Oldalak: 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27

A szabálykövetés mint tudásszociológiai probléma
Wittgenstein szkeptikus paradoxona és az elméleti nyelvészet

    1. Bevezetés. — A huszadik század legtöbb vitát kiváltó, vitathatatlanul legnagyobb hatású nyelvészeti elmélete a generatív grammatika. Kétségtelen az is, hogy századunk legjelentősebb nyelvfilozófiája, mely a nyelvészetet szintén meghatározó mértékben termékenyítette meg, Ludwig Wittgenstein késői munkássága. Éppen ezért különös súlya van annak, hogy e két gondolatrendszer — a chomskyánus nyelvelmélet és a késői Wittgenstein nyelvfilozófiája — között az elfogadott felfogás szerint kibékíthetetlen ellentét feszül. Az a nézet, hogy a század legjelentősebb nyelvészeti elmélete és legjelentősebb nyelvfilozófiája egymást kizáró premisszákra, értékekre, preferenciákra épül és a nyelv mibenlétét gyökeresen eltérő módon láttatja, sok terméketlen polémiára adhat alkalmat, és végeredményét tekintve nem csupán egyes problémák és megoldási lehetőségeik téves megítéléséhez, hanem mind az elméleti nyelvészet generativista vonulata, mind a wittgensteini nyelvfilozófia torz értékeléséhez vezethet. Joggal vetődik fel ezért a kérdés, hogy valóban indokolt-e a késői Wittgenstein és a generatív nyelvészet nyelvfelfogása közötti áthidalhatatlan szakadékról beszélni. [14]

Jelen írás mégsem vállalkozhat arra, hogy e kérdésre határozott, általános érvényű választ adjon. Mindenekelőtt azért nem, mert Wittgenstein nyelvfilozófiájának tartalma nehezen vizsgálható per se, a filológiai elemzés nem elegendő; értékelésének sokkal inkább egymástól gyakran lényegesen különböző interpretációi valamelyikének fényében kell történnie. Feladatunk ezért jóval szerényebb lesz: a két nézetrendszer összeegyeztethetőségének igazolása vagy cáfolása helyett mindössze annak bemutatására törekszünk, hogy a közismerten igen sok interpretációs lehetőséggel rendelkező wittgensteini nyelvfilozófia egyik jelenlegi értelmezése nem zárja ki a generatív nyelvészet nyelvszemléletét. Ez az értelmezés a tudásszociológia ún. „Erős Programja” lesz, mely az edinburghi tudásszociológiai iskolát megalapító David Bloor nevéhez fűződik. Az „Erős Program” a nyolcvanas évek minden kétséget kizáróan egyik legmerészebb, legtöbb tabut és dogmát megkérdőjelező Wittgenstein-értelmezése, mely — eredetisége és újszerűsége következtében — alkalmas lehet arra, hogy Wittgenstein nézeteinek lényeges aspektusait helyezze új megvilágításba (vö. D. Bloor, Wittgenstein: A Social Theory of Knowledge. London, 1983.). E tudásszociológiai program lényege, mint látni fogjuk, az, hogy a — legszélesebb értelemben vett — emberi megismerést, mely magában foglalja a tudományos megismerést csakúgy, mint a nyelvtudást vagy általában véve a szabálykövető magatartást, olyan szociológiai tényezőkkel kívánja magyarázni, mint például a társadalmi érdekek, szükségletek, konvenciók.

    2. Wittgenstein szkeptikus paradoxona és következményei. — Ahhoz, hogy a probléma valódi súlyát érzékeltethessük, abban a formában kell felvetnünk, amely lényegét a legvilágosabban felszínre hozza és következményeinek jelentőségét kendőzetlenül elénk tárja. Ezért a problémát arra az érvre szűkítjük, amely S. Kripke szerint „Wittgenstein szkeptikus paradoxonához” vezetett, és amely a generatív nyelvészet és Wittgenstein nézeteinek viszonyát különösen sarkítottan értelmezi (vö. Kripke, S., Wittgenstein on Rules and Private Language. Oxford, 1982.). Ezt a döntést kellőképpen motiválja az a heves reakció, amelyet Kripke Wittgenstein-értelmezése Chomskyból kiváltott (vö. Chomsky, N., Knowledge of Language: Its Nature, Origin and Use. New York, 1986.).

Kripke értelmezése szerint Wittgenstein a „Filozófiai vizsgálódások” 201—202. §-ában a következő paradoxont fogalmazza meg (vö. Wittgenstein, L., Filozófiai vizsgálódások. Bp., 1998. 124—5): Egy R szabály esetében nincsenek olyan tények, amelyek alapján eldönthető lenne, hogy a következő alkalmazás során R-t vagy egy másik, R’ szabályt alkalmazunk-e, ahol R’ a múltbeli alkalmazások során azonos volt R-rel, de a jövőbeli alkalmazásoknál különbözik tőle. Hogyan dönthetjük el, hogy egy S beszélő az R vagy az R’ szabályt alkalmazza-e? Kripke szerint Wittgenstein azt a megoldást javasolta, hogy S-ről csupán akkor tehetjük fel az R szabály követését, ha S pontosan úgy viselkedik, ahogy más nyelvhasználók azonos helyzetben viselkednének, azaz ha S egy adott közösség gyakorlatával összhangban, egy konvenciónak megfelelően cselekszik. Ennek a — Kripke jellemzésével élve: „szkeptikus” — megoldásnak a lényege tehát az, hogy a szabálykövetéshez meg kell követelnünk egy adott nyelvhasználó közösség jelenlétét. (A megoldás „szkeptikus” jellegét részletesen tárgyalja pl. Stegmüller, W., Kripkes Deutung der Philosophie Wittgensteins. Stuttgart, 1986. és Baker, G. P. & Hacker, P. M. S., Scepticism, Rules and Language. Oxford, 1984.) Érdemes megjegyezni, hogy a szkeptikus paradoxon nem csupán szintaktikai szabályokra vonatkozik, hanem „jelentésekre” és „fogalmakra” is, bármit értsünk is ez utóbbiakon. (L. ehhez többek között Stegmüller i. m.) Ebből következően a paradoxon implikációi nem korlátozódnak [15] a generatív szintaxisra, hanem a generatív nyelvészettel kompatibilis elméleti nyelvészet egészét érintik.

A paradoxon e szkeptikus megoldása súlyos következményekkel jár. Először is kétségbe vonja a generatív nyelvészet azon stratégiáját, melynek lényege, hogy a beszélő/befogadó kompetenciáját — mint mentális képességet — a beszélőközösségtől elvonatkoztatva, individuális képességként vizsgálja: „[...] amennyiben elfogadjuk Wittgenstein álláspontját, a ’kompetencia’ fogalmát egészen másképp kell értelmeznünk, mint ahogy az a nyelvészeti irodalom nagy részében implicite megjelenik. Ha ugyanis azok a kijelentések, amelyekben szabálykövetésről van szó, nem értelmezhetők sem tényekre vonatkozó állításokként, sem pedig magatartásunk magyarázataiként [...], arra kell következtetnünk, hogy a szabály és a kompetencia fogalmának használatát a nyelvészetben — még ha ez utóbbiak nem is válnak ’értelmetlenné’ — jelentős mértékben át kell értékelni.” (Kripke i. m. 31; kiemelés az eredetiben.)

Másodszor, Chomsky azt állítja, hogy a generatív grammatika a természettudományos elméletek mintáját követi (amiből azonban természetesen nem következik, hogy a generatív grammatika természettudomány, vö. ehhez Kertész A., Die Modularität der Wissenschaft. Braunschweig, 1991.), és ezért célja az, hogy tényeket fedezzen fel, írjon le és kíséreljen meg általános törvényszerűségek feltárása révén tudományosan magyarázni: „A grammatika állításai [...] elvben nem különböznek a természettudományos elméletek állításaitól; tényszerűek, bármit értsünk is a vegyérték vagy a vizuális feldolgozó folyamatok tényszerűségén, és olyan állításokat is magukba foglalnak, amelyek valaminek az igazságára vonatkoznak.” (Chomsky i. m. 224.)

A szkeptikus paradoxon fényében azonban ez a törekvés alapvetően elhibázottnak látszik, mivel azok a tények, amelyekről szó van, eleve nem létezhetnek, következésképpen nincs remény olyan tudományos magyarázatok megfogalmazására, amelyek megfelelnek a generatív elmélet célkitűzéseinek: „A modern transzformációs nyelvészet [...] a magyarázatok olyan típusát nyújtja, amelyet Wittgenstein nem engedne meg.” (Kripke i. m. 97.) Következésképpen (Kripke szerint) Chomsky és Wittgenstein nézetei kölcsönösen kizárják egymást: „[...] azt a feszültséget, amelyet itt a modern nyelvészet és Wittgenstein szkeptikus bírálata között feltártunk, úgy értelmezhetjük, mint ami kétségbevonja vagy a nyelvészetet, vagy Wittgenstein szkeptikus érvelését, vagy mindkettőt.” (Uo. 31.) Maga Chomsky is úgy véli, hogy amennyiben feltesszük Wittgenstein felfogásának helyességét, a generatív nyelvészet tartalmatlanságára kell következtetnünk: „[...] a generatív grammatika állításainak [...] nincs lényegi tartalma.” (Chomsky i. m. 226.)

E következtetés jelentőségét a generatív grammatika történetének utóbbi két évtizede tovább sarkítja. A nyolcvanas évek elejétől, a „kormányzás és kötés elméletének” nevezett fejlődési stádium kialakulásától kezdve ugyanis a generatív nyelvészet érdeklődése egyre inkább az egyes nyelvek eltérő sajátosságainak gazdag empirikus adatgyűjtésen alapuló feltárása felé fordult: egyre több, az elmélet korai, sztenderd változatának alapjául szolgáló angoltól eltérő szerkezetű nyelvet kísérelt meg hatókörébe vonni. E tendencia mögött az a meggyőződés húzódik meg, hogy — ellentétben a generatív nyelvészet korábbi variánsaival — a nyolcvanas években lezajlott fejlődés eredményeképpen a grammatika elméleti apparátusa immár nem csupán arra alkalmas, hogy ismert tényeket újraértelmezzen, hanem arra is, hogy új tényeket tárjon fel, és magyarázatot találjon a nyelvek sokféleségére csakúgy, mint egyes nyelvek egymástól lényegesen eltérő specifikumaira. Mivel az ilyen jellegű kutatások erősen adatorientáltak, és a gyakorló nyelvész mindennapos elemző tevékenységében nyilvánulnak meg, Kripke Wittgenstein-értelmezésének következményei minden generatív nyelvész minden részelemzésére vonatkoznak: amennyiben helytállóak, azt jelentik, hogy nem csupán az elmélet általános, magas absztrakciós [16] szinten lokalizált háttérfeltevéseinek rendszere, hanem minden, e háttérfeltevésekkel összhangban álló, a napi gyakorlati kutatómunkában feltárt empirikus részhipotézis tartalmatlan — még akkor is, ha nem kapcsolódik közvetlenül filozófiai problémákhoz. A kérdés mindezek után természetesen az, hogy milyen módon kerülhetők el a paradoxon és a szkeptikus megoldás e destruktív következményei.

Kripke következtetései két látens premisszára épülnek. Az első azt mondja ki, hogy Wittgenstein antimentalizmusa a mentalizmus minden formáját kétségbe vonja. Amennyiben ugyanis az az állítás, hogy az S beszélőnek csupán akkor tulajdonítható az R szabály követése, ha S egy adott közösség gyakorlatával összhangban, a közösség konvencióinak engedelmeskedve cselekszik, nem zárná ki azt az állítást, amely szerint a szabálykövetés diszpozicionálisan megalapozott lehet, úgy a fent említett következmény, mely megkérdőjelezi a generatív nyelvészet stratégiáját, nem lenne levezethető. Igaz, ebben az esetben is kiderülhetne, hogy a generatív nyelvészet egyes tételei hamisak és elemzési módszerei hibásak, mert például a wittgensteini nyelvszemlélet a mentalizmus más változatát engedi meg, mint amelyet Chomsky elfogad, azonban ez nem tenné kérdésessé az egész vállalkozás értelmét, hanem csupán arra engedne következtetni, hogy a felvetett problémák másféle megoldást követelnek meg; eközben pedig érintetlenül maradhatna az az alapvető célkitűzés, mely azt mondja ki, hogy a nyelvtudás mibenlétének megismerését a beszélő/befogadó egyéni mentális képességének vizsgálatára kell alapozni. — A második látens premissza az a feltevés, hogy a „gyakorlat” (Wittgensteinnál: „Praxis”) fogalma a konvenciók (Wittgensteinnél: „Übereinstimmung”, „Konvention”) önkényességén nyugszik: ha ugyanis a konvenciók nem lennének önkényesek, hanem például biológiai vagy pszichológiai törvényszerűségekre épülnének, akkor ezen törvényszerűségek tudományos vizsgálata mindenképpen legitim lenne, és ezért Kripke megoldási javaslatából nem következne a generatív nyelvészeti kutatások terméketlensége. Ha tehát sikerülne kimutatnunk, hogy Bloor Wittgenstein-értelmezése alapján Kripke e két látens premisszája cáfolható, akkor bizonyíthatnánk, hogy egy tudásszociológiai keretben a Chomsky és Wittgenstein nézetei közötti ellentét feloldható. Így a következőképpen érvelünk majd:

Mindenekelőtt azt kívánjuk igazolni, hogy Wittgenstein a mentalizmus több változatát tárgyalja, ugyanakkor saját álláspontja nem zárja ki a mentalizmus azon felfogását, amelyet Chomsky képvisel. Ezt az említett tudásszociológiai értelmezéstől függetlenül bizonyítjuk, mivel csupán ily módon lesz legitimálható a második lépés, melynek során amellett érvelünk majd, hogy a tudásszociológiai keretben Wittgenstein szabályfogalma a szabálykövetés diszpozicionális aspektusait nem csupán nem zárja ki, hanem éppenséggel feltételezi: azért feltételezi, mert úgy véli, hogy a „természet” korlátozza a konvenciók önkényességét. A harmadik lépésben megmutatjuk, hogy a konvenciók önkényességét nem kizárólag diszpozicionális, hanem társadalmi tényezők is korlátozzák, és ebből a „gyakorlat” fogalmának olyan értelmezése következik, amely egyfelől nem tagadja ugyan a Kripke szerint Wittgensteinnek tulajdonítható paradoxon létét, másfelől azonban egy nem-szkeptikus megoldást tesz lehetővé. Ebből a nem-szkeptikus megoldásból viszont nem vezethetők le azok a destruktív következtetések, amelyek látszólag cáfolják a generatív nyelvészet központi hipotéziseit. Végül, a negyedik lépésben a Chomsky- és Wittgenstein-féle nyelvszemlélet ily módon kimutatott összeegyeztethetőségéből az elméleti nyelvészet egyes jelenlegi irányzatainak nyelvfilozófiai értékelésére következtethetünk.

    3. A mentalizmus kérdése. — A Chomsky és Kripke közötti vitában nem kapott kellő figyelmet az a tény, hogy Wittgenstein nem általában érvel a mentalizmus ellen, [17] hanem annak különböző megnyilvánulásait alapos vizsgálatnak veti alá. Ennek érzékeltetésére hasznos lehet egy hármas megkülönböztetés bevezetése. Wittgensteinnek a nyelv és gondolkodás viszonyára vonatkozó megjegyzéseiből ugyanis arra lehet következtetni, hogy valójában a mentalizmus három változatáról van szó (vö. még Grewendorf, G., Sprache als Organ und Sprache als Lebensform: Zu Chomskys Wittgenstein-Kritik. In: Birnbacher, D.—Burkhardt, A. (szerk.), Sprachspiel und Methode. Zum Stand der Wittgenstein-Diskussion. Berlin—New York, 1985. 89—129; uő., Sprache als Organ — Sprache als Lebensform. Frankfurt am Main, 1995.).

A mentalizmus első változata azt mondja ki, hogy a „jelentések” olyan mentális képek, amelyek egy szó minden egyes említésekor megjelennek az elmében. Wittgenstein e felfogással a „Kék könyv” első oldalain száll szembe. Azt az egyszerű módszert javasolja, „amellyel legalább részben elkerülhető a gondolkodási folyamatok titokzatos nimbusza, oly módon, hogy e folyamatokban minden egyes képzeleti tevékenységet a valós tárgyakra való nézéssel helyettesítünk.” (Wittgenstein, L., Das Blaue Buch. Frankfurt am Main, 1970. 19.) Ha a mentális képeket úgy kezeljük, mint a ténylegesen létező tárgyakat, azok elvesztik mágikus hatalmukat és világossá teszik, hogy nem a kép teszi a mondatokat vagy a szavakat élővé: „Mihelyt arra gondolsz, hogy egy elmebeli képet, mondjuk, egy festett képpel helyettesítünk, és mihelyt ily módon a kép elveszti titokzatos jellegét, már valóban nem látszik olyasminek, ami egy mondatot bármilyen értelemben életre kelthetne.” (Uo. 20.)

A mentalizmus második formája azt állítja, hogy a „jelentések” az elme olyan tevékenységi formáinak eredményei, mint például a vélekedés, az akarás, a kívánás stb. Wittgenstein ezt a felfogást is elutasítja: „Tehát félrevezető a gondolkodásról mint ’elmebeli tevékenységről’ beszélni” (uo. 23). Annak oka, hogy a jelentések nem az elme aktivitásából származnak, egy kísérlettel világítható meg. Először is tulajdonítsunk jelentést („meinen”) egy kijelentésnek és mondjuk ki a mondatot; majd gondoljuk el („denken”) és tulajdonítsunk jelentést neki („meinen”), de ne mondjuk ki. Ha a gondolkodás elmebeli tevékenysége és a beszéd között fennállna valamiféle megfelelés, akkor le is mondhatnánk arról, hogy beszéljünk. Mivel azonban ez nem lehetséges, a beszédnek nem lehet előfeltétele egy ilyen jellegű elmebeli tevékenység (uo. 72).

Wittgenstein a mentalizmus harmadik típusának lehetőségét is felveti: utal az elme biológiai, pszichológiai, fiziológiai aspektusaira. Wittgenstein az ebben az értelemben felfogott elmét egy amőbához hasonlítja és arra a következtetésre jut, hogy mindkét esetben olyan bonyolult magatartással van dolgunk, amelyre a fizikai folyamatokra való hivatkozás alapján nem találhatunk magyarázatot. Megállapítja azonban, hogy ez a következtetés hibás, mert a feladat félreértelmezéséből származik: a kiindulópont ugyanis nem egy természettudományos probléma, hanem egy nyelvhasználati zavar. A tulajdonképpeni probléma megvilágítására Wittgenstein egy igen plauzibilis példát mutat be, melyet — tekintettel az érvelésben játszott szerepére — érdemes hosszabban idézni: „Tegyük fel, hogy pszichológiai vizsgálatok alapján előállítjuk az elme modelljét, tehát egy olyan modellt, amely, mondhatnánk, megmagyarázza az elme tevékenységét. Ez a modell ugyanúgy egy pszichológiai elmélet része lehet, mint ahogy az éter egy mechanikai modellje az elektromosság elmélete lehet [...]. Azt látjuk majd, hogy egy ilyen modellnek nagyon bonyolultnak és szövevényesnek kell lennie, ha arra akarjuk használni, hogy megmagyarázzuk vele a megfigyelt tevékenységeket; és ezen az alapon az elmét egy különös fajta médiumnak nevezhetnénk. De az elme ezen aspektusa nem érdekel bennünket. [18] Azok a problémák, amelyeket az elme számunkra felvet, pszichológiai problémák, és e problémák megoldásának módszere a természettudományos módszer.” (Uo. 21—2; kiemelés: K. A.) Wittgenstein tehát nem állítja azt, hogy az elme pszichológiai aspektusa nem létezik, és azt sem vitatja, hogy ennek az aspektusnak — megfelelő összefüggésben — fontos szerep juthat. Azt azonban hangsúlyozza, hogy nem ezt a területet tekinti saját megfontolásai tárgyának, és hogy azok a problémák, amelyeket e terület felvet, nem azonosak azokkal a problémákkal, amelyek megoldását önmaga számára célul tűzte ki (vö. még Grewendorf 1985 i. m. és 1995 i. m.).

E differenciálás fényében tisztán láthatjuk, hogy a generatív grammatika a mentalizmus harmadik változatát testesíti meg. A generativizmus azon feltevése, hogy az elme egymással bonyolult viszonyban álló modulok (azaz, relatíve autonóm rendszerek) együttműködésére épül, felöleli a nyelvi magatartás fiziológiai, pszichológiai, biológiai feltételeit is, és éppen ezért természettudományos módszerekkel is kutatható, semmiképpen sem azonosítható a mentalizmus két, elsőként említett változatával. Mivel Wittgenstein antimentalizmusa ezekre vonatkozik és — mint láttuk — nem a harmadik változatra, a mentalizmus azon válfaját, amelyet a generatív nyelvészet is elfogad, Wittgenstein nem utasítja el. Végeredményben tehát arról van szó, hogy Wittgenstein és Chomsky vizsgálatának tárgya különböző, és ezért indokolatlan, hogy olyan kijelentéseket, amelyek az egyik vizsgálati tárgyra vonatkoznak, a másikra vetítsünk. Ennek igazolásával megtettük a jelen tanulmány 2. szakaszában vázolt argumentáció első lépését.

Ezek a megfontolások mindössze azon tétel mellett érvelnek, hogy Wittgenstein antimentalizmusam nem zárja ki a mentalizmusnak azt a típusát, amely a generatív nyelvszemlélet alapját jelenti. Amennyiben ezt a tételt elfogadjuk, megfogalmazhatjuk azt a jóval erősebb hipotézist is, hogy Wittgenstein szabályfogalma nem csupán nem zárja ki, hanem egyenesen feltételezi a diszpozicionális tényezőket. Mivel azt, hogy Wittgenstein antimentalizmusa nem zárja ki Chomsky mentalizmusát, filológiailag kíséreltük meg bemutatni, ez az utóbbi hipotézis nem lesz eleve elvethető arra az érvre hivatkozva, hogy a késői Wittgenstein nyelvfilozófiájának egy önkényes és szélsőséges interpretációjára épül. Ahhoz, hogy ezt a hipotézist igazolhassuk, azt a problémát kell megvizsgálnunk, hogy a konvenciók mennyiben tekinthetők önkényesnek (vö. a 2. szakasz végén összefoglalt argumentációt). Azok a tényezők, amelyek a konvenciók önkényességének korlátokat szabhatnak, két forrásból táplálkoznak: az egyik a természet, a másik a társadalom. Vizsgáljuk meg tehát mindkettőt — tudásszociológiai keretben.

    4. „A természet hozzájárulása a konvencióhoz”. — Bloor tudásszociológiájával szemben többek között azt a kifogást szokás említeni, hogy a megismerés mibenlétét és ezzel együtt a szabálykövetést is kizárólag ún. „külső”, azaz társadalmi folyamatok alapján kívánja magyarázni, anélkül, hogy az ún. „belső” — azaz kognitív, pszichológiai, diszpozicionális — tényezőknek szerepet tulajdonítana. Ezzel szemben Bloor a következőképpen jellemzi M. Hesse ún. háló-modelljét, melyet átvesz, és mely tudásszociológiai programjának egyik tartópillére: „[...] Világos, hogy a modell minden pontja egy pszichológiai (diszpozicionális) és egy szociológiai (konvencionális) tényező együttműködésén nyugszik; és hogy közös működésüknek csupán akkor van értelme, ha a tudást a környezetünkkel való működőképes viszonyként fogjuk fel. A modell későbbi kidolgozása folyamán semmi sem korlátozhatja ezt a materialista álláspontot.” (Bloor, D., Durkheim and Mauss Revisited: Classification and the Sociology of Knowledge. In: Studies in the History and Philosophy of Science 13. 1982. 271.)

Milyen következményekkel jár ez az álláspont Bloor Wittgenstein-értelmezésére nézve? Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy Bloor, csakúgy, mint Wittgenstein, kizárólag [19] a szabálykövetés nem-diszpozicionális aspektusainak szenteli figyelmét. Ugyanakkor a fenti idézet arra utal, hogy Bloor semmiképpen sem azt a dogmatikus nézetet képviseli, amelyet egyes bírálói szemére vetnek, és amely azt mondja ki, hogy a szabálykövetést kizárólag társadalmi tényezők alapján magyarázhatjuk meg, hanem elismeri a diszpozicionális tényezők szerepét is. Ebből az következik, hogy Bloornak Wittgensteint is hasonló felfogásban kell értelmeznie. Viszont ez a következtetés csupán akkor körvonalazhat egy legitim Wittgenstein-értelmezést, ha Wittgenstein írásai nem zárják ki, azaz ha a Wittgenstein-szövegek alapján is kellőképpen motiválható. Következtetésünk filológiai alátámasztásához kiindulópontul szolgálhat például a következő Wittgenstein-idézet: „A mondat egy technikán alapul. És, ha úgy akarod, azokon a fizikai és pszichológiai tényezőkön, amelyek ezt a technikát lehetővé teszik. De ebből még nem következik, hogy a kijelentés értelme e feltételek kimondása; [...] A mondat a szabály tipikus (de nem egyszerű) szerepét játssza.” (Wittgenstein, L., Bemerkungen über die Grundlagen der Mathematik. Frankfurt am Main, 1974. 355; kiemelés az eredetiben).

Tehát a szabálykövetésben két tényezőnek van jelentősége: a technikának és a technika diszpozicionális bázisának. Így mindenekelőtt azt kell rögzítenünk, hogy Wittgenstein mindenképpen tisztában volt a szabálykövetés biológiai, pszichológiai, fiziológiai feltételeivel, jóllehet újra és újra hangsúlyozta, hogy ezeket saját problémafelvetése szempontjából nem tekinti relevánsnak. Nem vitatja, hogy a szabálykövetéshez rendelkeznünk kell bizonyos diszpozicionális adottságokkal, amelyek lehetővé teszik számunkra, hogy primitív általánosításokat fogalmazzunk meg és hasonlóságokra bukkanjunk. A Wittgenstein-féle „családi hasonlóságok” fogalmával kapcsolatban R. Bambrough kiemelte: ahhoz, hogy egy listát példák és ellenpéldák alapján folytatni tudjunk és ily módon megtanulhassuk szavak egységes használatát, objektumok interszubjektíve érvényes osztályozását, olyan diszpozícióval kell rendelkeznünk, amely képessé tesz bennünket arra, hogy a listát analóg módon folytathassuk (Bambrough, R., Universals and Family Resemblances. In: Pitcher, G. (szerk.), Wittgenstein: The „Philosophical Investigations”. New York, 1966. 186—204). Jóllehet ugyanazon objektumok számos különböző módon sorolhatók osztályokba, nem tanulható meg minden, elvben lehetséges klasszifikáció, nem folytatható példák minden lehetséges listája interszubjektíve egységesen. Ez a megszorítás teszi lehetővé az egységes klasszifikációk megtanulását: ha minden osztálybasorolás megtanulható lenne, akkor minden listát végtelenül sok klasszifikációval összhangban lehetne folytatni, és ezért e listákat nem tudnánk egymástól megkülönböztetni (vö. még Savigny, E. von, Das normative Fundament der Sprache: Ja und aber. In: Grazer Philosophische Studien 1977. 141—58, valamint Grewendorf 1985. i. m. és 1995. i. m.). Következésképpen egyetlen olyan lista sem lenne, amelyet minden beszélő egységesen folytathatna. Ebben az értelemben beszél E. von Savigny „a természet hozzájárulásáról a konvencióhoz”: „A természet nyitva hagyja a klasszifikációk közötti választást, és minden klasszifikációhoz vannak alternatívák; de a természet korlátozza a megtanulható klasszifikációk számát, és csupán ennek a ténynek köszönhető az, hogy megtanuljuk a közös klasszifikációkat.” (Savigny i. m. 158.)

A tanulság először is az, hogy bár Wittgenstein a szabálykövetés mércéjének a „megegyezést” (konvenciót) tartotta, de a természet hozzájárulását a konvencióhoz nem vitatta; ily módon a „megegyezést” olyan, a természet által önkényességében korlátozott konvencióként kell interpretálnunk, amely e korlátozás nélkül nem működhetne. Másodszor, Bloor idézett felfogásából az következik, hogy Wittgenstein-interpretációja csupán akkor lesz koherens, ha Wittgenstein konvencionalizmusát ebben az értelemben fogja fel és elismeri a konvenciók diszpozicionális meghatározottságát. Így tehát a tudásszociológiai [20] keretben a diszpozicionális tényezőknek egyértelműen korlátozniuk kell a konvenciók önkényességét.

A 2. fejezetben vázolt argumentációs stratégiának megfelelően érvelésünk következő lépése annak igazolása lesz, hogy a konvenciók önkényességét a diszpozicionális feltételeken túl társadalmi folyamatok is korlátozzák.

    5. A társadalom hozzájárulása a konvencióhoz. — Bloor központi gondolata az, hogy a késői Wittgenstein nyelvfilozófiája alapjában véve egy tudásszociológiai szemléletmódot képvisel. Ezt a feltevést a wittgensteini világkép azon komponenseinek feltárásával támasztja alá, amelyeket a legfontosabbaknak ítél, amelyek közül azonban itt mindössze egyet emelünk ki: Wittgenstein „finitizmusát”. Ugyanis az, amit Bloor Wittgenstein finitizmusának nevez, pontosan a Kripke-féle szkeptikus paradoxonnal fémjelzett problémát veti fel.

A „finitizmus” kifejezés Wittgenstein azon nézetét jelöli, amely szerint egy szabály érvényessége mindenkori használatára korlátozódik, és a beszélőt nem képes arra késztetni, hogy a következő alkalommal változatlan módon alkalmazza. Bár Bloor fejtegetései nem tartalmaznak explicit utalást a szkeptikus paradoxonra, nem nehéz arra következtetnünk, hogy a szabálykövetés problémáját Kripkéhez nagyon hasonlóan ítéli meg: „Amit nem tudunk megmagyarázni [...], az nem csupán az, hogy honnan származnak a szabályok, hanem az is, hogy mi számít a szóban forgó szabályok követésének. »A szabály nem tudja megszabni, miképpen cselekedjünk«, mondta Wittgenstein, »hiszen minden cselekvésmódot összhangba lehet hozni a szabállyal« [Filozófiai vizsgálódások, 201. §]. Ebben áll a finitizmusra vonatkozó doktrinájának és a konvencionalizmus azon nem-verbális formájának valódi jelentősége, amely munkásságát áthatja. A lényeg az, hogy a szabálykövetés gyakorlat.” (Bloor 1983. i. m. 183.) Ugyanakkor — és ezt kíséreljük meg az alábbiakban igazolni — Bloor elméletéből a probléma egészen más megoldása következik: egy olyan megoldás, amely nem kérdőjelezi meg a modern elméleti nyelvészet alapvető hipotéziseit. A megoldás szükségképpen a tudásszociológiai interpretáció gyakorlat-fogalmának meghatározásából következik majd.

Wittgenstein finitizmusa szorosan összefügg antiplatonizmusával: ha például egy szabály már egy nyelvjátékban való alkalmazása előtt is létezne, akkor hatóköre szükségképpen túllépne aktuális alkalmazásán. Következésképpen a válaszunk, amelyet arra a kérdésre adunk, hogy honnan tudjuk, hogy például hogyan kell egy adott számsort folytatni, vagy hogy egy szó következő alkalmazásakor ugyanazt a szabályt vesszük-e igénybe, mint a korábbi szituációkban, összefügg azzal a válasszal, amelyet Wittgenstein arra a kérdésre ad, hogy milyen szemléletmódnak kell a platonizmus helyére lépnie. Vegyük tehát szemügyre a megoldást tudásszociológiai szempontból.

Mindenekelőtt lényeges összefüggés figyelhető meg Wittgenstein válasza és J. S. Mill antiplatonista matematikafilozófiája között. Mill arra tett kísérletet, hogy a matematikai műveleteket az egyszerű fizikai tárgyak — pl. kavicsok, almák stb. — manuális kezelésére vezesse vissza: arra, ahogy ezeket a tárgyakat a mindennapokban kézbe vesszük, rendezzük, használjuk. Ugyanakkor Mill kísérlete sikertelen volt, mivel Frege és Russell ellenérvei elég meggyőzőnek látszottak ahhoz, hogy Mill felfogását cáfolják. Azok a példák, amelyeket gondolatai szemléltetésére Wittgenstein felsorol, arra engednek következtetni, hogy antiplatonista szemlélete rokonságot mutat Millnek a pszichologizmus jegyeit magán viselő empirizmusával: Wittgenstein utal arra, hogy matematikai és nyelvi technikáink a fizikai tárgyak viselkedésére vonatkozó közvetlen tapasztalatainkból származnak (vö. pl. Wittgenstein 1974. 51 kk.). Azonban, ahogy azt Bloor kimutatja, Wittgenstein egy döntő lépéssel tovább megy, mint Mill, és ezért Frege ellenérvei az ő [21] eszmefuttatásait érintetlenül hagyják. Wittgenstein ugyanis Mill pszichologista-empirista kiindulópontját egy szociológiai komponenssel bővíti ki. Ily módon egyértelműen megválaszolható az a kérdés, hogy a fent jellemzett primitív tapasztalatok milyen módon járulhatnak hozzá új, bonyolult és a közvetlen tapasztalat számára hozzáférhetetlen struktúrák kialakításához. Az előbbiek ugyanis, azáltal, hogy használatuk konvencionalizálódik, modellként vagy metaforaként működnek, paradigmákká válnak és analógiás következtetések révén új szituációkra is alkalmazhatók lesznek: „A bizonyítás valójában lépésről lépésre, analógia révén épül fel — egy paradigma segítségével [...]. A matematikai meggyőződés a következőképpen fejezhető ki: »Ezt annak az analogonjának tekintem«[...]. Ezzel azt jelezzük, hogy elismerünk egy konvenciót.” (Diamond, C. (szerk.), Wittgensteins Vorlesungen über die Grundlagen der Mathematik Cambridge 1930. Frankfurt am Main, 1978. 72.)

Bár Wittgenstein a szabálykövetés számos aspektusát szemlélteti matematikai példákkal, ez ne tévesszen meg bennünket: következtetései a szabályok minden fajtájára, így a nyelvi szabályokra is vonatkoznak: „És természetesen nem csupán egy valós szám megalkotásának esetéről vagy egyáltalán a matematikai jelek létrehozásáról van szó, hanem minden analóg folyamatról, legyen az egy játék, egy tánc stb. stb.” (Wittgenstein 1970. 268.) Így például egy gyerek a környezetében konvencionálisan kiválasztott tárgyakat talál, és megtanulja, hogy milyen neveket asszociáljon velük és tulajdonságaikkal. Ezek az elemi asszociációk a jelzett módon modellként működnek, és analogikus kiterjesztések révén új klasszifikációk előállítására használhatók, mégpedig úgy, hogy az utóbbiak a már ismert elemi modellek megnyilvánulásainak bizonyulnak. A nevek, a klasszifikációk stb. szabályokba épülnek be, e szabályok pedig magasabb szintű rendszerek, például nyelvjátékok részeivé válnak.

Ezen a ponton egy fontos következtetés kínálkozik. Wittgenstein finitista tétele szerint — és összhangban a szkeptikus paradoxonnal, melyet Kripke Wittgensteinnek tulajdonít — valóban az a helyzet, hogy egy szabály érvényessége nem terjed túl aktuális használatán; egy adott alkalmazás során a szavak jelentése, vagy adott klasszifikációk, vagy pillanatnyilag érvényes szórendi konstellációk a beszélőt semmiképpen sem késztethetik arra, hogy ezeket a jövőben is ugyanúgy használja. Azonban valamilyen kényszer mégis van, mégpedig az, hogy bizonyos modelleket és analógiákat kell alkalmaznunk és nem másokat. De milyen módon választjuk ki azokat az analógiákat és modelleket, amelyek aztán konvencionalizálódnak és „technikává” fejlődnek? Wittgenstein ezt a kérdést sem hagyja nyitva, mert különböző helyeken utal arra, hogy a klasszifikációk és jelölések változásai többek között attól függnek, hogy bizonyos hasonlóságok mennyire fontosak egy közösség számára (vö. pl. Wittgenstein, L., Zettel. Frankfurt am Main, 1970. 361, 365 és uő., Bemerkungen über die Philosophie der Psychologie. Frankfurt am Main, 1982. 338—9). Azt pedig, hogy egy hasonlóság, egy klasszifikáció, egy kifejezés használata, egy modell, analógia vagy metafora fontos-e vagy sem, a közösség mindenkori szükségletei döntik el: „Mindennapi nyelvünk — mely az összes lehetséges jelölőrendszer közül az, ami egész életünket áthatja — egyúttal elménket mereven egyetlen pozícióban tartja, és az ebben a pozícióban néha korlátozva érzi magát és más pozíciók után vágyik. Ezért néha olyan jelölőrendszert kívánunk magunknak, amely egy különbséget erősebben kiemel vagy világosabban megmutat, mint ahogy azt mindennapi nyelvünk teszi, vagy egy olyat kívánunk, amely egy bizonyos esetben egymásra jobban hasonlító kifejezésformákat használ, mint a mindennapi nyelvünkben használatosak. Szellemi harcunk akkor oldódik meg, ha olyan jelölőrendszerekre bukkanunk, amelyek ezeket a szükségleteket kielégítik. Ezek a szükségletek rendkívül változatosak lehetnek.” (Wittgenstein, L. i. m. 1970. 95.) — De mik is ezek a szükségletek? Ezzel a kérdéssel Wittgenstein [22] nem foglalkozik, de a tudásszociológusnak van rá válasza: Wittgenstein a „szükséglet” fogalmán pontosan azt értette, amit a modern szociológia a „társadalmi érdek” kifejezéssel jelöl (Bloor 1983. i. m. 48). Ily módon a konvenciók önkényességét társadalmi tényezők is korlátozzák.

    6. A szkeptikus paradoxon tudásszociológiai megoldása. — Mint láttuk, Wittgenstein paradoxonának Kripke-féle szkeptikus megoldása a Filozófiai vizsgálódások 201—202. §-ában előforduló „gyakorlat” fogalmának egy olyan interpretációján nyugszik, amely megköveteli egy közösség jelenlétét, és a konvenciókat önkényesnek fogja fel. Iménti eszmefuttatásunk kiindulópontját ugyancsak a „Filozófiai vizsgálódások” idézett paragrafusai alkotják. Ha azonban elfogadjuk azt, hogy a konvenciók önkényességének határt szabnak diszpozicionális (vö. a 4. szakaszt) és társadalmi tényezők (l. az 5. szakaszt), akkor egy ennek megfelelő tudásszociológiai keretben a gyakorlat fogalmát egészen másképp kell értelmeznünk, mint ahogy azt Kripke tette. A gyakorlatnak egy olyan technikára kell vonatkoznia, amely nem önkényes megállapodáson nyugszik, hanem egyrészt az ember pszichológiai, fiziológiai, biológiai adottságai révén válik lehetővé, másrészt az anyagi tárgyakkal való mindennapi érintkezésből származik, és olyan társadalmi tényezők irányítása alatt áll, mint például a társadalmi érdekek. Ily módon a paradoxon új megoldásához jutunk: Bár továbbra is azt kell állítanunk, hogy a beszélő csupán akkor követhet egy szabályt, ha egy közösség gyakorlatával összhangban cselekszik, de ebből nem vezethetők le a generatív nyelvészetre vonatkozó destruktív következtetések. Amennyiben ugyanis a gyakorlat fogalmát úgy értelmezzük, ahogy azt felvázoltuk, akkor nem kell Wittgensteinnek azt a feltevést tulajdonítanunk, hogy a szabálykövetés individuálpszichológiai aspektusai nem léteznek. Ezért tudásszociológiai értelmezésünk szerint Wittgenstein nem vitathatja azt, hogy e szempontnak adott összefüggésben a nyelvi szabályok magyarázatánál fontos szerepe lehet. Ugyanakkor abból, hogy a konvenciók önkényességét társadalmi tényezők is korlátozzák, mindenképpen az következik, hogy a diszpozicionális sajátosságok vizsgálata önmagában nem elegendő: A szabálykövetést csakis akkor érthetjük meg, ha tisztázzuk a diszpozicionális és a társadalmi tényezők viszonyát. A Wittgenstein-féle paradoxonnak ez a tudásszociológiai megoldása nem utasítja el a generatív nyelvszemléletet, de világossá teszi kiegészítésének szükségességét.Ez a végeredmény azonban csupán akkor válhat valóban termékennyé, ha az itt bemutatott megoldási javaslat hatóköre nem korlátozódik azon következtetések cáfolatára, amelyeket Kripke Wittgensteinre hivatkozva a generatív nyelvészettel kapcsolatban levon, hanem kézzelfogható, előremutató, konstruktív támpontokkal szolgál a jelenlegi elméleti nyelvészet számára. A tanulmány utolsó lépésében ezért azt kell megmutatnunk, hogy azok az érvek, amelyek eddig Kripke következtetései ellen szóltak, milyen megfontolások alapján értelmezhetők az elméleti nyelvészet bizonyos fejlődési tendenciái melletti állásfoglalásként (vö. a 2. szakasz végén vázolt gondolatmenet utolsó pontját).

    7. A moduláris elméleti nyelvészet nyelvfilozófiai igazolása. — Ha egy pillantást vetünk az elméleti nyelvészetnek az utóbbi évtizedekben elért eredményeire, láthatjuk, hogy azok a nyelvtudomány központi problémáinak megoldására valóban eredeti és új perspektívákat nyitó kísérleteket tesznek. Ezen eredmények mögött az a — nyelvfilozófiai szempontból eddig nem igazolt — alapgondolat húzódik meg, hogy a nyelv társadalmi meghatározottságának tétele nem mond ellent a mentalista felfogásnak.

E fejlődés okát két, a nyelvészetben egyidejűleg lejátszódó, egymással látszólag ellentétes irányú, de egymást nem kizáró folyamatban találhatjuk meg. Egyrészt ugyan továbbra is az a helyzet, hogy egy erőteljes dezintegrációs folyamat érvényesül, melynek [23] eredményeképpen nincs olyan átfogó paradigma, amely az elméleti nyelvészet részterületeit (a fonológiát, a morfológiát, a szemantikát, a szintaxist, a pragmatikát) egységes keretbe ágyazva magában foglalná; továbbra sincs például olyan egységes elmélet, amely a nyelv pragmatikai és szintaktikai aspektusait egyaránt kezelni tudná. Másrészt azonban egy integrációs folyamat is megfigyelhető, mely azzal a következménnyel jár, hogy világosan lokalizált kapcsolódási pontok jönnek létre nagyon eltérő eredetű, eltérő empirikus hipotézisekre épülő, eltérő metodológiát alkalmazó nyelvészeti elméletek között, és éppen e kapcsolódási pontok révén nyílik lehetőség olyan problémák felvetésére és részleges megoldására is, amelyek egyetlen, egységes elmélet keretében nem lennének megfogalmazhatók és megoldhatók. A dezintegrációs és az integrációs folyamat között nincs ellentmondás, ellenkezőleg: az elméletek dezintegrációjának tendenciája szükséges feltétele annak, hogy autonóm, egymástól függetlenül motivált, speciális problémák megoldására célzottan kifejlesztett elméletek jöjjenek létre, melyek azután jól definiált problémák megoldása érdekében bizonyos feltételek fennállása esetén részlegesen integrálhatók egymással. E két folyamat megértésének kulcsa a modularitás hipotézise, mely számos változatban létezik, és melynek legáltalánosabb megfogalmazása a következő: „Az emberi magatartás egésze alapvetően moduláris szerveződésű. A minden konkrét viselkedés alapját jelentő szerkezetek kialakulása relatíve autonóm, egymással funkcionálisan meghatározott módon együttműködő rendszerek és részrendszerek [...] integrációján nyugszik.” (Lang, E., Semantik der Dimensionsauszeichnung räumlicher Objekte. In: Bierwisch, M.—Lang, E. (szerk.), Grammatische und konzeptuelle Aspekte von Dimensionsadjektiven. Berlin, 1987. 291.) Az a feladatmeghatározás, amely ebből a hipotézisből az elméleti nyelvészet számára következik, „a különböző rendszerek, belső szerveződésük és interakciójuk azonosítása és elemzése” (Bierwisch, M., Dimensionsadjektive als strukturierender Ausschnitt des Sprachverhaltens. In: uo. 2).

Anélkül, hogy kitérnénk a modulfogalom elemzésére, a modularitás hipotézisének egy igen fontos következményére kell utalnunk. A modularitás hipotézisével összhangban ugyanis fel kell tennünk, hogy a jelen kontextusban alapvetően két különböző modullal, azaz relatíve autonóm rendszerrel van dolgunk, amelyek mindegyike specifikus, csak az adott rendszerre jellemző törvényszerűségekre épül: az egyik a mentális reprezentációk rendszere a Chomsky-féle felfogásnak megfelelően, a másik pedig a legszélesebb értelemben vett nyelvhasználaté. Ebből viszont az következik, hogy a magatartást — így a szabálykövető magatartást is — e két modul interakciója alapján, két önálló részelmélet segítségével írhatjuk le és magyarázhatjuk. Ha viszont így járunk el, azaz a szabálykövető magatartást két vagy több autonóm rendszer interakciójára hivatkozva kíséreljük meg ábrázolni, differenciáltabb és magasabb szinten általánosító magyarázatok megfogalmazására leszünk képesek, mintha egy olyan egységes elméletet választanánk, amely a magatartás egyes megnyilvánulásait egyetlen egységes rendszerből kívánja levezetni — és pontosan ez a moduláris elméleti nyelvészet sikerének titka: „[...] egy olyan elmélet, amely [a magatartás megnyilvánulásai] mögött meghúzódó szerkezetek létrejöttét két független [...] rendszer eredményeként írja le, magasabb szintű általánosítási lehetőségekkel rendelkezik, mint egy olyan elmélet, amely [a magatartás adott megnyilvánulásának] szerkezetét egyetlen egységes rendszer produktumaként írja le.” (Lang i. m. 292.)

Hangsúlyozni kell, hogy a moduláris elméletalkotásnál nem különböző elméletek egyesítéséről van szó, hanem arról, hogy különböző jelenségek kezelésére alkalmas, különböző módszertani elveket követő és egymástól részben eltérő empirikus hipotéziseket megfogalmazó elméletek egy adott probléma kezelése érdekében szigorúan lokálisan, jól definiált pontokon érintkezésbe léphetnek egymással, „interfészt” alkothatnak, anélkül, hogy relatív autonómiájukat feladnák és pontosan relatív autonómiájuk megőrzése révén [24] vezethetnek el egyes problémák újfajta megoldásához. Ezért a modularitás hipotézise arra is lehetőséget nyújt, hogy olyan nyelvészeti részelméleteket is konzisztensen — de szigorúan lokálisan, kizárólag jól definiált kapcsolódási pontokon — integráljunk egy-egy probléma megoldása érdekében, amelyek egyébként nem lennének konzisztens módon egyesíthetők (vö. pl.: Meibauer, J. (szerk.), Satzmodus zwischen Grammatik und Pragmatik. Tübingen, 1987.; Reis, M., L’articulation du semantique et du conceptuel. In: DRLAV Revue de linguistique XXXIII. 1985: 25—44). Következésképpen a moduláris elméleti nyelvészetben nem kizárólag azokra az elméletekre kell figyelnünk, amelyek explicit módon kompatibilisak a generatív nyelvészettel — mint például a modellelméleti szemantika bizonyos változatai (vö. pl. Heim, I. & Kratzer, A., Semantics in Generative Grammar. Oxford, 1998.) —, hanem azokra is, amelyek eredetileg a generatív nyelvészet ellenlábasaiként léptek fel, de amelyek a modularitás hipotézise következtében integrálhatókká váltak vele: ez mindenekelőtt olyan pragmatikai irányzatokra vonatkozik, amelyek a késői Wittgenstein nyelvfilozófiájának szaktudományos alkalmazási lehetőségeiből táplálkoznak. (A generatív szintaxis és a wittgensteini alapokon nyugvó pragmatikai megközelítések integrálhatóságára a mai elméleti nyelvészetben talán a legmeggyőzőbb példát az a rendkívül gazdag szakirodalom és több mint tíz éve zajló diszkusszió nyújtja, amely a német nyelvben a mondatmód sajátosságainak feltárásával kapcsolatos.) Az a tény, hogy a nyelvészeti kutatómunka gyakorlatában nyelvészeti problémák konzisztens megoldásánál egyidejűleg hasznosíthatók olyan, látszólag ellentétes gondolkodásmódok, mint Chomsky nyelvelmélete és Wittgenstein nyelvfilozófiája, azt jelzi, hogy mindannyiunknak, akik nyelvésznek vagy nyelvfilozófusnak valljuk magunkat, radikálisan újra kell értékelnünk eddigi előítéleteink egy részét. Egy ilyen újraértékelés kiindulópontja lehet Wittgenstein paradoxonának itt bemutatott tudásszociológiai megoldása.

Amennyiben ugyanis egyfelől elfogadjuk azt, hogy a jelenlegi elméleti nyelvészet egyik (de természetesen nem az egyetlen) meghatározó tendenciája a modularizmus hipotéziséhez kapcsolódik, úgy meglehetősen plauzibilisnek látszik Bloor azon javaslata, hogy a szabálykövetés vizsgálatát három területre tagoljuk. Az első terület azokat a pszichológiai és fiziológiai feltételeket foglalja magában, amelyek lehetővé teszik azt, hogy a materiális valóság tárgyaival való mindennapi érintkezéseink során modelleket, metaforákat és analógiákat alkalmazzunk. A harmadik terület a nyelvjátékok terrénuma. A kettő között közvetít a második terület, mely nem más, mint társadalmi tényezőknek a szükségleteket és társadalmi érdekeket is felölelő rendszere. Bár Bloor elsősorban arra törekszik, hogy a második terület relevanciáját bizonyítsa, a tudásszociológia terrénumának e kulcsszerepéből semmiképpen sem következtethetünk arra, hogy a késői Wittgenstein filozófiájának tudásszociológiai interpretációja a szabálykövetés sajátosságait kizárólag társadalmi folyamatokra kívánja redukálni. Magatartásunk, ismereteink, intuícióink bizonyos aspektusai megmagyarázhatók szociológiai eszközökkel, mások pedig nem. Ennek kiemelése azért fontos, mert mi sem állna távolabb Wittgenstein gondolatainak szellemétől, mint feltételezni, hogy kész lett volna az általa vizsgált jelenségeket egyetlen kitüntetett okra visszavezetni.

Ezek után az ily módon körvonalazott három terület és az elméleti nyelvészet közötti analógia kézenfekvő. A generatív nyelvészet tárgya minden további nélkül azonosítható az első terület bizonyos részével, mely megfelel a generatív nyelvészet szintaktikai moduljához kapcsolódó mentális reprezentációknak. Wittgenstein elemzései a harmadik területre vonatkoznak: ez az a terület, amelyet Wittgenstein késői filozófiájának szaktudományos adaptációi „pragmatikai kompetenciának” (vö. pl. Grewendorf, G., Hamm, F. & Sternefeld, W., Sprachliches Wissen. Frankfurt am Main, 1987.), „társadalmi interakciónak” (vö. pl. Bierwisch & Lang i. m.) vagy egyszerűen „pragmatikának” (vö. [25] pl. Kasher, A., Pragmatics and Chomsky’s Research Program. In: uő. (szerk.), The Chomskyan Turn. Oxford, 1993.) neveznek. Abból, hogy a tudásszociológia tárgya e két terület között közvetít, az következik, hogy Wittgenstein munkásságának tudásszociológiai interpretációja képes megragadni azt a szubtilis és differenciált viszonyt, amely a modern elméleti nyelvészet és Wittgenstein nyelvszemlélete között fennáll, és képes arra, hogy látszólagos ellentétüket tudásszociológiai folyamatok feltárása révén feloldja (vö. ehhez bővebben pl. Kertész A. 1991. i. m.; uő., Artificial Intelligence and the Philosophy of Knowledge. Frankfurt am Main, 1993; uő., Die Ferse und der Schild. Frankfurt am Main, 1995.). Konklúziónk tehát a következő: egyrészt kimutattuk, hogy a tudásszociológiai elemzés áthidalja a század legsikeresebb nyelvészeti elmélete és leghatásosabb nyelvfilozófiai kísérlete közötti látszólagos ellentétet; másrészt az ellentét áthidalása lehetővé teszi a jelenlegi elméleti nyelvészet egyik alaptételének, a modularitás hipotézisének nyelvfilozófiai igazolását.

    8. Befejezés. — Ez a végeredmény mindössze azt jelzi, hogy — amennyiben Bloor kiindulópontját elfogadjuk — egy tudásszociológiai keretben Wittgensteinnek a szabálykövetésre vonatkozó nézetei alátámasztják az elméleti nyelvészetben jelenleg érvényesülő, a generativizmussal kompatibilis progresszív fejlődési tendenciák létjogosultságát; ugyanakkor nem elegendő annak bizonyítására, hogy Bloor Wittgenstein-interpretációjának egésze helyes. Nem vitás ugyanis, hogy a wittgensteini életműből kiemelt idézetekre hivatkozva bármely tetszőleges tétel motiválható. Annak eldöntésében, hogy egy adott interpretáció legitim-e vagy sem, a filológiai elemzések csupán a lehetséges szempontok egyikét alkotják. Filológiai elemzések alapján bizonyára könnyen kimutatható lenne, hogy mind Kripke, mind Bloor Wittgenstein-értelmezése meglehetősen problematikus (vö. pl. Baker & Hacker i. m.). Egy másik megfontolás azonban ennél jóval fontosabb: az, hogy mindkét, a jelen tanulmányban egymással szembeállított értelmezés, azaz Kripke és Bloor Wittgensteinje önmagában véve koherens és eredeti, átfogó ismeret- és tudományelméleti rendszert körvonalazó megoldást javasol egy olyan problémára, amelynek megfogalmazására Wittgenstein életműve kétségkívül alapot nyújt, mely az emberi megismerés mibenlétének megértése szempontjából vitathatatlanul jelentős, messzire vezető ismeret- és tudományelméleti konzekvenciákkal jár, és melynek kezelésére a filológiai eszközök semmiképpen sem elégségesek. Századunkban az elméleti nyelvészet egyik jellemzője kezdettől fogva az volt, hogy noha szigorúan empirikus szaktudományként kívánja önmagát definiálni, fejlődését — és ezen belül empirikus hipotéziseit csakúgy, mint módszereit — nem elhanyagolható mértékben meghatározták nyelvfilozófiai, tudományfilozófiai, ismeretelméleti megfontolások. Ezért a Kripke- és a Bloor-féle Wittgenstein-interpretáció valódi jelentősége az elméleti nyelvészet számára az, hogy mindkét megközelítés olyan, ismeret- és tudományfilozófiai kihatásokkal járó, átfogó nyelvfilozófiai koncepciót vázol fel, amely ehhez a tendenciához bonyolult és differenciált módon illeszkedik.

Ez két következményhez vezet. Először: bármennyire szigorúan szaktudományosnak, empirikusnak tekinti is egy nyelvész saját tevékenységét, nem teheti meg, hogy nem gondolja át döntéseinek, hipotéziseinek, módszereinek nyelvfilozófiai, tudományfilozófiai, ismeretelméleti implikációit. Másodszor viszont nyelvfilozófiai, tudományfilozófiai, ismeretelméleti koncepciók sem engedhetik meg maguknak azt, hogy figyelmen kívül hagyják annak a tudományágnak a tényleges gyakorlatát, amelyhez valamilyen szinten és valamilyen formában közvetlenül kapcsolódnak. E kettős következmény fényében a generatív nyelvészet megalapozottságát megkérdőjelező Kripke-féle Wittgenstein-értelmezés és a szkeptikus paradoxon tudásszociológiai megoldásával a generatív nyelvszemléletet [26] legitimáló bloori elmélet közötti döntés nem történhet sem tisztán filológiai, sem tisztán ismeret-, tudomány- vagy nyelvfilozófiai alapon: csakis a nyelvtudomány jelenlegi világképének szubtilis és differenciált elemzése alapján indokolható meg, bármily heterogén, változatos és sokféle is ez a világkép. Ily módon azonban az a kérdés, hogy ezek az összefüggések tudományos gyakorlat és filozófiai kérdésfelvetések között a szabályszkepticizmus mellett vagy ellen szólnak-e, túlságosan összetett problémákat vet fel ahhoz, semhogy a jelen tanulmány keretében megkísérelhetnénk választ kapni rá.

Kertész András

Vissza a Tartalomhoz

One of the deepest dichotomies of contemporary linguistic thought is the alleged incompatibility of generative grammar with Wittgenstein’s later philosophy. The aim of this paper is to show that Chomsky’s arguments which support this dichotomy are wrong.

First of all, the problem is reduced to what Kripke calls “Wittgenstein’s sceptical paradox” which radically implies the incompatibility of Chomsky’s and Wittgenstein’s views on rule-following. Secondly, recent developments in the sociology of knowledge are used to show that a non-sceptical solution to “Wittgenstein’s sceptical paradox” is possible which implies the compatibility of Chomsky’s and Wittgenstein’s tenets. Consequently, the sociological framework facilitates the reconciliation of the most successful linguistic theory and the most influential approach to the philosophy of language that the twentieth century has seen.

András Kertész

Beck to Contents