Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

Nemzetközi kapcsolatok

Theodorosz Pangalosz görög külügyminiszter 1997 tavaszán délkelet-európai és mediterrán országként jellemezte Görögországot, kiemelve, hogy a Földközi-tenger keleti medencéjében a görög–török kapcsolatok pozitív irányú fejlődése és a ciprusi kérdés megoldása jelentheti a stabilitás és a gazdasági fellendülés előfeltételeit. Az ország külpolitikáját hat nagyobb kapcsolatrendszer köré lehet csoportosítani. Ezek az Európai Unió, az Egyesült Államok, a balkáni államok, Törökország, a FÁK és Ciprus. A görög külpolitika sajátossága, hogy megkeresi a más államokkal való közös érdeket, a számára legkedvezőbb álláspontot, és ahhoz csatlakozik.

Az ország orientációját a II. világháborút követően az Egyesült Államok által biztosított Marshall-segély és NATO-csatlakozása határozta meg. 1961-ben aláírták a görög–EK társulási szerződést, így Athén 1962-ben az EK első társult tagja lett. A felkészülést visszavetette a junta uralma, de Karamanlisz 1975-ben már a teljes jogú tagságért folyamodott. A görög felvétel támogatói elsősorban a görög gazdaság látványos eredményeivel érveltek: a csatlakozást megelőző két évtizedben a görög GDP növekedése jelentősen meghaladta az EK-államokét, ráadásul a görög gazdaság 1981-re jelentősen integrálódott az EK gazdaságaiba is. Az ellenzők közül a németek az olcsó görög munkaerő megjelenése, míg Franciaország és Olaszország a mezőgazdasági termékek piacának szűkülése miatt aggódtak. Ellenérvként hangzott el az 1974 óta kiélesedett görög–török konfliktus is: Brüsszel nem kívánt területi vitát beemelni a Közösségbe.

Athén a csatlakozási tárgyalások mielőbb lezárásában és a teljes jogú tagság elnyerésében volt érdekelt, míg Brüsszel célja az volt, hogy az átmeneti időszakot elnyújtva, elodázza a görög felvételt. Karamanlisz 1975-ben, majd 1978-ban tett európai körútján meggyőzte a vezető európai politikusokat a görög csatlakozás előnyeiről, így 1978 tavaszán megszületett a döntés Görögország felvételéről. Athén sikerét elősegítette Karamanlisz és az akkori francia elnök, Giscard d’Estaing baráti kapcsolata, valamint az, hogy Párizs és Róma – fontosabbnak tartva az EK-n belüli mediterrán vonal erősítését – módosított korábbi álláspontján.

A csatlakozási szerződés 3 év átmeneti időszakot biztosított Görögországnak az általános forgalmi adó bevezetésére, 5 évet a vámunió és a szabad tőkeáramlás megteremtésére, a közös mezőgazdasági politika szabályainak átvételére, míg Brüsszel 7 év után biztosította a görög munkaerő szabad mozgását. Görögország, a kért átmeneti könnyítések ellenére már 1981-es csatlakozása előtt hozzájutott a közösségi alapokhoz. Athén a tagság első évtizedében csaknem 20 milliárd dollár támogatást kapott a mezőgazdasági és fejlesztési alapokból, de az összeget nem az ország modernizálására fordították, hanem felélték vagy szétfolyt a görög államigazgatásban. Míg Írország, Portugália vagy Spanyolország komoly eredményeket tudott felmutatni a csatlakozását követő években, Görögország csak a kilencvenes évek második felében indult fejlődésnek. A görög nemzeti jövedelem, amely a csatlakozás előtt 1975-ben a közösségi átlag 57%-át jelentette, 1998-ban az EU-átlag 69%-át tette ki. Két évtizeddel a csatlakozás után csupán a leggazdagabb görög tartomány, Attika fejlettsége közelíti meg gazdasági téren az EU-átlag 75%-át.

Az 5 éves átmeneti időszakban a görög mezőgazdasági termékekre a Közösség határain kivetett illetékkel, az importnál a Brüsszel által nyújtott dotációval igyekeztek kiküszöbölni az árkülönbséget. A közös mezőgazdasági politika szabályainak átvétele megszüntette a fejlődő országokból származó import lehetőségét, de a Közösségbe irányuló görög mezőgazdasági export megduplázódott. Mivel a görög mezőgazdaság által előállított termékek nem jelentettek versenyt a Közösség zömében kontinentális termékeket előállító tagállamai számára, a görög olívaolaj, zöldség, gyümölcs szinte korlátlanul talált piacra a Közösség országaiban. A támogatásoknak köszönhetően a mezőgazdaságból élő görög lakosság jövedelme fokozatosan emelkedett, ám a pénzeket nem fejlesztésre, hanem életszínvonaluk javítására fordították.

A támogatások összege, amely 1991-ben a költségvetés 1,3%-a, 300 millió ECU volt, 1993-ra 5 milliárd ECU-re, a költségvetés 12,4%-ra emelkedett. Jóllehet a görög befizetések is emelkedtek, 148,5 millió ECU-ről 1 milliárd fölé, ez még mindig azt jelentette, hogy a befizetések a támogatás 20%-át tették ki. Ezek jelentős része, kezdetben 75%-a az agrártámogatásokból származott, míg a másik tekintélyes részt, 17%-ot, a Regionális Fejlesztési Alap képezte. Kisebb összeget tett ki a szociális támogatás, 2%, és az 1985-ben indult Integrált Mediterrán Program – 3%. Az 1990-es évek elején az agrárköltségvetésből származó pénzek az összes támogatás 50–60%-ra csökkentek, míg a regionális fejlesztési és a szociális támogatás 23,4%-ra, illetve 10%-ra emelkedett. Athén 1993–1999 között hozzávetőleg 20 milliárd dollár támogatást kapott Brüsszeltől, és az Agenda 2000 szerint a 2000–2006 közti években is megőrzi az egyik leginkább támogatott ország státuszát, csak Spanyolország jut több pénzhez a közös kasszából.

Athén, csatlakozását követően állandóan kilépéssel fenyegetőzve újabb és újabb követelésekkel lépett fel, ami oda vezetett, hogy fokozatosan elvesztette Brüsszel bizalmát. Az ország presztizsének visszanyeréséhez jelentős mértékben hozzájárult a Szimitisz-kormány politikája, amely a nemzeti érdekek szem előtt tartása mellett igyekezett teljesíteni az országgal szemben támasztott követelményeket. Görögország továbbra is fontosnak tartotta a kis tagállamok érdekérvényesítési eszközeit, a vétójog és az egyhangú határozathozatal fenntartása mellett kiállt a nemzeti jellegzetességek megőrzéséért és hangoztatta a tagállamok egyenlőségét. Athén támogatja az Unió keleti bővítését, de úgy, hogy az ne veszélyeztesse a Görögországnak juttatandó támogatások összegét. Athén 25 képviselővel vesz részt az Európai Parlament munkájában és egy biztossal képviselteti magát az Európai Bizottságban, Anna Diamantopoulou szociális és foglalkoztatási biztosként dolgozik.

Athén és Washington kapcsolatai 1945 után a Truman-doktrina és a Marshall segély révén szilárdultak meg, ám a görög közvélemény úgy vélte, az amerikai támogatás nem Görögországnak szól, hanem a szovjet expanzió feltartóztatását célozza. A kétoldalú kapcsolatokban 1974 után törést okozott, hogy Washington, Görögország stratégiai fekvése és NATO-tagsága miatt 1967–1974 között támogatta a görög juntát és nem avatkozott be az 1974-es ciprusi török invázió során sem. 1976-tól a két ország több védelmi–gazdasági együttműködési megállapodást kötött, amelyek meghatározták kapcsolataik alapját, de a görög–amerikai viszony messze elmaradt a két szövetséges ország esetében elvárható szinttől. A reláció 1991-ben került normális kerékvágásba: George Bush amerikai elnök krétai látogatásával elismerte Görögország Öböl-háború során nyújtott támogatását, majd Papandreu 1994-es és Szimitisz 1996-os látogatása jelezte a görög–amerikai viszony új alapokra helyezését. A kapcsolatok rendezésében fontos szerepet játszott egyesült államokbeli 2–3 millió fős görög közösség, amelynek képviselői jelen vannak a törvényhozásban is (görög lobby). A görög–amerikai kapcsolatokat beárnyékolja a görög lakosság egy részének markáns Amerika-ellenessége. Clinton elnök 1999 novemberi athéni látogatása előtt Washington úgy ítélte meg, hogy a GKP és más szélsőséges csoportok által szervezett demonstrációk veszélyeztetik az elnök és kísérete biztonságát, így a két napra tervezett athéni látogatást 20 órára redukálták. Az elnök látogatást követően tett nyilatkozata értelmében e csoportok nem befolyásolhatják a görög–amerikai kapcsolatokat.

1994 végére több görög politikus számára vált világossá, hogy Görögország korábbi Balkán-politikájának felülvizsgálata szükséges, mivel Athén e téren nem csak balkáni szomszédaival, de nyugati szövetségeseivel is szembe került. E felismerés fokozatos átértékelést indított el, amelynek célja a szorult helyzetből való kitörés és a cselekvési szabadság visszanyerése volt. A görög külpolitika a korábbi évek merev, nacionalista álláspontjáról pragmatikus megközelítés felé mozdult el. A változás kezdete a Papandreu-éra utolsó szakaszára esett, de csak Papandreu halála után, Szimitisz miniszterelnökségével kapott nagyobb lendületet. Szimitisz 1996 nyarától lépésről lépésre igyekezett felszámolni a balkáni szomszédok és Athén közti gátakat. A megújult görög külpolitika sikerét jelzi az a tény, hogy a Balkáni Újjáépítési Központnak Thesszaloniki ad otthont.

A kétpólusú világrend idején a görög–albán kapcsolatokat nemcsak a két ország ellenséges szövetségi rendszerhez tartozása, hanem a 300 ezer fős albániai görög kisebbség jogfosztott helyzete is befolyásolta. A változások előszelét az 1985-ös határnyitás jelezte, de az 1990-es albán menekülthullám ismét feszültséget okozott Athén és Tirana között. A Micotakisz-kormány segélyekkel igyekezett támogatni északi szomszédját, és így elejét venni a migrációnak, ám a pénzek jelentős része eltűnt az albán adminisztráció berkeiben. Sztefanopulosz görög elnök 1996-os albániai látogatásakor, amely az első görög államfői látogatás volt Albániába 1974 óta, a két ország alapszerződés írt alá, amelynek értelmében Görögország lépéseket tett a területén illegálisan tartózkodó albánok státuszának rendezésére, míg Tirana hozzájárult, hogy Gjirokasztërben, Sarandëben és Delvinëben görög nyelvű iskolákat nyissanak. A katonai kapcsolatok fejlődését jelzi az albán haderő újjászervezéséhez nyújtott görög támogatás, amelynek célja az is, hogy ellensúlyt képezzen a török–albán kapcsolatokkal szemben. Gazdasági téren Görögország a harmadik legnagyobb külföldi befektető Albániában. A Görögországban dolgozó 400 ezer albán vendégmunkás évi 300–400 millió dollárt kitevő hazautalásai komoly bevételt jelentenek az albán gazdaság számára. A görög gazdasági támogatás mögött főként biztonságpolitikai szempontok húzódnak, mivel Albánia mélyülő társadalmi és gazdasági problémái újabb menekülthullámokat indíthatnak el Görögország felé, tovább növelve a görög területen tartózkodó, több százezer albán menekült számát. Ennek fényében Athén egy politikailag stabil, gazdaságilag prosperáló Albánia létében érdekelt.

Jugoszlávia széthullását követően megalakult a makedón állam (hivatalos elnevezése: Makedónia volt Jugoszláv Köztársaság – Former Yougoslav Republic of Macedonia), amelynek zászlaja (a verginai csillagot Athén II. Philipposz állama jelképének tekintette) és alkotmánya egyes paragrafusai Athén értelmezése szerint területi követeléseket sugalltak görög Makedóniát illetően. A FYROM elismerését Athén feltételekhez kötötte: Skopje lemond a verginai csillag használatáról és törli az alkotmányból a jelzett pontokat. A FYROM-mal szemben 1994-ben életbe léptetett görög gazdasági embargó, amelyet az EU és az Egyesült Államok azonnal elítélt, nem Skopjét, hanem Athént szigetelte el. Washington a boszniai válság megoldása és a Balkán stabilizálása céljából közvetíteni igyekezett a felek között. Az 1995 szeptemberi New York-i tárgyalásokon Skopje beleegyezett, hogy zászlajáról eltávolítja a vergínai csillagot és törli alkotmányából a területi követeléseket sugalló paragrafusokat, Athén pedig megszünteti az embargót, illetve megegyeztek, hogy folytatják a tárgyalásokat a makedón állam elnevezéséről. Ezt követően a kapcsolatok elsősorban gazdasági területen fejlődtek: Görögország a FYROM második legnagyobb kereskedelmi partnere és jelentősen nőtt a két ország közötti turizmus is. Mindez annak köszönhető, hogy Athén és Skopje felismerte: érdekeik azonosak, hiszen a FYROM-nak szüksége van a görög kikötőkre és befektetésekre, Görögországot pedig érzékenyen érintheti északi szomszédjának instabil helyzete. A szláv lakosság és a 24–40 %-ot kitevő albán kisebbség között állandó a feszültség, amely a délszláv és a koszovói válság  során tovább erősödött, így Athén attól tartott, hogy egy menekülthullám veszélyeztetheti északi szomszédjának törékeny helyzetét és ezzel Görögország biztonságát is.

A görög–bolgár megbékélési folyamatot Karamanlisz indította el az 1970-es évek közepén és Papandreu folytatta a következő évtizedben. Az 1989-es bulgáriai változásokat követő bolgár–török közeledés, illetve a FYROM gyors elismerése Szófia részéről egy időre beárnyékolták a kapcsolatokat. A kilencvenes évek második felében azonban a görög külpolitikában bekövetkező változások, illetve az 1997-ben hivatalba lépő Kosztov-kormány politikája eredményeként, Athén és Szófia kapcsolatai ismét a régi kerékvágásba kerültek. Görögország támogatja Bulgária NATO- és EU-tagságát, s kedvezően alakulnak a gazdasági kapcsolatok is: Görögország a második külföldi befektető és a negyedik exportőr Bulgáriában. A gazdasági kapcsolatok fejlesztése céljából, az 1990-es évek folyamán, a görög–bolgár határon, a már meglévő kettő mellett, három új határátkelőhely nyílt. Mivel mindkét ország energiabehozatalra szorul, együttműködnek az orosz és a kaukázusi olaj szállításának megoldásában: céljuk a Boszporuszt elkerülő Burgasz–Alexandrupolisz közötti olajvezeték megépítése.

A görög–román kapcsolatok 1974 utáni folyamatos fejlődését megkönnyítette, hogy a két ország viszonyát nem terhelték területi vagy kisebbségi viták. Az 1996-ban hivatalba lépő román kormány fő feladatának tekintette az euroatlanti integrációs szervezetekhez csatlakozást és a balkáni együttműködés elmélyítését. Mindez egybeesik a NATO déli szárnyának megerősítésére és Ankarával szemben ellensúly keresésére törekvő Athén érdekeivel, így a görögök támogatják Románia NATO- és EU-tagságát.

1992 derekán az ENSZ kereskedelmi embargót léptetett életbe Szerbia ellen, amely nehéz helyzetbe hozta Athént. Görögország szoros történelmi, vallási szálakkal kötődött a Szerbiához, amely fontos gazdasági partnere volt, emellett támogatta a görög álláspontot a makedón kérdésben. A délszláv háború eszkalálódásától tartó görög kormány közvetíteni próbált Milosevics, Karadzsics és a bosnyák kormány közt. Athén 1994 elején a Szerbia ellen készülő NATO légicsapás ellen szavazott, majd elutasította a prevezai NATO légibázisának használatát, és nem járult hozzá az ENSZ békefenntartó tevékenységéhez sem. Dayton után mérséklődött a görög külpolitika szerbbarát tónusa, közeledett Athén és európai partnerei álláspontja, bár Görögország gazdasági megfontolások miatt szerette volna elérni az embargó felszámolását. A szankciók feloldásától a passzívummal küzdő görög külkereskedelem fellendülését remélő Athén úgy vélte, hogy miután Szerbia ismét integrálódik a nemzetközi közösségbe, potenciális szövetségese lehet Törökországgal szemben a Balkánon. A görög magatartás aggasztotta a Milosevics megerősödésétől tartó balkáni államokat, amelyeket az is nyugtalanított, hogy Athén, a törökökkel szembeni ellensúly érdekében hajlandónak mutatkozott Oroszország érdekeinek figyelembe vételére, amely Moszkva  regionális befolyásának növekedésével fenyegetett. A görög lakosság szerbbarát, NATO-ellenes érzelmeire rávilágított a koszovói válság idején: a NATO légicsapások megindulása után, 1999 tavaszán a görög fővárosban tömegtüntetések zajlottak. Így a kormány nem engedélyezte a görög repülőterek és légterének használatát.

A Balkán politikai megosztottsága miatt 1990-ig nem kerülhetett sor szorosabb együttműködésre a félsziget államai között, bár a lehetőség már az 1976-os athéni Balkán-csúcson felmerült. Az 1990-es politikai változások új szakaszt nyitottak a délkelet-európai országok gazdasági és politikai kapcsolataiban. 1990–1994 között a Balkánra irányuló görög export 165%-kal emelkedett, ám ez csupán 800 millió dollárt jelentett a korábbi 300 millióval szemben. Görögország, az EU egyetlen balkáni állama és NATO-tagja, vezető szerepre törekedett a régióban, de komoly problémát jelentett számára, hogy a Jugoszlávia széthullása után keletkezett politikai vákuumot Törökország a délkelet-európai muszlimok támogatása révén igyekezett betölteni. Athén 1992-ben csatlakozott a régió országainak egy részét (Albánia, Bulgária, Románia) is magába foglaló Fekete-tengeri Gazdasági Együttműködéshez, de a török befolyás alatt álló szervezet görög részről nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, így Görögország maga próbálkozott regionális együttműködési fórum kialakításával. 1995 októberében a görög védelmi miniszter Albánia, Bulgária, Románia, Görögország és a volt Jugoszlávia tagállamainak részvételével regionális tanács felállítását javasolta, amelynek hatáskörét a görögök biztonságpolitikai területekre is szerették volna kiterjeszteni. A legfontosabb görög kezdeményezésnek azonban nem ez, hanem a hét balkáni ország (Albánia, Bulgária, Görögország, Makedónia, Románia, Törökország, Jugoszlávia) államfőjének 1997 novemberi krétai csúcsértekezlete bizonyult, amelynek nem voltak konkrét eredményei, de jelezte a balkáni államok közti szorosabb együttműködésben való görög érdekeltséget.

Görögország a Ciprusi Köztársasággal, annak születésétől kezdve szoros kapcsolatot tart fenn: az említett 1959–1960-as garanciaegyezmény értelmében Görögország – Nagy Britannia és Törökország mellett – a sziget függetlenségének egyik garantáló hatalma lett. Bár az egyezmény megtiltotta az enoziszt, a sziget egyesülését az anyaországgal, a görög érzelmeket jelezte, hogy a junta vezetői is erre próbáltak támaszkodni rendszerük utolsó óráiban. Athén, amely 1993-ban közös védelmi politikát alakított ki Nicosiával, nemzeti ügyként kezeli a sziget EU-csatlakozását, és azzal fenyegetőzött, hogy amennyiben Ciprus kimarad a bővítés első köréből, vétót emel a közép-kelet-európai országok csatlakozásával szemben. Az EU-tagállamoknak hosszú időn keresztül nem volt egységes álláspontja annak megítélésében, felvehető-e egy megosztott Ciprus, vagy az egyesítés előfeltétele a csatlakozásnak. Az 1999-es Helsinki Csúcs döntése értelmében Ciprus egyesítése, a politikai rendezés nem előfeltétele a sziget EU-tagságának. Bár jelenleg úgy tűnik, a döntéssel elhárult a bővítést politikai téren gátolni látszó egyik tényező, az eredmény csak a jelöltek megnevezésekor és a tagállami ratifikációk idején lesz kézzelfogható.

Törökország a görög külpolitika állandó kulcspontja, a görög–török kapcsolatokat szembenállás és együttműködés egyaránt jellemzi. Bár az ellentétek mélyen gyökereznek, a két ország konfrontációja csak az elmúlt negyedszázadban erősödött fel. Az I. világháborút és a török függetlenségi háborút lezáró, 1923-as lausanne-i béke után, 1930-ban Atatürk és Venizelosz barátsági szerződést írt alá, majd 1934-ben jugoszláv és román részvétellel létrehozták a Balkán-paktumot is, amely a nácizmus balkáni feltartóztatását célozta. A két ország egyszerre vált a NATO tagjává 1952-ben, és képes volt az együttműködésre a hidegháború éveiben, amit az 1953-ban, a NATO déli szárnyának megerősítésére Belgráddal megkötött újabb Balkán-paktum is jelzett.

A két NATO-tagállam konfliktusai a ciprusi kérdés megjelenésével váltak elkerülhetetlenné. Az 1960-ban függetlenné vált Cipruson a lakosság 82%-át alkotó görög és 18%-át alkotó török népközösség három évig élt egymás mellett, 1963-tól azonban polgárháborús állapotok uralkodtak a szigeten. 1974-ben a görög junta, megsértve a garanciaegyezményt, megkísérelte Ciprust Görögországhoz csatolni, így Törökország, a garanciaegyezményre és a török ciprióta kisebbség védelmére hivatkozva beavatkozott az események menetébe. A török csapatok elfoglalták és megszállva tartják a sziget 37%-át, ahol 1983-ban kikiáltották az ún. Észak-Ciprusi Török Köztársaságot, amelyet csupán Ankara ismert el. A szigeten élő két népközösség között 1975-ben és 1977-ben népességcserére került sor, 60 ezer török és 120 ezer görög ciprióta költözött északra, illetve délre. A szigetet kettéosztó Atilla-vonal mentén 107 fős magyar egységet is magába foglaló ENSZ békefenntartó alakulat állomásozik. Az ENSZ-határozatokon nyugvó egyesítési kísérletek kudarcot vallottak. 1998-ban az ún. Észak-Ciprusi Török Köztársaság parlamentje határozatot hozott, miszerint a további tárgyalások előfeltétele államuk elismerése. Az arab–izraeli és balkáni konfliktus miatt a Földközi-tenger keleti medencéjének stabilitásában érdekelt amerikai diplomácia erőfeszítéseinek eredményeként, 1999 végén sikerült közvetett tárgyalásra bírni a feleket, de a ciprusi török állam elismerése nélkül.

A ciprusi kérdés mellett az égei régió és a már említett nyugat-thrákiai török kisebbség helyzete is állandó konfliktus forrása. Az Égei-tenger térségében Athén, a nemzetközi jogra hivatkozva szeretné nemzeti légtérét és tengeri határait 10, illetve 12 mérföldre kiterjeszteni. Ezt azonban nyugati szövetségesei nem támogatják: egy ilyen görög lépést Törökország casus bellinek tekintene. A másik probléma, hogy Ankara az Égei-szigetek egy részét szürke zónának tartja, hovatartozásukat kétoldalú tárgyalások során, míg Athén a Hágai Nemzetközi Bíróság útján kívánja rendezni. A vitát mélyíti, hogy a kutatások szerint az égei kontinentális talapzatban jelentős mennyiségű olajkincs található. A rivalizálás 1996-ban csaknem fegyveres konfliktushoz vezetett Imia (Kardak) szigete közelében.

Az 1974-es ciprusi válságot követően a görög kormányok kiemelt figyelmet szenteltek Törökország elszigetelésére a Balkántól és vele szemben a balkáni szomszédok támogatásának megnyerésére. A helyzetet tükrözte az 1986-ban készített görög nemzetvédelmi doktrína, amely legfőbb veszélyforrásként Törökországot nevezte meg. Bár Özal és Papandreu miniszterelnökök 1988-as davosi tárgyalásai közeledést eredményeztek, az 1990 után bekövetkezett változások új helyzetet teremtettek a régióban: Jugoszlávia széthullása után Görögország kedvezőtlen geopolitikai helyzetbe került. Ezt elsősorban az okozta, hogy Ankara 1991-93 között rendezte kapcsolatait Albániával és Bulgáriával, illetve az elsők közt ismerte el a FYROM-ot. Ez nem jelentett közvetlen konfrontációt Görög- és Törökország között, mégis a bekerítettség érzését erősítette Athénban, tovább mélyítve a görög-török ellentéteket.

A két ország kapcsolatainak fontos tényezője Törökország EU-csatlakozása: Athén Németországgal karöltve – éveken át folyamatosan vétót emelt Ankara tagjelöltsége ellen. 1999 nyarán azonban az egymással baráti kapcsolatban álló külügyminiszterek, Ismail Cem és Georgosz Papandreu megállapodtak, hogy tárgyalásokat kezdenek azokban a kérdésekben, amelyekben nincs érdekellentét a két ország között. Az 1999 július végén meginduló közeledést elősegítette, hogy az augusztusi törökországi és szeptemberi görögországi földrengést követően a két ország kölcsönösen segítséget nyújtott egymásnak. Athén megszavazta az EU-segélyt és hitelt Törökországnak, egyben bejelentette, hogy nem akadályozza keleti szomszédja EU-tagjelöltségét. A görög döntést „megkönnyítette”, hogy az 1998-ban kormányt alakító Schröder német kancellár támogatta a török EU-tagságot, így Athén egyedül maradt volna annak opponálásával. Az Európai Tanács 1999 decemberi helsinki csúcsértekezlete megszavazta Ankara tagjelöltségét, ezzel elhárult az egyik akadály a kétoldalú kapcsolatok fejlődése útjából. 2000 januárjában, 38 év után először került sor görög–török külügyminiszteri találkozóra, Papandreu látogatását Cem 2000 februárjában viszonozta. Az ankarai és athéni konzultációk során kilenc egyezményt írtak alá. A közeledést jelezte, hogy a török köztársasági elnök és a miniszterelnök is törökországi látogatásra hívta meg görög partnerét.

Az 1970-es évek második felében Athén igyekezett rendezni kapcsolatait a Szovjetunióval, a felek számos gazdasági megállapodást kötöttek. A kapcsolatok fejlődését megkönnyítette a PASZOK hatalomra jutása. Az éles kritikát kiváltó külpolitika célja – a görög miniszterelnök szerint – az amerikai függőség csökkentése és az egyoldalú görög elkötelezettség megszüntetése volt. A két fél kapcsolatai zavartalanul élték túl a Szovjetunió felbomlását; Jelcin 1993-as athéni látogatása során aláírták az orosz–görög barátsági szerződést. Az orosz–görög kapcsolatok két, egymástól jól elkülöníthető színtéren zajlanak. A Balkánon Athén igényli a nukleáris potenciállal rendelkező, Törökországgal szemben hagyományosan Görögországot pártoló Oroszország támogatását (ortodox vallás), azzal együtt, hogy a görög kormány tisztában van Washington és Moszkva lehetőségei különbségével. Athén érdekelt abban, hogy az orosz energiahordozók szállítására alkalmas olaj-, illetve gázvezetékek mielőbb kiépüljenek Oroszország és Görögország között. A kapcsolatok másik elemét a 120 ezer főt kitevő oroszországi görög kisebbség jelenti, amely a Fekete-tenger térségében, a sztavropoli és krasznodári körzetben él. Athén arra törekszik, hogy a gazdasági és kulturális kötelékek fejlesztése révén a görög lakosság megőrizze identitását és összekötő kapcsot jelentsen Athén és Moszkva között.

A közép-ázsiai és kaukázusi államok nem tartoznak a görög külpolitika élvonalába, de Athén, a jelentős mennyiségű kőolajkészletek miatt figyelemmel követi e régiók eseményeit. Mérsékelt érdeklődést tanúsít az Európán kívüli országok iránt, és ez alól csupán a Mediterráneum keleti medencéje a kivétel. Athén hosszú időn keresztül arabbarát álláspontot képviselt az arab–izraeli konfliktusban, mivel kulcsfontosságú volt számára az arab olaj, illetve számított az arabok támogatására a ciprusi kérdésben, és nem hagyhatta magára az arab országokban élő görög diaszpórát sem. A hidegháború végére világossá vált, hogy az arab támogatás nélkülözhető a ciprusi kérdésben, így 1990 után jelentősen módosult Görögország álláspontja. Az ezredfordulón Athén figyelemmel követi az EU Közel-Kelettel kapcsolatos politikáját és ehhez igyekszik igazítani saját álláspontját.

Görögország az ENSZ alapító tagja. A görög ügy, a polgárháború miatt már 1948-ban a Közgyűlés napirendjén szerepelt: 1948 novemberi nyilatkozata a görög belügyekbe beavatkozás miatt elítélte az ország északi szomszédait, hozzájárulva ezzel a polgárháború végeredményéhez. Hellász 1963 óta a korábbinál is nagyobb figyelemmel követi az ENSZ tevékenységét: a ciprusi probléma megjelenése, a két népközösség közti polgárháború kirobbanása után békefenntartók érkeztek a szigetre, akiknek a szerepe különösen 1974, az Atilla-vonal kialakulása után vált nélkülözhetetlenné. A BT számos határozatot hozott a válság rendezésének céljából. Athén, jelezve a kérdés fontosságát, jelentős anyagi hozzájárulást nyújt az ENSZ Ciprusi Békefenntartó Erői számára (UNFICYP), részt vesz az ENSZ több békefenntartó műveletében (Nyugat-Szahara, Grúzia, Bosznia, Irak–Kuvait, Albánia). Athén Kulturális Olimpia megrendezéséről szóló javaslatát támogatta a NOB, így megkezdődtek a szükséges előkészületek az ENSZ egyik szakosított szerve, az UNESCO, a NOB és a görög kormány között. Görögország 1998-ban javasolta az Olimpiai Fegyverszünet ősi görög hagyományának felújítását, amelyet a Közgyűlés egyhangúlag megszavazott.

Görögország 1952-ben, Törökországgal együtt vált az Észak-Atlanti Szerződés tagjává. A NATO számára Athén tagsága a balkáni kommunista államok feltartóztatása, illetve a Franciaország és Olaszország által alkotott déli szárny megerősítése miatt volt fontos, de keleti szomszédja kedvezőbb geostratégiai fekvése miatt Athén a hidegháború idején jóval kevesebb figyelmet kapott. A görög lakosság körében népszerűtlen szervezet megítélése tovább romlott az 1967–1974 közötti katonai diktatúra alatt, illetve a ciprusi válság kiéleződése idején, amikor a szervezet nem avatkozott be az események menetébe, világossá téve, hogy érdekei e ponton nem esnek egybe a görög nemzeti érdekekkel. A görög válasz az 1974–1981 között szüneteltetett tagság volt. A nemzetbiztonsági doktrína mellett Görögország egy NATO plusz doktrínát is kialakított, amely az amerikai függőség csökkentését, a nemzeti parancsnokság alatt álló erők létszámának növelését, a légierő és haditengerészet korszerűsítését, valamint a hadiipar fejlesztése révén a külföldi fegyverszállítóktól való függőség csökkentését célozta. Athén több fontos kérdésben is érvényesíteni tudta érdekeit. Az amerikai fegyverszállítások kapcsán sikerült fenntartania a Török- és Görögország között korábban fennálló 10:7 arányt, valamint a thesszáliai Larissza városában került felállításra a NATO délkelet-európai szubregionális parancsnoksága. Görögország felismerte, hogy a NATO-n belül nem tud riválisa fölé kerekedni, így az ezredfordulón az új Európai Biztonsági és Védelmi Politika kialakítása kapcsán kísérli meg kiszorítani Törökországot az európai biztonságpolitikai rendszerből.

Görögország 1975 óta vesz részt az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet, 1994 óta Szervezet munkájában. Az 1994-es Budapesti Nyilatkozat továbbfejlesztésében a mediterrán országok közül főként a nyugatiak, Francia-, Olasz- és Spanyolország jártak az élen, és javasolták, hogy hozzanak létre egy nem hivatalos EBESZ Mediterrán Összekötő Csoportot, amelyben Görögország nem játszik jelentős szerepet. Támogatja viszont az EBESZ-missziók tevékenységét – több alkalommal jelezte, hogy kész békefenntartó csapatokat küldeni a Kaukázusba, amely mögött nyilván a nagy rivális Törökország súlyának ellentételezése áll –, és részt vállalt a Szervezet boszniai missziójában is.

Magyar–görög kapcsolatok

Magyarország és Görögország – hagyományos kereskedelmi, történelmi és kulturális alapokon nyugvó – kapcsolatai barátiak: Athén támogatja hazánk EU-csatlakozását, emellett a görög parlament az elsők közt szavazta meg Magyarország NATO-tagságát. Az első hivatalos államfői találkozóra Göncz Árpád köztársasági elnök görögországi látogatásával 1996 májusában került sor, amelyet a görög elnök, Kosztisz Sztefanopulosz 1998 áprilisában viszonzott. A rendszerváltás utáni első miniszterelnöki találkozóra 1992-ig kellett várni. Konsztantinosz Micotakisz görög miniszterelnök magyarországi látogatásakor, 1992. április 3-án aláírták alá a két ország alapszerződését. 1998 tavaszán Horn Gyula miniszterelnök tett látogatást Athénban. A két ország parlamenti elnökeinek és külügyminisztereinek találkozói hasonló gyakorisággal zajlanak. 1990 után a szakminiszterek konzultációi is rendszeresebbekké váltak.

A kétoldalú kapcsolatok fontos pillérét jelenti a magyarországi görög kisebbség, amely több hullámban érkezett hazánkba. A 17. századtól folyamatosan betelepülő görög kereskedőcsaládok – Agorasztó, Dumtsa, Haris, Lyka, Manno, Manoli, Monaszterly, Nákó, Ró'sa, Sina, Szakellarosz – kiemelkedő szerepet játszottak a pesti magyar polgárság és a város életében. A görög származású Boráros János 1790–1807 között főbíró, 1803–1807 és 1827–1829 között ügyvezető helyettes polgármester, illetve a pesti polgárőrség ezredese volt. Báró Sina György tekintélyes vagyonával járult hozzá a Lánchíd megépítéséhez. Konsztantinosz Terzisz pedig Pest polgármestere volt 1848-ban. E görög családok, a pesti szerb egyházközségből kiválva építtették 1791–1801 között a Petőfi téri ortodox templomot, amely 1949-ben Konstantinápolytól a Moszkvai Patriarchátus kánoni joghatósága alá került. A legnagyobb, 7 ezer fős görög hullám 1950-ben, a polgárháború után érkezett és Budapesten, illetve a fővárostól 50 km-re épített Görögfaluban, Európa legfiatalabb településén talált otthonra. A 263 görög településről érkező 1850 menekült faluja 1952-től a kivégzett görög kommunista, Nikosz Beloiannisz nevét vette fel. Beloiannisz lett a központja a Mihail Staikos bécsi metropolita által 1994–1996 között újjászervezett, a Konstantinápolyi Patriarchátushoz tartozó Magyarországi Orthodox Exarchátusnak is. 1986-ban nyílt meg Miskolcon a Magyar Ortodox Egyházi Múzeum, amelynek anyagát kilenc magyarországi ortodox templomból – Budapest, Eger, Gyöngyös, Karcag, Kecskemét, Miskolc, Nyíregyháza, Szentes, Üröm – gyűjtötték össze. Az 1998-as választásokat követően a Magyarországon élő 4-4500 görög 19 önkormányzatot alakított. A budapesti önkormányzat negyedévenként kétnyelvű információs folyóiratot jelentet meg Enimerotiki Deltio címmel, amely tájékoztatást nyújt a görögség életét érintő eseményekről.

Magyar–görög gazdasági kapcsolatok

A Görögországba irányuló magyar export rendszerint meghaladja a görög importot. A kétoldalú forgalom 1979–1980-ban és 1996–1998-ban egyaránt megközelítette a 140 millió dollárt. A legmagasabb magyar aktívumot 1989 (64,5 millió dollár), a legalacsonyabbat 1994 (1,8 millió dollár) hozta. 1998-ban Görögország a magyar exportban a 29., az importban a 40. helyet foglalta el, míg Magyarország a görög exportban a 34., az importban a 35. helyen végzett. A magyar–görög kétoldalú kereskedelmi kapcsolatokról, az EU többi tagállamával való kapcsolatainkhoz viszonyítva elmondható, hogy Görögország nem tartozik az élmezőnybe. A Görögországgal azonos nagyságrendűnek tekinthető országokkal – Portugália, Finnország, Írország, Dánia – a magyar kereskedelmi forgalom 200–400 millió dollár körül mozog, így Athén csupán Luxemburgot előzi meg az EU-tagállamok Magyarországgal folytatott kereskedelmi kapcsolatainak listáján.

Export szempontjából 1979 bizonyult a legkiemelkedőbb évnek (94,4 millió dollár), míg a görög fél vélhetően 1998-at tartja legsikeresebb esztendőnek (55 millió dollár). Az 1976–1979 közötti gyors növekedés (33 millióról 94,4 millió dollárra) a nyolcvanas évek közepére 40 millió dollárra zsugorodott, majd folyamatosan ismét növekedni kezdett, 1989–1990-re meghaladta a 82 millió dollárt. A magyar gazdaság szerkezetének átalakítása és a délszláv háború azonban rányomta bélyegét exportunkra, az 1990-es évek első fele meglehetősen hullámzó volt. Az 1994-es mélypont elérését követően a magyar export új erőre kapva az évtized második felében meghaladta a 80 millió dollárt (1996 – 83 millió, 1997 – 81 millió). Az ezredfordulón a magyar export jelentős részét a vas- és acéláruk, papíripari termékek, fa- és vegyi áru, videomagnók, varrócérna, valamint élőállat (marha, juh) teszi ki.

A görög behozatal 1976–1980 között folyamatosan emelkedett és 18 millió dollárról 52,5 millióra nőtt, a nyolcvanas évek azonban hullámzó eredményeket mutattak: a forgalom 1985-re ismét 18 millió dollárra csökkent! Változás a kilencvenes évek elején köszöntött be: az 1992-es 31,2 millió dolláros görög import évről évre emelkedve 1998-ra elérte az addig mért legjobb, 55 millió dolláros eredményt. A görög importot főként élelmiszer-, papír- és textilipari termékek, paradicsom- és gyümölcssűrítmények, citrusfélék és dohány alkotják, de a kilencvenes évek közepén hűtővitrinek, telefonkábelek és vonalsokszorozó berendezések is megjelentek a magyar piacon. 

A Görögországból érkező befektetések összértéke 50–70 millió dollár. A legnagyobb görög befektető a Zeritisz-csoport, amely a Piszkei és Szentendrei Papírgyárak megvásárlása és fejlesztése révén mintegy 40 millió dollárt ruházott be. Jelentős befektetés a Papoutsanis 5 millió dollár értékű folyékonyszappan-gyártó és az Olympos Top 3–4 millió dollárra becsült gyümölcslégyártó üzeme. 1998-ban jelent meg hazánkban az alumínium-nyílászáró festő üzemet felépítő Alumil SA, illetve a csomagolóanyag és csomagológépek gyártásával foglalkozó M. I. Maillis SA Packaging.

Kiemelkedő jelentőségű az idegenforgalom: évente 200–250 ezer magyar turista keresi fel Görögországot, míg a hazánkba érkező görög turisták száma meghaladja a 100 ezer főt. Rendszeres charterjáratok repülnek Krétára, Korfura, Rhodoszra, emellett a MALÉV hetente több járatot üzemeltet a Budapest–Athén és a Budapest–Thesszaloniki vonalon. A charterjáratok jelentőségét mutatja, hogy a magyar turisták – akik számára Görögország az első számú célországgá vált –, mintegy fele ezt az utazási módot választja. A budapesti Utazáskiállítás díszvendége 1998-ban Görögország volt. 1997 őszén Athénban megalakult a Görög–Magyar Üzleti Tanács; magyar tagozatának budapesti megnyitását, görög üzletemberek részvételével 1998 februárjában tartották. A Tanács elnöke Bartha Ferenc, a Trigránit Rt. vezérigazgatója. A Magyar Köztársaságot Thesszalonikiben tiszteletbeli főkonzul, Krétán és Pireuszban tiszteletbeli konzul képviseli. Testvérvárosi kapcsolat működik Beloiannisz–Ajosz Dimitriosz, Budaörs–Pirgosz Iliász, Fehérgyarmat–Szkidra, Pécs–Joánina, Tiszakécske–Sztavrosz települések között.

A magyar–görög kapcsolatok a 21. század folyamán politikai és gazdasági téren tovább fognak fejlődni. A két ország azonos katonai–politikai szövetséghez, a NATO-hoz tartozik, kül- és biztonságpolitikai érdekeink számos ponton egybeesnek. Közös érdekünk a délkelet-európai térség stabilitása, gazdasági talpra állítása, az országainkat fenyegető kihívások (kábítószer-csempészet, illegális migráció, szervezett bűnözés) elleni együttes fellépés. Országaink területe és népessége azonos kategóriába esik, így az Európai Unióhoz való magyar csatlakozást követően ugyanazon országok csoportjába kerülünk, és ez a tény kapcsolataink további fejlesztését, együttműködésünk összehangolását igényli.

Pintér Attila [Változó Világ 45.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010