| | |
A
magyarországi német irodalom
A
magyarországi német kultúra gyökerei visszanyúlnak a legrégebbi időkig,
így a német irodalomnak is igen régi hagyományai vannak hazánkban. Ez
a hagyomány a folytonos és folyamatos újrakezdést jelentette tájainkon,
mivel az országot ért történelmi megrázkódtatások fokozottan sújtották
a német nemzetiséget, akárcsak a többi kisebbséget. A szépirodalom
ezért csak lassan alakulhatott ki a tágabb értelemben vett írásos
kultúrából, hiszen csak generációk munkája és esztétikai kultúrája
teszi lehetővé az irodalmi érték megjelenését.
Magyarország
területén felfedett első írásos emlékeket régészeti ásatások során
a népvándorlás korából találták. Az előkerült rövidke feliratok
rovásírással készültek különböző germán nyelveken, s leggyakrabban az írással
díszített tárgy viselőjének nevét őrizték meg az utókornak, avagy
mágikus szavakat, varázslatokat tartalmaztak. A Frank Birodalom eme emlékei
azonban elhalványultak, s csak évszázadok múltán, a 13--14. századtól
találkozunk újabb német nyelvű szövegekkel a Kárpát-medencében,
amikor is megjelent a folymatos írásbeli kultúra és nyolcszáz éve,
mind a mai napig, kisebb-nagyobb törésvonalakkal, bátor újrakezdéssel
életben maradt.
A
középkor évszázadaiban a német irodalom emlékei a magyar királyi
udvarhoz kapcsolódnak: az uralkodók nemcsak telepeseket, kereskedőket,
kézműveseket, bányászokat hívtak a történelmi Magyarország legkülönbözőbb
vidékeire, hanem tudósokat és költőket is. Munkáik jórészt
elvesztek ugyan, egyes írók emléke is elhalványult, de az időbeli távolság
miatt elszenvedett veszteséget az irodalomtudomány mégis rekonstruálta.
E korai idők irodalmi élete, írásbelisége Pukánszky Béla a Geschichte des deutschen Schrifttums in Ungarn (A magyarországi német
írásbeliség története) című összefoglaló művében kél új életre:
a magyarországi német kultúra gyökereinél jónéhány osztrák származású
írót találunk, akik rövidebb-hosszabb ideig tevékenykedtek a királyi
udvarban, s létrehozták a hazai német irodalmiság első műveit. Említsük
meg talán legelőször Peter
Suchenwirt költészetét, aki a hagyomány szerint még magyarul is
tudott, noha ez nem bizonyítható. Suchenwirt fontos művet írt Nagy
Lajos királyról Von Chunik Ludwig
von Ungerlant címmel. A koraújfelnémet nyelvű, hosszú verses
elbeszélés a lovagi világ fényes emlékét tartalmazza, dicső képet
festve a magyar királyi udvarról, a daliákról és szép udvarhölgyeikről.
Hasonló, bár lazább kapcsolatban volt Magyarországgal Oswald
von Wolkenstein is, aki azzal dicsekedett, hogy "huss
lernte ich majerul", azaz hipphoppra elsajátította a magyar
nyelvet, de ő már nem írt hosszan itteni tartókodásairól. Heinrich
von Mügelnt, valamint Ottokar
von Steiermarkot még ily laza szálak sem kötötték Magyarországhoz,
de mindenesetre hosszas krónikáikban jelentős fejezetekben mesélik el
a magyarság viselt dolgait. Mindkettőben ellenérzések élnek a
magyarokkal szemben, akik a finom német lovagi-udvari szokásokat nem sajátították
el kellőképpen. Bár ezen írókat ma tulajdonképpen osztrák költőkként
tartjuk számon, műveikkel, illetve magyarországi tartózkodásukkal erősítették
az éledő kortárs helybeli német irodalmat.
Roppant
érdekes színfolt ebben az udvari világban Helene
Kottannerin bécsi polgárasszony naplója a 15. századból. A
Sopronba férjhez ment asszony érdekes élete során az arisztokratáknak
a magyar koronáról folytatott perpatvarába cseppent, s kalandos körülmények
között Székesfehérvárra csenve a Szent Koronát, úrnője vezényletével
megkoronázhatták a még kisded királyt. Naplója az események és társadalmi
szokások érdekfeszítő krónikája, szélesre festett társadalmi tabló
tárul az olvasó elé, de megismerhetünk egy bátor és okos asszonyt
is.
A
Magyarországon született vagy élő és alkotó német humanisták újabb
lökést adtak a nemzetiségi kultúrának és irodalomnak. Johannes
Regiomontanus, Johannes Reicherstorffer, Nikolaus Schricker, Stefan
Taurinus-Stieröchsel a Német-Római Szent Birodalom alattvalóiként
kerültek Magyarországra, s ha nem is tartoztak az európai elit első
vonalába, műveikben bemutatták a világ számára a hazai eseményeket;
sok hazai írástudónak is sikerült a humanisták szellemi elitjébe
bekerülnie, említésre méltó Lorenz
Koch von Krumpach, Johannes Sommer, Valentin Wagner és Jakob Piso neve.
A kor szokásához híven latinul írt munkáik akkor mindenkit elérhettek,
akit érdekelt Európa délkeleti csücske. Johannes Sommer például külföldi
barátai unszolására írta meg a Dózsa-felkelés történetét, az
antik ideál alapján tobzódva vérben és ékes beszédben. Élmény
olvasni Dózsa ceglédi beszédét, a parasztvezér gondolatai gyújtó
hangon szólítják meg az olvasót. Talán egyetértett az író ezekkel
a gondolatokkal? De nem csak a társadalmi feszültségeket tudta az író
megörökíteni: elborzasztó képsorokban írja le Dózsa halálát is tűzkoronával,
emberhús-evéssel együtt. Az esztétikai szépség a fennkölt és a
borzasztó keveredéséből áll össze ebben a műben. A humanisták
latin nyelven írott szövegei ma sajnos a nyelvi problémák miatt nem épülhettek
be elevenen a köztudatba.
A
reformáció kora magával hozta a hazai német polgárság kulturális térnyerését.
A korábban visszahúzódó polgárok aktívan működnek közre a
szellemi kultúra megteremtésében és mozgásaiban. Elég csupán Hess
András budai nyomdájára utalnunk; a reformációt Németországból
főleg kint tanult papok hozzák, akik nem nemzetiségi, hanem vallási
meggyőződésből, legjobb hitük szerint alakították a szellemi életet:
a német származású, nevezetesen erdélyi szász Dávid
Ferenc és Heltai Gáspár tevékenysége az egész magyar szellemi életre
kiterjedt, végül ők mint magyar értelmiségiek épültek be kultúránkba;
Johannes Honterus tevékenysége
csupán csak az erdélyi szászokra korlátozódott, bár a szászok
reformációja az erdélyi magyarokra is nagy hatással volt, míg Leonart
Stöckel csak a Felvidéken éreztette hatását, ott azonban jelentős
szerepet töltött be. Stöckel, a humanista drámaíró és reformátor Bártfán
született, Krakkóban és Kassán tanult, 1530-ban meg a wittenbergi
egyetemre iratkozott be. Itt kapcsolatba került Lutherrel és körével,
Melanchtonhoz élete végéig jó barátság fűzte. Bár 1536-ban az
eislebeni iskola igazgatójává választották, mégis hazatér és megírja
az első nagyobb, német nyelvű magyarországi irodalmi művet, a Historia
von Susanna protestáns iskoladrámát, amely végül is Wittenbergában
került kiadásra 1559-ben. A mű törésmentesen illeszkedik a kor
irodalmi tradíciójába: a Zsuzsanna-téma Luther, Hans Sachs és
Burckhard Waldis nyomán a megkísértett és megtámadott, de végül győzedelmeskedő
protestantizmus szimbóluma. Stöckel műve egyedülállósága okán
fontos számunkra, mert az ő története is a kor felfogását követi,
és a dráma végén az igaz hit győzelmét ünnepli meg. Stöckelt hite
és kitartása emelte fel a jó írók körébe.
A
történelmi sorsfordulók számtalan törést okoztak a kisebbségi kultúrában
is. A török hódoltságot megszenvedte a budai polgárság, a Felvidéket
nem kímélték a 17--18. század vallásos villongásai, Erdély németjeit
meg hol a török, hol a tatár, hol meg román vagy székely hadak
fenyegették. Ebben a korban visszaesett az irodalmi termés, s az újrakezdés
már a Habsburg fennhatóság alatt következett el, először csak a társadalom
vezető rétegeiben. Mária Terézia alatt a betelepülő paraszti lakosság
viszont ekkor hozza magával és örökíti tovább -- még csak a szájhagyomány
útján -- dal- és mondakincsét, amely a különböző délnémet vidékek
folklórtermésének egyvelegéből csodálatos önálló életre kelt, a
hontalanság gyötrelmei ellenére a jövő hitét, valamint sokszor
pajkosan a szerelmet vallva:
Rózsa
virít a kertben,
párosával
virít.
Jön
éjbarna madárka,
fütyörész
reggelig.
A
humanizmus és reformáció kora, a barokk kor, valamint a betelepítések
időszakának szellemi eseményei jelentős nyomot hagytak a magyarországi
német kultúrában. Ekkor jelent meg és alakult ki a hungarus-tudat,
amely a 19. század derekáig, de talán egyes estekben máig hatóan
jelentős szerepet játszik a közgondolkodásban, és végső soron a
magyarsághoz való, alapjában véve pozitív viszony kialakulásában.
Ez az identitásforma a középkor végétől a Szentkoronához való
tartozás tudatos vállalása volt, s lokális kötődést, társadalmi
betagozódást, nem pedig nyelvi lojalitást jelentett, azaz a németajkú
is "hungarusnak"
vallhatta-vallotta magát. A közös hon, közös történelem, közös
megpróbáltatások jegyében egy közös haza képét vetíti elénk e
felfogás. A szellemi élet e korban még különösen nem differenciált,
az etnikai hovatarozás nem volt a társadalmi-szellemi felemelkedés kerékkötője.
Még a 18. században is, az európai felvilágosodástól befolyásoltan
a hungarus-tudat megjelenik a tudósok magatartásában: Magyarországon közös
irodalomtörténetet és közös lexikont írtak különböző nemzetiségű
tudósok, minden nacionalista elfogultságtól mentesen, ahova a térség
kultúrájához bármilyen módon -- születéssel, témával,
munkakapcsolattal -- kötődő írók felvételt nyertek; még az a Martin
Opitz is szerepel a lexikonban, aki nem sokra becsülte Bethlen Gábor
udvarában eltöltött egy esztendejét, mivel ott az emberek gorombák és
az erkölcsök bárdolatlanok voltak. Jeremia
Haner e lexikona (Scriptores
rerum Hungaricarum et Transilvanicarum) két kiadást is megért. A
felvilágosodás kora az irodalomban és az élet más területein is
felszámolt minden előítéletet. A magyar közéletben a hungarus-tudat
hatása a legérdekesebben s talán a legszebben a 18--19. század fordulóján
jelentkezik, amikor német írók magyar témákról írnak kitűnő, bár
ma már eléggé kevéssé ismert drámákat. Végső soron arról van szó,
hogy Magyarország történelmét sajátjuknak érezték, ezért írja például
Simon Peter Weber még a 19. század
elején is nagy beleérzéssel, hogy "Rettet
Hunyadi, rettet euren General! ... Das Volk ruft: "Rache für
Hunyadi!", ("Mentsük meg Hunyadit, mentsük meg a generálisunkat.
A nép kiáltja: Bosszú Hunyadiért!") avagy Franz Xavier Girzig, hogy "Es
lebe Stephan, unser König!" (Éljen István, a mi királyunk!)
Ezek a drámák és a kor lírai szövegei is mind erős kötődést árulnak
el a magyar haza irányába, s utólag úgy tűnik a kutatás számára,
hogy a német nemzetiséghez való viszony a közös gondolkodás, végső
soron a hungarus-tudat alapján, felhőtlen volt.
A
18--19. században a magyarországi létélmények a német kisebbség,
avagy nemzetiség számára egyet jelentettek a feudalisztikus világból
való kitöréssel, tehát alapjában véve felemelkedést éltek meg. De
nemcsak a magyar társadalomhoz való kapcsolódás jellemezte ezt a közösséget,
hanem az európai kultúráramlatokhoz való kötődés is: a német--francia
hatásra egyre izmosodni kezd a német kisebbség irodalma. Egyik-másik
szerzőnél visszaköszönnek a nagy európai gondolatok, akárcsak a Vanina
Ornano című szerelmi drámában:
Die
Fackel der Vernunft nur Wenigen
Geleuchtet,
frech der Aberglaube sich
Verbreitete,
und manches Helden Geist
In
Fesseln hielt.
(Az
értelem fáklyája csak keveseknek/ világított, a babonák szemtelenül/
terjedtek, és jónéhány hősi szellemet/ béklyóban tartottak.)
Carl
Anton von Gruber, e sorok írója, a kor egyik jelentős és sikeres
Pest-Buda-i szerzője, a szellem felemelkedésének örömét fogalmazza
meg ebben a drámában. Különben Gruber egyaránt írt drámákat és
verset, szerkesztett lapot, hogy a szellem dolgát előmozdítsa. Példaképei
a felvilágosodás nagyjai, Goethe és Schiller, de ugyanakkor azt is
tudja, hogy e példaképeknek nehéz nyomukba érni. Ennek ellenére
biztatja kollégáit, ne hagyjanak fel az írással, hanem teremtsék meg
a pannóniai német tradíciót. Irodalomszervezői tevékenységét végső
soron siker koronázta, számtalan mű jelent meg önálló kötetben,
kalendáriumokban, almanachokban, avagy elhangzott a sikeres pesti színpadok
valamelyikén. Kialakultak a kis lokális centrumok, a vezető Pest-Buda
mellett Sopron, Kassa valamint a viszonylag elszigetelt erdélyi szász városok,
Nagyszeben és Brassó.
A
felemelkedés időszaka azonban nem tartott sokáig, mert a magyar
reformkorszak nemzetállami gondolata a nyelvi asszimilációt tűzi ki célul.
Ekkor körvonalazódik heves vitában a magyar költő nyelvi magatartása,
vagyis hogy a magyar költő magyarul írjon, így a Hunyadiakat drámában
megörökítő Pyrker Lászlót -- Ladislaus Pyrker egri püspököt -- kirekeszti Toldy és Bajza
generációja a magyar irodalomból; Erdélyben is hasonló folyamatok
zajlanak, ott is "nyelvharc" dúl, de nemcsak a szellemi életben,
hanem az erdélyi országgyűlésben is. Az összecsapás ott erősebb,
mivel a szászságnak a német kultúrához való kötődése jóval erősebb
volt a belsőmagyarországi németek kötődésénél, azonkívül a szászok
évszázados területi autonómiája öntudatos magatartást, a nyelvi
asszimilációval való kemény szembeszegülést hozta. Erdélyben ezért
rövid időn belül a végletek hangján ír mindkét fél. Egy példa az
uralkodó műfajjá lett, esztétikailag különben nem sokra értékelhető parabolákból:
Ein
jedes Thier verliere seine Kehle!
Die
Zunge roste ihm im eignen Blut!
Sie
ist nichts andres werth, die Nattern-Brut!
Denn
nur des Schakals Sprache athmet Seele,
Nur
sie ist geistig, bildend, reich und gut!
Und
haben wir nur dieses erst erzweckt,
Daß
unsre Sprache alle Thiere sprechen:
So
werden sie durch eigene Gebrechen
Gar
bald auf alle Viere hingestreckt!
(Minden
állatnak vesszék el a torka!
Saját
vérében rozsdásodjék meg a nyelve!
Mivel
semmit sem ér, az ebfajzat!
Csupán
csak a sakál nyelvének van lelke,
Csak
ez szellemes, művelt, gazdag és jó!
És
amikor majd elérjük,
Hogy
mindegyik állat beszélje ezt a nyelvet:
Akkor
majd testi fogyatékosságuk miatt
Saját
hibájukból pusztulnak majd el!)
E
sorokat Johann Friedrich Geltch,
a szászok reformkorának vezetője írta. Magyarországon az indulatok
nem csaptak ily hévvel össze, de tény, hogy a véletlen lángok martalékává
lett német színház már nem épült fel, s a kiadványok száma is csökkent.
Ezzel együtt lezajlott Pest-Buda elmagyarosodása. Csoda-e hát, ha ezek
a viszonyok nem vonzották vissza Nikolaus
Lenaut, aki csatádi születése okán mindig érzett vonzódást a
puszta iránt, de írói működése Ausztria és Németország legkülönbözőbb
helyein történt, ezáltal csak áttételesen gazdagítva a magyaroszági
német kultúrát.
A
19. század második felében kialakult Budapesten egy európai
betagozottságú polgári kultúra, amely részben német nyelvű volt.
Nem jellemezték ezt az irodalmat kiemelkedő alkotók, inkább több
kisebb jelentőségű alkotóból állt össze az írótársadalom. Sokuk
ideig-óráig külföldön élt, mint például Falk
Miksa, aki az egyetlen magyarbarát lapot, a Wanderert
szerkesztette Bécsben. A megerősödő polgári kultúrának a Pester Lloyd újság lett a szimbóluma, amely a második világháború
alatt a hitleri Németország "gleichsajtolásának" engedve
kompromittálódott, így a háború után megszűnt. A mai kutatás kezdi
csak kideríteni, hogy például a Nyugatosok első nemzedéke a
huszas--harmincas években ebben az orgánumban is jelen volt. A német
nemzetiség a Pester Lloyddal
nemcsak egy lapot veszített el, hanem a polgári kultúra is kiesett a
szellemi életéből. A kiegyezéstől számítva a német nemzetiségnek
mind nagyobb asszimilációs nyomással kellett szembenéznie, így sok író
a kényszerűségtől, vagy akár a kalandvágytól hajtva külföldön élt.
Emil Szittya, avagy Andreas
Latzkónak volt a legérdekesebb az életútja, mivel több ország
tapasztalatait építették be műveikbe, főként drámáikba, amelyeket
az utókor bizony méltatlanul elfelejtett.
A
második világháború és az azt követő kitelepítések, a kollektív
bűnösség elve az amúgy is megtizedelt irodalmat megbénította. Egy jó
évtizedig még csak hallani sem lehetett a nemzetiségi kultúráról, s
még egy évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy szinte csodával határos
módon, szabályszerűen hamvaiból újjáéledhessen a német nemzetiség
irodalma. Az ötvenes--hatvanas években már-már úgy tűnt, hogy a német
írók végleg kisöpörtettek Magyarország szellemi porondjáról, de a
hetvenes évek elejétől elindult egy új szellemi mozgás: szerény kis
német folyóiratok, kalendáriumok szólították meg az embereket
amolyan pusztába kiáltott szóval, hogy írjanak, s küldjék be műveiket.
"Ragadj tollat!" lett a jelszó, és érdekes módon sorjázni
kezdtek nemcsak az első lépések, hanem az érdekes-érzelmes és
kiforrott művek is. Az írásra biztatás első eredménye a Tiefe
Wurzeln (Mély gyökerek) című antológia lett, amely a
megjelentetett 13 szerzővel egyenesen pezsgő irodalmi élet benyomását
kelti. Pedig az írók még nem is a témájukat, hanem a nyelvüket és
helyüket keresték: a magyar nyelven történt szocializációjuk után
ujjongva tobzódnak a félig elfeledett, nagymamák dalfoszlányaiból összeálló
nyelv megtalálásának-felfedezésének örömében. A fogadtatás természetesen
kettős volt: sokan az írói tehetség hiányát, a kommunista hatalommal
való túlzó szolidarizálást és a szerzők elgyökértelenedését
vetették a szerkesztő Ács Erika
és a szerzők szemére, de még többen a magyarországi német irodalom
újjászületését ünnepelték. Nekik lett igazuk, mert a gyökerek
"mélyebbek" voltak a látszatnál, s életenergiával öntötték
el a születő kis irodalmat, mely rövidesen esztétikailag értékelhető
művekkel is előrukkolt.
E
fontos első lépés heurékája után számtalan probléma és dilemma
fogalmazódott meg, több, mint amire e kis irodalom számított. A megtalált
nyelv önmagában még nem bizonyult elégnek a költői-írói identitás
megfogalmazásához: ehhez az olvasóközönségre is szükség van. De
hogyan viszonyul a publikum a megtalált nyelvhez?
Schlaf,
Kindchen, schlaf,
bleib
fleißig und schön brav,
zum
Häusle bauen, Auto kaufen
wirst
du meine Sprach nicht brauchen,
Schlaf,
Kindchen, schlaf.
(Aludj,
gyermekem, aludj,/ légy szorgalmas és jó, házépítéshez, autóvásárláshoz/
nem kell majd használnod a nyelvem, aludj, gyermekem, aludj.)
Szomorúan
megdöbbentőek Claus Klotz
sorai, és borzasztó tény az is, hogy a mai német irodalomnak a hallgatóiért,
a puszta nyelvért is meg kell küzdenie. Ennek az írógenerációnak
szinte teljesen elölről kellett kezdenie mindent: nyelvet, kultúrát
kellett kiépítene, a hallgatóságot kellett megnyernie és irodalmi életük
minimális intézményes kereteit kellett kialakítania, kezdve a publikációs
lehetőségektől egészen a kritikai reflexióig. Mindez sikerült: a Neue
Zeitung hasábjain, antológiákban és más publikációkon keresztül
kialakultak az irodalmi élet kommunikációs formái, az évenként
megjelenő 2--3 kötet, az olvasói estek megteremtették a kapcsolattartást
a közönséggel és a pályatársakkal, s e kis irodalomnak a korán
elhunyt Szabó János személyében
még egy komoly kritikusa is akadt, aki nagy szimpátiával, de kérlelhetetlen
szigorral mondta ki ítéleteit az esztétikai-szellemi színvonalról. A
Magyarországi Német Alkotók és Művészek Szövetsége (VUdAK)
igyekezett az intézményes kereteket is kialakítani. A nyolcvanas évekre
e kis irodalom szerencsésen túlnőtt Magyarország határain, mert Koch Valéria személyében németországi irodalmi díjakat is
felmutathatott.
A
csodálatos irodalmi fejlődés ellenére azonban e kis irodalom legfőbb
témája és dilemmája továbbra is a nyelvkérdés maradt. Mert igaz
ugyan, hogy költők és olvasóik visszahódították az anyanyelvüket,
de az írók a szélesebb magyarországi német közönséget ennek ellenére
sem érhették el, mert az elszokott a német nyelven való olvasástól.
Németül meg nem tudtak a magyar közönséghez szólni, pedig a magyar
irodalomhoz, kultúrához szorosan kapcsolódtak ezek az írók, azonkívül
a németség gondjait, problémáit is szívesen bemutatták volna. Ha Németországban
keresik olvasóikat, akkor viszont végleg elszakadnak a hazai olvasóktól,
mivel odakint a vers és az írott szöveg társadalmi helye, esztétikai
megítélése, a poétikai beszéd eleve más stílusú. E számtalan kérdést
egységesen megoldani nem lehet, ezért különböző élet- és költői
utak alakultak ki. Koch Valéria és Kalász Márton
a kétnyelvűséget választották, Kalász megejtően szép regényében,
a Téli bárányban a németek második világháború után történt
kitelepítésének nyomorúságát mesélte el magyar nyelven, hogy így
szélesebb közönséghez szólhasson.
Az
"egynyelvűség" is érdekes fejlődést hozott. Az irodalmi német
ugyanis a patriarchális kisközösségek számára szintén idegen, mert
hiszen odahaza különböző "sváb"
dialektusokat használtak: ezeket elevenítette fel egy sor szerző, sőt
még antológiát is kiadtak Tie
Sproch wiedegfune (A megtalált nyelv) címmel. Az antológia szerzői
különben olyan szerzők, akik az irodalmi németet is használják, csak
mintegy belső kényszerből, a szülőföldhöz szólás legtermészetesebb
és legbizalmasabb módján fordultak a nyelvjáráshoz. E tekintetben Josef
Michaelis, Josef Mikonya, Engelbert Rittinger a legtermékenyebb és a
legeredményesebb szerzők.
A
nyelvjárás és a kisközösségekhez való szólás igénye azonban
kompromisszumokat sejtet. A fiatalabb írógeneráció (megint Koch Valériát
kell említenünk) a modernség igényét követi, európai akar lenni, a
világ irodalmi vérkeringését is követni akarja, s ezt nehezen látja
összeegyeztethetőnek azokkal a témákkal, amelyekre a kisközösségekben
lel. Vajon összeegyeztethető-e a modernség iránti vágy, illetve a XX.
század végének esztétikai elvárásai azokkal a témákkal,
gyermekkori visszaemlékezésekkel, paraszti történetekkel, amelyekre ez
az irodalom tematikusan épül. A dilemmaként megélt választás valószínűleg
csalóka: bármilyen témában lehet nagyot alkotni. Csak hit, erő és bátorság
kell, hogy átléphessék az ismert és ismeretlen határokat, hogy elérkezzenek
a senki és mindenki földjére:
Auch
das Land Nirgendwo
liegt
irgendwo
Vielleicht
in den Wogen der See,
vielleicht
auf dem Weg, den ich geh,
vielleicht
hinterm Vorhang von Schnee.
Warum
wohl so ferne, so nah,
warum
heißt das Dort niemals Da,
warum
klingt Nein nie als Ja?
(A
Seholsincs ország/ is létezik valahol// Talán a tenger hullámain,/ talán
az úton, amelyen lépek,/ talán a hófüggöny mögött.// De miért oly
távol, és miért oly közel,/ miért Ott és sohasem Itt,/ miért nem
cseng a Nem úgy, mint az Igen.)
A
mai magyarországi német írók és költők a nemzetiség kis lélekszámához
viszonyítva tulajdonképpen nincsenek kevesen. A nyelv megtartásáért vívott
küzdelemben azonban egyedül vannak, de az évenként mindig újból
megjelenő köteteik, témáik letisztulása, poétikai erejük és életképességük
hallatlan élniakarásról tesz tanúbizonyságot: ez a kis irodalom
kibontakozik.
Manherz
Károly szerk. [Változó Világ
23.] | | |
