| | |
Bevezetés
Az
erotika problémáját bárhol is ragadjuk meg tetszésünk szerint, mégis
mindig megmarad bennünk az az érzés, hogy túlságosan egyoldalúan jártunk
el. De legfőképpen akkor van ez így, ha a logika eszközeivel próbálkoztunk,
vagyis külsődlegesen közelítettünk hozzá.
Ugyanakkor ez vajon már önmagában azt jelentené, hogy a benyomásokat
az erotikával kapcsolatban oly sokáig s olyannyi közvetlen elevenségre
kiterjedően kell mérlegelni, míg e vonatkozásban egy lehetőleg széles
körűnek mondható társasággal a lehető legkényelmesebb módon
megegyezésre nem jutunk? Másképpen kifejezve: úgy kell-e vajon a
dolgokat magunk elé állítani, hogy kellő mértékben elvonatkoztassunk
a szubjektivitástól, kellő mértékben elidegenítsük azokat önmagunktól,
mégpedig azon célból, hogy valamely életmegnyilvánulás egysége, széttöredezetlensége
helyett egy olyan szétfejthetetlen részegységhez jussunk el, amelyet
– éppen e módszernek köszönhetően – már lehet szóban rögzíteni,
lehet vele praktikusan bánni, s át lehet azt tekinteni a totalitás
egyoldalúságával.
S ugyanezen kifejtés- és megjelenítésmódot, amely szükségszerűen
mindent anyagszerűvé tesz, s ugyanakkor megfoszt a lelkétől,
alkalmazni kell-e arra is, amit a legbehatóbban csak szubjektíve ismerünk,
melyet csak egyénileg élhetünk meg, amit éppen ezért szokásunk
szerint mint a dolgokról nyert „szellemi” és „lelki” benyomásokat
nevezünk meg; egészen egyszerűen szólva: ilyen benyomásoknak tartjuk
őket mindaddig, ameddig és amennyiben épp ezen eljárásmód hatálya
alól elvileg vonják ki magukat. Hogy egyezségre jussunk, megtehetjük
azt, hogy újra és újra, de csak egyetlen hatást alapul véve nyomába
eredünk – miközben magyarázatokat gyártunk – ilyen más jellegű
hatásoknak is, ám minden, amit velük kapcsolatban mondhatunk, csak kiegészítő
adaléknak számítana a ragyogó értelem fényében, amely magyarázat
egyébként illeszkedne a logikai egységhez is, annak formális segítségére
támaszkodna, a maga meggyőző hatását viszont csak több-kevesebb
szubjektivitással fejthetné ki.
Ez az ellentmondásokkal teli megosztottság, fél-úton-levés az
erotikus problémája szempontjából mindamellett különösképpen
tipikus is annyiban, amennyiben, úgy tűnik, már maga az erotika is a
legmeghatározatlanabb módon ingadozik a testi és a szellemi között.
Ez az ellentmondás azonban a különböző módszerek keverésével vagy
elkenésével nem enyhülne, épp ellenkezőleg, kizárólag csak akkor,
ha ezt az ellentmondást mind erőteljesebben kidolgoztuk, mind szigorúbban
bántunk vele. Mondhatnánk: azáltal, hogy valamit mind kétségtelenebbül
korlátoztunk, a maga egészében úgy kapjuk majd kézhez, mint valamely
kimunkált darabot, s csakis ekkor s ezután igazolódik s erősödik majd
meg bennünk, milyen messzire is terjed tulajdonképpen az, amit úgy hívunk,
hogy önmaga. így tekintjük át nemcsak a szemlélt dolognak az egyoldalúságát,
hanem a módszerét is: az utat – egyszerre két irányban, azt az utat,
amelyen egyedül lehetséges módon tárul fel életünk, s melyet csak a
pillanat káprázata rántott össze egyetlen pontba. Hiszen minél inkább
belemegyünk valamibe, annál mélyebben nyílik az bennünk kétfelé, éppúgy,
ahogy a horizont vonala is, minden egyes lépéssel, melyet irányába
teszünk, egyre magasabbra emelkedik.
Még egy lépéssel odébb azonban a dolgok egzakt szemléletmódja önmagát
kezdi egyoldalúnak tekinteni. Mert mindenütt ugyanis, ahol a saját
anyag fölébe nő az értelemnek, kivonja magát ezen szemléletmód alól,
s az ellenőrizhetetlennek lesz része, miközben mégis úgy tűnhet,
hogy – létezőként – értelmét meg lehet állapítani, sőt még
praktikus értékét is be lehet mérni. Azon ellenőrző szakaszon túl,
mely a felügyelő törekvés számára egyedül hozzáférhető,
mutatkozik meg a belül lévő számára az „igazságra” és a „valóságra”
vonatkozó megváltozott mérce. Még az anyagilag leginkább kézzelfogható,
a logikailag leginkább megragadható is az ember által szankcionált
konvencióvá válik, ha ezen a mércén mérjük, valamint praktikus irányulási
célok útmutatójává lesz – emellett ugyanúgy merő szimbólumértékké
párolog, mint az, amit „szellemileg” vagy „lelkileg” ragadtunk
meg. S utunk mindkét végén áthághatatlanul megjelenik a tiltás: „Képet
kell alkotnod magadnak s példázatot”, hogy ezáltal még az az érzékien
szemléletes is, amit csak jelzések és hasonlatok útján lehet elbeszélni,
s amire minden szellemi megjelenítés végső soron mégis ráutalva
marad, az emberi megismerésmódok alapértékévé emelkedjen fel. Ahhoz
hasonlóan, amiképp az előbb említett horizontsávon is, előttünk –
lépésről lépésre visszakozva – újra és újra képpé zárul össze
az „ég és a föld”: ez a legősibb káprázat – ugyanakkor a legvégső
szimbólum.
Bázis
Egy
ilyesfajta végső értékelés, egyneműsítés, melytől messze áll az,
hogy a dolgok külső sajátosságát lebecsülje, sőt, inkább új
megvilágításba helyezve hangsúlyozza azt, miközben megtisztítja az
egyébként rárakódó kiegészítésektől, a köztes úton állva emeli
ki annak független mivoltát. Azt tanítja először is, hogy az
„anyagi”, de legfőképpen a testi viszonyokba előítéletmentesen
kell betekinteni, tárgyilagos tisztelettel kell viseltetni irántuk.
Tisztelettel abban az értelemben, melyre általában még mindig messze
nem a kellő egyszerűséggel és odaadással vagyunk képesek. Vagyis
olyan módon, hogy oldalpillantásokat semmiféle etikai, esztétikai,
vallási vagy egyéb mellékjelentésre nem vetünk – kizárólag csak a
fizikainak az értelmére figyelünk. Erre irányítjuk a figyelmet, mint
az elgondolhatatlanul hosszú tapasztalatok számunkra szemléletessé vált
oldalára, amely ugyanakkor fürkészjeleket ad a számunkra létezőkről,
s ezeket aztán a jelek segítségével úgy fejthetjük meg, ahogy a háborús
sérülésekről avagy a győzelmi jelvényekről olvasunk. Olyan ez,
mintha az ősrégi módon, a gyakorlatilag ősi módszerrel keletkezetten,
amely vizsgálódásunknak egészen másképp áll ellen, s egészen másképp
tűri el azt, mint a szellemi természetű jelenségek, az életáradat
megdermedni látszana, s olyan szilárd vonásokká és formákká
alakulna, melyet intellektusunk, a fizikai világ ezen legfiatalabb újszülötte
mint kicsiny, törékeny, tudatlan fiúcska próbálna meg kitapintani –
az ősanya ölét körös-körül járva.
Ez
az erotikának, a nemiség alapjának vonatkozásában fiziológiai értelemben
jelenti mindezek mind mélyebbre hatoló rögzítettségét. A szexualitás,
amely akárcsak az éhség, a szomjúság vagy a testi élet más megnyilvánulásai,
a természeti szükségletek egyik formája, csakis ezen az alapon válik
először hozzáférhetővé, csakis ily módon nyerhető bepillantás lényegének
és működésének mélységébe. S amiképp éhségünkkel s más életszükségletünkkel
kapcsolatban is csakis gondos egyéni kutató próbálkozások, valamint a
tények vizsgálata alapján tájékozódhatunk, éppúgy a szexualitással
kapcsolatban sincs érvényessége más zsinórmértéknek, csakis azon
egynek, amelyet például az etikával kapcsolatban oly előszeretettel
tekintünk a legmagasabb rendűnek, s ekképpen is ünneplünk aztán:
mely számára a legkisebb, a legcsekélyebb, a legalsóbb szinten található
sem tűnik kevésbé figyelemre méltónak, mint az, ami fel van ruházva
mindennemű emberi méltósággal.
A legdöntőbb ezzel kapcsolatban az, hogy a tárgyiságon túlmenő hátsó
szempontokkal előzetesen ne becsüljük le se a szexuális tevékenységet,
se az attól való tartózkodást. Ha a szexualitás bizonyos vonatkozásokban
még mindig a nyitott kérdések közé tartozik, akkor ez egyebek mellett
azzal függhet össze, hogy az endokrin mirigyek belső kiválasztó tevékenységéről
s azok egymással való összefüggéséről (melyek valószínűleg
nagyobb mértékben helyettesíthetik egymás működését, mint ahogy
ezt eddigi tudásunk mutatja) távolról sem ismerünk annyi mindent
pontosan, mint a nemi tevékenység külső kiválasztó folyamatairól;
éppen ezért nem tekinthetünk el attól, hogy milyen belőlük kiinduló
hatásoknak rendelődhetünk alá még akkor is, amikor a szexuális tevékenység
megszűnik (a legmegszokottabb példa erre, hogy az anyaméh vagy a pénisz
eltávolítása, mint ahogy a petefészek vagy a herezacskó kivétele sem
befolyásolja a másodlagos nemi jelleget). Meggondolandó marad az, hogy
ebből vagy más hasonló pontból kiindulva a szexuális önmegtartóztatás
miértjével kapcsolatban egyszer majd adódnak olyan következmények,
melyek egészségügyi szempontból nemcsak helyénvalónak, hanem egyúttal
értékesnek is tűnnek, mégpedig abban az értelemben, hogy erőt növelnek
és csökkentenek, illetve alakítanak át. S lesznek majd nők (sokan),
akik belül titokban mosolyognak, mert érzik, hogy mindezt ők már réges-régen
tudták – igen, mosolyognak majd ők, akikben a keresztény évszázadok
kényszerítő szexuális neveltetése, néhány rétegükben legalábbis,
átalakult már az ösztönök pőre szükségletével szembeni természetes
függetlenedéssé, mosolyognak azok, akiknek éppen ezért már háromszor,
nem, ... ezerszer is át kellett gondolniuk mindezt önmaguk számára, még
azelőtt, mielőtt a hosszú és kemény kultúrküzdelem gyümölcsét,
mely nekik személyesen már szinte erőfeszítés nélkül hullott az ölükbe,
a modernitás szerelmi szabadságának érdekében félredobták. Hiszen
valaminek a felszámolásához sokkal kevesebb generáció is elegendő,
mint annak kiépítéséhez.
De éppolyan elfogulatlanul kell viszonyulni azon lehetőségekhez,
amelyek óvnak attól, hogy a nemiséget felelőtlenül háttérbe szorítsuk.
Vagyis azon esetekhez, melyekben a nemiség vonzereje a hatalmas ösztönző
erők természetes pótlékának bizonyul: ilyen például a növekvő
gyermeki test stimuláló ereje, mellyel az – a maga még olyannyira új,
erős vonzásával – az egész ösztönéletben rendelkezett. S azokhoz
az esetekhez is, melyek olyan fiatal, beteg emberekről szólnak, akiknél
a szexualitás megélése, anélkül, hogy maguk erre bármiféle indíttatást
éreztek volna, a gyógyulás forrása lett, vagy olyan vérszegénységben
szenvedő lányokról, akik a nemkívánt házasságban pusztán a megváltozott
szövettónus és anyagkeringés hatására kivirultak és megerősödtek.
Vagy minden olyan esethez, amikor magától értetődő annak veszélye,
hogy a belső életerő az ifjú- és az öregkor között felhalmozódik,
annak átalakulásaiban nem válik gyümölcsözővé, hanem épp ellenkezőleg:
az életet akadályozva s feltartóztatva, méreganyaggá sűrűsödik. S
ha ezekkel a jelzésértékű esetekkel szembe is állíthatnánk másokat,
mégis ki kell tartani azon megállapítás mellett, hogy a testi akadályoztatás
az embereket szellemi tevékenységükben igen gyakran gátolta, sőt,
individuális emberi értékük is gyakorta csorbult ezáltal.
Ezen okokból következően minden olyasmit, ami hozzájárulhat
ilyesfajta kérdések vizsgálatához, örömmel kell fogadni, s úgy kell
ezt kezelni, mint egy magáért való probléma-egészt, amelybe aztán
nem szabad „belebeszélést” engedni, legyen az bár a természeti kényszerek
előrevetített idealizálása, ahogyan például manapság a modernizált
„görögség” lép színre nemegyszer, avagy a legszűkebb értelemben
vett erotika kívánalmai. Mert hangsúlyozni kell, hogy a szerelmi érzések
kifinomítására és egyéniesítésére irányuló mai törekvés
ilyesfajta kérdéseket önmagukon keresztül megoldani mily kevéssé képes.
éppen ezért számít ez a törekvés továbbra is nem kevésbé
figyelemre méltónak, s emellett nagyfokú nyereség minden olyan tiszta
erő, amely ezt előremozdítja. Mindazonáltal a szerelmi választás
mind nagyobb mértékű szubsztilitása növeli meg leginkább a szerelem
beteljesülésének nehézségeit. Fiziológiai érési folyamatunk csak
nagyon ritkán s kivételes módon esik egybe a megfelelő lelkiállapottal,
s e kettő pedig egyébként megint csak ritkán egy önmagát megkötni kényszerülő
ember szellemi és jellembeli karakterével.
Egyáltalán minden lehetséges praktikus nézőpont – a higiénikus, a
romantikus, a pedagógiai célzatú, a haszonelvű – keveredése káros
annyiban, amennyiben a tisztán tárgyi eközben – az egyik által a másiknak
– úgy tűnik, állandóan kiszolgáltatódik, még azelőtt, mielőtt
valóban szóhoz juthatott volna. így például a fiziológiai összetevő
túl korainak tetszik, s példabeszédekben gazdagon tűnik elő a
robusztus testkultúra-eszményekben, vagy épp fordítva, a törékenyebbek
ezt diszkreditálják, s félvén attól, hogy robusztusabb társaikkal
cserélik fel őket, azon veszik észre magukat, hogy máris egy felgyorsított
házassági folyamatba kényszerültek bele, melyet aztán mindaddig oly
sok könnyítő engedménnyel kell végiggondolniuk, amíg az – meglehetősen
kétes módon – fiziológiailag megalapozottan kivételnek nem tekinthető;
s így érkezik el aztán ez az egész ismét boldogan a kiindulóponthoz.
S így aztán, hogy ne essenek áldozatul se a frivol, se a tradicionális
hangvételnek, váltogatva, hol szabad, rajongó, hol pedig penészes-nyárspolgári
hangot ütnek meg. Körülbelül úgy, ahogy az előidőkben letaszított
istenek démonokká degradálódnak, s ahogy senki nem juthat pusztulásra
mindaddig, amíg hívőkre talál: s amíg a szkeptikus vizsgálódás ki
nem találja, hogy az ő követőikben csak emezek éledtek fel újra. éppen
ezért hasznos és üdvös az, ha az istenek mindenkori rangjától időnként
eltekintünk, éppúgy, ahogy az összes reformmegfontolástól és háborús
visszaemlékezéstől, hogy ekképpen jussunk el a dolgok elfogulatlan
(tiszta) szemléletéhez.
Téma
Az
erotikus problémája szempontjából két dolog jellemző: először is,
hogy ez a problematika a fizikai, pszichikai, szociális vonatkozásokon
belül mint külön eset szemlélhető egyáltalán; s nemcsak ama öngyönyörűségéért
magáért, ahogy ez általában történik. úgy kell vizsgálni azonban,
hogy a vonatkozásoknak eme három magában megálló válfaját aztán
ismételten egymásra vonatkoztassuk, s ezáltal azok egyetlen problémává,
ennek problémájává egyesüljenek.
Belegyökerezik ez már minden létezés alaptalajába, s ily módon
mindig ugyanabból az egyformán gazdag, erős talajból nő ki, s hogy
mily magasságokat érhet el vajon, ... felnőhet akár egy hatalmas, még
a teret is megrabló csodafává – s még ott is, ahol a talajt teljesen
elhordják alóla, megkapaszkodhat legalul sötét, földszerű gyökérerejével.
éppen abban van legkimagaslóbb életértéke, hogy, amennyire erre képes,
a legszélesebb értelemben vett önérvényességre tesz szert, de
megtestesíthet magasrendű eszményképeket is, s még sincs és nem
marad ezekre ráutalva, hanem képes arra, hogy bármely földi talajból
kiszívja a felnövesztő erőt, bármely körülményhez alkalmazkodjon
– az életet szolgálva. így megtaláljuk már testiségünknek szinte
majdnem vegetatív módon zajló folyamataihoz társulva, azokkal a
legszorosabban eggyé válva – s ha, eltérően ezektől a funkcióktól,
a létezés számára éppenséggel nem is szükségszerű, ezen funkciókra
is mégis a legerősebb befolyást gyakorolja. Ezért marad meg az
erotikusban még annak legmagasabb szintű stádiumaiban és módjaiban
is, igen, még a legösszetettebb szerelmi elragadtatás csúcsán is
valami eltörölhetetlenül ebből a mély, egyszerű eredetből: valami
ebből a jó derűből, amelyet a testiség – kielégülésének közvetlen
értelmét tekintve – mint új, friss élményt, ugyanakkor mint valami,
az ősértelemben honoló életet érzékel. S ahogy minden egészséges
ember szüntelen megújuló kedvvel a legteljesebb mértékben élvezi az
ébredést, a mindennapi kenyeret, a friss levegőn való sétát, olyképpen,
mintha így minden egyes nappal újjászületne, ugyanakkor a kezdődő
lelki felmorzsolódást meg – joggal – gyakran abban ismeri fel, abban
látja, hogy ezekbe a hétköznapokba, ősszükségszerűségekbe egyszer
csak belevegyülnek az „unalmas”, az „egyhangú” fogalmai – a csömör
érzetét keltve; éppen így lesz jelenvalóvá a szerelmi életben is az
egyéb boldogságok mögött és alatt ugyanez a tartalom, amelyet immáron
nem az újdonság erejével, nem nagyra értékelhető módon oszt meg az
ember mindennel, ami vele együtt lélegzik.
Az animális-erotikus nem csupán arra szűkül le ezután, hogy a nagyobb
fejlettségi szintet elérő állat nemi tevékenységéhez agyi eredetű
indulat is társul, amely az idegrendszert egzaltált izgalmi állapotba
hozza: hanem benne van az is, hogy a szexuális az érzéssel és végül
a romantikával szembefordulva megostromolja annak az emberi individualitás
területén fellelhető, valamennyi lehetséges, a legkifinomultabb módon
elágazó csúcsait és kiemelkedéseit. De ez a szerelmi fejlődési sor
kezdettől fogva ingatag és egyre ingatagabb talajra épül: ahelyett,
hogy mindig ugyanaz maradna, s ugyanolyan érvényességgel bírna. Az
animalitás összességének ama törvénye alapján van ez így mármost,
hogy az ismétléssel a vonzerő is csökken. A válogatás a tárgy és a
pillanat vonatkozásában – mint fölöttébb erős szerelmi bizonyság
– az oly gyakran megkívántba való belefáradáshoz vezet, s feléled
a vágy arra, ami nem ismétlő jellegű, ami vonzerejéből még nem veszített:
vagyis a változtatásra. Azt mondhatjuk, hogy a természetes szerelmi élet,
annak minden fejlődési formájában, s az individualizáltban talán a
leginkább, a hűtlenség elvére épül. Mert a megszokás, amennyiben az
ellentétes elvet jeleníti meg, vagyis egyet a hűtlenségnek ellene ható
hatalmak közül, még a vegetatív módon feltételezett, a változással
szemben ellenséges módon viselkedő testi szükségletek hatása alá
esik bennünk – legalábbis annak nyers értelmében.
S a hűtlenség elve mégis a legteljesebb mértékben szellemi, ami azt
akarja jelenti, hogy a leg-élet-komplikáltabb, egy olyan elv, amely a változtatásra,
a vonzás válogató jellegű felszínre törésére ösztönöz – ez az
a mély értelműen megnövelt magatartásmód, amely mit sem tud arról
az ősállandóságról, a stabilitásról, azokról a primitív
folyamatokról, amelyek ezeket számunkra némely vonatkozásban alappá
teszik, s az anorganikushoz hasonló biztonságról – mely szinte megállapodott
föld- és sziklatalaj. éppen ezért az erotikusnak se nem gyenge pontja,
se nem alacsonyabb értékű mivoltának megnyilvánulása az, ha a hűséggel
jellegének megfelelően feszült viszonyba kerül, hanem sokkal inkább
azt jelenti, hogy ebben mutatkozik meg távolabbi életösszefüggésekhez
való felemelkedése. S ezért kell hogy ott is, ahol az erotikus ilyen életviszonyokba
már nagyobb mértékben bevonódik, ebből a nem elégséges szenzibilitásból
sok minden megmaradjon, éppúgy, ahogy ez megalapozást csak az organikus
élet legősibb folyamataiban nyert. Igen, ha az, ami bennünk a „leginkább
testi”, csak a legtiszteletreméltóbb elfogulatlansággal szemlélhető,
akkor valóban éppúgy kijár hasonló tiszteletnyilvánítási kötelezettség
az erotikusnak akkor is, ha az rámenősen „széltoló” mivoltában
nyilvánul meg; mert egyébként szokásunk szerint kizárólag csak azt látjuk
meg benne, ami ezeket a megnyilvánulásokat bármely szerelmi tragédia bűnbakjává
teszi.
Lou
Andreas-Salomé [PROPHIL,
a fordítás
Juhász Anikó munkája] | | |
