Részlet a Magyar Fotográfiai Múzeum kiadásában hamarosan megjelenő Fényképészeti Lapok hasonmás kiadásának előszavából:

Szilágyi Sándor: Egy félszamizdat fotós lap 1981-ből

Különös élmény, szinte időutazás végiglapozni a lapszámokat: olyan, mintha a szemünk előtt peregne le a neoavantgárd/posztmodern paradigmaváltás. Az első számban közölt Esztergomi magnószalag ugyanis épp azt dokumentálta, hogy az avantgárd a maga végletes kérdésfeltevéseivel olyan pontra érkezett el, ahonnan már nem vezet út sehová. Új korszak küszöbére érkeztünk: új kérdések kellenek, amelyekre egyáltalán lehet válaszolni.
 Az új szemlélet elsősorban a témaválasztásban jelentkezett: a fotósok és a fotót használó képzőművészek figyelme egyre inkább önmaguk és a legszűkebb környezetük felé fordult. A nagybetűs Társadalom helyére a csupa nagybetűs SZUBKULTÚRA lépett; azért csupa nagybetűs, mert jóval fontosabb, személyesebb volt az előzőnél. Az ekkoriban született dokumentarista művek és sorozatok fókuszában már nem a társadalomfeltárás, hanem az önfeltárás, már-már feltárulkozás állt. Elég, ha a korszak legjelentősebb, a lap megjelenésekor mindössze huszonkét (!) esztendős fotóművésze: Szilágyi Lenke képeire gondolunk.
 De nemcsak a képek tematikájában hozott újat az Új hullám, hanem ettől függetlenül – vagy ezzel együtt – esztétikai értelemben is új képiséget teremtett. Először is azzal, hogy maga a kép újra fontossá vált – fontosabbá, mint a mögötte lévő koncepció. Másképp mondva: a képen belül eltolódott a hangsúly a gondolati, intellektuális elemről az érzéki és hangulati elemek felé. Egyáltalán: az Új hullám képi világa többnyire felfokozottan érzéki, szexuális energiákkal teli, vibráló valami volt. Nemcsak az, persze, de leginkább.