Oldalak: 250 251 252

 

Györffy György halálára

Az Árpád-kori magyarság kimagasló felkészültségű és fáradhatatlan búvárának, Györffy Györgynek a teste 2001. január 5-e óta a Fiumei úti Nemzeti Sírkert földjében nyugszik. Egyelőre még felbecsülni is nehéz, mit is veszített halálával a magyar tudomány egésze, a történettudomány számos ága csakúgy, mint a földrajz, a népismeret, a nyelvészet s benne különösen a névtan, egyaránt.

1917. augusztus 26-án született Györffy István néprajztudós és Papp Anna fiaként anyai nagyszülei házában, a Kolozs megyei, közelebbről kalotaszegi Szucságon. Középiskoláit Budapesten a VII. kerületi Szent István reálgimnáziumban 1935-ben fejezte be. 1935—39 között folytatott tanulmányokat a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen, ahol a kor legkiválóbb történészeinek, Domanovszky Sándornak, Mályusz Elemérnek és a magyar őstörténetet kutató Németh Gyula turkológusnak lett a tanítványa. Mindenekelőtt Mályusz Elemér településtörténeti kollégiuma kötötte le érdeklődését. 1939-ben abszolvált, 1940 júniusában doktorált magyar művelődéstörténet főtárgyból „Besenyők és magyarok” című disszertációjával, amelyet főként a besenyők magyarországi elterjedése vizsgálatának szentelt. A második világháború kitörése egy baltikumi, finnországi és lappföldi tanulmányút végén érte, és Stockholmból csak 1939 októberében tudott hazatérni. 1940 szeptemberétől 1941/42 fordulójáig az Egyetemi Könyvtárban dolgozott mint gyakornok. 1942 elejétől a Teleki Pál Tudományos Intézet Történettudományi Intézetének gyakornoka, majd tanára lett. 1942 őszétől 1944 végéig katonai szolgálatot teljesített, amikor is előbb híradós gépkocsi szertiszti kiképzésben részesült, majd a Honvéd Térképészeti Intézetben sajátította el a térképkészítés alapjait. Budapest ostromát a Teleki Intézet, majd a Nemzeti Múzeum pincéjében vészelte át. 1945-ben igazgatóként önálló Néptudományi Intézetté fejlesztette azt a Teleki Páltól, Györffy Istvántól és Magyary Zoltántól 1938-ban szervezett Táj- és Népkutató Központot, illetőleg Osztályt, amelyet 1941-ben a Teleki Pál (utóbb Kelet-európai) Tudományos Intézet keretében az Államtudományi Intézetbe tagoltak be. A Néptudományi Intézet munkatársait Györffy György úgy válogatta meg, hogy köztük képviselve legyenek a magyarságot és a szomszéd népeket különféle tudományszakok (földrajz, településtörténet, régészet, embertan, történeti néprajz, tárgyi és szellemi néprajz, nyelvészet) felől vizsgáló kutatók. 1949 őszén a magyar tudományos élet és az egyetemi oktatás átszervezésével a Néptudományi Intézetet megszüntették. A Kelet-európai Tudományos Intézet Történettudományi Intézetéből a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete lett. Ide sorolták át Györffy Györgyöt, s itt dolgozott tudományos munkatársként, majd főmunkatársként, végül tanácsadóként 1988-ban történt nyugdíjazásáig. 1952-ben a történettudomány kandidátusává nyilvánították, 1969-ben pedig „A magyar várostörténet kezdetei és Budapest kialakulása” című disszertációjával elnyerte a történettudomány doktora fokozatot. Fő munkaterülete történeti szintézisek — mint az „István király és műve” (1977) és a „Magyarország története tíz kötetben” című kollektív mű I. kötetében a 893-tól 1116-ig terjedő rész (1984) — [250] mellett etnogenezis, keletkutatás, történeti földrajz, forráskritika volt. Vizsgálódásait időben a korai középkorra, térben pedig a Kárpát-medencére s a határos országokra és népekre terjesztette ki. Az 1950/51. tanévben átmenetileg bevonták az egyetemi oktatásba, és „Magyar őstörténet”-et adott elő a budapesti egyetem történész hallgatóinak, valamint „Forrásismeret és forrásolvasás” szemináriumot vezetett muzeológia szakosoknak. 1951 végén Debrecenben ajánlottak fel neki katedrát, de minthogy kitudódott, hogy éppen a súlyos politikai támadásokkal háborgatott, kiváló Szabó István helyett lehetne tanszékvezető, nem élt a lehetőséggel. 1988-ban Herder-díjjal, 1992-ben Széchenyi-díjjal jutalmazták. 1990-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjául, 1991-ben rendes tagjául választotta. Életműve 1997-ben a Magyar Örökség része lett. Ám ide kívánkozik az is, hogy Györffy György sem hetvenedik, sem nyolcvanadik születésnapján pályatársaitól tiszteletére írt emlékkönyvet nem kapott, ami az emlékkönyv-irodalom mostani kóros túlburjánzásában meglehetősen fonák jelenség. Egészsége fokozatosan romlott. De szívósan folytatta legkedvesebb munkáját, az Árpád-kori történeti földrajzot. Hetvenéves korában, 1987-ben sajátította el a számítógépes technikát, hogy szaporábban haladhasson a szerkesztéssel. Utolsó nagy penzuma Pozsony megye történeti földrajza volt azzal a különlegesen gazdag okleveles adattömeggel, amely — megállapítása szerint — felülmúlja egész Erdély Árpád-kori okleveles anyagát. Számítógépén Pozsony város adatainak feldolgozásáig jutott el, de a terjedelmes szövegrész befejezetlenül, csonkán maradt. Györffy György 2000. december 19-én (s nem 20-án, ahogyan az a gyászjelentésben olvasható), életének nyolcvannegyedik évében Múzeum körút 5. szám alatti lakásán meghalt. Ugyanott, ahol korábban szülei is éltek.

Györffy György hatalmas életművét tanulmányozva feltűnik hallatlan sokoldalúsága, a társtudományok széles köre iránti vonzódása. Szinte valamennyi munkáját kézikönyvként forgathatják mindazok, akik a magyar őstörténettel, a honfoglalás időszakával, az Árpád-korral, régi személy- és helyneveinkkel, összehasonlító keletkutatással, forrásismerettel és -olvasással, történeti topográfiával kívánnak behatóan foglalkozni. Különösen közel állt Györffy Györgyhöz a nyelvtudomány. Tagja volt a Magyar Nyelvtudományi Társaságnak, nemcsak buzgó olvasója, hanem dolgozótársa is volt a Társaság folyóiratának, a Magyar Nyelvnek. 1957-ben Györffy György elsőnek e folyóirat hasábjain számolt be az 1950 őszén megkezdett és 1956 elején a megírás stádiumába jutott nagy vállalkozása, „Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza” munkálatairól. „A tihanyi alapítólevél földrajzinév-azonosításához” című dolgozatát Bárczi Géza a Pais-Emlékkönyv (1956) legjobb írásának tartotta. Györffy György el-eljárt a nyelvészek baráti összejöveteleire, a „kruzsok”-ba is, ahol szakmai megbeszéléseket is folytattak. Kniezsa István azt javasolta neki, hogy a történeti földrajzban a megyéken belül a helységeket ne ábécérendben, hanem földrajzi elhelyezkedésük szerint tárgyalja, ahogyan ő a „Keletmagyarország helynevei” című nagyívű tanulmányában tette. Györffy György mégis a betűrendes besorolást választotta, mert az könnyebb feltalálást tesz lehetővé és elősegíti a kézikönyvszerű használatot. Példaszerűen világos stílusú munkáiban Györffy György messzemenően figyelembe vette a nyelvtudomány szempontjait is. A helységek történetének teljességre törekvő feltárása során Györffy elsősorban a kiadott és kiadatlan oklevelekből merített. Az Árpád-kor kb. 10 000 fennmaradt okleveléből mintegy 1000 kiadatlan. Az Anjou-kor 1332—37-ig terjedő évtizedeiből szintén kb. 10 000 oklevél áll rendelkezésre, amelynek hozzávetőleg egyharmada kiadatlan. Ezzel az oklevéltömeggel Györffy Györgynek olyan, bizalmasnak mondható kapcsolata volt, mint annak idején talán csak a nyelvészekkel ugyancsak szorosan együttműködő Jakubovich Emilnek. Szinte mindent tudott róluk. Ez volt az ő tudományának az aranyalapja. S az arany tudvalevőleg nem rozsdásodik. Változhatnak a gyors kézzel barkácsolt elméletek, ám a szilárd tények megdönthetetlenek, s mindig rájuk kell (kellene) támaszkodni, és vitás esetekben hozzájuk kell vissza-visszatérni. A források közléseit szakavatottan egymás mellé illesztve s a hiányokat alkotó fantáziával kitöltve Györffy György plasztikusan tudta felvázolni az Árpád-kori Magyarország földrajzi arculatát és a tájban munkálkodó szereplőket, álljanak bár a társadalmi hierarchia legkülönbözőbb grádicsain. Messzemenően eleget tett [251] a nyelvészek kívánalmainak. Köztudomású, hogy az Árpád-kor latin nyelvű forrásanyaga jórészt régi, hibás kiadásokban, rendkívül szétszórtan van közzétéve, s ezért nehezen hozzáférhető. Méltán „opus magnum”-nak minősíthető Árpád-kori történeti földrajzába Györffy György bedolgozta a teljes földrajzinév-anyagot, tehát a települések nevén kívül a tájak, határrészek, vízfolyások, hegyek, dombok, erdők stb. nevét, továbbá a személynévi anyag jelentős részét, betűhíven, de nagybetűvel kezdve. Jelölte az átírásokat, javította a régebbi, gyakran megbízhatatlan és egymásnak ellentmondó kiadások névalakjait. Megadta a határjárásokban előforduló fák, tereptárgyak vulgáris néven való jelölését. Műve nyelvtörténeti szempontból is elsőrendű. A hely- és személynévkutatók számára valóságos kincsesbánya. Ott a helye a nyelvtörténészek legfontosabb munkaeszközei között.Történeti földrajza IV. kötetét méltatva 1999-ben ezt írtam: „Bárcsak minél előbb újra részesülhetnék abban a különleges szellemi élvezetben, amely egy-egy új Györffy-kötet elmélyült tanulmányozásával és ismertetésével jár!” (MNy. 1999: 25). Ám a sors másként rendelkezett. Nem az örvendezésnek, az új ismertetés írásának, hanem a fájdalmas veszteség hírüladásának, a nekrológírásnak jött el az ideje.

Györffy György emlékét akkor őrizhetjük meg legméltóbban, ha részleteiben is megismerkedünk hatalmas szellemi hagyatékával és hozzáértően sáfárkodunk vele.1

1Györffy György nyelvészetileg is fontos újabb műveinek válogatott jegyzéke: 1. Tanulmányok a magyar állam eredetéről. A nemzetségtől a vármegyéig, a törzstől az országig. Kurszán és Kurszán vára. Bp., 1959. — 2. Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. I—IV. Bp., 1963—1998. (A betűrendben tárgyalt megyék között az utolsó: Pilis megye.) — 3. Napkelet felfedezése. Julianus, Plano Carpini és Rubruk útijelentései. Bp., 1965. (Válogatta, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta. A szövegeket megosztva fordította feleségével, Gy. Ruitz Izabellával.) — 4. A ma­gyarok elődeiről és a honfoglalásról. Kortársak és krónikások híradásai. 2., bővített kiadás. Bp., 1975. (Szerkesztés, bevezetés, jegyzetek. A tárgymutatót Gy. Ruitz Izabella állította össze.) — 5. Julianus barát és Napkelet fölfedezése. Bp., 1986. (Válogatta, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta. A szöveget megosztva fordította Gy. Ruitz Izabellával.) — 6. Anonymus. Rejtély avagy történeti forrás? Válogatott tanulmányok. Bp., 1988. — 7. A magyarság keleti elemei. Bp., 1990. — 8. Krónikáink és a magyar őstörténet. Régi kérdések — új válaszok. Bp., 1993. — 9. Pest-Buda kialakulása. Budapest története a honfoglalástól az Árpád-kor végi székvárossá emelkedéséig. Bp., 1997. — 10. István király és műve. 3., bővített, javított kiadás. Bp., 2000. (A tárgy- és névmutatót Gy. Ruitz Izabella állította össze.)

Kiss Lajos

 

Vissza a Tartalomhoz

 

  nyitólap