Az aukció mint tőzsde, Kelet-Európában
Beszélgetés Hernádi Miklós művészeti író – szociológussal
 
 
 

Tardos Károly: Érdeklődéssel olvastam a magyar műkereskedelemről szóló összefoglaló dolgozatát a Kritika 2002 októberi számában. (Magyar műkereskedelem 1987-2002. A részlegestől a teljes privatizációig.) Az a feltevésem, hogy az aukciósházak úgy működnek a műpiacon, mint a tőzsde a gazdaság szférájában. Az aukció a kilencvenes évek során a műkereskedelem intézményrendszerének csúcsává és motorjává vált, ami hasonlatos ahhoz a szerephez, amelyet a tőzsde, a gazdaság archetipikus szimbóluma betölt, ahol is szeizmikusan érzékeny, ma már elektronikus keretek között találkozik egymással leginkább tömegesen a kereslet és a kínálat, s formálja az egész piacot. Miként látja ezt? S hogyan működik az aukció egy sajátosan kelet-európai kontextusban?

Hernádi Miklós: A tőzsde és az aukció közötti analógiát sok szempontból szerencsés párhuzamnak látom. Abban az értelemben, ahogy a gazdaságban tőzsdére vinni egy-egy társaságot olyasvalamit jelent, mint a művészeti életben eladási helyzetbe hozni egy művészt. Nem annyira egy művet, mint inkább egy művészt. Mert egy művész, több mű felel meg egy-egy gazdasági társaságnak. Az árfolyam egyetlen művel kapcsolatban értelmetlen. Azonban művek sorozatával vagy egy művészcsoport műveinek hosszabb sorozatával kapcsolatban árfolyamról beszélni már rendkívül értelmes dolog. És ennek az árfolyamnak a kialakítása tulajdonképpen nagyon hasonló a tőzsdei manőverhez.
Szerencsésnek tartom az analógiát azért is, mert befektetésről van szó mindkét esetben. És végül szerencsésnek tartom az analógiát azért, mert rendkívül nagy a bizalmi koefficiens árképző, árfolyamképző szerepe. Arról a bizalomról vagy várakozásról beszélek, hogy a mű majd meg fogja szolgálni az árát, sőt idővel többért is eladható lesz, mint amennyibe most került, vagyis az árfolyam emelkedni fog. Ennek a bizalomnak az építése az egész műkereskedelmi szféra feladata.
Egyébként vannak bizonyos iparágak, ahol ennek szintén nagy szerepe van, például a kozmetikumoknál, amelyek csomagolásában és egész marketingjében nagyon nagy a bizalom a jelentősége. Például egy kölninek, egy parfümnek az előállítási költsége néhány százaléknyi ahhoz képest, hogy mennyit kell formatervezésére, marketingjére költeni. Arra, hogy a szépséget, az örökéletet, fiatalságot, vonzerőt ígérhesse.
A műalkotásoknál ez az örök életre vonatkozó ígéret abban foglaltatik, hogy a műalkotások élete örök időkre szól, hiszen a görög művészetet ma éppúgy csodáljuk, mint a kortársak csodálták, e műalkotások túléltek évszázadokat, mindenfajta emberi vállalkozást. Vagyis aki hozzájut egy takaros műalkotáshoz, az egy kicsit az örökélet birtokába is jut, mert ez a művész, illetve a gyűjtő saját személyes halálán túl is fennmarad, nemcsak mint érték, hanem mint monumentum is.

TK: És milyen szerepük van az aukciósházaknak ebben a folyamatban?

HM: Én azt mondanám, hogy ezt a szerepet nem nagyon kell túlértékelni a mai magyar viszonylatban.

TK: Szerintem nagyon komoly szerepük van…

HM: Igen, és mindjárt elmondom, hogy miben látom ezt a szerepet, ami elvitathatatlanul komoly, de mégsem kell eltúlozni. Az első újabb magánaukció 1988-ban volt. A BÁV-nál addig is, 40-50 éven át folytak aukciók, és 1945 előtt is számos aukciót rendeztek különböző pénzintézetek és alapok.
Az aukció – teljesen kezdetleges formájában – mondhatjuk, hogy a magánszemélyek közötti adásvételben is létezik, olyan értelemben, hogy az ember árversenyt hoz létre, úgy, hogy megkérdezi X-et, hogy mennyit adna valamiért, és utána odamegy Y-hoz, hogy itt van egy ilyen ajánlat, ad-e többet érte. Ha az illető azt mondja, igen, akkor az övé. Ez az aukció elemi formája, és ez ősidők óta létezik.

TK: Nevezhetjük ezt Polányi nyomán a primitív gazdaság közvetlen, piaci csereaktusának is.

HM: Hogy egy kicsit Lévi-Strauss-osan fogalmazzak, tulajdonképpen létezik ez nemcsak a tárgyak cseréjében, hanem az asszonyok cseréjében is. A menyasszony nevéből is következik, hogy menyétirhákért adták az asszonyt a kérőnek, aki azért vőlegény, mert vevő legény. Az ősmagyar időkben, valahol a Volga mentén, az a legény kapta meg a menyasszonyt, aki a legtöbb menyétirhát ajánlotta fel. És ez is a maga módján egy aukció…

TK: … miközben lényegében egy tradicionális társadalmi rítus…

HM: …igen. Az aukciósházak bizonyos szervezettséget adó intézményei ennek az elemi formában mindig is létező jelenségnek.

TK: Szükség van egyfajta specializációra. Nem lehet úgy hatékonyan űzni ezt a tevékenységet, hogy egyidejűleg más dolgokkal is foglalkozik az alany. Az aukciósház specializálja magát erre a tevékenységre, s ezért ezt nagyban tudja aztán véghezvinni.

HM: Az aukciósháznak a bizalmi koefficiense nagyon fontos az árképzésben. Ezért olyan rendkívül kínos, amikor valamelyik aukciósháznál kiderül, hogy fixálják az árakat, meg kartell megállapodást kötnek egy másik aukciósházzal, meg hamisakat is árulnak, meg lopott dolgokat is piacra dobnak, ami ellenkezik a törvénnyel. Mert a bizalomról van szó, ami egy aukciósháznál éppen olyan fontos, mint egy banknál.

TK: És miként alakul az aukciósház árfolyamképző szerepe?

HM: Annyiban árfolyamképző az aukciósház, hogy egy-egy művész vagy művészcsoport árfolyamát a második nyilvánosságból az első nyilvánosságba teszi át. Ebből nem az adódik, hogy ez teremti meg az adott művész vagy művészcsoport árfolyamának nyilvánosságát, hanem…

TK: …az informális árfolyamot formalizálja…

HM: Pontosan. Tehát én azt állítom, hogy az aukciósház nem tesz egyebet, mint a suttogott propagandát, a szóbeszéd útján terjedő értékhierarchiát formalizálja, abban a formában, hogy közli, hogy ennyiért és ennyiért vette meg valaki a mai napon, aztán két év múlva, stb.

TK: Szerintem persze értéknövelő szolgáltatásokat is végez az aukciósház, amivel pont a művészek, képek első nyilvánosságbeli fellépését teszi lehetővé. Gondolok itt nemcsak a keretezésre, fotózásra és katalóguskiadásra, hanem magára a nyilvánosságban való felléptetésre is. Olyan reprezentálódás ez, amely egy kitüntetett közegben szentté avatja a profánt, ami persze nemcsak kulturális, hanem gazdasági következményekkel is jár.
Egy másik gazdasági analógiával pedig: a piac, szereplőit tekintve atomizált, ezek az atomizált szereplők lépnek egymással kapcsolatba, és működnek piaci alapon. Ugyanakkor vannak gyűjtő helyek, ahol azt mondják, hogy akkor most mindenki tegye meg az ajánlatát, és akkor ott esetleg kiderül, hogy valamilyen határérték szerint még ennyire is felmegy az ár, de nem tovább.

HM: Inkább azt hangsúlyoznám, hogy intézményesített formában zajlik ez az árfolyam kialakítás, vannak bizonyos rítusai, bejelentik, meg kalapács alá kerül, szemben azzal, ami egy-egy atomizált eladó és vevő között a társadalomban másutt is folyik, ahol szintén kialakulnak árfolyamok, ott is eldördül a pénz, de ez nem intézményes árfolyam, hanem suttogott propagandán alapuló árfolyam, amelyik abban a pillanatban az eladónak és a vevőnek egyaránt elfogadható.

TK: Nemcsak intézményességről van itt szó, hanem az intézményesítés aktusáról, folyamatáról is, amint azt a Balkonban 1998 decemberében megjelent tanulmányomban leírtam. (A berlini képzőművészeti szcéna. Európai és amerikai modellek.) A művészeti intézményrendszer egésze lépésről-lépésre intézményesíti azokat a tendenciákat, azt az új művészeti információt, amely a szcénán belül keletkezik. Az új információ először jellegzetesen a független szcénán belül jelentkezik, ezután felkapják a „fejlesztő galériák”, majd továbbadják a, főleg a nagy nyugati, így az archetipikus New York-i szcénában megjelenő nagy „intézményesítő galériáknak”, ahonnan a művek gyűjteményekben, majd múzeumokban landolnak. Egy másik szálon lépnek be a makrointézmények, amelyek sokszor szintén a független szférától, olykor a kereskedelmi szférától veszik át az új információt, majd, amennyiben múzeum-jellegű intézmények, szintén végállomások lehetnek, miközben alapvető szerepük van az új információ nagyközönség felé történő diffúziójában is. Végül az egész szcénának az értékképző folyamatok szempontjából a csúcsát, szeizmikusan érzékeny közegét az aukciósházak adják, ahol is legtömegesebben, legintegráltabban találkozik a kereslet és a kínálat, és amelyek a mindenkori árfolyamokat nemcsak helyi érvénnyel, hanem az egész szcéna számára referenciával bíró módon intézményesítik, s impulzust adnak az újabb értékképző ciklushoz.

HM: Igen, referenciával bíró módon intézményesíti. A határértékkel kapcsolatban pedig arról van szó, hogy az első nyilvánosságban létrejövő árfolyamok, illetve a második nyilvánosságban kialakuló és állandóan módosuló árfolyamok nem azonosak.
Először is, a magánkereskedelemben – és itt most szembeállítom a magánkereskedelmet az aukciós kereskedelemmel – nincsenek vagy elkerülhetők bizonyos adók, jutalékok, illetékek, vámok…

TK: …tranzakciós költségek…

HM: Igen. Ez feltétlenül afelé hat, hogy az aukciós árfolyamok, amelyek bruttó árakon alapulnak mindig, és tartalmazzák a tranzakciós költségeket, illetve a magánárfolyamok között mindig lesz egy spicc.
Ezen túlmenően viszont – és ez nem jelenik meg az adatokban – az intézményesített kereskedelemben forgalmazott műveknek a bizalmi indexe nagyobb lesz, nem száz százalék, de nagyobb lesz, így tehát kisebb lesz a kockázata annak, hogy nem autentikus, nem eredeti, hogy hamis a mű. A magánkereskedelemben globálisan alacsonyabbak az árak, de nagyobb rizikó van. Annál olcsóbban lehet egy képhez hozzájutni, mennél nagyobb a rizikója – akár ha csak két-három százalék - , hogy az egész pénzemet hiába adtam oda.

TK: Hacsak nem csodálatos hamisítványokat vásárol.

HM: Ez azért behatóbb vizsgálatot igényel, mert anélkül, hogy én bármelyek magyar aukciósházat megvádolnám, úgy kell fogalmazzak, hogy nem elképzelhetetlen, hogy nem autentikus művek is előfordulnak ott is. Nem lehet azt mondani, hogy fekete-fehér a dolog, hogy az összes hamis kép a magánkereskedelemben forog, és egyetlen sem forog az aukciósházak forgalmában. Ezt külföldön sem lehet mondani.

TK: De azért tendencia van arra, hogy az aukciós kereskedelemben jobban kiszűrik a hamis képeket...

HM: Igen, önérdekből is. Ez a lopott képekre is igaz. Ezzel szemben a magánkereskedelemben egy lopott képet gond nélkül felajánlanak, esetleg meg is mondják, hogy lopott, de akkor az megfelelően olcsó.
 Elfoglalt és nem szakértő, de megfelelően vagyonos vevők számára még azért is vonzóak az aukciók, mert nem kell sok-sok helyre elmenniük, válogatniuk, szaktanácsot kérniük: ezt a munkát kiválóan elvégzi helyettük az aukciósház, igaz, korántsem ingyen. Kényelem, időnyereség és némi presztízs a jutalom, amely kárpótolja a vevőt a tranzakciós költségekért.

TK: Eddig a magánkereskedelemről és az aukciós kereskedelemről, mint intézményesített kereskedelemről beszéltünk. De van valahol a kettő között egy olyan szegmens, amelynek képviselői az intézményesített piaci kereskedelembe tartoznak, de nem abba a sűrített  kereskedelembe, mint az aukciósházak, hanem egyszerű, klasszikus képekkel kereskedő galériák, amelyek nem csinálnak aukciókat…

HM: Itt most főleg az aukciósházakról mint tőzsdéről beszélünk, de persze, ezek a galériák is árfolyamképző helyek, és az aukciósházakat kiegészítő intézmények, és valóban átmenetet képeznek a magánkereskedelem és az aukciósházak között, de azért zavaró ez, mert az aukciósházak legtöbbje foglalkozik ilyennel is. Nincsenek tisztán aukciósházak Magyarországon, másrészt a tisztán galériás munka is tartalmazza az árverseny képzés azon mozzanatát, amelyet korábban az eladó és a vevők, illetve a menyasszony és a vőlegények közötti viszonyra vonatkozóan említettem. Több embert megkérdeznek, több ajánlat ismeretes, és akkor a legmagasabb árat kínáló vevő kapja meg a képet ott is, a galériában. Sőt maga a művész is így dolgozik a műtermi eladásoknál: ha valaki keveset kínál neki, annak nem ad el, és megvárja azt, aki többet kínál. Ezenkívül rendkívül elterjedt még Magyarországon a zugkereskedelem, tehát az úgynevezett lakásgaléria, ahol valaki felcipel valaki mást a saját lakására, ahol nagy kollekció van, és megkérdezi, hogy mennyit adna ezért vagy azért a képért, aztán felcipeli a másikat, jönnek-mennek. Ezek egyszerűen gyűjtők, akik seftelnek is. Rengetegen vannak, különösen, ha a csereberélőket is ideszámítjuk.

TK: Intézményesítettség szempontjából akkor ezt úgy fogalmazhatjuk, hogy van egy láncolat ami úgy néz ki, hogy gyűjtés, zugkereskedés, galériázás és aukcionálás.

HM: Nehéz ezt így rögzíteni. Némelyik csillogó galéria már csak azért sem helyezhető el ebben a sorban, mert évek során egy darab képet sem tud eladni. Másrészről rengeteg galéria van, amely beszállít a nagy aukciósházak kollekcióiba. Mások, jeles gyűjtők, mint Deák Dénes például naponta nagyobb pénzforgalmat bonyolítottak le a lakásukon, mint az összes akkori galéria együttvéve. Deák, ha reggel nyolcig nem keresett százezer forintot, már el volt rontva a napja, mondta a nyolcvanas évek végén. A döntő, amit itt mondani szeretnék, az a volumennel kapcsolatos. Tehát az tény, hogy megjelentek aukciósházak, a BÁV rovására, maga a BÁV is most már magántulajdonban van, mert privatizálták, az OTP, majd a Pro-Cash lett a tulajdonosa, tehát már nincsenek állami aukciók. De amíg a BÁV volt és senki más - és volt bizonyos forgalma neki, évente három aukcióval – akkor tudni lehetett, hogy a magánkereskedelem sokszorosan felülmúlja a BÁV kimutatott forgalmát. Az intézményesített első nyilvánosság forgalma sokkal kisebb volt, mint a magánkereskedelem. Az árfolyam szerintem akkor is igazodott, követte a magánkereskedelembeli árfolyamokat. És azt állítom, hogy a volument illetően ez a dolog ma is majdnem így van. Most már nem annyira, mert hiszen hihetetlenül meg is drágultak a művek, több aukciósház van, sűrűn vannak árverések, és milliárdokra rúgnak a forgalmi adatok. Harcolnak a nyersanyagért. De a művészek műterembeli eladásai és a gyűjtők magánkereskedelme együttesen becslésem szerint ma is felülmúlja az intézményesített szféra adatait.

TK: Hogyan lehet hiteles adatokhoz jutni először is az intézményesített aukciós kereskedelemről?

HM: Ott kell dolgozni. Tulajdonosnak kell lenni. Senki más nem tudja.

TK: Tehát Ön szerint nem tudjuk igazából azt, hogy a magyarországi két legnagyobb aukciósház, Kieselbach Tamás galériájának, illetve Virág Judit Mű-Terem galériájának mekkora forgalma van.

HM: Nem tudjuk. Minthogy azt sem tudjuk, hogy a magánszemélyek által bonyolított forgalom mekkora. Én becslési alapon mondom, hogy a magánforgalom még ma is sokkal nagyobb.

TK: Ezt semelyik aukciósház sem fogja elfogadni, hogy nem lehet tudni, hogy mekkora a forgalma.

HM: Pedig valóban vannak olyan esetek, hogy az ördög vigye el, eladtuk ezt a képet húszmillióért és végül visszalépett a vevő, és a kép akkor visszamegy a beadóhoz. De vannak olyan képek is, amelyeket leütnek, és esetleg az aukciósház magának veszi meg, azt mondja, és valójában nem ez történik. Olyan is van, hogy valaki azt mondja, hogy öregem, ez hamis, de ha nem akarod, hogy botrány legyen, akkor add vissza a pénzemet. Én nem azt mondom, hogy ez akár Kieselbachnál, akár Virág Juditnál mindennapos dolog. Én csak azt állítom, hogy nem tudjuk, hogy ez mennyire gyakori. És ez üzleti titok.

TK: Ez magától értetődő. De a végső forgalmi adatokat illetően azért, a kisebb-nagyobb eltérések ellenére, legalábbis nagyságrendet tudhatunk. Mert hogyha milliárdos a nagyságrend, akkor az nem milliós.

HM: Nem tudjuk. Én például részt vettem aukción – most nem mondok céget – , ahol történetesen megtudtam, hogy a százötven képből összesen hármat sikerült eladni. Mindegyiket leütötték, mindegyikre valaki licitált. Tehát nem tudhatom, hogy a milliárd az nem millió-e. Én csak annyit mondok, hogy a volumen biztos, hogy kisebb ebben a nyilvánosságban, mint ami deklarált, és biztosan nagyobb a magánkereskedelemben, mint amennyit gondolunk.

TK: Mire alapozza, hogy a magánkereskedelem ma is olyan jelentős volumenű?

HM: Először is a magángyűjtemények mai forgalmi értéke legalább 100-120 milliárd forint, és ennek az értéknek nagy része megfelelő árért eladó, megfelelő műért cserébe adó. Tapasztalataim szerint a nagy gyűjtemények jelentős része mozog, forog, de ebből csak kicsiny hányad forog az aukciókon. Amikor forgásról beszélek, természetesen cserére is gondolok, és megjegyzem, hogy újabban múzeumok is cserélnek magángyűjtőkkel, és ez pozitív jelenség.
 Azt is tudni kell, hogy a daliás időkben a legjava képeket a pult alól árulták a BÁV-osok. Az igazi nagy képek be sem jutottak az aukcióra. Felvették bizományba, aztán csak kiszóltak, hogy itt egy Tihanyi, most vettem be háromezerért. Vagy nem is mondja, mennyiért. Aztán hárman összeálltak, az egyik azt mondja, én adok harmincat érte, a másik, hogy harminchármat, és a BÁV-os odaadta, eltett húszezret belőle, tízet odaadott a főnökének, háromezret meg kipostázott a szerencsétlennek, aki beadta. De nepperek is voltak, akik megállították, és ígértek érte kétezerötszázat, és lehet, hogy nekik adta.
 Ugyanez ma, amikor akkora reklámjuk van az aukciósházaknak, és a legtöbb eladó már kiokosodott, és olvassa az újságban, hogy ilyen árak, olyan árak, akkor azért már nem adja oda egy neppernek. De lehet, hogy jó néhányan még ma is odaadják.

TK: Ez a változás azért a piac transzparensebbé válásáról szól. Átláthatóbbá válik a piac, homogenizálódnak, egységesebbé válnak az árak.

HM: Emiatt az első nyilvánosság miatt, mondjuk, ismeretessé válnak bizonyos árak, árfolyamok. De hát hamis képek ezrével vannak, és minél jobb egy festő, annál több a hamisítás. Tehát az sem egy biztos tipp, hogy egy kis ember tudja, hogy ha az van oda írva a képre, hogy Rónai, akkor az sokat ér, mert a forgalomban lévő Rippl-Rónaiknak a hetven százaléka hamis. Ehhez nagy-nagy szakértelem kell, mint ahogy a részvényekhez kevésbé. A részvényekhez egy kis szerencsejáték kell…

TK: Azért az igazi tőzsdézéshez nagy szakértelem kell, és lehetőség szerint nagy tőke. Gondoljunk csak Soros Györgyre, vagy akár André Kosztolanyra, aki tanította is ezt. Érzékeny differenciák vannak egy gazdasági területen is, és különösen a fundamentális elemzéshez nagy háttértudás kell.

HM: De csak megjegyzem, hogy itt is igen nagy szakértelemre van szükség, hogy az ember csak a legszükségesebbet bukja.
 A tőzsdével szemben, továbbá, itt van magánkereskedelem, míg a részvényeknek nincs magánforgalmuk…

TK: Hát van. Számtalan európai cég a tulajdonosok egy generációjával úgy nőtt fel, hogy a nyolcvanas évek végéig, a kilencvenes évek elejéig, amíg az Európai Közösség oda nem jutott, hogy teljesen liberalizálták a tőkepiacokat, nem vitte tőzsdére a részvényeit. Tehát inkább családi köröknek a kezében voltak a részvények. S aztán jött az európai tőkeliberalizálás, valamint a globalizálódás hulláma, s az agresszív amerikai vállalatfelvásárlási politika, ami kicsit a nyilvánosságba kényszerítette a cégeket.

HM: Hadd említsem meg, hogy a Kritikában publikált, említett cikkemben a nyilvánossá válásról beszéltem, hogy ez a fő tendencia. Ennek bizonyos gazdasági velejárója, hogy könyvelésre kerül sor, és az egész folyamat belekerül az adómechanizmusba. Akár a magánszemélyek részéről is, mert bizonyos értékhatár felett már személyi jövedelem adó-köteles a festményeladás, ez most évente kétszázezer forint. Ez mindenképpen elég alacsonyan megállapított határ, úgyhogy itt mindenféle megkerülési formák fordulnak elő. Megemlítem, hogy az, hogy ilyen alacsonyan van az értékhatár, árfelhajtó.
Úgyhogy az adózási kötelezettség – SZJA, ÁFA – összességében akár meg is duplázhatja az árfolyamot. Az eladó is azt mondhatja, hogy ezt a képet a magánforgalomban el tudnám adni kétmillióért, de ha most eladom négymillióért, aukción, akkor egyrészt kell fizetnem tizenöt százalék beadói jutalékot, emellett SZJA-ban be kell neki vallania a hárommillió négyszázezret, és akkor mind azután, ami a kétszázezer fölött van, be kell neki fizetnie – tehát hárommillió kétszázezer után – 40 százalék SZJA-t, ami kicsit több, mint egymillió kétszázezer, vagyis marad neki kétmilliója, ugyanúgy, mintha magánkereskedelemben értékesítette volna. Akkor pedig elképzelhető, hogy inkább a magánkereskedelembe adja be, meg nem is akar feltűnni, hogy ő ad-vesz. Tehát ez az adómechanizmus az aukciók ellen szól, miközben fel is hajtja az aukciós árakat.

TK: Adórendszerünk végül is nem támogatja túlzottan a képzőművészet terjedését, gyűjtését, mint amennyire ezt például magasabb értékű SZJA kedvezmény útján tehetné. És akkor ezzel azt is állítja, hogy egy műgyűjtő számára olcsóbb és szimpatikusabb lehet egy képet magánkereskedelemben megvenni, mint az aukción licitálni.

HM: Így van. És a magánkereskedelmi forgalmat éppen ezek a tényezők emelik fel a mai időkben is megítélésem szerint az aukciós forgalomnál magasabb szintre.

TK: De hogyha már van egy képe és azt akarja eladni, akkor…

HM: Ehhez egy dolog nagyon fontos. Említettem, hogy a bizalmi koefficiens a nyilvános értékesítéskor valamennyivel magasabb. Ahhoz, hogy valaki a magánforgalomban féláron bátran vehesse azt, amit szeretne, ahhoz már szakértelem kell, hogy egy bizonyos manőverezési biztonsága meglegyen. Emellett az árverésen van az a bizonyos árverési pszichózis, hogy csak azért is én akarom megvenni, és dupla annyit fizetek érte, mint azt előzetesen elhatároztam. Másrészt vannak manipulációk, hogy kamu emberek licitálnak és verik fel az árakat, mígnem az igazi vevő már csak egy irreálisan magas áron tudja megvenni. Vagy esetleg maga a tulajdonos, a képnek a tulajdonosa is licitál, hogy felverje az árat. Aztán néha beragad a kép, és akkor baj van. Egyébként ez külföldön is előfordul.
 De hadd mondjak el valamit, kicsit teoretikusan. Az aukciók sem tesznek mást – és ebben is a tőzsdére emlékeztetnek - , mint közvetítenek eladó és vevő között. A műgyűjtés teljes vállalkozásában ennek kevésbé nyilvános formái is mindennaposak, akár aukciósházak, akár galériák, akár hozzáértő magánszemélyek végzik. A közvetítés alapja az informáltság. Tudni kell konkrét gyűjtőre lebontva, hogy ki mit keres vagy kínál, és persze tisztában kell lenni az árfolyamokkal. A legváratlanabb igényt is néhány telefont, taxiköltséget igénylő manőverrel ki kell tudni elégíteni.
 Arra a kérdésre pedig, hogy az eladó hova viszi a műtárgyát legszívesebben: ez nagyon jó kérdés, mert eddig a vevőkről beszéltünk. Az eladók valószínűleg az aukciósházhoz viszik a képeket, mert elkápráztatják őket ezek ár-adatai. Egy közkeletű történet: amikor először ment el egy Vaszary húszmillióért, úgy három-négy éve, már nem tudom, melyik aukciósházban, az nem volt valós, valami galiba volt. A rákövetkező árverésen azonban tizenhárom Vaszary képet adtak be az eladók, mert azt mondták, hogy húszmillió: azt én is megpróbálom. És négy-ötmilliók jöttek be, tehát visszament a magánkereskedelmire az árfolyam, körülbelül annyi volt azelőtt is. És van még egy tényező: ha fel is megy úgy az ár az aukción, hogy behozza azt a négy-ötmilliót nettóban, amennyit a magánforgalomban lehet esetleg kapni a képért, eközben ország-világ – például a betörők – megtudják, hogy hova kell menni...

TK: De hát az aukció az anonim…

HM: Igen, de azért mégis kiszivároghat. Például egy képszögező munkás a galériában, ha nagyon akarja, megtudhatja, ki adta be a képet, vagy látják például bejönni a beadót. A komoly gyűjtők azonban nagyon vigyáznak, hogy róluk ne tudják meg, hogy gyűjtenek. Hiszen hihetetlen vagyonok vannak műtárgyakban. Sokkal nagyobb az igazán komoly gyűjtők műtárgyvagyona, mint amennyit az ingatlanuk ér. Na most, ezeket védeni…

TK: …ehhez vannak speciális biztosítások, műtárgybiztosítások…

HM: Igen, de hát rettenetes a havi díj, meg rettenetes a mindenfajta kötelező védőberendezések költsége. Meg fotózzák, meg minden évben újraértékelik, meg nemcsak betöréses lopás ellen, hanem tűz ellen is kell biztosítani.
 Egyébként a legnagyobb multinacionális aukciósházak, tehát a Christie’s és a Sotheby’s, nem végeznek galériás munkát, úgy tudom, csak aukcionálnak. Magyar specialitás, hogy ezek galériás munkát is végeznek…

TK: Vagy legalábbis kelet-európai jelenség, hogy a piacépülés jelenlegi szintjén bizonyos mértékig elválhat egymástól az eladók és a vevők piaca. Míg az eladók esetleg inkább az echte-piaci, tőzsdejellegű, látványos és javadalmazó csatornát választják, addig a vevők, a gyűjtők széles köre számára egyelőre gyakrabban egy hagyományosabb, informálisabb, kevésbé integrált, de olcsóbb piaci forma a preferáltabb. Az egyik forma inkább az eladók piaca, a másiknál inkább a vevők vannak kedvezményezettebb helyzetben.

HM: A nemzetközi forgalomban egyébként a kereslet bővítésére már azt is kitalálták a nagyok, hogy a kérdéses művek teljes összegére vonatkozóan vásárlási hitelt adnak, például öt évre, csakhogy növekedjen a forgalom, mert most éppen egy tizenéves pangásból szeretnének kikecmeregni.

TK: A kereslet itt ugye jelentős részben a művészeti szférán kívüli területekről érkezik, s társadalmi szinteken egyelőre még nagyon csekély a műpiaci részvétel, beleszámítva a gyűjtők mellett a befektetőket is. Erről nekem az jut eszembe, s ez a formális, illetve informális kereskedés viszonyára is vonatkoztatható, amit Bródy András mond a Lassuló idő című kötetében, hogy tudniillik az egész gazdaság teljesítménye, amit mi GDP-ben, a statisztikában számolunk, csupán töredéke annak az energia-befektetésnek és teljesítménynek, ami társadalmi keretek között létrejön.

HM: Hát az igaz, hogy akár egy nagytakarítás, akár a saját szőlőnek a megmetszése is végül értéket hoz létre, meg még sok minden más is, amit nem számolunk a GDP-be.
 De a formális-informális szférák viszonyával kapcsolatban még egy adalékot mondanék. Nem is olyan régen, egy éve történt, hogy aukciókon eladtak egymás után két Gulácsyt, nyolcvanmillió fölötti árakon. És nagyon úgy tűnik, hogy ezek valódi eladások voltak, noha erre az esküt én nem teszem le. Az érdekes pedig az volt, hogy ezen eladások előtt éppen egy héttel meg a magánforgalomban adtak el egy Gulácsy képet, a Dal a rózsatőről címűt, kilencvenmillióért. Tehát ilyen szoros a hatása a második nyilvánosságnak az első nyilvánosságbeli árakra. Az ismeretessé vált ár után már bátrabban mentek el a licitálók nyolcvanmillióig. Ez persze a beadónak csak olyan ötvenmilliót jelentett, s az aukciósháznak is sokkal kevesebbet, mintha informális csatornákon keresztül keresték volna meg, hogy segítsen értékesíteni a képet. Az aukciós eladás viszont hitelesíti az aukciósház esetleges későbbi informális eladásait is.

TK: Nyilván az aukciósházak vezetői ennek az ellenkezőjét fogják mondani.

HM: Hogy azért csinálnak aukciókat, mert falról nem nagyon tudnak eladni.

TK: Nyilván. Korábban még inkább adódott a falról eladás lehetősége, hagyományból is, de aztán a nyugatosodással, az eladók öntudatosodásával fokozatosan aukciósodott a piac, a nagy aukciósházak vezetői már a piac teljes átállásáról beszélnek. És akkor kíváncsi vagyok, hogy mit fognak mondani azoknak a klasszikussal kereskedő galériák vezetői, akik csak falról kereskednek, nem csinálnak aukciót, de galériájuk van. Hogy azt fogják-e mondani, hogy bár hogyha aukciósház lennénk, milyen jó lenne, mert akkor azért nagyobb lenne a forgalom, többen jönnének, magasabbak lennének az árak…

HM: Igen, lehet, hogy ezt mondják. De hát ehhez olyan játékosoknak kellene lenniük, akiknek van tőkéjük. Az aukcióhoz tőke kell. Amellett pedig nagyon sok tárgyukat aukcionáló kollegáikra bízzák.

TK: Éppen ezt szerettem volna kérdezni, hogy akkor az aukcióspiacon, meg tulajdonképpen a klasszikus piac egészében, nagyban tőkeerő alapján megy a kiszorítósdi?

HM: Igen, ehhez a műfajhoz kell tőke. Mert akármilyen a pénzmozgás, a katalógus kinyomtatása már ötmilliós tétel, ha nem hat vagy nyolc, s azt lényegében meg kell hitelezni. Aztán terembérlet, meg fotózás. Majd ha nincs elég pénzmozgás, de akkor is, ha van, ott van az APEH-hel való küzdelem. A személyzet kifizetése. A szigorúan vett aukción korlátozott, amit keresni lehet.

TK: Ha ez nálunk igaz lenne, akkor meg kellene kérdezni azt is, hogy a nemzetközi óriás aukciósházak, a Sotheby’s és a Christie’s vajon hogyan tudnak keresni.

HM: Soha nem fogja megtudni. Ezek a legféltettebb titkok. És hihetetlen hallgatási fogadalmak is vannak. Szóval nagyon kemény üzleti világ ez. Ott egyébként limitárak vannak, ezt írom a cikkemben. Minden egyes tételnél van limitár, és alacsonyabbról indítják a tételt, mint amennyiért hajlandó eladni a beadó. Úgyhogy én részt vettem olyan londoni árverésen, hogy a tételeknek több mint ötven százaléka nem kelt el. És ez nem volt rossz aukció. Igen ám, de ott mindig mondta az árverő, amikor nem érte el a limitárat a licit, hogy „On the House”, tehát ott maradt, a háznál.

TK: Ez persze sokkal átláthatóbb, transzparensebb képet ad a piacról.

HM: Az aukciókra egyébként legfőképpen nem is gyűjtők járnak, hanem befektetők. Bizonyos szempontból ők is gyűjtők, csak most kezdik, esetleg intézményt képviselnek, de nem a dilettáns szónak az élvezkedő értelmében gyűjtők. E befektetőknek inkább más a céljuk, például az, hogy egy ünnepelt, dokumentált, esetleg címlapon szereplő tételt betegyenek az új házukba.

TK: Visszatérve még az aukciósházakhoz, azon belül is a magyarországiakhoz: mi valószínűsíthetőbb: a nagy tőkeerővel induló, illetve a szerényebb tőkeerejű, klasszikusokkal foglalkozó galériák esélyei mennyiben térnek el? És mi a helyzet a kortárssal? A Kieselbach Galéria és Virág Judit Mű-Terem Galériája egyaránt foglalkozik kortárssal is, csak egyelőre próba jelleggel és kevéssé deklaráltan. De hogyha ők látják, hogy abban van az üzlet már, akkor ők nyilván rámozdulnak, és azt csinálják. De mondjuk egy Kováts Lajos, aki egyértelműen beszállt a kortárs ringbe a Blitz Modernnel, meg egy másik műfajjal, a MEO kortárs gyűjteménnyel, az a kérdés, hogy ő tud-e elég tőkét felhalmozni a sikeres működéshez?

HM: A véleményem az, hogy a két másik galérista nem azért foglalkozik kortárssal, mert fantáziát látnak benne, hanem két okból. Az egyik ok az egész szakmán keresztülvonul, hogy egyre kevesebb az anyag. Azért, mert már minden valamilyen helyen van, és nem mindenki akarja eladni, például kétszáz Derkovitsból már százkilencven múzeumban van. Így önkéntelenül is adódik, hogy a folyamatosan keletkező, nagy számú kortárs művekből vonjanak be képeket. A másik ok pedig az, hogy bizonyos goodwillt is remélnek attól, hogy ők mecenatúrát folytatnak. A gyűjtők oldaláról nézve persze: miért akarnának ők hárommillióért aukción az ünnepelt festőtől venni, ha elmehetnek hozzá a műtermébe, ahol tejbe-vajba füröszti őket és negyedáron odaadja a képet, mert adózás szempontjából neki is ez a jó. De a galéristáknak mégis érdemes vállalni a kortársat egy bizonyos mértékig, mert ez is goodwilljüket építi.

(2003)