Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

Palesztina földjén vannak az eddig fellelt legidősebb városok (pl.: Jerikó, Askelon). Ezek lakóiról nagyon keveset tudunk. A Tigris és Eufrátesz mentén, Egyiptom földjén megerősödő birodalmak határvidéke volt ez a hely, így aztán gyakorta gazdát is cserélt. Palesztina állandóan ki volt téve a háborúk pusztításainak, ugyanakkor az ókori nagy birodalmak határán való elhelyezkedés remek lehetőséget adott a kereskedelem fejlődésének. A zsidók előtti őslakosságot az írások kánaánitáknak nevezik. Egy másik nép, a filiszteusok körülbelül a zsidókkal egy időben érkeztek Palesztina földjére. A filiszteusok hajói Kréta irányából isz.e.1200 körül indultak az új hazát kereső emberekkel. A tengerparton a kereskedővárosok egész hálózatát építették ki.

A plisti név is idegen eredetre, vagy hosszú barangolásokra utal. Héber írók nem egyszer Kréthinek hívják őket, e szóban nehéz föl nem ismerni a krétai nevet. Az egyiptomi emlékek megerősítik e feltevést, még azt is megmondják, mikor történt a filiszteusok költözése: A filiszteusok azokhoz a törzsekhez tartoztak, amelyek III. Ramszesz idejében törtek be Egyiptomba. Vereséget szenvedve, nem tértek vissza hazájukba, hanem meghódoltak a fáraónak és engedélyt kaptak tőle, hogy megtelepedjenek Szíria déli tengermellékén. A mai Izrael területét akkor az avvim nép lakta, öt jelentékeny városuk Gáza, Askalon, Asdód, Ekrón és Gath uralkodott Palesztina nyugati részén. A filiszteusok elfoglalták az öt várost, és házasságok révén összekeveredtek az őslakókkal. Elfogadták nyelvüket és vallásukat is: a gázai Marna és az askaloni Hal-istenek, valamint Dagon és Derkéto, lettek isteneik. Az öt „testvér-város” öt szövetséges fejedelemség fővárosa lett. Gáza hegemóniáját katonai, kereskedelmi fontosságának köszönhette. Mindegyik tartományt katonai vezér vagy szeren kormányozta. Gathban, ahol a népben még igen sok kánaáni elem volt, ez a méltóság öröklődött és a király (melek) címével járt. Az öt szeren időnként összegyűlt, eldönteni a szövetség ügyeit. Hadat közösen viseltek, de mindegyik a maga városát vezette a harcban. Legfőbb erejük volt a nemesség vezette sok hadiszekér és az íjászok, akiknek ügyességét a közmondás is magasztalta Izraelben.

A zsidóság története a távoli Mezopotámiából indult. A vándorló héberek Ábrahám vezetésével jutottak el Palesztináig. Innét a nélkülözések elől menekülve Egyiptomba mentek. Egyiptomban, a Nílus deltájában élő hébereknek először jól ment a soruk, majd rabszolgaságba süllyedtek. Mózes és Áron irányításával hagyták el Egyiptomot. Az Egyiptomból kijött zsidók Sínai-félszigeten eltűntek a fáraó szeme elől. A puszta a zsidóság nomád ösztöneinek igen megfelelő menedékhely volt. A hagyomány szerint Mózes, a Sínai-hegyhez vetette őket, és ott kapta meg Istentől a törvényeket. Az Úr negyven esztendővel a Vörös-tengeren való átkelés után megengedte Mózesnek, hogy visszavezesse népét Kánaán földjére, ahonnan őseik eredtek. Mózes elfoglalta a Jordántól keletre fekvő vidéket, de meghalt, mielőtt elérhette volna az Ígéret Földjét. Ennek a meghódítása Józsuára, Nún fiára, a vezér utódára maradt.

Későbbi hagyomány szerint ekkor tizenkét törzsből álló szövetséget kötöttek. E törzseket többé-kevésbé közvetlen rokonság fűzte Jákob pátriárka tizenkét fiához. A törzsek felosztása névleg fennmaradt még azután is, mikor a törzsek egy néppé olvadtak, sőt részben eltűntek. Abban az időben, mikor a zsidók a pusztában éltek a törzseket igen laza kötelékek fűzték össze, mindegyik a maga kedve szerint járt el, cselekvés vagy vezérlet egysége, sőt közös vallási kormányzás nélkül. A zsidók miután egy darabig földet keresve bolyongtak, megállapodtak a Holt-tengertől délnyugatra, azon a hegyes vidéken, mely Kádes városát veszi körül. Ez a tájék szegény, száraz; alig akad ott egynéhány gondosan védett forrás, és a földművelésre, állattenyésztésre alkalmas vádi. A jövevények itt rokon eredetű népeket találtak, akikkel hol szövetkeztek, hol harcoltak Olyan életet éltek, mint ma a beduinok; félig pásztorok, félig rablók voltak. A Sínai szent hegyük lett, ahol Istenük, Jahve trónol dicsőségben, és ahonnan a veszedelem óráján segítségére jön népének.

Az ország elfoglalása lassan, fokozatosan történt; a jövevények pásztor- és rablócsapatokként érkeztek, végül megerősödve kiirtották vagy magukba olvasztották az őslakosságot. Mózes halála után Józsué, Nún fia, kelt át a Jordánon, nem messze a torkolatától és bevette Jerikót. E város bukásával járt a szomszéd Ai, Béthél, Sikhem városoké. A Kánaán szívében fekvő Sikhem csakhamar a nép központja lett. Józsué székhelyévé tette, Ébal hegyén nagy kőoltárt emelt. Az oltárba voltak vésve a legfőbb törvények. A déli Kánaániták támadását a zsidók visszaverték Gibeón falai alatt; a vezéreket megcsonkították, vagy levágták. Nem járt jobban Haczór királya, Jábin sem; vereséget szenvedett a Meróm vize mellett, fővárosát felperzselték. Miután az ország így kitisztult, a győztesek osztozkodtak, minden törzs azt a földet kapta meg Józsué kezéből, melyet a sors jelölt ki számára. A törzsekből ekkor jött létre a zsidó nemzet. A sínai vándorlás alatt alakult ki a patriarchák vallási elképzeléseiből az első egyisten hívő vallás. A rendkívül vad törzseket csak rendkívül szigorú törvényekkel lehetett irányítani.

A honfoglalás után következő időszak mintegy a zsidó néphőskora. A papi hagyomány, mely egyedül őrizte meg számunkra ez idők emlékét, rendezni akarta és a maga módja szerint magyarázta az e korból származó legendákat. E hagyomány szerint a tizenkét nemzetséget összekötő kapocs egyre jobban lazult, amint Mózes és Józsué emléke halványodott. A vallási egység megromlásával a politikai egység magától lett semmivé. A törzsek egymás ellen kezdtek hadakozni, a legerősebb nemzetségek tűrték, hogy a Kánaánbeliek elnyomják gyöngébb testvéreiket, sőt maguk sem tudták függetlenségüket megvédeni. Izraelnek hiába volt negyvenezer fegyverfogható férfija, a szomszédtörzsek martaléka lett. Az amoreusok, az ammoniták, a moabiták, a filiszteusok sorban uralkodtak a nép egyes töredékein, és uzsorakamatokkal fizették vissza mindazt, a mit Józsué idejében szenvedniük kellett. Ekkor kezdődött a Bírák korszaka. A Bírák működése között több kevesebb szünet volt. Nem voltak hivatalos méltósággal felruházott tisztviselők, akiket az egész nemzet elismert. Olyan hősök voltak ők, akik csak a maguk körében nagyok; és legtöbbször nem hatottak már a szomszéd törzsre sem. Teljes feledés temette el Izraelnek a Kánaánbeli városok ellen folytatott harcait; csak néhány epizód maradt meg az emberek emlékezetében.

A tehetetlenség érzete vitte rá a törzs nemzetségeit, hogy ismét egyesüljenek szembeszállani az ellenséggel; ezért választottak közös fejedelmet, királyt is. E címet Izraelben először úgy látszik egy Manassé nemzetségbeli ember viselte: Jerubbál, kit Gideonnak is neveznek. A monda szerint két midianita sejk, Zebah és Czalmána, megölték Gideon két testvérét a Tábor közelében. Gideón üldözésükre indult, utolérte őket a Jordánon túl és a győzelem után saját kezével megölte. Ez a siker megfélemlítette a nomádokat, és egy időre nyugalmat szerzett Izrael népének. Manassé nemzetsége fölajánlotta a királyságot Gideonnak, aki azontúl Ofrában lakott, a keleti despoták szokása szerint templomot épített, melynek papjai őt tisztelték. A hagyomány hatalmas, gazdag fejedelemnek mondja őt. Uralmát egész Sikhemig elismerték. Halálakor a trónnak számos törvényes gyermeke közül valamelyikre kellett volna szállania; de Abimelek, egy kánaáni asszonytól való fia kiáltatta ki magát vezérnek Sikhemben, anyja testvéreinek támogatásával. Abimelek úgy tett, mint a mai beduin törzsfők szoktak tenni: visszaélt a hegyekben elfoglalt kedvező helyzetével, megsarcolta a közelében elvonuló karavánokat és kifosztotta azokat, a kik nem akartak kénye-kedvének engedelmeskedni. Sikhem régi arisztokráciája, mely a hódítás első évei óta szövetségese volt az izraelitáknak, nem bírta sokáig elviselni ez egyetlen ember uralkodását, és egy Gáal nevű kalandorvezér ösztökélésére fellázadt. Sikhem drágán fizette meg ezt a szerencsétlen vállalkozást. Gáalt megverték, a város ellenállás nélkül az ellenség kezébe került, vagy ezer szökevény, akik Báal-Berith (a szerződés Bálja) templomába menekült, lángok között veszett. Sikhem visszafoglalása után Abimelek Tebeczt fogta ostrom alá; a város elesett, de a győzőt is megölte a fellegvár ellen intézett támadáskor egy hajított kő. Így végződött a királyság első kísérlete. Abimelek halála után az egymástól elszigetelt, vezér nélkül való törzsek még jobban elgyengültek és a fosztogatók martaléka lettek. A későbbiekben egy rablóvezér, Jefte felszabadította az ammoniták alól Gileád földjét.

. A három törzs közül, mely a Holt-tenger és a Földközi-tenger közé akart jutni, Dán lemondott a vállalkozásról, és a Jordán forrásai körül próbált boldogulni. A csaknem teljesen megsemmisült Simon törzséből megmaradt néhány család Júda törzsébe olvadt. Júda törzse miután délről behatolt Szíriába, erőszakkal gyarmatosította a Negeb egy részét. Szövetséget kötve a Kánaánbeliekkel, Hebron és Arád birtokába jutott; de ezzel vége is lett a sikereknek. Jebuz, Gezer, Gibeón népei visszaverték a támadókat, gátat alkottak a Júdeabeliek és József népe között; a filiszteusok megakadályozták, hogy lejussanak a síkságra, körülzárva tartották őket a hegyek között.

 Mikor Egyiptom visszavonult Palesztinából a filiszteusok a szomszédaik fölé akartak kerekedni. A szidoniak nem rég tetemes veszteségeket szenvedtek a görögöktől Érdemes volt tehát a filiszteusoknak a szidoniak ellen indulni. Askalonból elindult hajórajuk tönkretette a szidoni hajórajt és megvette Szidont. Azok, a kik meg tudtak menekülni a szerencsétlenségből, Türoszba vonultak vissza. Türosz nemsokára Fönícia leghatalmasabb állama lett. A filiszteusok a szárazföldön is boldogultak. Kezdetben mintha beérték volna azzal, hogy visszaverik a zsidók támadásait. Később Dán legyőzetve, észak felé vándorolt, Júda pedig alig merészkedett ki hegyeiből. Nem tudni, mi okból keveredtek háborúságba József nemzetségével. Azért közeledtek Efraim-hegyéhez és a Kisón völgyhöz, hogy kezükbe keríthessék az Egyiptomból Damaszkuszba és Szíria északi részébe vivő nagy kereskedelmi út főbb állomásait. Izráel előőrsei vitézül, sőt nem egyszer sikeresen szálltak szembe a filiszteusokkal, ez a hadakozás lett két-három század múlva Sámson legendájának forrása. A csatározásoknak egy nagy vereség vetett véget. Silóban volt egy papcsalád, mely Jahvéhnek, a hadak istenének frigyládáját őrizte. Ez a szekrény, vagy nagy láda volt, talán egy olyanféle szent hajó, a milyenen az egyiptomi papok szokták szállítani Ámont. Azt mondták, hogy a sínai törvények vannak bennük kőtáblákra írva. A frigyszekrény őrző papja, Éli, bár nem volt bíró, tekintélyes ember volt Izraelben. Mindig tanácsát kérték, ha közügyekről volt szó. A filiszteusoktól szorongatott zsidók hozzáfordultak és ő Jahve pártfogásának zálogául rájuk bízta a frigyszekrényt. Az izraeli harcosok azonban vereséget szenvedtek, Isten ládája az ellenség kezébe került. A filiszteusok helyőrségekkel látták el a megszállt városokat, mint pl. a Benjámin törzshöz tartozó Gibeát. Izrael népének nagyobb fele elismerte a filiszteus fennhatóságot. A filiszteusok uralma egy fél évszázadig tartott.

Sámuelt Jahvéh tiszteletének szentelte anyja, az ájtatos Hanna. Már gyermekségében Silóba küldték. Éli előtt szolgált az Úrnak egész addig, mikor egyszerre isteni sugallat lepte meg. Éli halála után húsz évvel Sámuel elérkezettnek vélte az időt, hogy Izrael lerázza a filiszteusok igáját. Sámuel intette a népet, hogy mondjon le a bálványozásról, és összehívta vezekelni bűneiért. A filiszteusok e gyülekezés láttára, mely uralmukat fenyegette, megtámadták Izrael földjét. A zsidóság hite szerint Sámuel könyörgését meghallgatva az Isten mennydörgéssel ijesztett a filiszteusokra, úgy hogy alig tudtak vissza menekülni földjükre. A magára talált zsidóság hamarosan felszabadította szülőföldjét. A bajuk akkor kezdett jóra fordulni, mikor már nem válhatott rosszabbá.

A filiszteusok járma alatt görnyedő Izrael attól remélte szabadulását, ha összes egyesített erőit egy ember kezébe teszi le; most a nagy veszély közepette Az igyekezet nagy volt és az eredmény méltó hozzá. Abimelek csak két vagy három törzsön uralkodott, Saul az egész nemzeten. A hagyomány szerint egy körútja során került össze Sámuel Saullal is. Saul és fia Jonatán egy számra kevés, de jó fegyverforgató csapat élén meglepték a filiszteusokat. Benjámin, Saul törzse visszanyerte a szabadságát. Mikor királlyá választották, tovább is csak megmaradt Gibeában, a törzzsel, melynek vezére volt.

A szomszéd nemzetek régtől fogva szorongatták és nyomták Izraelt, most maguk szenvedtek vereséget és kerültek elnyomás alá. A megszokott elszigeteltség sokkal inkább vérévé vált már a zsidóknak, semhogy az új királyság ne találkozzék erős ellenállással. Mégis számos törzsfő hűséget fogadott Saulnak. Az ily módon Gibeába került kalandorok egyike volt Dávid. Dávid az első júdeai hős, Júda királyságának igazi megalapítója. A mondák szerint az öreg Sámuel, neheztelvén Saulra, Betlehembe ment azzal az ürüggyel, hogy ott áldozni fog, de valójában azért, hogy titokban fölkenje Dávidot. A fiatal Dávidot az udvarhoz hívták, hogy elűzze a király búbánatát; itt Saul kedveltje és Jónáthán legbensőbb barátja lett. A filiszteusok ellen viselt háborúban tanúsított bátorsága csakhamar magára vonta a nép figyelmét is. Saul legott irigykedni kezdett. Dühében Dávidra rohant, át akarta szúrni dárdájával, de aztán megemberelve magát, eltávolítja őt magától. A fiatal hősre bízta egy csapat katona vezetését és feleségül adta hozzá második leányát, Mikhált. Dávid, miután felesége, sógora Jonatán és Akhimelek, a főpap, többször megmentette őt, végre kénytelen volt Ákhishoz, Gáth királyához menekülni.

Barkó József (Szécsény-Benczúrfalva) [A tudás 365 napja pályázat]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010