NYELVMŰVELÉS

Oldalak: 467 468 469 470 471 472

Szociálpszichológia és nyelvpolitika*

A nyelvművelés szociálpszichológiai környezete

1. A nyelvtudomány a legrégebbi tudományok közé tartozik. Amikor még nem differenciálódtak a tudományok, már létezett „nyelvtudományi tevékenység”: hiszen az őskorban is föltehetőleg elnevezték az emberek a körülöttük lévő dolgokat, nyilván tanították gyermekeiket a kevéssé tagolt, később tagolt beszédre, de egészen biztosan a nyelvi illemre (pl. mikor szabad és kinek egyáltalán megszólalnia); amikor először bukkantak szomszédos hordára, törzsre, negatív nevet adtak nekik: ők lettek a berberek vagy barbárok; szabályozták a szomszédokkal való nyelvhasználatot. Azután nyelvi tabukat, kimondási tilalmakat határoztak meg, varázslásokat, mágikus szokásokat hajtottak végre a nyelv segítségével. Ha áttekintjük ezeket az ősi jelenségeket, szinte kivétel nélkül a nyelvhasználat szabályozásának körébe sorolhatjuk őket, tehát már az őskorban is volt nyelvpolitika. Mindezekre az etnolingvisztika vagy antropológiai nyelvészet nagyon sok példát sorol fel: s e tudományok XIX—XX. századi kivirágzása, s az ún. külső nyelvészetben, metalingvisztikában való felsorakozása a nyelvtudomány kereteit jelentősen kibővítette (részletesebben l. Balázs Géza, Magyar nyelvkultúra az ezredfordulón. Bp., 1998. 9—22).

Azt gondolhatjuk, hogy ha a nyelvpolitika, az anyanyelv és az idegen nyelvek használatával foglalkozó gondoskodás ilyen ősi, akkor mára kidolgozott mintáink, módszereink vannak e tevékenységre; s talán nincsenek is nagyobb nyelvpolitikai problémáink, cselekvési kötelezettségeink. Természetesen nincs így, s manapság egyre többet lehet hallani a nyelvpolitikáról.

2. A digitális-információs forradalom korszakában élünk, az információnak ez már legalább a harmadik forradalma (könyv — rádió-televízió — számítógép). Akusztikus és vizuális, történeti és szinkrón, szerkesztett és szerkesztetlen információk ömlenek ránk, és sokszor úgy érezzük, nincs menekvés, nincs egy csöndes, kevéssé „kondicionált” hely. Berzsenyi egy sokkal nyugodtabb korban a méhesbe bújt el klasszikusokat olvasni vagy verset írni. Az információk belopakodnak (mert ügyesen, manipulálva „belopják” őket) a magánélet legrejtettebb szféráiba, a zsigerekbe, [467] a tudatalattiba. A digitális-információs forradalom jelei Magyarországon az utóbbi évtizedben jelentek meg: a személyi számítógépek rohamos elterjedésével, a távközlés és a számítógépes hálózatok gyors kiépülésével. Hatásai: az azonnali információáramlás (pl. „a hír az, ami most történik”), a leegyszerűsített szemantika, az anyanyelv mellett pedig a rudimentális (fejletlen, csenevész; más szóval: pidzsinizált) angol globális közvetítőként való megjelenése. Ezekre világszerte felhívják a figyelmet. És közben azt tapasztaljuk, hogy minden eddiginél több a kommunikációs zavar és konfliktus, kevesebb a megértés, a nehezen megfejthető kódoktól (esztétikai, kidolgozott kódok) elfordulnak az emberek. A digitális-információs forradalom a globalizálódás, a tömegesedés, a primitív egynyelvűsödés felé vezeti a közösségeket. A nyelvi konfliktusok nyelvtörvényekbe, tábla- és nyelvháborúkba, társadalmi és etnikai konfliktusokba, sőt erőszakba torkollnak — Európa „fejlettebbnek” nevezett felén is egyes időszakokban, aktuálisan a XX. század legvégén Kelet-Közép-Európában. Kommunikációs okból talán több háború tört már ki, mint gazdasági megfontolásból.

3. Ilyen helyzetben a társadalommal és a nyelvekkel kapcsolatban tudományosan alátámasztott elképzelésekkel, stratégiákkal kell rendelkezni. Ez a tevékenység a nyelvpolitika: tehát a nyelvészek és más társadalomtudósok által az anyanyelv és az idegen nyelvek használatát szabályozó tevékenység, amelyet azután értelemszerűen a politikusok hajtanak végre. Alterülete lehet a nyelvgeopolitika; a nyelvpolitikának egy adott körzetre vonatkoztatott sajátos része. (Csak zárójelben teszem hozzá, hogy a politikusok többsége naiv nyelvpolitikus, s a nyelvpolitikát ösztönösen, „jól bevált” történelmi minták alapján műveli.) A nyelvpolitikából következik a nyelvstratégia: ide tartoznak a nyelvpolitikának a sajátos területei az oktatástól a mindennapi életig; ebbe még az idegen nyelveket és az anyanyelvet is beleértem. Rendszeremben ezen belül található a kizárólag képzett nyelvészek által művelhető, anyanyelvre vonatkoztatott nyelvművelés, amelyet (nyelv)tudományos, az adott nyelv hagyományaira alapozott, tehát antropológiailag és szociolingvisztikailag meghatározott tevékenységnek tartok. S hogy semmi se hiányozzék, legalul foglal helyet az amatőr, de jószándékúnak tekintett nyelvvédelem:

Mivel a nyelv, a nyelvhasználat az egyén és a társadalom kapcsolatrendszerének, valamint a múlt—jelen—jövő kapcsolatnak (hagyománynak, nemzedékeknek) egyik legfontosabb eszköze, a nyelvvel való foglalkozásnak mindig múltba és jelenbe ágyazott szociálpszichológiai vetülete, hatása is van. Szociálpszichológiai, régebbi magyaros terminológiával: társaslélektani, ahogy azt Karácsony Sándor is használta mai szemmel is modern szemléletű magyar nyelvtani alapvetésében.

4. A nyelvpolitika, a nyelvstratégia és a nyelvművelés tehát szoros, oda–vissza kapcsolatban van a társadalommal. Ha így van, akkor szociálpszichológiailag is meghatározott; tehát az emberek társas viszonyainak ismerete nélkül sok botlás történhet munkánkban.

Itt mondom el, hogy mi vezetett ehhez a gondolathoz. A nyelvművelést magam is egy ideig szkeptikusan szemléltem. Érdeklődésemet már az első pillanatban a „hatás” keltette fel. A szervezetelemzésből tudjuk, hogy minden hatás mellett ellentétes hatások, diszfunkciók is fellépnek. A nyelvművelés pozitív hatásai mellett (amelyet természetesen elég nehéz mérni) nyilvánvalóbbnak és mérhetőbbnek látszott a negatív hatás, amelyet normatúlteljesítésnek, túláltalánosításnak [468] vagy túlhelyesbítésnek (hiperkorrekció) nevezünk. A normatúlteljesítés nyelvművelés nélkül is létezik. Általában a nyelvi ismeretek hiányos vagy felemás ismeretéből származik.

A hibáztató vagy „öblögető”, purista és dilettáns nyelvművelés a háború előtti időszakot jobban jellemezte, de nyomokban, főként nem nyelvészek tevékenységeként ma is megfigyelhető. Éppen Lőrincze Lajos tevékenységében valósult meg a fordulat: a nyelvművelés általános nyelvészeti alapokra helyezése, a naiv, dilettáns nyelvművelési elképzelések nem sértő nyesegetése és a nyelvművelés metodikájának a szociálpszichológiai elvekhez való illesztése (pl. ilyennek érzem az emberközpontú, illetve a pozitív nyelvművelés fogalmakat). Lőrincze Lajos utolsó éveiben roppant nyitottnak mutatkozott a nyelvművelésnek a szociolingvisztikával való közelítésére. Azért is, mert a szociolingvisztikai „gondolat” és „módszer” a korábbi magyarországi nyelvművelésben már benne volt.

Tehát nemcsak a társadalom hat a nyelvre, hanem a nyelv is hat a társadalomra. S ily módon a nyelvhasználati változásoknak szociálpszichológiai környezetük van.

5. A nyelvpolitika, nyelvstratégia célzottja: az egyén. Az egyén szerepekben, véleményekben, nézetekben, attitűdben és értékekben létezik. A külső körülmények megváltozásakor (pl. életmódváltás, rendszerváltozás) az egyénben is változás történik. A legmélyebben az értékek vannak beágyazva: az értékrendszerek kognitív falakat képeznek az emberek között; áthághatatlan kommunikatív akadályokat jelenthetnek. Az értékekhez nyelvi—kommunikatív megjelenések, szövegformák, sztereotip kifejezések, kijelentések kapcsolódnak. Ezek figyelembe nem vétele fölösleges, sőt káros nyelvpolitikai céltételezést jelenthet. Ilyen például az otthoni nyelv, a nyelvjárás megbélyegezése, vagy szelídebb formában az egyénnek arról való lebeszélése.

6. A nyelvpolitika, a nyelvművelés alapkérdése: a különböző formák közti választás. Rendszerint vonzó és nem vonzó alternatívák közül kell választanunk; a választási kényszer kognitív disszonanciához, felborult egyensúlyi helyzethez vezet. A disszonanciát a választás elodázásával, tudomásul nem vételével, illetve korábbi nézeteink átértékelésével vagy a körülményekre való hivatkozással számoljuk fel (Csepeli György, Szociálpszichológia. Osiris K., Bp., 1997. 280—1). Kognitív disszonancia, vagyis egyensúlytalansági helyzet keletkezik bennünk egy-egy új nyelvi forma felbukkanásakor: jó-e ez a forma? szerencsés-e, illendő-e a használata? mit szólnak hozzá mások?

Ha a nyelvi tervezés során tudatosan vagy spontán módon ajánlunk egy új nyelvi formát: ahogyan például a hatvanas években a spray-re ajánlották a permet-et, a beszélőben fölborul az egyensúly, és választás előtt áll: spray vagy permet; esetleg szóró, dezodor, illetve a gyermeknyelvi — hangutánzó — pszí vagy az iskolai szlengben hallott sziszegő szappan? A választás függ a beszélő nyelvi tudatosultsági fokától (lényegében anyanyelv-ismeretétől, anyanyelvi hagyományainak ismeretétől), értékrendjétől, a választás idejétől (egyszer vagy többször hallotta az adott szót), a tétjétől (ki mit mond, ha a nem megszokott formát használja), egyéniségétől stb. A kognitív disszonancia redukciójának, azaz csökkentésének elmélete szerint az ember egyensúlyra, konfliktusmentességre, összhangra törekszik; tehát a kényelmetlenségeket, így a nyelvi ellentmondásokat is kiküszöbölni törekszünk. Nem választunk tehát olyan nyelvi formát, amely a meglévő nyelvi rendszerünkkel, ítéleteinkkel, környezetünk ítéletével nincs összhangban. Ebből pedig két dolog fakad: 1. egyesek idegenkednek az idegen szavaktól, 2. egyesek idegenkednek az idegen szavak magyarosításától.

7. Magatartásunkra ugyancsak nagy hatást gyakorolnak a társas kapcsolatok: a tagsági és a vonatkoztatási csoportok. Értékelésünk a leggyakrabban viszonyításból származik, s ilyenkor általunk valamiért elfogadott, kedvezményezett csoportokhoz, vonatkoztatási csoporthoz hasonlítjuk magunkat. Nyelvi szempontból ennek a jelentősége alapvető: hiszen minden társadalmi [469] csoport „nyelvet produkál”, bizonyos nyelvi formákat kultivál (megerősít, előtérbe helyez), vagyis normát határoz meg. Ezeknek a vonatkoztatási csoportoknak a kisugárzásuk, hatókörük a legalkalmasabb nyelvi formák, különösen divatok terjesztésére. A magyar társadalomban is megfigyelhető „szlengesedés”, tehát az összetartó, szilárd norma lazulása (amely egyébként éppúgy normához, egy más normához vezet) összefüggésbe hozható a tradicionális társadalomból a modern társadalomba való átmenettel; s csak kevéssé érzem a korábbi államszocialista rendszer paternalisztikus nyelvezetével szembeni alulról jövő lázadásnak (mint azt egyes kollégáim gondolják). A nyelvpolitikának tehát mindig figyelembe kell vennie a vonatkoztatási csoportok helyzetét és erősségét; s ezek létének tudatában a nyelvhasználati módok és normák relativitását (viszonylagosságát) kell megfogalmaznia. E szerint az elképzelés szerint természetesen több, adott helyen megfelelő, illő norma van; s a nyelvhelyességnek is több rétege. Ez legjobban egy piramis-modellben ábrázolható:

Az egyes szintekhez rendelhető nyelvhasználati tevékenység:

3. normalizálás, előírás, rendszeres figyelés, ellenőrzés, tanácsadás

2. korlátozott normalizálás, továbbképzés, ismeretterjesztés, segítés

1. funkcionalitásbeli szempontok, nyelvpolitika, szervezett oktatás.

8. A kultúrán belüli és kívüli nyelvhasználat kérdése fölveti az antropológiai nyelvészet legnagyobb hatású elméletének, a Sapir—Whorf-féle nyelvi relativitás elméletének a figyelembevételét. Whorf írja, hogy a természetet az anyanyelvünk által lefektetett vonalak mentén elemezzük, a természetet fölszabdaljuk, fogalmakba szervezzük, egy, a nyelvünk mintáiban kodifikálódott megegyezés részesei vagyunk (idézi: Forgách József, A társas érintkezés pszichológiája. Gondolat K., Bp., 1989. 138). Ez egyébként igaz a kultúrán belüli különbözőségekre is, amelyet a szociolingvisztika legnagyobb hatású elmélete, a Bernstein-féle kommunikációskód-elmélet tartalmaz. Mi következik ebből a nyelvpolitika számára? Ismételten csak a nyelvhasználati szabályok, normák relativitása vagy relativizálhatósága, amely — meglátásom szerint — csak egy bizonyos normának az alapos megismerése után következhet. Tehát éppenséggel a normativizálási törekvéseken (kiejtés, helyesbeszéd, nyelvhelyesség, helyesírás stb.) át vezet az út a többféle norma fel- és elismeréséig.

9. Ha nem történik meg a többféle norma elismerése, akkor az etnicizmus nyelvi változatával, a lingvicizmussal, a nyelvi és társadalmi diszkriminációval, nyelvi kirekesztéssel állunk szemben. Egyes belső vagy külső nyelvi formák megbélyegzése, utóbb tiltása és karhatalommal való fenyegetése a szociálpszichológiai kötődéseket ismerve indokoltan vált ki ellenérzést: kelt félelmet, riadalmat, vezethet ellenálláshoz, erőszakhoz. A lingvicizmus leginkább nyelvek viszonyában jelenik meg (de megjelenhet nyelvhasználati módok között is: például egy belső nyelvváltozat megbélyegzése). A Földön mintegy 200 ország van, és becslések szerint 3000 nyelv. Ez azt jelenti, hogy a Föld országainak túlnyomó többsége sok-, sőt nagyon sok nyelvű! Bár az antropológusok és nyelvészek sokszor kikiáltották már, hogy minden nyelv szerkezetére nézve egyenrangú, történelmi-társadalmi okokból fejlettségbeli különbségek vannak. Tehát vannak nyelvek, amelyek visszaszorultak már a magánéletbe, a nyelvelhalás küszöbén vannak; számos nyelv el is tűnt a porondról. A kiszorítósdi a nyelveket beszélők gazdasági, politikai, földrajzi státuszától, erőfölényétől függ. Az anyanyelvfeladás egyébként spontán módon, de finom és erőszakos eszközökkel [470] is zajlik. Az államigazgatás nyelvétől az oktatás nyelvein át a nyelvtörvényekig, nyelvrendőrségekig vezet az út. A lingvicizmusnak különösen érzékeny területe a névadás. A nevek meghitt, bensőséges, otthonos viszonyt jelentenek. A diszkriminációnak az anyanyelv egésze jobban ellenáll, mint a könnyebben, hivatalosan változtatható név; de a névkultúrába való nyelvpolitikai beavatkozás jóval nagyobb érzelmet is kavar. Itt csak utalok a kisebbségek anyakönyvezési, településnév-használati (változó) szabályaira.

10. A nyelvi mozgalmak, sőt nyelvújítások gyújtópontja általában az idegen szavakkal van kapcsolatban. Az idegen szavak áramlata nyelvféltéshez vezet. Így volt ez a klasszikus magyar nyelvújítás időszakában, vagy a harmincas évek nyelvújításában, s ez történik ma is. Éppen egy éve, hogy a „győzelem napján” megjelent az Élet és Irodalomban 39, utóbb 49, talán 59 nyelvész Nyilatkozata, amelyben jószándékú, de amatőr nyelvvédők, anyanyelvféltők nyelvrendeletet szorgalmazó javaslata ellen vonultatták föl a tudomány teljes harci vértezetét némi politikai felhanggal is színezve. Az idegen szavakkal szemben például ez volt a véleményük: „Az idegen szavak, kifejezések különleges helyet foglalnak el... az idegenektől való ódzkodás alighanem ősi ösztöneinkhez tartozik. Ezt az archaikus ösztönt használják ki a különböző idegengyűlölő és fajgyűlölő ideológiák is. Ezért érezzük — ha nem gondolunk bele jobban —, hogy az idegen szavak »furcsák« és »csúnyák«, holott valójában csak idegenek, újdonságok a nyelvünkben” (Nyilatkozat: Élet és Irodalom 1997. május 9.). Véletlenül újra a darázsfészekbe nyúltam, de éppen a szociálpszichológia lesz segítségemre az ellenvélemény megfogalmazásánál. (A fajgyűlölő ideológiákat fölvető csúsztatással most nem foglalkozom.)

11. A szociálpszichológia tudományosan is felmérte, hogy minden szociálantropológiai sajátosságunk összefüggésbe hozható az autosztereotípiával, vagyis az etnocentrikussággal. Azaz: „Büszkék vagyunk magunkra, megbecsüljük önmagunkat és őseink hagyományait.” Illetve: „Hűségesek vagyunk.” És: „Becsületesek és megbízhatóak vagyunk egymás közt, de nem dőlünk be az idegenek trükkjeinek” stb. Ebből fakadnak a nemzetkarakterológiák, amelyek — idézem a szociálpszichológust — „ideologikus töltése nem minősíthető egyértelműen negatív társadalmi jelenségnek. Vannak történelmi helyzetek, amikor a nemzet önvédelmét, realitásokhoz igazodó helyzettudatát, »magába szállást« (Babits) segíthetik elő... Az sem vitatható..., hogy a saját nemzet lelkialkatára vonatkozó elképzelések, valamint a más nemzetekhez való viszonyt jól tükröző heterosztereotípiák történelmi emlékek, amelyek önmagukat beteljesítő jóslatként jellegzetes viselkedésmintákat, reakciókat, kommunikációs stílust valószínűsítenek egy-egy nemzet tagjainak körében.” (Csepeli i. m. 1997. 482).

A nyelvész Szilágyi N. Sándor így vélekedik: Az etnocentrikusság az egyes etnikai közösségek tagjainak az a természetes beállítódása, hogy saját kultúrájukat, nyelvüket más etnikai közösségekhez képest természetesebbnek, jobbnak, szebbnek, „magasabbrendűnek” értékelik. A beszélő számára ugyanis az egyetlen természetes, emberi nyelv a saját anyanyelve: „...nehezen lehetne elképzelni, hogy bármely etnikai-nyelvi közösség mentes lenne az etnocentrikus szemlélettől, amely éppen ezért önmagában se nem jó, se nem rossz, hanem egyszerűen adottság, amelynek azonban ráadásul fontos kulturális funkciója is van, mégpedig a nyelvi és kulturális diverzitás fenntartásában: hiszen ha az emberek nem ragaszkodnának jobban például a saját anyanyelvükhöz, mint más nyelvekhez, hanem helyette amazokat tartanák szebbnek és természetesebbnek, akkor úgy járnának el okosan — és bizonyára ezt is tennék —, ha sürgősen átváltanának a másik nyelvre és kultúrára, ami hosszú távon a diverzitást szüntetné meg” (Szilágyi N. Sándor, Hogyan teremtsünk világot? Kolozsvár, 1996. 27).

12. Most, amikor a digitális-információs forradalomban a szokások, értékek, nyelvek globalizálódnak, haladnak az egyközpontúvá válás felé, fontos a regionalizmus, a helyi kultúrák, nyelvek [471] hangsúlyozása, sőt akár tudatos, nyelvpolitikai módszerekkel történő fenntartása. Vélhetően mindkét törekvés, tehát a globalizáció és a regionalizáció egyaránt fontos az emberiségnek. Nem véletlen, hogy elhamvadtnak vélt nyelvek keltek fel az utóbbi évtizedekben is sírjukból: alakultak nyelvfejlesztő társaságok, akadémiák. Az idegenszerűségek elleni fellépés tehát a Föld sokszínűségének, a megtartó helyi identitások megőrzése jegyében történik. A nyelvpolitikának az idegen nyelvek—saját nyelv viszonyában, az idegen nyelvek alapvetően fontos, kötelező oktatásán túl az idegenszerűségekkel kapcsolatban is állást kell foglalnia, és természetszerűleg az anyanyelv védelmét szociálpszichológiai, de nemzetgazdasági szempontból is fontosnak kell tartania.

13. Visszatérve az adott nyelven belüli problémákra, a nyelvi ítéletekben sokszor a túlzott óvatosság, a kimondástól való félelem fogalmazódik meg. Ez a nyelv ősi, mágikus felfogásából ered: vagyis, ha valamit kimondanak, az akkor úgy is van. Ennek köszönhetők az eufemizmusok (enyhítések) általában a nyelvi illemszabályok, és a nálunk már megszokott és gyakori terminuscserék. Példaként elég csak utalni az ötvenes évek átkeresztelési (átnevezési) forradalmára, amely a Ferencváros-tól kezdve a rákosi viperá-ig, a megszólításokig (elvtárs—úr) szinte minden területet érintett, de nem feledkezhetünk meg a még napjainkban is kommunikációs zavart okozó, a rendszerváltással kezdődött újabb közterületi vissza-, illetve átkeresztelési hullámra (Felszabadulás tér — Felszab tér — Ferenciek tere), valamint terminológiagyártásra (ombudsman — jogbiztos, jogőr?). Az óvatoskodásból, politikai túlérzékenységből, mai szóval azt mondanám: korrektségből megváltoztatták a szomszédos népek negatív felhangú megjelölését: oláh helyett román, tót helyett szlovák, sváb helyett német. A mai politikai korrektség (political correctness, PC) jegyében bizony meg kell gondolni, hogy használhatjuk-e a trianoni békediktátum vagy az utódállam megnevezést. A közömbös forma trianoni békeszerződés, illetve szomszédos állam lenne. Manapság nálunk a cigányság, illetve bűncselekményekkel gyanúsítottak megnevezésével kapcsolatban vetik föl leggyakrabban a helyes szóhasználat kérdését. A szóhasználatban — érezzük — ítélet, érzelem, jelentéstani többlet van. Azt is hallottam egy kollégámtól, hogy a magyar nyelvművelés előtt a legnagyobb nyelvpolitikai feladat ennek a politikailag korrekt nyelvhasználatnak a kidolgozása és ajánlása lehet.

14. Nyilván van e téren is tennivaló, de azért azt meg kell említeni, hogy a politikai korrektség részben spontán módon már jelen volt a magyar nyelvművelésben; másrészt ennek amerikai formája túlhajszolt, és már-már megmosolyogni való formákat ölt. Amerikában az alkoholistát „italproblémákkal küszködőnek”, a biszexuálisokat „szexuális preferencia nélkülieknek” kezdik nevezni; az egyenjogúság szellemében szó volt a férfiak és nők közötti nyelvi különbségek megszüntetéséről, vagyis a nyelvtani nemek kiiktatásáról stb. (Gerlóczy Ferenc, Egy új nyelv alkonya: Heti Világgazdaság XX/8. 83—4). Ez bizony annyira megmosolyogtató, mint Folnesics Lajosnak csaknem kétszáz éve a magyar nyelvben a nyelvtani nemeknek a meghonosítására tett kísérlete. A „nőstényítésen” már akkor is mosolyogtak (Fábián Pál, Nyelvművelésünk évszázadai. Bp., 1984. 34). Lám Amerikában éppen most tartanak ennek a kísérletnek a megfordításánál. Több forrásból viszont azt a hírt kaptuk, hogy az amerikai korrektségi mozgalom (PC) megrekedt, zsákutcába jutott, mert lassan már megnevezési lehetetlenségekhez, kommunikációképtelenséghez vezet.Ezt a zsákutcát nekünk jó lenne elkerülni; mint sok mást, ami kritika nélkül érkezik az amerikai társadalomból. Ám a diszkriminációmentességre, az ezzel kapcsolatos önszabályozásra, önkorlátozásra, öncenzúrára, a nyelvi illem által szabályozott emberi magatartásra roppant nagy szükségünk van. Szolgálja ezt a nagyszerű hagyományokkal rendelkező magyar nyelvművelés, a nyelvpolitika és a nyelvstratégia szélesebb keretébe helyezve!

* Elhangzott plenáris előadásként a „Lőrincze-nap ’98.” rendezvényen, Kecskeméten, 1998. május 18-án.

Balázs Géza

Vissza a Tartalomhoz