SZEMLE
Oldalak: 474 475 476 477 478 479 480 481 482 483
É. Kiss Katalin — Kiefer Ferenc — Siptár Péter, Új magyar nyelvtan
Osiris, Budapest, 1999. 412 lap
1. A következőkben az „Új magyar nyelvtan”-nak (a továbbiakban ÚMNyt.) kritikai szempontú ismertetésére vállalkozom, lehetőség szerint tárgyilagos értékelést adva a kötet eredményeiről és esetleges gyengeségeiről, fogyatékosságairól. Csakis erre a kötetre mint egészre koncentrálok, hiszen ennek a tanároknak szánt kézikönyvnek önmagában kell megállnia; az előtanulmányokkal, a korábbi modellekkel, publikációkkal most nem vetem egybe a kötetbeli megállapításokat. A szokásos ismertetésektől némileg eltérve nem adok részletes listát a munka felépítéséről, inkább — sorban haladva — néhány meggyőző vagy támadható kidolgozású részletet elemzek, illetőleg bizonyos problémákat mutatok be közelebbről. Alapvető kérdések, melyek minden nyelvtannal kapcsolatban felvetendők: 1. az adott megközelítés, keret mennyire képes új eredményeket hozni; 2. mennyire sikerült valóban új eredményeket kidolgozni; 3. mennyire sikerült elérniük a szerzőknek a kitűzött szakmai célokat — azaz a belső összhang, arány kérdése.
1. Véleményem szerint a generatív nyelvleírási irányok és próbálkozások sok, valóban figyelemre méltó új nézőpontot hoztak, hoznak felszínre, így egy efféle vállalkozás időszerű és hasznos a magyar nyelvtudomány és nyelvtanoktatás számára.
2. Hogy valójában mennyi az új eredmény, ez már — azt hiszem — több vitára adhat okot. Alább kifejtem, hogy mely részleteket tartom újnak, eredményesnek, és melyeket nem. Az [474] önértékelés és a külső szemlélő megítélése persze nem mindig esik egybe. (Az ÚMNyt. Szerzői előszava és önminősítő, önértékelő megjegyzései — pl. utalások a hagyományos, eddigi nyelvtanírásra és az itt közölt eredményekre, fölfogásokra stb. — is több újdonságot és eredményt látnak saját munkájukban, mint ahogyan azt például én megítélem. Ennek indoklása, példázása alább következik.) Itt tárgyalandó a korpusz kérdése is: milyenek a felhasznált példák, hogyan oszlanak meg a tipikus és nem tipikus esetekből levont szabályok, van-e a normativitás, a regiszterbeli különbségek szempontjából distinkció a levont következtetésekben; és egyáltalán: mit is ír le valójában az adott nyelvtan?
3. Vizsgálatra érdemes a belső szerkezet, az arányok és súlypontok kijelölése, a nagyobb szerkezeti elemek összeillesztése, illetve a mag és periféria kérdése. Az adott terjedelmi lehetőségeket figyelembe véve a szerzők főbb vonalakban jól oldották meg vállalt feladatukat, de minden említett pontban maradtak újragondolandó részletek. — Külön foglalkoznunk kell a nyelvi és stílusbeli jellemzőkkel, hiszen a kötet tanári kézikönyvként való használhatóságát ez is befolyásolja.
2. Cím, célmeghatározás; egységesség. — A cím már maga is egyértelműen jelzi, hogy egészen új szemléletű grammatikát tartunk a kezünkben. Az új szemlélet kiemelése valóban indokolt: a generatív, illetve strukturális nyelvtani irányzatok kiváló hazai képviselői írták ezt a könyvet; ők a szerzői többek között a „Strukturális magyar nyelvtan” egyes köteteinek, illetőleg fejezeteinek is. Sok tanulmány és részletkutatás fűződik a nevükhöz a magyar nyelv generatív és funkcionális-strukturális szemléletű leírásában. A bibliográfia és az olvasnivalók is egyértelműen mutatják, hogy valóban egy egységes szemléleti háttérből kiinduló kutatási irányzat képviselőinek együttműködéséből származnak az elénk tárt eredmények. — A kötet előszavából megtudjuk: a szerzők célja a modern nyelvészeti gondolkodás magyar nyelvre vonatkoztatható és már eddig kidolgozott kutatási eredményeinek közzététele, a megcélzott olvasóközönség pedig: a magyartanárok köre. További fontos szerzői szándék, hogy a magyar nyelv magjáról, központi jelentőségű rendszeréről adjanak leírást, modellt, s a perifériával csak esetlegesen foglalkozzanak. Nem törekedtek teljességre sem, a már kidolgozott vagy kidolgozottabb részfejezeteket és részmodelleket kívánták egybeszerkesztve bemutatni. A szerzők szándéka szerint nemcsak az eredmények tényszerű közlése fontos, hanem az is, hogy a kialakult szerkezeti modellezés és a megállapított szabályhierarchiák elvi-érvelésbeli hátterébe is bepillanthassunk.
3. A szerkezet, az elvi alapvetés, az alapozó fejezetek. — Ha áttekintjük a könyv felépítését, valóban szembeszökő újdonságként nyugtázhatjuk, hogy a hagyományos nyelvtanainkkal szemben mondattannal kezdünk, majd alaktannal folytatjuk, s végül hangtannal zárunk. A sorrend jól indokolható, és magam is célszerűnek látom ezt a fajta tárgyalást: a magasabb szintek felől haladunk lefelé. Az azonban már nem ilyen egyértelmű (s a könyvben nincs is kellőképpen megindokolva), hogy miért hiányzik például a szófajtan mint modul. Aggályaimat megpróbálom a következőkben összefoglalni.
Noha az említett kérdésre nem kapunk külön indoklásban választ, több helyen is nyomát láthatjuk annak, hogy a szerzőket foglalkoztatta nyelvtanuk felépítésének indokolhatósága (l. pl. mondattan: alaki kategóriák; alaktan: bevezető megjegyzés és a szófogalom típusainak tárgyalása stb.). Nem is lenne szükség megindokolni ezt a régebbi grammatikákkal szembeni különbséget, ha a vázolt modell meggyőzően leképezné az egész nyelvtan rendszerét — az eddigi problematikus területeket is ideértve, hisz egy új nyelvtan ezzel bizonyíthatja leginkább, hogy a régebbi grammatikáknál sikeresebb. Ez azonban nem teljes mértékben valósul meg. A következők mutatják, hogy a szerzők a modulokat nem illesztették eléggé gondosan (talán erre van hivatva például az a többször ismételt megjegyzéstípus is, hogy nem törekedtek teljességre, illetve hogy akkor is jó ez a nyelvtan, ha sok hiány és hiba van benne stb., valamint hogy a modulok háromféle illesztési lehetősége közül a választás a szerzők számára sem eléggé világos — 1. az Alaktan bevezető része): [475]
A mondattani kategóriák (17—20. lap) megállapítása, az ún. alaki és kifejezéskategóriák megkülönböztetésének szükségessége az egyik legkevésbé sikerült fejezet, holott egy elméleti alapozású nyelvtannak ebben kellene a legerősebbnek lennie. Sikerületlenségét az a sok homályos, zavaró vagy félrevezető érvelés okozza, amely a szakkifejezéseknek sem a régebbi nyelvtanok kategóriáival való viszonyát nem tisztázza — noha használja a terminológiájukat —, sem az újakat nem tudja logikusan és meggyőző világossággal felvezetni. Nem látszik, hogy mi ennek a zavarnak az oka, de már a kiindulópontban elbizonytalaníthatja az olvasót. Néhány példa a szövegből: „A mondatösszetevők osztályait alaki kategóriájuk és funkciójuk szerint is megnevezhetjük: pl. a piros kendő piros elemét hívhatjuk melléknévnek és jelzőnek is. (Az ’alaki kategória’ tágabb értelmű, mint a hagyományos ’szófaj’ elnevezés; …” (17). Itt hiányzik a definíció: mit és milyen értelemben hívhatunk így vagy amúgy. Pedig még az egyetemi oktatásban is ez az egyik legnehezebb feladat: annak a szempontnak a teljes körüljárása és megértetése, hogy noha a szófaj a mondatbeli, szintaktikai, alaki és jelentésbeli viselkedések alapján elvont kategóriaféleség, illetőleg absztrakció, nem mindegy, hogy jelzőről vagy melléknévről beszélünk-e. Az egyik ugyanis szintaktikai kategória, a másik lexikális, ha úgy tetszik: alaki kategória. A fejezet sehol sem jut el ennek kimondásáig, világos definíciójáig. A 19. lapnak több helye didaktikai kívánnivalókat hagy maga után, l. pl.: „Számos érv szól amellett, hogy (2a) Péter összetevőjét a (3a, b) alatt ábrázolt módon, főneves kifejezésként elemezzük.” Az az olvasó, aki nem ismeri a generatív nyelvtant — s a könyv szándék szerint éppen nekik szól —, nem kap sem itt, sem a későbbiekben tiszta meghatározást a kategória, kifejezéskategória, alaki kategória terminusokra. Visszatérve az idézett helyre: az {NP {N Péter}} egységnek összetevőként való megnevezése már per definitionem mondatkategória, kifejezéskategória, ezért ezt már előbb közölni kellene, másrészt nem kell amellett „érvelni”, hogy ezt főneves kifejezésként elemezzük mint összetevőt, hiszen nem is tehetünk mást: ez definitív kérdés (lenne). Ebben a formában ingataggá válik az elvi alapozás. Ráadásul nélkülözhetetlen lenne épp a generatív szemlélet jegyében, a modulok efféle illesztése esetében, hogy a lexikonnal megteremtsük a kapcsolatot: azaz már itt megmutassuk, hogy az NP miféle lexikonkategóriákkal tölthető ki (tulajdonnév, névelős, determinált köznév stb.). Ezzel ugyanis segítséget nyújtanának a szerzők a magyartanár olvasónak, aki eddig nyilvánvalóan csak a hagyományos kategóriákat és azok logikáját, összefüggéseit ismerte, abban gondolkodott. — Ugyanilyen homályos az elmozdított kifejezések eredeti helyének emlegetése, mert sehol sem térnek ki arra a szerzők, hogy mit és miért tekintenek eredeti helynek (ez is pusztán a példákból következtethető ki — a későbbiekben). Az alaki kategóriák felsorolása is fokozza a zavart: egybemossa az eleddig kétféleképpen emlegetett kategóriafajtát: a mondat- vagy kifejezés- vagy összetevőkategóriát és a szófaji, lexikonbeli vagy alaki kategóriát.
A másik tipikus példa a kérdés tisztázatlanságára a határozószó — határozó terminuspár ötletszerű használata. A pontos különbségtétel az oktatásban szintén alapvető fontosságú, éppen a kategoriális elvi alapozás, az elméleti grammatikai szempontok tisztán látása, láttatása érdekében. Az ÚMNyt. alaktani és mondattani fejezetében is keverednek ezek a terminusok, s a szerzők sajnos nem tulajdonítanak ennek jelentőséget. Pedig erre a kategóriabeli buktatóra vezethető vissza az a sarkalatos megállapítás és egyben újdonság, hogy az -An, -Ul nem rag, hanem képző. — Az alaktani rész 3.4.2.4. fejezete egyszer határozószó-képzésről, máskor határozóképzésről beszél. Ez jelentős módszerbeli, elvi pontatlanság. Mert milyen is az a határozóképző? Minekutána egyetlen szóval sem rögzíti a könyv a határozót mint terminust, sem pedig a határozószót, csakis a hagyományos értelmezés nyomán indulhatunk el. A határozó mondatkategória, szintaktikai összetevő, ám a szerző amellett kardoskodik — az ellenérveket bagatellizálva —, hogy e két elem képző, és „semmi sem indokolja” ragként való tárgyalásukat. Ha most ehhez hozzávesszük azt az alaktani szempontú érvelést, amely az 1.5. fejezetben (192—7) található a jel—rag—képző kritériumaira vonatkozóan, ahol a szófaj magától értetődő terminusként használtatik és kritériumok alapjául szolgál, akkor a következő kérdésünk adódik: hogyan lehet egyértelműen képző, azaz szófajváltást [476] tipikusan előidéző elem e két említett rag, ha határozót képeznek, azaz nem szófajt, hanem összetevőt? Vagy a határozó mégiscsak szófajként értendő? Ez tisztázatlan marad. S továbbmenve: ha az esetragokra vonatkozó érvelési részben hangoztatott szilárd elviséggel és kritikai hajlandósággal alkalmazzuk a határozóképzés megnevezést az esetragok sorából kizárt -stUl, -képpen, -ként és -kor ragra (az esetragok megrostálásakor e ragok képzőkké lettek minősítve, l. 199), akkor nem érthető, miért maradtak ki mégis a képzőfelsorolásból (l. 224—5).
Az eddigieket summázva: jó lett volna egy bevezető áttekintésben az elvi alapozást érthetően elvégezni, tisztázni a modell elemeit, a modulok illesztését és szerepét, a hagyományos nyelvtannal szembeni előnyöket és esetleges hátrányokat, a terminológiát. — Indoklást kívánna többek között a jelentésmodul hiánya — tudjuk, ez a generatív nyelvtanoknak nem erősségük —, továbbá az a vitatható módszer, hogy a mondatfonetikai eszközök leírása a hangtanban kapott helyett — holott szerintem ezt inkább a mondattanban kellene tárgyalni. A nyelvtan felépítése tehát néhány ponton nem meggyőző, s kellő indoklást sem kapunk.
4. A következőkben az egyes fejezetek eredményeiből és vitatható pontjaiból emelek ki és mutatok be néhányat.
A) Mondattan. — Az indító fejezetről már szóltam. A 2—11. rész jól hasznosítható eredményeket tartalmaz, a tárgyalásmód többnyire világos, jól szerkesztett.
1. Termékeny szempontok és meggyőző megoldások. — A topik és főleg a fókuszos kifejezés kérdéseinek körüljárása általában érthető, logikusak a megoldási javaslatok (bár néha bonyolult a szabályozás, pl. 39, 44. l.); jól használják a kiterjesztés elvét (pl. 48. lap (57), (58)-ban): a kiterjesztés a hierarchizálódás, szinteződés, átértékelődés, kategóriaátlépés stb. kifejezéseknek megfelelően univerzálisan alkalmas a grammatikai jelenségek leírására is, és közvetlenül kapcsolható a hagyományos grammatikai eredmények terminológiájához (erre egyébként itt semmilyen törekvést nem látunk). — Az igemódosító elkülönítése hasznos lépés, kár azonban, hogy nem térnek ki a vonzat—bővítmény terminusokra, legalább röviden, tisztázólag. Különösen problematikus a 36—7. lap érvelése. — A névszói állítmány elemzése jó. — A tagadás fejezete is jól sikerült; érthető, logikus. — A nem … hanem -ről mondottak viszont érthetetlenek: miért a metanyelvi használatú példa az egyetlen, amelyből a szabályt megállapítjuk (az eredmény így nem is lehet helyes: „a nem … hanem -mel összekapcsolt mellérendelő szerkezetben nem történik nem utáni hangsúlytörlés”)? Hiszen a tipikus használatok között ott van a János nem ment el, hanem itt maradt -féle esetek sora. — Biztató, hogy a különböző (pl. a nyelvjárási) regiszterek kérdése, szempontja itt — legalább egy helyen — előkerül (a 84. lap (51)-ben). — A birtokos szerkezet egységes szemléletű áttekintése jól sikerült. — Az összetett mondat és a mondatátszövődés tárgyalása a már jelzett nehézségek mellett eredményes és egészében meggyőző.
2. Vitás pontok. Módszerek, érvelés. — A specifikus jegy definiálása metodikailag nem kielégítő (már a 22. laptól folyamatosan használatban van, de csak a 91. lapon jelenik meg valamilyen kifejtése). — „Ha a felolvas mondattanilag összetett szó volna, nem tudnánk megmagyarázni, hogyan távolodhatnak el a részei egymástól, hogyan kerülhetnek akár más-más tagmondatba is…” Most csak az utóbbi állításra figyeljünk: a (8) d. nem a külön tagmondat megjelenését bizonyítja: a kell, hogy önálló összetevő, és nem egy tagmondathatár két különböző tagmondatának beágyazott eleme — a struktúra, a funkció, a szinkrónia szempontjából (vö. pl.: * fel kellene, hogy időnként olvasd a verset ). Erre a példára épül azután az igekötő ADVP besorolása (34. lap), valamint a puszta névszói vonzatok NP, ADJP kategorizálása is (35. lap: (12)).
A nyelv átalakulási, mozgási pályáinak megfigyeléséhez, a tipikus és gyakori használat, a praxis, a pragmatika kérdéséhez a mondatszerkezetben nem a lehetetlen—lehetséges oppozíció vezet el, hanem a szokásos—szokatlan, gyakori—ritka, tipikus—atipikus, köznyelvi—rétegnyelvi—egyedi, rendszeres—egyszeri, esetleg művészi (itt beléphet a stílus és a műfaj kérdése, a szövegtan, a hermeneutika és a szemantika). S éppen ezért nem értek egyet azzal a módszerrel, hogy az [477] ÚMNyt. mintegy ömlesztve sorolja egy helyre a prototipikusat, a kifogástalan grammatikalitásút, az írásbelileg is normatívat és a beszélt nyelvre jellemzőt, a pongyolaságokat, ellipsziseket, félgrammatikusságokat. Nem arról van szó, hogy a szabályok hitelesítéséhez ezek vallomása ne lenne felhasználható és számba veendő (nagyon is igaz az a megállapítás, hogy: „pl. a mondatátszövődés … a korábban megállapított nyelvtani szabályok működésének … eredménye, ugyanazok a nyelvtani elvek … korlátozzák…”: a 10.6. alfejezet összefoglalásában, 167.1.), hanem arról, hogy nem szabad a mag szabályait a perifériára alapozni. Ez a disztingválatlan megközelítés éppen a nyelv dinamizmusát, a nyelvi működés lényegét hagyja figyelmen kívül: a változat és változás, az állandóság és mozgás kapcsolatát, újabb dimenzióját. Pedig ezt egy modern szemléletű nyelvtantól én feltétlenül elvárom. (Például a Gyakran/sokszor a diákok nem jelennek meg az órán szerkezet kevésbé grammatikus, nyelvhelyességi szempontból kifogásolható: az élőnyelv jelensége, és ellipszissel illeszthető, illesztendő a rendszerbe: gyakran/sokszor megesik, hogy… ; úgy, mint például a mégis Peti azt mondta, hogy… típusú mindennapos pongyola fogalmazási megoldásokban. Hasonlóképpen a Gyakran a tanárok nem tudják minden diákjuk nevét sem hibátlan konstrukció a (87)-ben stb.).
Kevéssé sikerültek: a határozottság és a határozatlanság bemutatása, valamint a birtokos szerkezet leírásának egyes elemei. Például: A (30)-ban helytelenül a valamilyen is a NUMP kategóriájú számnévi bővítmények közé kerül. Nem lehet egyetérteni a minden szóval kapcsolatos okoskodással sem: a minden viselkedése jól van leírva, de ez nem a számnévi kategóriáról győz meg bennünket, hanem inkább a [–specifikus] jegyű determináns(féle) kategóriáról (oppozícióban a [+spec.] jegyű (az) összes… determinánssal). — A (36)-ban vázolt hierarchiához alkotott a János ezen kérdése szerkezet számomra már csak kiagyalt konstrukció, semmiről nem győz meg. A (39)-ben az a) * egyik fiú megcsillagozása nem evidens (vö. mindennapos és költői példákkal: Egyik kezében eke szarva, másik kezében kard… stb.).
Az értelmező szerkezet terminusnak a könyvben található definíciótlan „kisajátítása”, önkényes alkalmazása az azokban a könyvekben típusú szerkezetekre már elvi hiba. Azért sem célszerű és helyes itt értelmezőt emlegetni, mert expressis verbis mellérendelőnek tartják a szerzők is ezt a szerkezetet, noha mind a hátravetett valódi értelmezőnél, mind a magyarázó értelmező szerkezetnél más, a bemutatott példáétól eltérő szabályok érvényesülnek, és más a jelentés is. (Vö. pl. a rákérdezés próbáját: mely/melyik könyvben/könyvekben? — mikben, micsodákban? , illetőleg a következő, szemantikailag—grammatikailag párhuzamosan érdemi különbözést mutató szerkezettípusok oppozícióját: Ezt a barátomat — ezt, a barátomat / őt, a barátomat stb.) — A birtokos szerkezet egységes szemléletű tárgyalása szerencsés. De miért hiányzik a (44)-ben a János könyve névelőtlen szerkezet? Később elcsúszást találunk az érvelésben: a számban, személyben való egyeztetési érv itt gyenge, mert elfedi, elhallgatja a lényeges különbséget: éppen azt, hogy tipikusan eltér az egyeztetés a két esetben. A 1. dativus possessivus típusú Pistáéknak [van/elveszett stb. ] a füzetük és a 2. birtokos jelzői Pistáék füzete / Pistáéknak a füzete szerkezet áll szemben egymással.
A mellékneves kifejezés tárgyalása ismét sok kérdést hagy nyitva. — Hogy az (5)—(7) példában bemutatott két-három szórend különböző, azt az állítmány—jelző transzform tengely alaposabb vizsgálata megmagyarázhatná; miként a „Logikus volna…, hogy a jelzői … mellékneves kifejezésben is … a melléknév mögött van a helye” (94—5) [az alaptag bővítményének, H. T. T.] megállapítás logikája sem fogadható el, hiszen az állítmány—jelző tengelyviszonyban éppen kontraszt mutatkozik (tudniillik a melléknév jelzőként „jobbra zár”, míg állítmányként nem). A (9)-ben az ágrajz címkéiben a felülről második ADJP csak Pred(Adj)P lehet — az alsó soron beírt, nyommal indexált eredeti szórend miatt. — Az (1), (2)-ben hozott példákhoz (6.1. fejezet, 99. l.) fűzött bevezetés és magyarázat nem helyes: ez nem a határozószói bővíthetőség köre, a bővítményeket — ahogyan azt jelzik is — a középfokú melléknév köti meg, zárja be. [478]
A 8.2.2. alfejezetben megtudjuk, hogy a Jánosnak el kell utaznia Kínába -féle mondatok részes esetű összetevője nem lehet a mondat állítmányának részeshatározója: „Ez az álláspont mind jelentéstani, mind alaki szempontból tarthatatlan”. A (26)—(27)-ben alkalmazott jelentésbeli próba kissé kezdetleges, és a nyelvtanban számos esetben kétes eredményre vezet: gondoljunk például a mód- és az állapothatározó megkülönböztetésére! A szemantikai hovatartozással nem mindig áll párhuzamban a grammatikai kapcsolódás: Forrón szeretem a levest ’szeretem, ha forró a leves’ ( ® a levest forrón) , tehát a forrón állapothatározó; ám az előbbi predikatív — szemantikailag releváns — transzformáció még nem jelenti a kiinduló mondat grammatikai elemzésének olyan lehetőségét, hogy a forrón a levest tárgy szerepű főnévnek lenne a határozója, mert a határozó itt is az állítmányhoz tartozik: határozó csak igei természetű (vagy értékű) elemhez járulhat. A Jánosnak kell szerkezet diszszemantikája csak a felületes grammatikai vizsgálatból ered (vö. Zsilka homoszintaktikai struktúrák fogalmával), hiszen az úgynevezett teljes struktúra vizsgálata megmutatja az eltérést. Azaz nemcsak szemantikailag, hanem grammatikailag is más a Jánosnak kell (’neki szüksége van rá’) és a Jánosnak csinálnia kell (vmit) szerkezet: Jánosnak kell vmi/az, hogy… (tipikusan nem fókuszos helyzetben) — Jánosnak kell + inf. (tipikusan fókuszos helyzetben). Tipikus használatok (fókusztalan esetben): Jánosnak kell vmi / Kell vmi Jánosnak — Jánosnak {Igekötő} kell {Igető + [-ni] }. Vö. továbbá: Jánosnak kell {vmi/vki/az/olyan} — Jánosnak kell + {tilos a fő-névi környezet} (azaz: Jánosnak kell + fn. (NP) — Jánosnak kell + inf.).
B) Alaktan. — Az alaktani fejezet alapvető helyét, kidolgozottságát érintő véleményemet fentebb már ismertettem. A részletekre alább kerítek sort néhány kiemelt pontban. — A szófogalom négyféle értelmezése logikus, segíti a grammatikai gondolkodás fejlesztését; viszont nem teszi a modellt zárttá. — A toldalékkezdő magánhangzó és a kötőhangzó elválasztásával egyetérthetünk. — A képző—jel—rag elméleti elkülönítése és érvelésrendszere segít elmélyülni a magyartanárnak is a nyelvtan rejtelmeiben. Különösen jó, kellően rugalmas, dinamikus és használható meghatározásnak, elvnek tartom a (21)-ben megfogalmazott viszonylagosságot, a tipikus rag, tipikus képző polarizálást. Belső ellentmondás azonban a rugalmas, pontos, körültekintő állásfoglalás után például a következő kategorikus kijelentés: a vele (mármint a tárgy ragjával) toldalékolt szó sohasem lexikalizálódik. Tudvalevő, hogy a ragok, képzők azonos gyökérből való szétágazása mennyire fontos grammatikai folyamat a magyarban (ez még valóban nem mondana ellent a kiemelt megállapításnak), de a jelenben is folyamatosan zajlanak — például épp a tárgy ragjával kapcsolatban is — efféle átértékelődések, rögzülések (vö. a kicsit/picit, keveset típusú határozószókat, továbbá a határozó értékű tárgyak egyik produktív és gyakran használt altípusát, a hatalmasat ásított, óriásit pihent ; egy órát nézte a tévét, két napot beszélt egyfolytában típusúakat). — A tőtípusok tárgyalása jó összefoglalást ad, érdemes felhasználni az oktatásban. A feltételes mód jelének elkülönítése logikus lépés, ezzel következetesebbé tehető a hagyományos nyelvtan is. — Az ikes ragozásról sajnos nagyon keveset találunk a fejezetben, pedig ennek a paradigmának a jelenlegi problémái ennél nagyobb figyelmet és terjedelmet is megérdemelnének. — A mértéktartó megjegyzések erősítik a tárgyilagosságot, pl. a „fokozás nem tekinthető tipikus ragozásnak” (221). — Az igékről, igenevekről írt fejezet, valamint az összetételek tárgyalása jó összefoglalást ad a kérdésekről.
Néhány vitás pont. — A ragos és névutós szerkezet összetevős és funkcionális szerkezetéről való elmélkedés homályos és bonyolult. A lényegi kritérium a két szembeállított szempont elkülönítésére ugyanis csak későn válik egyértelművé az olvasó számára (a 196. lap utolsó sorában: az önálló szóság mint kritérium). Az így nyert végmegállapítások egyáltalán nem mind evidensek, sokszor indokolatlannak, bizonyítatlannak érzem őket. Az esetenkénti kategorikus hangvétel ezt a benyomást tovább erősíti az olvasóban (a 197. lap utolsó három bekezdése). — Az esetragok, a főnévragozás és a képzés leírásában több vitatható pont, megállapítás is van. A -lAg , a -szOr , az -An képző (198), a -kor , a -stUl , a -ntA , a -nként , a -képpen szintén (199) — ám a képzők fölsorolásában nem találjuk meg őket. Indoklást nem kapunk. [479]
A -nAk ragot nem tartják a genitivus esetragjának, mert az egyezik a datívusszal. Ez sem kap elvi indoklást. Ugyanakkor például — csak maradjunk a -nAk ragnál — nem kerül elő annak irányfunkciójú, harmadik, legkonkrétabb esetszerepe: nekimegy a falnak, falnak rohan stb. — A (30)-ban pl. a d), e) és g) példák nem olyan egyértelműen helytelenek (*-osak): vö. két házanként adtak egyet; a telkeket régi házastul sajátították ki , legfeljebb kérdőjeles alakok, de nem agrammatikusak, hiszen az igét változtatva különböző elfogadhatóságú, szokottságú mondatokat kapunk: elment otthonról nagy táskástul, kis bőröndöstül, mindenestül stb., vagy: a mi munkaidőnk kezdetekor, az aratás befejeztekor, bevégzésekor stb. — A vonzatkeretek felsorolása, melyre mint kritériumra az esetragok meghatározása épül, nem történik eléggé körültekintően: a példák egyike-másika nem vonzatban tartalmazza az adott ragmorfémát (morfot), pl. alkalmaz vki vkit vminek/vmiül/vmiként ; ez esetben nem egyértelműen kívántatik meg egyik vagy másik rag, vagyis ez a példa nem jó az említett -Ul és -ként esetragságára (jobb példa a vmiül fogad , pl. fiául fogad ); továbbá a mint is esetrag lehetne az említett példában: alkalmaz vkit mint vmit stb. — Érdekesnek tartom, hogy a szerzők a birtokos személyjelezés-személyragozás kérdésében a probléma logikus áttekintése után az általános birtokviszonyjeles megoldást választják. „A toldaléktömbös megoldást azonban semmiféle érv nem támasztja alá.” Ez a kijelentés ismét alaptalanul kategorikus. Jobb lenne itt abban megegyezni, hogy a megoldás lehet nézőpont és választás kérdése. „A toldalékok sorrendje” fejezet nyitása rögtön négyféle kifejezést használ a magyar birtokviszonymorfok (-morfémák) megnevezésére anélkül, hogy azonosítaná, melyiken mit ért; ez tankönyvben nem szerencsés. A (45)-beli ábrával együtt ez még a szakember fejében is zavart kelt. — Az igeragozás leírása egészében véve jó és tömör, segíti a logikus, rendszerszerű nyelvtanoktatást. (Ám a (48b) nem egyértelműen jó vagy kifogástalan, s alatta találjuk a következő mondatot is: „Végül a (49)—(50) talán a legnagyobb rejtély…”. Ezzel kapcsolatban szeretném felhívni a szerzők figyelmét a már meglevő és igen jó, a determináltsággal foglalkozó tanulmányokra (l. pl. M. Korchmáros Valéria idevágó munkáit; egyébként a szerző nevét helytelenül találjuk a bibliográfiában: M. Korcsmáros).
A képzők fölsoroló, táblázatos jellegű áttekintése nem illeszkedik pontosan a korábban mondottakhoz (l. fentebb). — Helytelennek tartom, hogy a -hAtÓ képzőt melléknévképzőként tartja számon a nyelvtan (vö. H. Tóth, Az állítmány—jelző tengelypozícióból kiváló elemtípusok, különös tekintettel a -ható/-hető képzőre. In: Büky L. — Forgács T. szerk., A nyelvtörténeti kutatások újabb eredményei I. Szeged, 1999. 163—74). Annál inkább érthetetlen eleme ez a nyelvtannak, mivel a 229. lap közepén kifogástalanul rögzítik a melléknév és a melléknévi igenév közötti különbséget, annak lényegét és kritériumát. — Igen hasznos és jó új fejezet például a becenevek képzését tárgyaló rész. Az eddigi morfológiai kutatások egy részének figyelmen kívül hagyását mutatja a (107)-ben használt fantomtő terminus, az idevágó problematika éppen egyike a korábbi nyelvtanirodalom kidolgozott fejezeteinek (l. pl. Berrár képzőtanulmányait vagy Benkő könyvét a fiktív (passzív) tövű igékről). — Gyengébben sikerült az -i képzőről szóló fejezetrész. Sem példaanyaga nem fedi le a teljes spektrumot (típusok tekintetében sem), sem szemantikai magyarázata nem eléggé mélyreható, sem pedig megállapításai nem kifogástalanok. Például: nem érthető, hogy legalább a példák szintjén miért maradt ki a ’tájék’ értelmű funkció/jelentés (csak helységnevek, földrajzi nevek szerepelnek, a gerinci, nyaki, hasi, térdízületi, halántéki stb. szintén termékeny ebben a funkcióban). Hiányzik a felsorolásból a tulajdonnév is: homéroszi, Arany János-i, bachi, bismarcki stb. Továbbá nem a legáltalánosabbat ragadja meg a jelentésmegadás: van egy olyan vonatkozás — a képző történetét ismerve szinte kézenfekvő a szemantikai leírás —, amely ma is általánosan érvényes: a ’vhová tartozó, vmire, vkire stb. jellemző, hozzá mérhető, hasonlító’ stb. jelentésmozzanat (vö.: történetileg az -é latívuszraggal és a birtokjellel egyező eredetű). Nem került sor a melléknévképzők szinte magát kínáló strukturálására sem, például az -i és az -s oppozíciójának bemutatására. — A kellően meg nem alapozott szemantikai meghatározás azután oda vezet, hogy bizonyos, csillaggal jelölt elemek teljesen jók és produktívak lesznek, pl. elefánti [481] méretek, hiénai tolakodás stb. Nem fogadható el a nyelvtantól az sem, hogy kategorikus nemet mond és szabályba is foglalja: a főnév nem végződhet -i -re (pl. lentii stb.). A mindennapi kiejtésben a helynevek tulajdonnévi -i végződéséhez többnyire hozzá szoktuk illeszteni az -i -t; a lentii, apátii alakok számomra a magyarban nem kaphatnak csillagot.
A határozószó-képzésről már szóltam, most kiegészítem azzal, hogy itt is tapasztalhatók pontatlanságok: az istenien, szolgaian például megszokott és produktívan előálló alakok, a tucatnyian, seregnyien szintén, ám ezek a nyelvtan szerint nem létezhetnének („Határozószó nem képezhető az -i, -beli, -nyi, -féle, -fajta képzős melléknevekből…”). — Az -Ul rag homonimáját vonzatpróbával megkeresve ilyen vonzatszerkezeteket találunk a példák közt: jutalmul kap, lobogóul használ, vezérül választ, feleségül vesz . Ezek az utolsó példa kivételével nem igazi vonzatok: nem csupán ebben az alakban járulhat az igéhez a határozó; pusztán a predikatívuszi—állapothatározói jelentés és a ragváltozatok vagylagossága tekinthető egyértelműnek, a konkrét morfok azonban nem: lehet például -nak/-nek vagy -ként, -képpen stb. — Nem meggyőző a 3.4.3.4.-ben (256) az ún. nonszensz tövek műveltető képzős formáinak megítélése. A következőt olvassuk: „ezeknek a potenciális igéknek a műveltető alakjuk mind a -tAt képzőt tartalmazza: vúr+tat, féz+tet, mak+tat, gon+tat, zság+tat ”. Érzésem szerint ugyanilyen jó lehet a vúrat, fézet, zságat is, csak a makat, gonat formát tartom rossznak. Ennek szintén mélyebben fekvő oka van, érdemes lenne megvizsgálni. — Nem helyeslem az efféle érvelést: „Az -ék is törölhető a képzők listájáról, mert felvételét a képzők közé semmi sem indokolja”; ennek ellentmondva — egyébként helyesen — 15 sorral lejjebb a következőt olvashatjuk: „ennek alapján válik igen kétségessé az -ék képző volta…” Az utóbbi idézett esetben kétségekről, érvekről—ellenérvekről van szó, míg az előbbi idézetben kategorikus elutasítást találunk. Ez a fajta megfogalmazásmód többször is megjelenik a nyelvtan lapjain, rontva az érvek meggyőzőerejét. — Hasonlóan kategorikus a záró bekezdés megfogalmazása is: „A morfológiai elméletek alkalmazása, úgy gondoljuk, egyértelműen hasznosnak bizonyult. Ezen az a körülmény sem változtat, hogy több esetben meg kellett elégednünk vázlatos, és talán nem mindenben helytálló megállapításokkal.” Ezt — a nyelvtan egészének stílusát, valamint az eredményeit is tekintve — csak akkor tudnám elfogadni, ha a könyv valamivel szerényebb igényeket fogalmazna meg saját magával, jelentőségével kapcsolatban.
C) Hangtan. — A legnagyobb újdonságot a mondattan mellett a hangtan jelenti: egységes elvek szerinti megalapozottsága és relatív teljessége révén ezt tartom a legsikeresebb modulnak. Általában a részletek is meggyőzők, érthetők; bár néha kissé bonyolult a levezetés. — A dz mássalhangzó-kapcsolatként való felfogását teljes mértékben helyeslem, jónak tartom a megközelítést. Az eredmény új és meggyőző.
A mássalhangzó-szabályok tárgyalásában helyenként a nyelvtannak azt a már említett gyengeségét érhetjük tetten, hogy a periferikus és a tipikus, a pongyola és a választékos regiszter kiejtése egymástól elválasztatlanul jelenik meg és szolgál következtetések, szabályok alapjául. Így nem a normatív alapot, nem az egységes változatot írjuk le, hanem az összes jelenséget, egyszerre soha nem működő, funkcionálisan, szituatíve tagolt rendszereket mosunk egybe. Például szabadon választottként tűnnek föl a j előtti nazális n következő hasonulásai: bűnjel, van jobb — bűnyjel, vanyjobb — büüjjel, vaajobb (nazális magánhangzókkal) — büjjel, vajjobb (339), noha az utóbbi egyértelműen igénytelen, stigmatizált vagy népnyelvi, nyelvjárási kötöttségű. A normához az első kettő(-három) tartozik, az első a választékos. Emellett megjegyzem, hogy a büüjel (nazális magánhangzókkal)-féle ábrázolás nem tükrözi hűen a jelenséget: ha valóban ez az ejtés, az renyhe. Ami a köznyelvben előfordul, az nagyjából folyamatos áthajlás a j -be, ahol a j képzése már korábban elkezdődik, és az összes időtartamot nagyjából egy [hosszú magánhangzó + hosszú mássalhangzó (jj) ] jelölés adná vissza. Hasonlóan: a 3.3.3.-ban az l teljes hasonulását bemutató feljön, hiteljuttatás, hol jelent meg példákban szabadon választottnak minősítik az -lj- és a -jj- változatot, holott az utóbbi csakis pongyola beszédkörnyezetben/regiszterben fordulhat elő (főként az összetett szavak és a szókapcsolatok határán). Még erőteljesebben áll elő a regiszterek közötti differenciálatlan [481] megközelítés a hiátustöltés leírásában (csupán efféle utalásokat találunk az ejtésbeli különbségekre: van, aki így mondja; vagy: a beszélők viselkedése nem egységes stb. — 373). Pedig: a kiűz, síugrás, műintézet, adóív, ráér stb. j -s kapcsolása nem választékos, nem igényes (373). Egyformán bekövetkezőnek mondja a fejezet pl. a műjintézet hiátusának kitöltését, ingadozónak minősíti a kettéjoszt, melléjáll -féléket, s példátlannak tartja a rájadás, belejad esetét. Pedig ez nem helytálló: a műintézet esetében is regiszterbeli függés szabályozza a jelenséget, a kettéosztban ugyanígy, s ha jóval kisebb hatókörben is, de a népnyelvi alrendszerekben a harmadik esetben is. A magyar regiszterekre való utalás nélkül egy ilyenféle csoportosítást véleményem szerint nem lehet kellőképpen megalapozni.
A legproblematikusabb számomra a hangsúly és a hanglejtés fejezete. Néhány nem tipikus hanglejtésforma tipikusként való tárgyalásától most eltekintve szembeszökő, hogy mennyire határozott számértéket kapunk a magyar dallammenetek mennyiségére nézve: „A magyarban tizenegyféle dallammenetet különböztethetünk meg” (384). Nem látom indokoltnak ezt a határozott kijelentést és számszerűsítést, s az sem biztos, hogy ezt a hangtanba amúgy sem szervesen illeszkedő fejezetet — nem egészen hat oldalban elnagyolva — ide kellett függeszteni. Jobb lett volna ezt a részt valóban újszerűen és adekvát módon a mondattanhoz kapcsolva, azzal szoros összefüggésben tárgyalni.
4. Stílus, nyelvhasználat, szerkesztés. — Örömmel állapítottam meg, hogy a szerzők valóban sokat tettek az érthetőbb, egyszerűbb, áttekinthetőbb szerkesztés, magyarázat és érvelés érdekében (pl. elég csak a Strukturális magyar nyelvtannal összevetnünk a nyelvezetet és a szerkesztést). Másrészt viszont több esetben didaktikailag, módszertanilag homályos vagy zavaros, bonyolult vagy kellőképpen meg nem indokolt magyarázatokkal is találkoztam, s a következetes felépítést is többször hiányoltam. Ami a nyelvhasználatot illeti: dicsérendő az idegen szavak és a szakmailag túlzottan speciális kifejezések mellőzése, az érthető, áttekinthető mondatszerkesztés. Hibáztatható viszont az itt-ott felbukkanó, szerzőnként is különböző mértékű magyartalan szóhasználat és szórendi pongyolaság. Néhány pongyola nyelvhasználatú példa: „hangtanilag üres határozatlan névelő” (78); „a birtokos jelző számjelzője hordozza a…” (3.4.4. alfej. 54. l.); ködös vagy pontatlan megfogalmazások: „A levést, létrejövést, elérhetővé válást jelentő igék alanya, valamint a létrehozást, megszerzést jelentő igék tárgya olyan individuumra utal, mely az igével kifejezett történés vagy cselekvés által válik a beszélgetés résztvevői számára létezővé” (75); „tárgyatlan igeragozás” (79); „új szavakat is állítunk elő” (188. l. 17. sor); „ de Zoli nál marginálisabb…” (227. l. 11. sor); egy szemantikailag jól körülhatárolt osztály minden eleméhez hozzájárulhatnak (260); „ez azt látszik valószínűsíteni” (279. l. 22. sor); „lokativus” (fejezetcímként, 280). A hangtani fejezetben: „nem elhagyható”, „fel szokás tételezni”, „nem megjósolható”, „szabályban nem megragadható”, „fel szokás osztani”; stb.
5. Összegzés. — A kötet időszerű feladatra vállalkozik és jelentős hiányt pótol a magyar nyelvtanírásban. Sok gondolatébresztő, valóban újdonságot tartalmazó részlete van, és egyes részei az oktatás felfrissítésére kézikönyvként is jól használhatók. A kötet mérete nem riasztja el az olvasót, hasonlóképpen a nyelvhasználat túlzott szakmaisága sem. A cím azonban nagyobb igényű, mint amilyen elvárásnak ez a változat meg tud felelni. A modulok nem illeszkednek eléggé, a hagyományos terminológiához és rendszerezéshez való viszony nincs kellő módszerességgel tisztázva, s az új megoldás esetenként kevésbé meggyőző, mint egy már bevált magyarázati javaslat. A tudományos szemléleti újdonság néha csak a szándékban van jelen, az eredmények a „feltétlenül másképpen csinálni” szándékát nem mindig igazolják. Itt említem meg az eddigi magyar nyelvészeti eredményekkel való párbeszéd gyengeségét: néha a hivatkozások is egyoldalúak, nem eléggé tárgyilagosak. Ellenérzést válthat ki az olvasóból a nyelvhasználat helyenkénti pongyolasága vagy „ex cathedra” kinyilatkoztatású hangneme, illetőleg az eddigi nyelvészeti kutatási eredmények [482] érezhető lebecsülése. (Pedig a tudományos eredményekhez való közeledésnek mindig elfogulatlannak kell lennie; és csak annyi méltánylást várhatunk el másoktól a tudományban is, amennyit magunk is tanúsítunk mások irányában.)
Szerencsésnek tartottam volna, ha a szerzők a külföldi és a magyar generatív iskolákra való hivatkozásaik egyoldalúságát legalább a nagy nyelvtanaink, leíró tankönyveink (melyek egyébként a bibliográfiában szerepelnek) tekintetbevételével, hivatkozásával kiegyensúlyozták volna. Jó lett volna az is, ha külső lektor segítségével egységesebb stílusúra, nyelvileg gondosabbra egyengették volna a könyv szövegét. Ebben a formában inkább tanulmánykötet, kísérleti könyv címet érdemelhet ki (pl. a „Fejezetek egy újabb magyar nyelvtanból/nyelvtanhoz” cím megfelelőbb lenne).
Természetesen az újra való törekvés lendületében mindez érthető. Remélem, ennek a kötetnek az újdonságai is segítik majd a tanárokat abban, hogy érdeklődést tudjanak kelteni a modern kutatási irányok és egyáltalán a magyar nyelvészet és a magyar nyelv iránt. Ez már önmagában sikeressé teheti ezt a munkát. A magam részéről a kötetet úgy értékelem, hogy az a magyar nyelvtan megújításának útján a jó irányba tett egyik jelentős lépés. Bizakodva várom a könyv serkentő hatásának jeleit, eredményeit és a munka folytatását.
H. Tóth Tibor