaerő több mint egynegyede kihasználatlanul állt. A megelőző évben a nemzeti jövedelem már kevesebb volt az 1929. évi felénél is. A jogos kétségbeesés eloszlatásához először is őszinte hangra volt szükség, amit oly sokáig nélkülözni kényszerültek az amerikai polgárok. "Itt az idő, hogy végre kimondjuk az igazságot; a teljes igazságot, őszintén és bátran" – mondta Roosevelt beiktatási beszédében.

Valójában persze ő maga sem tudta, nem tudhatta, hogy konkrétan mi lesz az, ami rendbehozza a beteg gazdaság és társadalom állapotát. Annyi azonban világos volt számára, hogy az ő feladata lesz egy új társadalmi konszenzus kimunkálása, egy új gazdasági és politikai rend létrehozására. Az állampolgárokat – az új kommunikációs eszközök segítségével – közvetlenül szólította meg, és az elitista hagyományokat felváltó új stílusával valóban elnyerte az átlagemberek bizalmát, helyreállítva a hitet a válságból való együttes kilábalás lehetőségében.

A Roosevelt-jelenségről David Halberstam írja: "Az előző százhatvan évben a legtöbb amerikai soha életében nem látott elnököt; most pedig szinte valamennyien hallhatták, méghozzá a saját otthonukban. Szó szerint is, képletesen is, felvillanyozó élmény! Roosevelt elnök volt, tehát tetszése szerint bármikor igénybe vehette az éter hullámait. (...) Mindez annyira személyes jellegű volt. Nem valamely távoli közhivatalnok szólalt meg a rádióban közhivatalnoki nyelven; érző szívű emberhez kapcsolódott a hang; az elnök ismerte, meglátogatta őket. Feleségéről, gyermekeiről beszélt, még a kutyáját is megemlítette. (...) Legtöbb beszédét majdnem ötvenmillió amerikai hallgatta. Az emberek szó szerint a rabjaivá váltak. (...)

Egészen 1933. márciusig, de már az első világháború és a nagy gazdasági válság éveiben is, a Fehér Házban mindössze egyetlen ember foglalkozott a beérkező levelekkel. Herbert Hoover például körülbelül negyven levelet kapott naponta. Franklin Roosevelt hivatalba lépése és első rádióbeszédei után napi átlagban majdnem négyezer levél érkezett." Az elnök és a nép közötti újszerű, közvetlen viszony fejeződött ki abban is, hogy az államfőt ekkor már szinte mindenki csak monogramja szerint: FDR-ként emlegette.

A hiten és bizalmon túl Amerika működőképességének helyreállításához átfogó stabilizációs programra volt szükség. FDR létrehozta az úgynevezett "agytrösztöt" a végrehajtó döntéshozók támogatására, eltörölte a szesztilalmat, a bűnözés letörésére pedig megszerveztette a Szövetségi Nyomozóirodát (FBI). A legelső lépés a pénzügyi viszonyok rendbetétele, vagyis a bankok megrendszabályozása volt, amely kötelező bankszünet elrendelésével kezdődött.

FDR tanácsadói Hoover embereivel együttműködve öt nap alatt elkészítették a banktörvény tervezetét, amelyet nyolc óra leforgása alatt elfogadtattak a Kongresszussal. A beiktatás utáni nyolcadik napon mondta el az elnök az első "kandalló melletti" rádióüzenetét, amelyben bejelentette, hogy másnap a bankok újra kinyitnak és – hála az ő banktörvényének – a továbbiakban biztonságban tudhatják majd dollárjaikat.

Az emberek hittek az elnöknek, és másnap a befizetések mennyisége meghaladta a pénzkivonás összegét. A pénzügyek stabilizálásához azonban további intézkedésekre volt szükség, ami magába foglalta a Wall Street működésének szabályozását, valamint egy központi értékpapírfelügyelet felállítását. Ez utóbbi intézmény működése – az ismert üzletember Joseph P. Kennedy vezetése alatt – lényegében azt jelentette, hogy a spekuláció és tőzsdei manipuláció addigi formáinak és gyakorlóinak egyszer s mindenkorra befellegzett. Egy pénz által integrált társadalomban bármiféle kibontakozásnak a pénz iránti bizalom megerősítése, stabil értékarányok kialakítása volt a feltétele. A Wall Street megrendszabályozása végső soron New York gazdasági hatalmának megtörését, az alapvető pénzügyi döntések Washingtonba költöztetését is eredményezte.

A holtpontról való kimozdulás és egyes régóta húzódó problémák megoldása szempontjából egyaránt fontos volt bizonyos közmunkák beindítása. Ezek közül a legjelentősebb a Tennessee-Völgyi Hatóság (TVA) felállítása volt, amelynek feladata a Tennessee folyó komplex szabályozása és villamos áram termelésére való felhasználása volt. FDR kiemelt figyelmet fordított a TVA-ra, amelyet sokan a központi tervezés legnagyobb amerikai kísérleteként könyveltek el, és amely kétségtelenül a New Deal egyik legsikeresebb intézményének bizonyult.

FDR száznapos válságkezelő hadművelete lezárásaként fogadta el a Kongresszus az Országos Ipari Helyreállítási Törvényt (NIRA). A törvény 3,3 milliárd dollárt irányzott elő közmunkákra, az ipari termelés fellendítése és a munkanélküliség felszámolása érdekében. A törvény nagy hangsúlyt helyezett a monopóliumok elleni harcra is. Az újonnan felállított Országos Helyreállítási Hivatal (NRA) rendszeressé tette az 1914-ben létrehozott Szövetségi Kereskedelmi Bizottság vizsgálatait a tisztességtelen versenyhelyzetek feltárására és megszüntetésére. E törvényben születtek először intézkedések a kollektív szerződések lehetőségéről, valamint a minimálbérről is, ami a szakszervezetek pozíciójának komoly erősödését jelentette.

A mezőgazdasági reformok előkészületei tulajdonképpen már FDR előtt megkezdődtek. A Harding–Coolidge–Hoover korszak minisztériumai közül a mezőgazdasági volt az, amelynek falai között a viszonylag liberálisabb szakemberek átvészelhették a konzervatív időket, és legalább gondolkodhattak az agrárreform lehetőségein.

A New Deal agrárpolitikájának két fő gonddal kellett szembenéznie: a nyomott mezőgazdasági árakkal és az egyre növekvő terményfelesleggel. FDR a termőterület csökkentését és a farmerek pénzbeni megsegítését kezdeményezte. A gyapottermelés 4 millió bálával való csökkentéséért például az ültetvényesek 200 millió dollárt kaptak a kormánytól, aminek következtében a gyapot ára kétszeresére emelkedett. Ugyanezt a hatást érte el a kormány a búzaárak esetében, ahol 3,2 millió hektárral csökkentették a vetésterületet, 100 millió dollár kárpótlásért cserébe.

A terméscsökkenés nagyságrendjére jellemző, hogy a kukoricatermést az 1881-es szintre sikerült visszaszorítani. A farmerek jövedelme viszont emelkedett: 1932 és 1937 között 3 milliárdról 7 milliárd dollárra. 1939-ben a korábbinál is szélesebb körű segélyezést hirdettek a farmereknek, a talajminőség megóvásában való együttműködés fejében. 1940-ben már 6 millió farmer részesült szövetségi támogatásban e program keretében.

Andor László [Változó Világ 21.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010