Kollár János, pszichológus

      Kissé idegenkedem a "terápia" megnevezéstõl, hiszen egyesek számára talán riasztó lehet ez a szó. Errõl az embereknek általában valamiféle orvos-beteg kapcsolat jut az eszébe. Valójában a szó a bibliai négyszárnyú angyalok, a szeráfok nevébõl ered. Egy-egy ilyen csoporttalálkozás során ilyen gyógyító angyalok vagyunk egymás számára. A gyógyításra pedig mindannyiunknak szüksége van, akik szeretnénk kikapcsolódni a hétköznapok feszültségekkel terhelt mindennapjaiból. A csoport tehát nem - a szó klasszikus értelmében vett - "betegcsoport", mégis gyógyító hatású.
       Egy-egy találkozás alkalmával játszunk, mesélünk, zenélünk, énekelünk, táncolunk, rajzolunk, miközben - szinte észrevétlenül - átlépünk arra a síkra, amelyen zenészek, költõk, képzõmûvészek annyira otthon vannak. Belépünk abba a birodalomba, amely mindannyiunkban létezik, csak az odavezetõ utat oly gyakran elfelejtjük. Ez az a hely, amit a pszichológiai szaknyelvben Self-nek, vallási értelemben Isteni Én-nek, köznapi megfogalmazásban pedig a lelkünk mélyén rejtezõ kincstárnak lehet nevezni. Tapasztalataim alapján meggyõzõdésem, hogy ez a hely mindannyiunkban létezik, és ha ott találkozunk, akkor egyáltalán nem okoz nehézséget a kapcsolatteremtés, a kommunikáció, hiszen ott nemcsak félszavakból, de szavak nélkül is megértjük egymást.
       A szavakra természetesen nagy szükség van. Szavainkkal üzenünk egymásnak. Szavak nélkül ez az írás sem születhetne meg. Mégis úgy érzem, a mai idõkben a kelleténél nagyobb hangsúlyt kap a beszéd. Világunk túlságosan is verbális. Mindent szavakkal akarunk kifejezni, holott vannak dolgok, amelyekre nincsenek szavaink. Azokat csak érezni tudjuk. Sajnos, gyakran hisszük azt, hogy az ilyen dolgok nem léteznek, csak azért, mert nem tudjuk a szavak korlátai közé szorítani õket. Pedig nagyon is jelen vannak, és nagyon is befolyásolják a mindennapi életünket. Kahlil Gibran sokkal szebben írt errõl A Próféta címû mûvében: "...beszéded nagy részében a gondolat félig meggyilkoltatik. Mert a gondolat a szabad tér madara; a szavak kalitkájában kibonthatja szárnyait, de föl nem repülhet."
       Azért választottam a zenét eszközként, mert a zene a mûvészetek gyökere. Ezt egyértelmûen ki merem jelenteni, mert olyan emberek erõsítenek meg e véleményemben, mint például Michelangelo, aki az állította, hogy "a jó festmény tulajdonképpen olyan zene, melódia, amit csak az értelem foghat fel" vagy Goethe, aki az építészetet "megfagyott zeneként" jellemezte vagy Walter Pater, aki szerint "minden mûvészet állandóan arra törekszik, hogy zenévé váljon". A zene azonban nem cél, csupán eszköz. Arra szolgál, hogy érzelmeket keltsen bennünk, ezek az érzelmek pedig - mint gyakorlott lovast a lova - elvisznek bennünket lelkünk azon vidékeire, ahol talán ritkábban fordulunk meg, ahova talán csak "vendégségbe" járunk, jóllehet ezek a területek lelki otthonaink, ahová hazatérhetünk erõt és energiát meríteni.
       A tánc ugyanezt a célt szolgálja, bár nem is tudom, lehet-e egyáltalán "táncnak" nevezni azokat a spontán mozgáskreációkat, amelyeket a zenére végzünk. Tulajdonképpen egyszerre több és kevesebb, mint az, amit általában "táncként" emlegetünk. Más. Mikor a csoportban "táncolunk", nem feltétlenül esztétikus, szabályos a mozgásunk. A mi "táncunk" spontán mozgáskreációkból áll, amelynek elsõdleges célja önmagunk, a bennünk rejlõ érzelmek kifejezése. Nagyon szeretem a társas táncokat, és bolondulok a balettért, de a csoportban nem az a cél, hogy megtanuljunk egy mások által koreografált mozgássort. Itt a koreográfiát mindenki maga alkotja meg a saját érzései alapján. Minél tökéletesebben tudja mozgásba önteni az érzelmeit, annál jobb a "koreográfiája". Ezt azonban csak maga a táncoló ítélheti meg, senki más, hiszen az õ érzéseirõl van szó. Egy társas táncban, balettben, musicalben a táncosok valamilyen külsõ koreográfiát követnek. A mi "táncunk" belsõ koreográfiára épül. Mindenki figyel azokra az érzésekre, amelyeket az adott zene kelt benne, és megpróbálja azokat mozgással kifejezni. Amikor pedig "zenélünk", akkor a rendelkezésre álló hangszerek segítségével valami hasonlót csinálunk. A keletkezõ "mû" nem hasonlítható össze egy klasszikus zenemûvel. Nem jobb, de nem is rosszabb. Egyszerûen más. Minél tökéletesebben tudja kifejezni valaki az érzéseit, annál jobb. Ezt azonban szintén csak maga a zenélõ ítélheti meg, hiszen a saját érzéseit õ ismeri a legjobban. Így aztán nem egymás kritikusai vagyunk, hanem egymás elfogadói. Ezért nem kell zenésznek vagy táncosnak lenni ahhoz, hogy valaki egy ilyen csoportban részt vegyen.
       Az viszont nagyon fontos, hogy aki eljön, az valóban résztvevõ legyen, ne pedig megfigyelõ. Az élményekbõl ugyanis mindenki annyit kap, amennyit õ is képes megosztani másokkal. Ha valaki jobban "elengedi magát", többet ad magából, az gazdagabban is távozik. A találkozások során nemcsak saját érzéseinkhez, de a többi csoporttag érzéseihez is nagyon közel kerülünk. Ha szaknyelven akarnám megfogalmazni, akkor azt mondanám, hogy ez egy önismereti és kommunikáció-fejlesztõ tréning. Más szóval a ilyenkor eljutunk arra a szintre, ahol szavakkal is, de gátak, sõt, néha szavak nélkül tudunk "szólni" egymáshoz. Arra a - mindannyiunkban létezõ - közös "tisztásra" érkezünk el, ahol nem az ítélkezés, a jó vagy rossz kategóriájába való besorolás a cél, hanem a másik ember és - mindenekelõtt - önmagunk elfogadása.
       Naptári életkorunkat tekintve a legfiatalabb résztvevõnk 18, a legidõsebb 44 éves. Ez azonban nem jelenti azt, hogy fiatalabbak és idõsebbek nem jöhetnek. Ahogy említettem, a találkozások során közös nyelvet beszélünk. A kor nem akadály. Egy-egy ilyen találkozás alkalmával nem az úgynevezett kronoszi - öregítõ, percekben, órákban mérhetõ - idõben találkozunk, hanem a kairoszi - ünnepi, idõtlen - idõben. Röviden, mi is "csak a derû óráit" számoljuk.
       A tréningben klasszikus és úgynevezett "könnyû" zenét egyaránt használok. Véleményem szerint minden zene alkalmas valamilyen érzelem kifejezésére. Miután a találkozások alkalmával különbözõ érzelmekkel találkozunk, nem szeretnék egyetlen zenei stílust sem kizárni. A legutóbbi alkalommal például Corelli és a Vágtázó Halottkémek nagyon szépen megfértek egymás mellett, sõt, még a két, látszólag teljesen különbözõ zenei mondanivaló közötti hasonlóságot is sikerült megtalálnunk.
       Véleményem szerint a legszebb dolog az életünkben a más emberekkel valamint önmagunkkal, saját érzéseinkkel való találkozás. Most természetesen nem a futó, utcai "hogyvagyköszönömjólésteköszönöménis" találkozásokra gondolok, hanem a valódi, egymásra és önmagunkra is szeretettel rácsodálkozó találkozásra. Erre törekszünk a havonta történõ együttléteink során. Én is rendkívül sokat kapok egy-egy ilyen találkozás alkalmával.
       Szerencsés vagyok, amiért olyan munkát végezhetek, ami nemhogy fárasztana, hanem épp ellenkezõleg, energiát ad. Nagyon szerencsés vagyok azért is, mert olyan zeneterapeuták barátságát és támogatását élvezhetem, mint a szeretve tisztelt Dr. Varvasovszky Jánosné, akit mindenki csak Dóra néniként ismer, és aki által az egyetemen két féléven keresztül tanulmányozhattam a zeneterápia gyönyörûségeit valamint Dr. Kokas Klára, aki Kodály tanítványa volt, és akitõl felejthetetlen táborozások és egyéni beszélgetések során az általa kidolgozott, és nevéhez fûzõdõ módszert tanulhattam meg. Szerencsés vagyok azért is, mert tanácsaival és szeretetével mind a mai napig segít Dr. Gombos Katalin, pszichiáter, akinek rendkívüli, karizmatikus hatását mindenki megismerhette, aki valaha is találkozott vele.
       Sokan azt hiszik, elérhetetlen ideálokban hiszek. Erre azt szoktam válaszolni, hogy teljes mértékben realista vagyok. Amirõl eddig beszéltem, azt a tapasztalataim alapján mondtam el. A legutóbbi - idényzáró - csoport alkalmával megkértem a résztvevõket, írjanak néhány mondatot arról, hogy mit jelentett számukra a csoport. Most - természetesen a nyilatkozók engedélyével - ezekbõl a véleményekbõl idézek.
Irén: "Kiadhatja magából az ember amit akar, ami benne van. Ha rossz hangulata van, itt mindig optimizmussal találkozik. Ha jó hangulata van, nagyszerû érzés látni, hogy pozitív hatással van a többiekre. Egyfajta önmegismerési csoportnak is lehet nevezni. Itt újra és újra rájön az ember, hogy hétköznap minden apró örömöt észre kell venni, és örülni kell neki, mert csak egyszer élünk, és nem éri meg a legtöbbször csak pesszimista gondolatokkal foglalkozni."
Béla: "Fejlõdök, tisztulok, kommunikációs képességem fejlõdik, kreatívabb vagyok, megtanít szárnyalni, lebegni, élni. Mit kapok? Energiát, rendet, gondolataim megélését, egy pici boldogságot. Az együttlét örömét. Köszönöm."
Lilla: "Önmagamat kapom. Feszültség-levezetés, önkívület - extázis, önismeret - emberismeret, katarzis - megtisztulás, elfogadás - pozitív gondolatok, szabadság - gyermeki tisztaság, feloldódás - elmélyülés, belsõ béke - csend."
Zsolt: "A zene, a tánc, a mozgás segítségével könnyebb elérni egy oldottabb, felszabadultabb állapotot. Erre az állapotra a mai rohanó, stresszes idõkben nagy szükségem van. De nemcsak nekem, hanem mindenkinek! Számomra az összejövetel a felszabadultságot, a jó közérzetet jelenti. Köszönöm mindenkinek."
Barbara: "Picike, biztos pont: egy aprócska sziget a vadul tomboló, õrülten viharos óceán közepén. Ami jó benne, hogy embereket ismerhetsz meg, akik megtanítanak spontánabbul viselkedni, és egy kicsit rádöbbentenek, ki is vagy valójában: hogy mennyit érsz."
       Bárki, aki érdeklõdik a csoport iránt, jelentkezhet nálam, a Családsegítõ Szolgálat címén (Debrecen, Mester u. 1.) vagy bármelyik telefonszámán (52-411-133, 52-415-576, 52-444-724). Sok jelentkezõ esetén több kurzus is indulhat. A jelenlegi csoportunk egyelõre nyári szünetet tart, a következõ találkozásunk szeptemberben lesz.