Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

 A mítoszok (görögül müthosz: mese, elbeszélés) olyan elbeszélések, amelyeknek képei (istenek, héroszok, események) a különféle természeti és társadalmi erők, jelenségek általánosítására és magyarázatára szolgálnak. A mitológia pedig az istenekről, általában isteni származású, fantasztikus képességekkel rendelkező hősökről szóló történetek összessége, a mítoszokkal foglalkozó tudomány, amely eredetüket, kialakulásukat, valóságos elemeiket, jelentésváltozásaikat kutatja.

Az ókori Görögország, Hellász területére indoeurópai népekhez tartozó törzsek nyomultak be, az i.e. 2. évezred első felében, azok az akhájok, akik a később élt görögök közvetlen őseivé váltak. Az ezen a területen élő korábbi, földművelő lakosságot-az ő elnevezésük szerint pelaszgokat-meghódították és magukba olvasztották. Tehát a benyomuló, nomád állattenyésztő akhájok és a földművelő pelaszgok egyesüléséből alakult ki a görög nép, és e két nép vallási képzeteinek és elképzeléseinek egybeolvadásából keletkezett a görög vallásnak az a legrégebbi rétege, amelynek köréből emelkedett ki a görög mitológia.

A mítoszok ősalakjai az emberi tudatfejlődés alacsony, kezdetleges fokán jöttek létre. Az isteneket és istennőket az emberek képzelete azokban a régi korokban teremtette meg, amikor a még hiányos tudásuk és primitív eszközeik mellett a természet ismeretlen erőivel szemben kiszolgáltatva érezték magukat. Legelőször a természeti hatalmakat személyesítették meg legkülönfélébb, fantasztikus módon, majd az ezek mellett működni kezdő társadalmi erőket, amelyek ugyanolyan megmagyarázhatatlanok, és félelmetesek voltak számukra. Öntudatuk fejlődésének fokozatosságára vall az is, hogy az istenek állat alakban történő (thériomorf) elképzelése megelőzte az emberi isteneket. A görög mitológia volt az, amelyik a lehető leggyorsabban lépett túl a thériomorfizmuson.

Isteneiket saját képükre teremtették meg, amely azelőtt senkinek sem jutott eszébe. A görögség előtti világ olyan isteneket imádott, amelyeknek semmi közük nem volt a valósághoz, semmilyen élőlényre nem hasonlítottak. Állatfejű és embertestű, vagy különböző állatokból összekreált lényeket tiszteltek, amelyekből ridegség, kegyetlenség és hajthatatlanság áradt. A görög mitológiát plasztikus antropomorfizmusa (emberalakúsága) tette alkalmassá az emberi mondanivaló kifejezésére.  Az antropomorf istenek thériomorf eredetére utaló csökevények (mint pl.: Héra „tehénszeme”, Athéné „bagolyszeme”, vagy Zeusz és Poszeidón bika és ló alakjában való elképzelése) nem zavarták a költőket abban, hogy az isteni cselekményben valódi emberi szenvedélyeket, igazi emberi lehetőségeket mutassanak be, isteni szereplőiken keresztül. A sok állati jelző és állati alak kísérőként, vagy szent állatként származott át az istenek emberalakú világába.

A mitológia szárnyakat adott az emberi öntudatnak, a tündöklő isteneket az emberi önértékelés magas fokán teremtették meg, így a görög istenek nem nehezkedtek rémisztően az emberekre, a mitológia nem az irracionalitás világa volt. Szörnyalakok a mítoszokban kivételesen szerepelnek, az istenek ellenfeleiként, akiket azok legyőznek, akikkel szemben mindig alulmaradnak ezzel is a valóságos, emberi világ felsőbbségének elvét juttatva diadalra.

A görög istenek életörömmel teli játékossága olümposzi derübe vonja a világot, de anélkül, hogy romantikus, érzelmes módon elrejtené az emberi lét fájdalmas valóságait. A mítoszok kialakulása a görög műveltség fejlődésében már évszázadokkal Homérosz és Hésziodosz előtt elkezdődött, sőt valószínűleg elég magas fokot ért el. Azonban mégis Homéroszé és Hésziodoszé az érdem, hogy vátozatainak végtelen lehetőségeiben felismerték a mítoszok jelentőségét és nagyfokú művészi tudatossággal használták ki lehetőségeit és alkották meg költői alkotásaikat, amelyek fő forrásai lettek a görög mitológiának, s amelyek a mítoszok újabb és újabb lehetőségeinek kibontakozására ösztönözték az utánuk működő költők egész sorát. Nekik tulajdonítható a régebbi kor ingatag istenfogalmainak határozott típusokká való formálása, amelynek főbb vonásai egyöntetűséget mutatnak, de a részletek terén a nagyfokú változatosság uralkodik, mert a görögök sohasem ragaszkodtak egységes vallásos rendszerhez, sem pedig a megállapított, kötött hitbeli dogmákhoz.

Isteneik eredetileg a természeti erők megszemélyesítői voltak, akik működését a természeti határok szabták meg, de ez az eredeti kapcsolatuk a természet jelenségeivel lassanként háttérbe szorult és mindinkább az a nézet kezdett előtérbe kerülni, hogy az istenek természeti határaikon túl is egyéniségekként tartják fenn uralmukat. A mitológia fő szereplői ezek az istenek és istennők lettek, akiket imával és dús áldozatokkal igyekeztek maguk mellé állítani, ügyüknek megnyerni az emberek.

Az istenek lakóhelyének a Görögország legészakibb részén, Thesszália és Makedónia határán magasodó, 2918m magas Olümposz hegyet tekintették, amely egyben Hellász legmagasabb hegye is. A 35km hosszú és kb. ugyanilyen széles hegység lenyűgözően fenséges látványt nyújt; a számos csúcsra töredezett, havas gerincű hegy legmagasabb részeit örökösen felhők koszorúzzák. Itt az Olümposz legtetején van az istenek örök székhelye. Bejárata a nagy felhőkapu. Az Olümposz zavartalan békéjét szél, eső, vagy hó sose háborítja, felhőtlen, kéklő égbolt borul föléje és fehér „éterikus” ragyogás vonja be. Az Olümposzon az istenek aranyból, ezüstből, bronzból, márványból, elefántcsontból és drágakövekből épített ragyogó palotáikban élnek.

Az olümposzi főistenek határozott profilú, jól körvonalazott istenegyéniségekké váltak, mindegyikük tevékenységének, hatásának megvan a saját köre. A főistenek az isteni lények mérhetetlen tömegéből szükségszerűen kiemelkedett néhány isten, amelyek a leghatalmasabbak, legegyetemesebbek, a kultusz középpontjában állók. Számukat tizenkettőben határozták meg: Zeusz, Héra, Poszeidón, Démétér, Apollón, Artemisz, Athéné, Héphaisztosz, Aphrodité, Hermész, Hesztia és Arész. Zeusz, palotájának hatalmas megaronjába hívja össze tanácskozni az isteneket és ez egyben gondtalan lakomáik állandó színhelye is. Zeusz ezeken a gyűléseken a megaron (trónterem) végében felállított aranytrónján ül, mellette asszonya, Héra. Körülöttük foglalnak helyet a többi főistenek, azok körül pedig kisebb istenek csoportosulnak, mint kíséretük: Hébé, Írisz, Niké, Ganümédész, a Hórák, a Múzsák, a Khariszok, Eileithüia, Erósz, Tükhé, Aszklépiosz, Hügieia, Rheia, Deimosz, Phobosz, a Moirák, Bié, Kratosz, Zélosz, ezenkívül Zeusz volt feleségei, vagy kedvesei, így: Themisz, Dióné, Mnémoszüné, Létó és a Thüóné néven istennővé tett halandó kedvese, Szemelé, valamint Zeusz két, halandó anyától született fia Dionüszosz és Héraklész.

Rajtuk kívül az istenek a földet, a vizet, és az Alvilágot is benépesítik. A vízi istenek: a tenger királya Poszeidón, aki az Olümposzon is otthon érezte magát, felesége Amphitrité, ezenkívül Tritón, Ókeánosz, Téthüsz, az Ókeániszok, Néreusz, a Néreiszek, Próteusz, Phorküsz, Kétó, Thaumasz, Glaukosz, Pontosz, Leukothea, Palaimón, a Szirének, Thoósza, Szkülla és Kharübdisz.

A földet lakók közül a legfontosabbak: Gaia, az olümposzi Démétér, Pán, Priaposz, a Nimfák, a Szatüroszok, a Szilénoszok és Iaszión. Az Alvilág istenei: királya Hádész, felesége Perszephóné, ezenkívül Hekaté, az Erinnüszek, Nüx, Thanatosz, Hüpnosz, Tartarosz, Erebosz, Sztüx, Akherón, Kharón és Gérasz.

Ezen kívül megkülönböztetjük még az előző csoportokba feltétel nélkül nem besorolható, az ég egyes jelenségeit megszemélyesítő isteneket, ezek: Héliosz, Szeléné, Éósz, Hémera, Phoszphórosz, valamint a szélistenek: Boreász, Notosz, Zephürosz, Eurosz, Aiolosz és a Hárpiák.

Az istenek emberfeletti lények, de plasztikus emberi testük van. Hatalmukban áll az egész világ és az emberiség, de ennek a mérhetetlen hatalomnak tudatában is bizonyos-mintegy önként vállalt-erkölcsi normákhoz tartják magukat, felsőbbségükkel vissza nem élve. Tőlük ered ugyan minden jó és rossz, de ennek ellenére nincsenek közöttük a rossznak vagy a jónak külön képviselői, nem létezik abszolút gonosz, vagy szent isten. Minden emberi tulajdonság a végtelen tökéletesség fokán van meg bennünk. Ők is társadalmat képeznek, amelynek élén Zeusz áll, s amelyben van hierarchia, család és rivalizálás. Őket is vágyak és törekvések hevítik, ők is veszekednek és szeretkeznek, házasságot kötnek és elválnak, összevesznek és kibékülnek, féltékenyek egymásra, vagy kihasználják társaik gyengéit, szomorkodnak és örülnek, kijátszák és megcsalják egymást. Nekik is szükségük van ételre, italra és álomra. Táplálékuk az ambrószia, italuk a nektár, amelyek halhatatlanságuk és örök fiatalságuk forrásai. Ereikben a vérnél tökéletesebb ikhór folyik.

Halhatatlanok, de ennek ellenére nem voltak mindig a világ létezése óta, nem öröktől fogva léteztek, hanem a világhoz hasonlóan és a mindenséggel együtt keletkeztek. A görögök által elképzelt szép, rendezett és félelmetes világ fejlődése a khaosztól a koszmoszig ívelt. Ennek fontos részei: a kozmogónia („a világ keletkezése”), a theogónia („az istenek születése”), valamint az istenek harca a hatalomért (theomakhia) és az ember alkotása. Zeusz nemzedéktársainak és utódainak világa, akik az Olümposzon élve uralkodnak, már az istenek harmadik nemzedéke.

A mindent megelőző Khaosz után az első főisten Uranosz volt, akit anyja Gaia önmagától szült, s akivel házasságra lépve a Titánokat nemzette. Uranosz uralmát legfiatalabb fia Kronosz buktatta meg, aki ezután önmagát nyilvánította a mindenség urának. Nővérét Rheiát vette feleségül, aki hat gyermekkel ajándékozta meg urát, három lánnyal, akik: Hesztia, Démétér, és Héra voltak, valamint három fiúval, ezek: Hádész, Poszeidón és Zeusz. Zeusz fellázadt Kronosz ellen és testvérei támogatásával, az atyját támogató Titánokkal együtt legyőzte. A három fivér megosztotta a világ uralmát, Hádész az Alvilágot, Poszeidón a tengert, Zeusz pedig az eget kapta, s minthogy ő volt a legbölcsebb és leghatalmasabb, ő lett a legfőbb isten, akinek felsőbbségét az összes istenek elismerték, teljesítették akaratát és társai lettek a mindenség kormányzásában.

De nem csak Kronoszt és a Titánokat kellett legyőznie Zeusznak, hanem a Gaia által támasztott újabb és újabb ellenfeleket is. Az olümposzi istenek könyörtelenül leszámoltak mindenkivel, aki birodalmuk harmóniáját fenyegette. Az olümposziak győztek a gigantomakhiában („a gigászok harcában”), mikor a világrend követelményeit vállaló Héraklész, Zeusz halandó anyától született fia melléjük állt. Gaia legszörnyűbb gyermekét Tüphónt, a kígyólábú, szárnyas, tűzokádó szörnyet is legyőzte végül Zeusz és ezután már semmi sem rendíthette meg uralmát.

Az istenek nem éltek teljes elszigeteltségben az emberek világától. Nem csak a magasból uralkodtak, hanem megjelentek az emberek előtt kritikus pillanatokban, beleavatkoztak harcaikba és testileg érintkeztek emberi asszonyokkal és férfiakkal. „Plasztikus alakjukban ugyan csak kiválasztottak előtt jelennek meg, de jelenlétüket mások is átélik, s a megkezdett emberi cselekvés váratlan sikere egy szó, vagy egy lépés meglepő helyénvalósága, döbbent borzongás, néha valami különös jó illat bizonyítja közelségüket. Az istenek láthatatlanul mindig eljönnek, ha áldozatot mutatnak be az emberek, hogy részesüljenek az áldozati lakomából. Meghitt közelségük élménye a theoxenia („isten-vendégség”)."

A költői képzelet hatáskörébe került mitológia kiapadhatatlan kútfője lett a görög költészet és művészet világának, amik minden későbbi kor költészetének és művészetének alapjai lettek, s amelyek felejthetetlenül örökítették meg az emberiség költői képzeletének leggyönyörűbb alkotásait a görög mítoszokat, bennük a valaha élt legvonzóbb isteneket és istennőket, s azok kalandjait.

 Vida Gábor [Változó Világ 44.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010