Oldalak: 377 378 379

Kéziratos magyar nyelvtanok. Kolozsvári Grammatika.
Fejérvári Sámuel: Institutiones. XVII. és XVIII. század

A nyelvemlékek betűhű átiratai bevezetéssel és jegyzetekkel. Közzéteszi, a jegyzeteket és bevezető tanulmányokat írta Lőrinczi Réka. A magyar nyelvtörténet forrásai 3. szám.
Magyar Nyelvtudományi Társaság, Budapest, 1998. 272 lap + 2 lap melléklet

Lőrinczi Réka már korábban felcsigázta érdeklődésünket, amikor egyfelől „Magyar nyelvű (latin) grammatika egy XVIII. századi kézirat-kolligátumban” (MNy. 1994: 489—92), másfelől „Kiadatlan latin nyelvű magyar grammatikánk a XVIII. század második feléből” (Nyr. 1995: 333—44) címmel, az előbbiben rövidebb ismertetést közölt a „Kolozsvári Grammatiká”-ról, az utóbbiban pedig részletesebb tájékoztatást nyújtott Fejérvári Sámuel „Institutiones ad Fundamenta Linguae Hungaricae” című művéről, vagyis arról a két kéziratos nyelvtanról, amelyet ebben a kötetben, lenyűgöző filológiai apparátussal, felcsigázott érdeklődésünket messzemenően kielégítve, közzétett.

Mindkét mű mint nyelvemlék szerepel a kiadvány címében, s ennek megfelelően „A magyar nyelvtörténet forrásai”-sorozat köteteként jelent meg. Ám mindkét mű egyúttal a tudománytörténet körébe is tartozik, s ha lenne egy „A magyar nyelvtudománytörténet forrásai” című sorozat, annak is, teljes joggal, kiemelkedő darabja lehetne.

A „Kolozsvári Grammatiká”-nak kétségtelen tudománytörténeti jelentősége ugyanis, hogy — eddigi ismereteink szerint — ez a legrégibb, feltehetően a XVIII. század első fele előtt keletkezett, anyanyelven írt — bár nem a magyarról szóló — rendszeres alaktanunk, s mint ilyen első a finnugor nyelvcsalád egészén belül keletkezett grammatikák sorában is; magyar nyelvűsége folytán egyúttal nyelvtörténeti forrás is. (A sajtó alá rendező épp nyelvállományának — írás- és szóhasználatának — egyes jelenségei alapján valószínűsíti keletkezése idejét.)

Fejérvári „Institutiones”-ének, syntaxist is tartalmazó, de latin nyelven összeállított grammatikájának a nyelvi példákban megjelenő anyaga ugyancsak lehetőséget nyújt nyelvtörténeti vizsgálódásokra. A latin nyelvű magyarnyelvtan-írást összegező jellege, különösen pedig Gyarmathi Sámuel Nyelvmesterére tett hatása miatt talán még fontosabb a tudománytörténet szempontjából. A továbbiakban Fejérvári művének erre az oldalára összpontosítom mondanivalómat.

Az „Institutiones”-hez készített Bevezetés (67—89) sokrétűen mutatja be Fejérvári Sámuel (?1721—1781) kolozsvári unitárius lelkész és kollégiumi tanár grammatikáját, és számot ad a sajtó alá rendezés bonyolult eljárásáról. Problematikáját a bevezetés fejezetcímei jól érzékeltetik: Az „Institutiones-kéziratok külső leírása” — „Az Institutiones szerzőjéről” — „Az Institutiones-kéziratok keletkezésrendjéről” — „Az Institutiones másolóiról” — „Az Institutiones helyesírásáról” — „Az Institutiones tartalmáról” — „Az Institutiones utóéletéről”.

A sajtó alá rendezés dilemmája abból fakadt, hogy az egykori kolozsvári unitárius könyvtár kéziratállományában Fejérvári műve három datálatlan szövegváltozatban maradt fönn, mégpedig egy szerzői (auctori: A)-példány, egy első másolat (copia prima: C1) és egy második másolat (copia secunda: C2), az utóbbi kettő „két kéz írta, kiegészítésekkel bővített másolat”, s a három szöveg egymáshoz viszonyított keletkezésrendje... A® C1® C2 lehetett” (67). Tegyük hozzá: csak az A-példány minden kétséget kizáróan Fejérvári munkája, címlapja verzóján ugyanis ez áll: „Samuelis Fejérvári in Collegio Unitariorum Claudipolitano Profeoris Opuculum, propria ejusdem Manu Scriptum.”

A fogas kérdés tehát az volt: melyik változatot írja át, illetőleg melyik változatot tegye meg alapszövegnek a sajtó alá rendező. Abból indulva ki, hogy „a legrövidebb, auctorihoz képest a következő kettő jelentős többletet tartalmaz”, a kiadás „a legteljesebb, a C2 változatot kezeli törzsszövegként”. (71) Ennek megfelelően: „Lapalji jegyzetbe kerültek az A-nak és C1-nek a C2-höz [377] képest észlelhető tartalmi, szóhasználati, helyesírási, olykor csupán paleográfiai eltérései. Ugyancsak lapalji jegyzetek adják meg a C1-nek a C2-től át nem vett részeit. Lapalji megjegyzések figyelmeztetnek továbbá a C2-nek a C1-hez viszonyított, ritka szövegtöbbleteire is. A csak az A-ban szereplő szövegrészeket ritkított szedés, a C1-nek és a C2-nek az A-hoz viszonyított szövegtöbbleteit dőlt szedés teszi a törzsszövegtől képileg elkülönülővé. A zökkenőmentesebb követhetőségért azonban csupán az A-ban szereplő szövegrészlet végjegyzetbe is került.” (Uo.)

Kérem az olvasót, álljon meg itt egy percre, és még egyszer tekintse át az imént idézett sorokat, hogy felmérje: milyen különleges teljesítményt nyújtott Lőrinczi Réka az Institutiones szövegének betűhű átírásával, abban a törekvésében, hogy a három szövegváltozatnak „a magyar nyelv filológiája szempontjából érdeminek tetsző” eltérései „hozzáférhetővé váljanak”. (Uo.)

A recenzens azonban — messzemenő elismerése mellett — nem titkolhatja el kételyeit, különösen ami a törzsszöveg (a textológiában szokásosabb nevén: alapszöveg) kiválasztását illeti. A C2-nek alapszöveggé avatása azzal a kockázattal jár, hogy Fejérvárinak egy olyan munkát tulajdonítunk, amelynek esetleg nem ő a (kizárólagos) szerzője. Ezzel kapcsolatban nem árt emlékeztetni arra, hogy a három változat közül egyedül ezen nincs feltüntetve a neve, s alapos bizonyítékkal arra nézve sem rendelkezünk, hogy látta volna ezt a másolatot (egyes bejegyzések „Fejérvári-gyanús” jellegéről a sajtó alá rendező nagyon óvatosan nyilatkozik).

Más a helyzet a C1-gyel, bár ennek elnevezése, azaz minősítése ugyancsak problematikus. Véleményem szerint ez a változat nem másolat (még ha a könyvtári katalógus annak tartja is). Jelenleg ugyanis nem ismeretes egy olyan kézirat, amelynek ez a másolata lenne. Az A-hoz képest tudniillik olyan eltéréseket, változtatásokat és bővítéseket tartalmaz, amelyeknek következtében átdolgozott és lényegesen bővített munkának minősül, nem pedig egyszerű másolatnak. És éppen ezekben a bővítésekben kapnak helyet azok a fejtegetések, a grammatikus-elődökre történő hivatkozások, amelyek az Institutiones újdonságát képviselik. Többek közt azok az elemzések, amelyekben a főnévragozással kapcsolatosan a ragozások és az esetek számát illetően a korábbi grammatikusok rendszerét bírálva, ellenvéleményt jelent be a szerző. Lőrinczi Réka is ezeknek a részeknek alapján körvonalazza a munka jelentőségét „Az Institutiones forrásairól” szóló fejezetben: „az Institutionesben talán nem túlzás olyan grammatikát látnunk, amelynek szerzője nem csupán tud a vonatkozó szakmai előzményekről..., hanem bőségesen merít is azokból..., és vitázik is velük.” (82).

Az Institutiones főképp ezekben a bővítésekben rejlő újszerűségével hatott Gyarmathi Nyelvmesterére. Lőrinczi Réka csak általánosságban szól erről a kötetben: „GYARMATHI nyelvleírásában is a FEJÉRVÁRInál olvasható esetfelosztással és az ehhez kapcsolódó megállapításokkal egyező érvekkel, tárgyalásmóddal találkozunk (ehhez l. LŐRINCZI 1995)”, s a hivatkozott, Nyr.-beli cikkében sem vetette össze szisztematikusan az „Institutiones” passzusait a Nyelvmester megfelelő helyeivel. Egy ilyen fajta összevetésből nyilvánvalóvá válik, hogy Gyarmathi nemcsak az alapkérdésben követte Fejérvárit, hanem a részletekben is beépítette a Nyelvmesterbe az „Institutiones” fejtegetéseit. Íme egy kis ízelítő ebből:

Ins. 9/17—18: „Scholion... Casus in omni Declinatione sunt quatuor, et non plures...”

Nym. 1/33: „1. Jegyzés: A’ Magyar Nyelvben tsak négy esetet találok, nem hatot, mint más nyelvekben.”

Inst. 9/20—25: „Sunt alii Grammatici, ut Nominatus Cl. Albertus Molnár, qui his addit adhuc Caus: Vocativum, Mutativum, et Ablativum... At praepecificatus item Georg. Tsipkés Komarinus, pter dictos supra quatuor Casus numerat: Locativum, Traductivum, et Conjunctivum.”

Nym. 1/34: „2. Jegyzés: Mólnár meg-zaporitja az esetek számát, mert ö Caus Mutativus-t is tsinál. De Tsipkés Komáromi még e’-nél-is többre i zaporitja, mert ö a’ négy elsön kivül tsinál még Locativus, Mutativus és Conjunctivus Caut-is.”

Lőrinczi Rékának egyébként gondot okozott, hogy Gyarmathi Fejérvári „írásban maradott” grammatikájának keletkezését 1775-re teszi (mind a Nyelvmesterben, mind Rövid jegyzések... [378] című nyelvtan-történeti összeállításában). Ezzel kapcsolatban egyrészt nem szabad elfelejtkezni arról, hogy Gyarmathi az adatokkal nagyvonalúan bánt; másrészt az esetrendszer bírálatából átvett fejtegetések alapján megállapítható, hogy nem az auctori példányt forgatta. Márpedig Lőrinczi Réka körültekintő datálása szerint „a C1 (és talán a C2) keletkezésének felső határaként is 1772, esetleg 1773 tekinthető” (77), ami nem áll messze Gyarmathi nagyvonalúan kezelt dátumától.

Befejezésül még az „Institutiones” utóéletéről ejtenék néhány szót. Az erről szóló fejezetben (85—6) ezt olvassuk: „A szakirodalom arról tanúskodó jelre viszont, hogy GYARMATHIn kívül más nyelvészek is tudtak volna FEJÉRVÁRI munkájáról, eddig nem bukkantam. Úgy tűnik tehát, hogy csupán az unitárius könyv- és kézirathagyatékot feldolgozók tartották számon.” Ennél azonban egy szemernyivel mégis teljesebb Fejérvári kompendiumának utóélete. Természetesen számon tartotta Aranka György, aki ha máshonnan nem, épp Gyamathi nyelvtan-történeti összeállításából értesülhetett róla. „Rövid jegyzések a’ régi és újabb magyar grammatikákról” című dolgozatát Aranka ugyanis eredetileg a tervezett, de kiadatlanul maradt „Magyar Nyelv Mivelésének Sengéje — Próbául adták ki némelly kevés számú Társak Erdélyben” című kötet utolsó darabjának osztotta be (l. erre Perényi József: MNy. 1917: 189—93); majd pedig maga is összeállította a magyar nyelvről szóló, addig „ki-jött igyekezeteket” „A’ Magyar Nyelv-mivelő Társaság’ Munkáinak első darabjá”-ban (Szeben, 1796.), s a „Tulajdon Nyelv-meterek” sorában jegyezte fel: „Fejérvári Sámuelé, 1754. K. J.”. Ez az évszám az auctori változat keletkezésének Lőrinczi Réka által kikövetkeztetett alsó (1752) és felső (1755) határa közé esik.

Perényi József „Aranka Nyelvművelő Társaságának fennmaradt nyelvtudományi kéziratai” című közleményében részletesen bemutatta Gyarmathi említett dolgozatát, s a Fejérvárira vonatkozó részt így adta elő: „Végezetül ismerteti FEJÉRVÁRI SÁMUEL unitárius tanárnak Institutiones ad fundamenta Lingvae Hungaricae czímű Kolozsvárt 1775-ben írt kézirati munkáját. »Ennek kár volt irásba maradni 17 esztendőktől fogva — írja — mert azolta sok jó igyekezetű ifjú pallérozta volna anyanyelvét ez által.« Fejérvári gondosan összegyűjtött mindent, a mit Sz. Molnár, Gelei, Tóthfalusi és Tsétsi munkáiban talált. Ezután megemlíti, hogy volt a kezei között még négy apróbb kézirati munka, de ezek silányabbak a Fejérváriénál és azért nem tartotta érdemesnek ismertetni őket.” (MNy. 1917: 193; újra változatlan formában uő.; Aranka György Magyar Nyelvművelő Társasága. Bp., 1918. 46—7:) Nyelvész (és irodalomtörténész) már több mint nyolc évtizede tudomást szerezhetett Fejérvári kéziratos munkájának tartalmi kivonatáról.

A Magyar Nyelvtudományi Társaság 94. közgyűlésén főtitkári jelentésében Kiss Jenő a Társaság kiadásában megjelent kötetet azzal ajánlotta az érdeklődők figyelmébe, hogy benne Fejérvári „XVIII. századi latin nyelvű munkája, magyar fordítással” látott napvilágot (MNy. 1999: 116). A további félreértések elkerülése végett tájékoztatnom kell az olvasót, hogy Lőrinczi Réka a fordítás feladatát nem vállalta magára, de a mű mintaszerű sajtó alá rendezésével páratlan teljesítményt nyújtott tudományunk történetében.

Éder Zoltán

Vissza a Tartalomhoz