Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A MARXIZMUS MA III.

 

RP: A szocialista átalakulásról szóló újabb írásaiban Ön bevezet egy fontos megkülönböztetést "tőke" és "tőkés" között. Megvilágítaná ezt a különbségtételt és hogy mi a jelentősége a szocialista küzdelem számára? Mészáros: Ez a megkülönböztetés valójában magára Marxra vezethető vissza. Számtalan alkalommal rámutattam, hogy fő művének címében Marx nem használta a "tőkés" szót, hanem csak azt, hogy "tőke". Azt is hangsúlyoztam, hogy az első kötet alcímét Engels ellenőrzése mellett fordították rosszul, úgy, hogy "a tőkés termelési folyamat", holott az valójában "a tőke termelési folyamata", aminek radikálisan más a jelentése. Ami itt kockán forog, az természetesen a szocialista átalakulás célja, tétje, a tőke hatalmának legyőzése. A kapitalizmus viszonylag könnyű célpont ebben a vállalkozásban, mert azt egy bizonyos értelemben el lehet törölni forradalmi fölkelés és a politika szintjén történő intervenció, a tőkések kisajátítása révén. Ezzel véget vetünk a kapitalizmusnak, de amikor ezt tesszük, még nem is érintettük a tőke hatalmát. A tőke nem függ a kapitalizmus hatalmától, s ez abban az értelemben is fontos, hogy a tőke évezredekkel megelőzi a kapitalizmust. A tőke túl is élheti a kapitalizmust, remélhetőleg nem évezredekkel, de ha a kapitalizmust egy korlátozott térségben döntjük meg, a tőke uralma folytatódik, még akkor is, ha ez egy hibrid formában történik. A Szovjetunió nem volt tőkésállam, még államkapitalista sem. A szovjet rendszert azonban nagyon nagy mértékben uralta a tőke hatalma: a munkamegosztás érintetlen maradt, a tőke hierarchikus utasítási struktúrája megmaradt. A tőke egy utasítási rendszer, amelynek a működési módja fölhalmozás-orientált, s a fölhalmozást számos különböző módon lehet biztosítani. A Szovjetunióban a többletmunkát politikai úton vonták ki, s ez az, ami válsághoz vezetett a közelmúlt években. A többletmunka politikailag szabályozott kivonása különböző okokból tarthatatlanná vált. A munkaerő politikai ellenőrzése nem az, amit a munkafolyamat ideális vagy optimális ellenőrzési módjának tekinthetünk. Nyugaton, a kapitalizmusban a többletmunka és az értéktöbblet gazdaságilag szabályozott kivonása történik. A szovjet rendszerben ezt a termelékenység szempontjából nagyon alkalmatlan módon végezték, mert ott a munka negatív cselekvések, ellenszegülés, szabotázs, mellékesek stb. formájában pokolian sokat megőrzött a hatalmából. Így még csak álmodni sem lehetett a termelékenység olyan fokának az eléréséről, ami máshol lehetséges, s ez Sztalin és utódai alatt aláásta ennek a rendszernek, a politikailag kényszerített fölhalmozásnak a létalapját. Ennek a fölhalmozási része megrekedt, s ez az, amiért az egész rendszernek össze kellett omlania. Olaszországban 1982 tavaszán publikáltam egy hosszú tanulmányt, amelyben határozottan azt állítottam, hogy miközben a régi USA-politika, a kapitalizmus katonai-politikai visszaszorítása valószínűleg nem volt sikeres, addig az, ami Kelet-Európában történt, valószínűleg a kapitalizmus restaurációjához vezet. Ugyanabból az okból úgy találtam, hogy a piaci szocializmus eszméje fogalmilag ellentmondásos, ugyanis vágyfogalom, amelyik egyesíteni akarja a két különböző modalitást: a többletmunka gazdasági kivonását a politikailag szabályozott kivonással. Ez volt az, amiért ez soha nem is indult be valóságosan. Döntő fontosságú az, hogy fölismerjük: a tőke egy anyagcsere-rendszer, az ellenőrzés társadalmi-gazdasági anyagcsere-rendszere. Megdönthetjük a kapitalizmust, de a gyárrendszer megmarad, a munkamegosztás megmarad, semmi sem változik a társadalom anyagcsere-funkcióiban. Előbb vagy utóbb szükségesnek fogjuk találni azt, hogy megteremtsük a személyi ellenőrzés formáit, s ezzel életre kel a bürokrácia. A bürokrácia az utasítási struktúra funkciója a megváltozott körülmények között, ahol a privát tőkés hiányában meg kell találnunk a megfelelőjét az ellenőrzés funkciójának ellátására. Úgy vélem, hogy ez egy nagyon fontos következtetés, mert a bürokrácia fogalmát nagyon gyakran egyfajta mitikus értelmezési keretként mutatják föl, holott valójában nem magyaráz meg semmit. A bürokrácia maga szorul magyarázatra, honnan ered, hogyan keletkezik. Amennyiben a deus ex machina egy fajtájaként használjuk, hogy mindent megmagyarázzunk a bürokrácia terminusainak segítségével, akkor, ha megszabadulunk a bürokráciától, úgy minden rendben lesz. De nem szabadulunk meg a bürokráciától, hacsak meg nem támadjuk a gazdasági-társadalmi alapokat és ki nem találjuk a társadalmi anyagcsere-folyamat szabályozásának alternatív módját. S mindezt úgy, hogy először megnyirbáljuk, majd a végén természetesen teljesen megszüntetjük a tőke hatalmát. A tőke ellenőrző hatalom. Nem lehet éppen csak játszadozni vele, nem lehet ellenőrizni, csak megszüntetni, ha átalakítjuk a társadalom anyagcsere-viszonylatainak teljes komplexumát. Vagy megszüntetjük, vagy az ellenőriz minket, nincs középút. Ezért elképzelhetetlen az, hogy a piaci szocializmus eszméje működőképes legyen. Nincs társadalmi termelési rendszer, amelyik ösztönzők nélkül működhet, s kik azok az emberek, akikre ezek az ösztönzők hatnak? Nem absztrakt kollektív entitások, hanem egyének. Ha az emberek egyénileg nem érdekeltek, nincsenek belevéve a termelési folyamatba, a társadalmi anyagcsere-folyamat szabályozásába, akkor előbb vagy utóbb negatív, vagy éppen cselekvően ellenséges attitűdöt öltenek az egésszel szemben. RP: Erkölcsi vagy anyagi ösztönzőkről beszélünk? Mészáros: Mindkettőről beszélhetünk. Az erkölcsi és az anyagi ösztönzők közötti ellentét gyakran nagyon retorikus - absztrakt és retorikus. Ha a társadalmi folyamatokba való beavatkozás és a bennük való részvétel eredménye jobb termelés és emelkedő termelékenység, beleértve az egyének képességeinek aktivizálását is, akkor ez anyagi ösztönzővé válik. Viszont amennyiben ők ellenőrzik saját életfolyamataikat, ez erkölcsi ösztönző is, így a kettő kéz a kézben jár. Az anyagi és az erkölcsi ösztönzőknek együtt kell járniuk. Ez a társadalmi-gazdasági rendszer folyamatai ellenőrzésének a kérdése, amelyben az emberek elnyomott képességeinek az aktivizálódása is egy ösztönző. Társadalmunkban az anyagi ösztönzők, ahogy adják, mindig megosztják az embereket, szembeállítják egyiket a másikkal. Ezt láthatjuk mindenütt, minden hivatásban, a közoktatásban, az egyetemen, minden életpályán: az ösztönzők arra a föltevésre alapozva működnek, hogy az embereket szembeállíthatjuk egymással abból a célból, hogy jobban ellenőrizhessük őket. Ez az egész folyamat. Ha most megfordítjuk ezt a viszonyt, és azt mondjuk, hogy az emberek ellenőrzik azt, amiben benne vannak, akkor a megosztás nem működik tovább, mert nem kiszolgáltatott alanyai ennek a fajta rendszernek. Az anyagi és az erkölcsi ösztönzők jellegükben egyenlősítők is lehetnek. Ez a szovjet típusú fejlődés tragédiája. Amikor ezzel összefüggésben beszélnek a szocializmus összeomlásáról, az a tények groteszk elferdítése. A szocializmus ugyanis még el sem kezdődött. Még az első lépéseket sem tettük meg a szocialista átalakulás irányába, amelyiknek a célja csak a tőke hatalmának, a munka társadalmi megosztásának és az államhatalomnak a legyőzése lehet, mely utóbbi az emberi élet felülről való szabályozásának közös struktúrája.   Mikiegér-szocializmus RP: Ön a tőke hatalmának kihívásáról beszél, s én szeretném, ha Ön egy kicsivel többet mondana a gyakorlati következményekről, a "tőke" és "tőkés" között Ön által alkalmazott megkülönböztetés következményeiről a szocialista küzdelem számára. Mészáros: Mindenekelőtt a stratégia az, amelyet előre kell látnunk, s amelyet ki kell betűznünk ezekben a terminusokban. A szocialisták nem kokettálhatnak azzal az illúzióval, hogy semmi mást nem kell tenniük, mint megszüntetni a magántőkés rendszert, mert a valódi probléma megmarad. Valójában mély történelmi válságban vagyunk. A tőkének az egész földgolyóra kiterjedő expanziós folyamata többé-kevésbé befejeződött. Aminek az elmúlt pár évtizedben tanúi vagyunk, az a tőke strukturális válsága. Mindig fönntartottam, hogy nagy különbség van a mi korunk és Marx korszaka között, amelyben ő válságról beszélt egy olyan válság terminusaiban, amelyik hatalmas viharok formájában sült ki. Most nem kell viharok formájában kisülnie. Ami korunk válságát jellemzi, az a változó intenzitású csapadék, amelyik egy folyamatos pangás felé irányul. Újabban kettős alapú visszaesésről kezdünk beszélni, hamarosan hármas alapú visszaesésről fogunk beszélni, lehet, hogy egy napon még ötszörös alapú visszaesésről is. Amit én állítok, az az, hogy ez az irányvétel egy folyamatos pangás felé, amelyben egyik visszaesés követi a másikat, nem olyan állapot, amelyet vég nélkül fönn lehet tartani, mert a végén ez újra aktivizálja a tőke belső robbanó ellentmondásait, s abszolút korlátok is vannak, amelyeket e tekintetben figyelembe kell venni. Emlékeztetnék rá, hogy én a tőke strukturális válságáról beszéltem, amelyik sokkal komolyabb probléma, mint a kapitalizmus válsága. A kapitalizmus válságából ugyanis tudunk kiutat. Elvben ilyen a gazdaság állami szabályozása, s némely tekintetben a nyugati tőkés rendszer külső horizontján számba vehetjük ennek a lehetőségét. Az államkapitalizmus akkor jöhet létre, amikor a nyugati tőkés rendszer a legmélyebb válságban van, de újra hangsúlyoznám, hogy ez hosszú távon fönn nem tartható megoldás. Újra aktivizálódnak ugyanis ugyanazok az ellentmondások, ti. a többletmunka politikai és gazdasági kivonása közötti ellentmondás. Nem kitalált jövőbeli eseményekről beszélek. Gondoljunk csak a fasizmusra, gondoljunk a náci rendszerre, amelyik megkísérelte a rendszernek ezt a fajta korporatív állami szabályozását abból a célból, hogy a német kapitalizmus a történelem egy adott korszakában kijusson a válságból. Amiket tehát itt figyelembe kell vennünk, azok a tőke belső ellentmondásai ideiglenes háttérbe-szorításának mindazon módjai, amelyeket fölhasználnak. A világ, mint egész, nagyon bizonytalan. Az emberiség túlnyomó többsége a legförtelmesebb körülmények között él. Mert mi is történt ezeknek a területeknek a modernizációjával? Az a mód, ahogyan ezeket a területeket és a rajtuk élő népességet kezelik, teljesen elvette az egész dolog hitelét. A rablás és a kiaknázás olyan formákat ölt, amelyek az esztelen visszautasítását jelentik bármiféle megfontolásnak, beleértve még az emberiség fönnmaradását is. Mára olyan helyzet jött létre, amelyikben senki sem hisz többé az úgynevezett "Harmadik Világ" modernizációjában. S ez az oka annak, hogy ez a folyamatos pangás hosszú távon tarthatatlan helyzetet jelent, s ezért kell valószínűnek tartanunk egy társadalmi átalakulást. Ez azonban nem lehetséges a tőke újraélesztése révén. Csak azon az alapon lehet végrehajtani, ha radikálisan elszakadunk ettől a romboló, esztelen, fölhalmozás-orientált ellenőrzés-logikától. Ez a félelmetes válság, amelyikről beszélek, nemcsak a kommunista pártoknak, a Harmadik Internacionálé pártjainak a lényegében vett elhalásával járt együtt, hanem a Második Internacionálé pártjainak az elhalásával is. Közel száz év óta mindazok, akik az evolúciós szocializmus és a reform értékeiben hisznek, a társadalom olyan átalakításáról beszélnek, amelyik az emberiség szocialista viszonyai felé vezet. Ez tökéletesen kiveszett még a programjaik és a távlataik megfogalmazásaiból is. Mostanában azt látjuk, hogy a Második Internacionálé szocialista pártjai és különböző szövetségeseik egészen megsemmisítő kudarcokat és vereségeket szenvednek el minden egyes országban: Franciaországban, Olaszországban, Németországban, Belgiumban és a skandináv országokban. S most legújabban Angliában is: a Munkáspárt sorozatban negyedik veresége. Egészen ideillik, hogy ez a sorozatos vereség mindezekben az országokban egybeesett az Euro-Disneyland ünnepélyes megnyitásával. Az ugyanis, amit ezek a pártok ebben a korszakban a válságra válaszul elfogadtak, az valamiféle Mikiegér-szocializmus, s ez a Mikiegér-szocializmus tökéletesen képtelen rá, hogy beleavatkozzék a társadalmi folyamatokba. Ez az, amiért nem véletlen, hogy ezek a pártok magukévá tették azt a bölcsességet, amely szerint a tőke helyettesíthetetlen rendszer. A Munkáspárt vezetője egyszer úgy nyilatkozott, hogy a szocialisták célja a kapitalizmus jobb menedzselése. Az effajta fölháborító értelmetlenség önmagában ellentmondás. Fogalmi ellentmondás, mert csak rendkívüli önhittséggel gondolhatjuk azt, hogy a tőkés rendszer jobban működnék munkáspárti kormányzattal. A problémák megmaradnának, egyre komolyabbakká válnának, s a politikai rendszer képtelen lenne reagálni, mert a politikai rendszer a tőke egyre szorosabb korlátai között működik. A tőke mint olyan semmivel sem enged több mozgásteret a manőverezéshez. A politikai mozgalmak és a parlamenti erők manőverezési tere összehasonlíthatatlanul nagyobb volt a tizenkilencedik században és a huszadik század első harmadában. Nagy-Britannia már Európa része és semmiféle módunk nincs rá, hogy ezt a folyamatot visszafordíthassuk. Legalábbis abban az értelemben nincs, hogy a kis Anglia képes lenne egyedül megoldani ezeket a problémákat. Ez azonban közvetlenül is fölveti azt a kérdést, hogy miként viszonyuljunk a világ többi részéhez, ahhoz, ami a Keleten, a Szovjetunióban történik. A horizonton egy új, alapvető fontosságú probléma van fölkelőben. Mostanában olvastam, hogy Oroszországnak ahhoz a 25 milliárd dollárhoz még, amellyel Nyugatról származó ígéretek formájában rendelkezik, egyedül ebben az évben további 20 milliárd dollárra lesz szüksége. Hol fogjuk megtalálni azokat a milliárdokat, amelyekre Oroszországnak szüksége van ehhez a folyamathoz, amikor maga az amerikai adósság is egészen csillagászati? Ennek a világnak a problémái már annyira egymásba fonódnak, annyira összekapcsolódnak egymással, hogy nem is gondolhatunk ezeknek a részleges megoldására. Alapvető strukturális változtatásokra van szükség. Az expanzió két és fél évtizedét a második világháború után mélyülő gyöngélkedés követte, a korábban dédelgetett stratégiák összeomlása, a keynesianizmus vége, a monetarizmus megjelenése stb., s mindezek nem vezettek sehová. Amikor olyan önelégült emberek, mint John Major, azt mondják, hogy a szocializmus halott és a kapitalizmus működik, akkor meg kell kérdeznünk, hogy kinek a számára és meddig működik a kapitalizmus. Mostanában olvastam, hogy a Merrill Lynch igazgatói mennyit kapnak éves díjazásként. Az egyikük 16,5 milliót, egy másik 14 milliót, s a többi tíz vagy tizenöt közülük 5,5 millió dollárt. Az ő számukra nagyon jól működik, de hogyan működik azoknak az afrikaiaknak a számára, akiket naponta láthatunk a televíziónk képernyőjén? Vagy Latin-Amerika hatalmas térségeiben, vagy Indiában, vagy Pakisztánban, vagy Bangladesban? Folytathatnám azoknak az országoknak a sorolását, ahol embermilliárdokról beszélhetünk, akik alig képesek életben maradni.   Chris Arthur, ford. Keresztes György [Radical Philosophy, 1992./62.]

Vissza  

Beszélgetések az Új Kertben :: Poesis :: Emberhit :: Változó Világ Mozgalom

Nyitó oldal :: Olvasószolgálat :: Pályázatok :: Impresszum