Oldalak: 229 230 231 232 233 234

 

A. Molnár Ferenc, Anyanyelv, vallás, művelődés

Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, Kolozsvár, 1999. 116 l.

Az AESZ-füzetek negyedik száma, amelyet 1999-ben, Kolozsváron adott ki az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, A. Molnár Ferenc vallási, egyházi vonatkozásokat is tartalmazó nyelvtörténeti írásaiból válogat. A kötetben szereplő cikkek olyan szövegekkel foglalkoznak, amelyekkel mindennapi életünk (tanulmányaink, vallásgyakorlatunk) során találkozhatunk. A cikkek nagy része már korábban közölt írás, egy-kettő esetében némi módosítással.

A legelső cikkben a Bibliának a magyar nyelvre tett hatásáról olvashatunk. A kereszténység felvételével az írásbeliség és a hitélet hivatalos nyelve a latin lett, mégis számos egyházi tevékenység magyarul folyt, így már szinte a magyar nép megtelepedésétől, honfoglalásától a bibliai hatás utat talált nyelvünk szó- és szóláskészletébe. A reformáció tovább növelte a Biblia ismeretét, hatását. Megnőtt a könyvnyomtatás szerepe, több bibliafordítás is megjelent, így lehetőség nyílott arra, hogy szélesebb néprétegek is megismerhessék a teljes Bibliát magyar nyelven, és a magyar nyelvű bibliai fordulatok, szólások és kifejezések folyamatosan beépültek a mindenkori nyelvhasználatba. A Vizsolyi Biblia elsőként közvetítette a teljes Bibliát, máig használatosak az újabb és újabb revideált, modernizált kiadásai, igen nagy hatást téve a magyar műveltségre, az irodalomra, a nyelvre. Nyelvi hatása legerősebben a szókincs és szóláskincs területén figyelhető meg (pl. égbekiáltó vétek, matuzsálem, kaján, gyehenna, a saját képére formál, siserahad, bábeli zűrzavar, kő kövön nem marad, pusztába kiáltó szó, aki másnak vermet ás, maga esik bele és utóneveink jelentős része), de stílusa is befolyásolta a nép- és köznyelvet, s megihlette leghíresebb költőinket, íróinkat (pl. Adyt, Babitsot).

A következő cikkében A. Molnár Ferenc a Magyarországon használatos református énekeskönyv egyik hiányosságára hívja fel a figyelmet: alig van benne szómagyarázat. Az egyes régies szóalakok jelentésének magyarázata nélkül az énekeskönyvet használók (főként az ifjabbak) nem értik pontosan a régi énekek szövegét, mivel azok keletkezési koruk nyelvállapotát tükrözik. Ezekhez jó lenne olykor nyelvi megjegyzéseket, magyarázatokat fűzni. A kiveszett szavak magyarázatának hiányánál sokkal zavaróbb azoknak a szavaknak a meg nem magyarázása, amelyek ma könnyen félreérthetők. (Pl. az ural, a mai nyelvérzék szerint 'uralkodik', pedig a régi magyar nyelvben 'úrként tisztel, úrnak szólít' jelentésű volt.) A szövegek minél pontosabb közlése is fontos lenne egy új kiadás során, sőt a szerző szerint majd helyenként rövid tárgyi és zenei magyarázatokat is fel lehetne tüntetni az énekeskönyvben. [229]

„Az Ez esztendőt megáldjad... kezdetű újévi énekünk eredetéről és szövegéről” című írásának tárgya a magyarországi református énekeskönyv 190. dicsérete, amely — mint A. Molnár kimutatja — a 65. zsoltár 12. és 13. versének a parafrázisa. A magyarországi énekeskönyvben a Batthyány-kódex van lelőhelyként feltüntetve, az erdélyi énekeskönyvben pedig Geleji Katona István a szerző, tévesen. A magyarországi énekeskönyv és a Batthyány-kódex szövege között kis különbség fedezhető fel, és az ének szövege az 1626-ban megjelent Öreg Graduálban már némileg szintén változott. A cikk szerzője szerint a régi énekszövegek esetenkénti kisebb módosulásai a nyelv történeti változása miatt méltánylandók, de célszerű lenne itt is magyarázatokat fűzni a régies és félreérthető szavakhoz. Mészöly Gedeon „Kölcsey Hymnusa és a Hymnus Kölcseyje” című tanulmánya óta sokan összevetették ezt az újévi egyházi énekünket Kölcsey Himnuszának első soraival. A. Molnár véleménye az, hogy a párhuzam fellelhető, bár távolabbi, mivel a 190. énekben konkrétan víg kedvről és bőséges anyagi javakról van szó, a Himnusz kezdő soraiban pedig valószínűleg nem. A kötet következő tanulmánya ezt a kérdést — mármint a a Jó kedvvel, bőséggel sor értelmezését — járja körül.

A. Molnár Ferenc nemzeti himnuszunk második sorának értelmezésekor azt a kételyét fejezi ki, hogy a jó keddvel, és bőséggel szavak jelentései vajon megfelelnek-e az ÉrtSz.-ban szereplő jelentéseknek. A szerző szerint nem valószínű, figyelembe véve a Himnusz alcímét (A magyar nép zivataros századaiból), hátterét, mondanivalóját és stílusát. Az irodalmi kutatások szerint is Kölcsey a Himnusz írásakor mintegy visszahelyezi magát a XVI—XVII. századi múltba. A. Molnár is erre alapoz, amikor értelmezi a Jó kedvvel, bőséggel sort. A jókedv-nek (jó kedv-nek) a Kölcsey által használt jelentése: 'kegyelem, kegy, szeretetteljes indulat'. Ez a speciális jelentés már az 1300-as évektől adatolható; egyes latinról magyarra történt fordítások esetén a latin eredeti alapján is nyilvánvalóvá válik a jókedv szó (ill. jó kedv szerkezet) jelentése. Ez a protestáns egyházi nyelvben szórványosan máig is él, illetőleg római katolikus énekben szereplő példát is fel tud hozni a szerző. A Kölcsey korában használatos református énekeskönyvben a zsoltárokban és a zsoltárokon kívül is sokszor szerepel a 'kegyelem' jelentésű jókedv szó. A bőséggel ’bőségesen’ jelentése is gyakori volt a régiségben (pl. a Vizsolyi Bibliában csak ilyen jelentésben használatos), noha mára már többnyire más jelentés kapcsolódik a szóalakhoz ('anyagi jóléttel'). Ha a jókedvvel 'kegyesen, kegyelmesen' jelentését fogadjuk el, akkor nem a jókedv állandó határozói alakjával ('megáld valamivel') kell számolnunk, hanem a módhatározóival (-val/-vel ragos főnév ugyanis módhatározó szintén lehet). A jókedvvel szóalak a régiségben annyira elterjedt lehetett, hogy már határozószónak is tekinthető. Tehát az „Isten áldd meg a magyart / Jó kedvvel, bőséggel” sorok — A. Molnár véleményére alapozva — úgy értelmezhetők, hogy a költő arra kéri az Istent: a magyarokat kegyesen (vagy kegyelmesen) és bőségesen áldja meg.

A következő tanulmány az apostoli hitvallás (Hiszekegy) egyetlen szavát (halottaiból) boncolgatja mind grammatikailag, mind szemantikailag. Az ÉrtSz.-ban a halottaiból szóalak a halott szócikkében a 2. főnévi jelentés adatainál található. A halottaiból szóalak jelentése ('a halálból, halálából, holt állapotából') nincs összhangban grammatikai felépítésével: a halott főnevesült befejezett melléknévi igenév után az -ai birtoktöbbesítő jel és a -ból rag áll. A birtoktöbbesítő jel a rendhagyó. E szóalak problematikájával szinte senki sem foglalkozott még, A. Molnár a latin nyelvű szöveget és a teológiai irodalmat hívja segítségül feltevése bizonyítására. A latin szövegben a halottaiból szóalak az a mortuis a ’halottak közül’-nek felel meg. Az újabb fordítások a halottaiból szót már valóban a halottak közül szerkezettel helyettesítik, ámbár a régi szöveg ismertebb. A Vizsolyi Bibliában sem fordul elő a halottaiból alak, helyette a halálból található. Ha a halottaiból szóalak történeti előfordulásait vizsgáljuk, a maihoz hasonló állapotot láthatunk. Többnyire Jézusra vonatkoztatva a feltámad, feltámaszt igékkel vagy hasonló jelentésű szavakkal alkot szerkezetet, s legkorábbról a Jókai-kódexből idézhető, még halottaibalól alakban. A halottaiból egyébként az egész régiségben igen bőven adatolható, leginkább az egyházi nyelvben, főleg az apostoli hitvallásban és a görögkatolikus, valamint az ortodox szertartásban máig előfordul. A. Molnár [230] szerint a halottaiból szó egy birtokos szerkezet több birtokra utaló birtokszava. Vagy Krisztusnak másnak a halálából, holt állapotából való feltámadását fejezi ki — akkor a több birtokra való utalás indokolatlan —, vagy ha a ’halottak közül’ értelmezést fogadjuk el, a birtokviszony jelölése marad megmagyarázatlanul. Ez az alak ’a halálból, holtából’ jelentésben éppen az apostoli hitvallás szövegében alakulhatott ki, és eredetileg más grammatikai viszonyt fejezett ki. A halottaiból először nem annak (Krisztusnak) a nevével, megnevezésével alkotott birtokviszonyt, aki feltámadt, hanem a pokol, poklok szóval, amely az előző mondat végén szerepel („Szálla alá poklokra”). A pokol szónak pedig ’a holtak hazája, alvilág, az alvilág egy része’ jelentése illik ide. (Sajnos egyetlen szótárunk sem veszi fel ezt a régiségben gyakori jelentést.) Krisztus harmadnapon a pokol (’a holtak hazája, az alvilág egy része, az alvilág’) halottaiból, azaz a halottai közül támadt fel. Itt tehát később grammatikai, mondatbeli átértékelődés történt: mivel a credóban az előző mondatnak Krisztus az alanya, a halottaiból szót is hozzá rendelték. Ezután a szerző példákon keresztül mutatja be, hogyan halványult el (sőt veszett ki, kivéve a Hiszekegyet) a pokol szó fentebb említett jelentése. A halottaiból szó átértékelődésének már korán meg kellett történnie, hiszen a legelső, a JókK.-ben lévő adat, amelyben “egy gyermeknek halottaibalól” való feltámadásáról van szó, szintén ezt mutatja. Itt a birtokos jelző -nek ragjával ellátott gyermeknek szó a birtokos. Tekintve a credo igen korai és gyakori használatát, a vonatkozó helyen az említett szövegtani helyzetet, a fogalmazás némi sutaságát és az értelmezés (később) nem egészen világos voltát, joggal feltehető, hogy az átértékelődés nemcsak ekkorára, de már az Árpád-korban megtörtént: a halottaiból-t már lényegében nem érezték többes számú birtokszónak. Ha A. Molnár okfejtése megállja a helyét, akkor, mint írja, újabb fontos adalék bizonyítja, hogy több ismert, régi (egyházi) szövegünk elsősorban a szóbeliségben élt, csiszolódott és nyerte el szinte állandó formáját, részben az első fennmaradt, leírt változatok előtt.

A Siserahad című cikk azt a kérdést boncolgatja, hogyan alakult ki egy a Bibliában szereplő kánaáni vezér nevéből szavunk mai jelentése és sokféle alakja. Az ÉrtSz. szerinti jelentések: 1. ’Gyülevész, lármás, garázdálkodó had(sereg), 2. ’Zajos, viszonylag sok személyből, kül. gyermekekből álló embercsoport’. Elsősorban a szó hangalakja adja a megfejtéshez a kulcsot. A Sisera nevet s hangjaival valószínűleg hangutánzó jellegűnek érezték. A sziszegő mássalhangzókat többszörösen is tartalmazó szavak között sok a hangutánzó, amelyek kellemetlen hangjelenségeket, zajt fejeznek ki. A szó tehát már hangalakjával is kifejezhette a lármás hadsereget. A jelentésfejlődés következő fázisában a szó elszakadt a Sisera személynévtől. Második jelentése még távolabb került a bibliai történettől, és ez a jelentés még jobban mutatja a hangutánzó jelleget. Az első és a második jelentésben az a közös, hogy mind a hadsereg, mind az embercsoport zajos, és a jelentésfejlődés is ezen a ponton mehetett végbe. De egyéb kapcsolat is fellelhető a két jelentés között: a zajos embercsoport rendszerint fegyelmezetlen, ez a tulajdonság pedig egy gyülevész, lármás hadseregre is jellemző. A jelentésfejlődést segíthette még az is, hogy a had szónak élt az ’egy nemzetséghez, nagy családhoz tartozó emberek csoportja’ jelentése, amely a mai napig megvan bizonyos nyelvjárásokban. A siserahad szó számos alakváltozata, a nyelvjárásokban való elterjedtsége is a hangutánzó jelleget mutatja. A cikk további részében a szerző a szó kialakulását fejtegeti. Az ÚMTsz. cédulaanyaga szerint a szó leginkább a protestánsok által lakott területen volt használatos, így valószínűleg a birtokos személyjeles (Sisera hada) forma volt elterjedve (ami a Károlyi-féle bibliafordításra megy vissza), a személynévvel való kapcsolat elhomályosulása után a személyjel a szó végéről aztán elmaradt. Ez a változás valószínűleg nem mindenhol ment végbe, és bizonyos alakok, mint sisarahad, zsizsarahad is, a katolikus fordítású bibliában szereplő Sisara-ból eredeztethetők. Siserahad szavunk jelentésfejlődése meglehetősen egyedi: személyneves szerkezetből hangutánzó jellegű köznévvé vált.

A „Bibliás ihletettség Ady Endre Ifjú szívekben élek című versében” című cikkben A. Molnár a versnek főleg arról a soráról ír, amelyben költészetének maradandó, tovább ható voltára utal Ady: „Szent, mint szent sír, s mint koporsó, kemény”. Erről már mások is megírták, hogy az [231] Énekek énekére utaló reminiszcencia van benne, vö. 8/6: „mert erős a szeretet, mint a halál, kemény, mint a sír, a buzgó szerelem;” (Biblia. Ford. Károli Gáspár. Bp., 1990.). A. Molnár viszont felhívja a figyelmet arra, hogy a reminiszcencia még nyilvánvalóbb, ha a Bibliának az 1908-as revízió előtti szövegét tekintjük, amelyben a mostani halál szó helyett a koporsó áll. A régiségben a koporsó szónak általános volt a 'sír; alvilág, holtak hazája' jelentése, ami azonban később visszaszorult, már a CzF. is elavuló jelentésként tartja számon. Tudjuk, Ady Bibliája 1903-as kiadású volt, s látható, hogy abban Ady sem ismerte fel a koporsó ottani jelentését, hanem a mai értelemmel számolt, különben nem használta volna a sír főnév mellett. A szent sír pedig azokra a szentsírokra (szent sírokra) vagy úrkoporsókra vonatkozhat, amelyeket a katolikus egyházi gyakorlatból ismerünk: nagypéntektől húsvétig kiteszik a templomba Krisztus sírjának, a Szentsírnak (Szent sírnak, szent sírnak) elképzelt kis mását, és virággal is feldíszítik. Ezek a szentsírok a feltámadást, az örök életet hirdetik. Ady, mintegy áttételesen, valószínűleg ezeknek a síroknak az üzenetéhez hasonlítja költészetét („De virágzás, de Élet és örök”).

Az ezt követő 5 cikk és tanulmány három régi nyelvemlékünkkel foglalkozik, behatóbban és részletesebben az Ómagyar Mária-siralommal, a Halotti Beszéddel, majd a második magyar nyelvű verssel, a Laskai Sorokkal. Az ÓMS. általános bemutatásával kezdi a szerző, majd kitér az olvasat problematikájára. A következő cikkben a szöveget betűhíven közli, ezután pedig saját olvasatát és értelmezését. Az olvasat és az értelmezés során kitér egy sokat vitatott két sorra, illetve abból főleg egy szóra: a ualallal-ra. A. Molnár Ferenc Négyesy, Mészöly, Pais és Benkő véleményével is vitázik ebben az írásában. Gondolatmenetében a latin „eredetiből” indul ki. A Tuled ualmun / de num ualallal soroknak a ‘Halállal boldogan választatnám el tetőled’ jelentésű latin sorok felelnek meg. A Separer a te ‘választatnám el tőled’-del a Tuled ualmun állítható párhuzamba, a Morte beate ‘halállal boldogan’-nal a num ualallal. A ß alál szó tagadásával a fentiek szerint két latin szó áll párhuzamban (Morte beate). Egy ‘boldogtalan halál’ jelentésű szót nemigen lehet elképzelni, így inkább az a lehetőség adódik, hogy a num ualallal-t a morte ’halállal’ szóval vessük össze. Ha tehát a morte szóval a num ualallal állítható szembe, akkor a ßalál-nak a ’halál’ jelentésű szó antonimája lehet. A halál ellentéte az élet, tehát a ßalál értelme itt valószínűleg ’élet’. Ez jól is illik a szövegbe, és etimológiailag, szemantikailag is lehetséges. A sorok értelmezése tehát: „Elválnám tőled, / de nem élettel (életben maradva)”. Azáltal meg, hogy a fordító-átdolgozó a morte szót annak tagadásával adta vissza, nemcsak egy szóismétlést került el, hanem így a ualmun (V: ualnum) és a ualallal is alliterálnak. A valál-t nyelvészeink jó része a val- tövű létige származékának tartja. A val- ige alapjelentése ’van, létezik’, ehhez igen közeli az ’él’ jelentés, ennélfogva a ßal- tőből képezhettek egy ßalál ’élet’ szót. A szerző a fenti fejtegetés bizonyítására sok középkori példát hoz fel kódexeinkből, régi Mária-siralmakból. Ezekben Mária szintén azért könyörög, hogy a fiával együtt haljon meg.

A következő cikk a Halotti Beszédről és ismét az Ómagyar Mária-siralom értelmezéséről szól. A HB. egyik részletében — „Horogu vec isgot.gif (846 bytes)ten. esgot.gif (846 bytes) veteve wt ezgot.gif (854 bytes) muncasgot.gif (846 bytes) vilagbele. esgot.gif (846 bytes) levn halanec esgot.gif (846 bytes) puculnec fezgot.gif (854 bytes)e. esgot.gif (846 bytes) mend w nemenec.” — szereplő halanec esgotd.gif (845 bytes) puculnec szószerkezetet értelmezi. A pokolnak tulajdonképpen szópárt alkot a halálnak-kal, és annak jelentését erősíti. A pokol szó itt ’holtak hazája, holtak birodalma, alvilág’ jelentésű. A szónak erre az értelmére A. Molnár adatokat hoz mind a magyar régiségből, mind más nyelvekből, majd megadja a fenti mondat általa legvalószínűbbnek tartott értelmezését. A cikk második felében az ÓMS.-ban lévő két híres figura etymologicát — „Vylag uila // ga viragnac uiraga. kesgot.gif (846 bytes)eru // en kynzgot.gif (852 bytes)athul uosgot.gif (846 bytes) sgot.gif (846 bytes)cegegkel // werethul” — értelmezi. A világ világá-t általában a világmindenség világosságának magyarázzák, a világosságon leginkább az erkölcsiség legmagasabb fokát értik. Benkő még felveti a ’világosságnak világossága’ jelentést is, Martinkó András pedig a világ-nak a 'szem, szemefénye' jelentését szintén számba veszi. A. Molnár ezt nem tartja valószínűnek; elképzelésének bizonyításához segítségül hívja az ÓMS. latin eredetijét, a „Planctus ante nescia” című szekvenciát is. Ennek a fentebbi részt tartalmazó versszaka kimaradt a Leuveni kódexből, a magyar megfelelő [232] viszont megvan az Ómagyar Mária-siralomban. A kimaradt versszakban a dux morum 'erények vezére' felelhet meg a világ világá-nak. Az ÓMS.-ban a Planctus említett szerkezeteinek a sorrendje felcserélődhetett, a vers előbb magasztalja Jézus erkölcsi kiválóságát, és utána Jézus testi szépségét. Hogy az ilyenfajta figura etymologicában a birtokos jelző egyes számban áll, nem példa nélküli (éjnek éjjele, csodának csodája stb.). A világ világa, virágnak virágá-nak az értelmezése a fentiek alapján a következő: erkölcsnek példája (a legragyogóbb fényesség), szépségnek mintája (a legszebb virág). Ha ezt az értelmezést fogadjuk el, akkor a világ világa mindkét tagja 'világosság' jelentésű, a két sor között pedig egyfajta ellentét van: az egyik a külső, a másik a belső tulajdonságokra utal, ez a kettő együtt magasztalja Jézust. Persze mindemellett még számon kell tartani a világ világá-nak a 'világmindenség világossága' értelmezését is, a virág virága pedig esetleg azt is jelentheti, hogy 'Szűz Máriának a fia, Jézus', de ekkor a világ világá-nak is lehet olyan jelentése, hogy 'Istennek a fia'. Egyházi szövegek elég sokszor nevezik mind az Atyát, mind Krisztust metaforikusan világosságnak.

Az ezt követő cikkében A. Molnár a második magyar versről ír. Röviden bemutatja a Laskai Sorokat, majd összeveti a Thewrewk-kódex egyik imájával, amely annak párhuzamos szövege. A két szöveg közti rokonság nyilvánvaló, de van egy-két olyan eltérés is, amely arra mutat, hogy külön fordítások is lehetnek. Az imát a XV. és a XVI. században sokszor elmondták, és talán olykor le is írták. A folyamatos szóbeli és esetenkénti írásbeli használatban aztán az ima szövege lassan kicsiszolódott, egyes kifejezései állandósultak. A Thewrewk-kódex szövege legtöbbször a kódexek stílusára jellemző bővítésekkel, így egyes gyakori jelzők betoldásával tér el a Laskai Soroktól és a latin eredetitől. (A kérdésről legutóbb l. a szerzőtől a NytudÉrt. 148. számát.)

A „Szó- és szólásmagyarázatok, etimológiai megjegyzések Balassi nyelvéből” című tanulmányban több csak Balassinál (vagy Balassinál is) olvasható kifejezést és szólást értelmez a szerző. A cikk szerint nemegy kifejezés, szólás adatolható korábbról Balassi költészetében, mint a szakirodalomban elsőként szereplő adat dátuma (pl. ferge, fényes bogár). A szerző néhány régi indulatszó-jellegű kifejezés etimológiájára is magyarázatot ad (pl. ne, nesze, ni; veszek!, veszék!), és megemlít néhány akkor (XVI. század) megszilárdulás előtt álló kifejezést is (pl. szeget szeggel).

A „Névtan, szótörténet és művelődéstörténet” című tanulmányban A. Molnár Ferenc arra mutat be egy példát, olykor hogyan ellensúlyozható a névtan és a művelődéstörténet bevonásával egyes szövegbeli adatok késeisége. A cikkben a gödény szavunkat vizsgálja, ami általános vélemény szerint ősmagyar kori és ótörök eredetű, de a TESz.-ben az első biztos adata csak a XVII. századból való (1643). Pais Dezső „Régi személyneveink jelentéstana” című munkájában a gödény-t is besorolta az állatnevekből származó személynevek közé. Igen korai adatokat hoz ennek bizonyítására. Személynevekre már a XI. századból ad példákat, személynévből alakult földrajzi nevekre pedig a XII. századból. Sőt Szepsi Csombor Márton „Europica Varietas”-ában (1620) is szerepel a gödény köznevünk, ez korábbi adat, mint a TESz.-ben elsőnek minősített 1643-as, de még a Káldi-bibliából (1626) is hozhatunk korábbi előfordulásokat. A gödény szó történetét kutatva A. Molnár megvizsgálja szinonimájának, a pelikán-nak a történetét is. A pelikán-nak nincsenek korai személy- vagy földrajzi névi adatai, még kétesek sem. Viszont köznévként elég sok és korai előfordulása van. Művelődéstörténeti okokkal magyarázható, hogy az ótörök eredetű gödény-t a pelikán a középkorban az írásbeliségből szinte kizárta. A középkorban az írásbeliség nyelve általában a latin, a latin eredetű pelikán lexéma meghonosodását ez is segíthette, és még az is, hogy sokkal inkább használták jelképes, mint konkrét értelemben. A pelikánnal ugyanis kapcsolatos volt egy olyan hiedelem, miszerint a saját vérével táplálja vagy éleszti föl a kicsinyeit, és ezt Krisztusra vonatkoztatva úgy értelmezték, hogy Jézus a saját vérével váltotta meg az emberiséget. A pelikánjelkép írásbeli kifejezésére inkább az egyházi írásbeliséghez fűződő pelikán volt alkalmasabb, mint a falánk, kártékony állat képzetét keltő gödény szavunk. A pelikán a keresztény kultúra bizonyos fokán és nyilván egyházi, irodalmi úton jutott el a magyarba, a beszélt, népi nyelvbe csak később kerülhetett be. Ezért nem is található meg korai személy- és helyneveink között. Ott a gödény [233] szerepel, ami viszont a korai (egyházi) szövegekből maradt ki. Mára a két szó használata egyre ritkább, mivel a gödény lényegében eltűnt Magyarországról, a pelikánmondát pedig kevesen ismerik.

A. Molnár Ferenc a fenti kötetben kiváló nyelv- és művelődéstörténeti ismeretekről, alapos filológiai munkáról tesz tanúságot. Meggyőzően érvel akár neves nyelvészek által megfogalmazott tételekkel szemben is. A lexikológiában szintén járatos, szó- és szólásmagyarázatait tanítani kellene. Nyelvészeink fiatal nemzedéke számára pedig igen jó példa a kötet arra, mekkora figyelemre, milyen precizitásra és logikai készségre, valamint a rész és egész teljes átlátására van szükség az ilyen jellegű kutatáshoz. Tudomány és tudományos ismeretterjesztés szerencsés találkozása a mű, hasznos lenne, ha bővített, technikailag javított kiadása Magyarországon is megjelenhetne és minél több érdeklődő számára hozzáférhetővé válna.

Hegedűs Andrea

 

Vissza a Tartalomhoz

 

  nyitólap