Várnagy Tibor:
Sárga patkány, manapság

Reggel, biciklizés közben azon gondolkodtam, hogy pl. fontos lenne hangsúlyoznom, hogy én nem tekintem művésznek magam, hanem egyszerűen csak érdekel a művészet. Bár az se mindig. Olykor pedig kifejezetten taszít, különösen ami az úgynevezett magas művészetet és a művészeti kánonokat illeti.

Annak alapján, hogy nem tartom magam művésznek, könnyű megindokolnom miért nem próbáltam egy ilyen nagyobb kiállítás alkalmával azt áttekinthetővé tenni, amit eddig csináltam. Miért hívtam meg, s vontam be e kiállítás létrehozásába mindezek helyett Ádám Zoltánt, s bocsátkoztam bele abba az én szempontomból esetleg sokkal kétesebb kimenetelű kalandba, hogy az ő mostanában festett képei mellett mutassam be az én mostanában készített első festményeimet? Részben, mert ez izgat most. S, hogy kiállíthatok egy olyan művésszel, akinek régóta szeretem és tisztelem a munkáit, ez sokkal inkább stimulál, mintha saját korábban bemutatott dolgaim összefüggésében állítanám ki az újabbakat.

A festészet úgy jött, hogy tavaly év elején még azt hittem, hogy 1999 számomra a super 8-as filmezésről és a mozgóképről fog szólni. De aztán az első tekercsek előhívása és a közben felmerült ötletek megvalósítása helyett a Tiszta Háború 243 című faliújság-projektet csináltam meg a Liget Galériában. Ezt követően kezdtem festeni a nyár közepén, a közeli háborút követő uborkaszezonban. Romantikus fordulat? Ami Jugoszlávia bombázását illeti, ezt nyugodtan tekinthetjük térségünk története szempontjából cezúrának, annál is inkább, mert egybeesett három volt szocialista ország - s köztük az általunk lakott hely - NATO-ba való belépésével .

Olajjal korábban sose festettem, minthogy kamaszként az első próbálkozásnál beláttam, hogy ez nem az én műfajom. Jóval később a Hejettes Szomjazók festészeti akcióiban se vettem részt, s nem is igen dolgoztam olyan színekkel, amelyek ne lettek volna az általam választott anyagokkal és eszközökkel eleve adottak.

Ha nem is a legelején, de nagyon rövid időn belül napkorongokat, már-már sematikus arcképeket kezdtem festeni. Utólag azon gondolkodom, hogy e képek címadásánál utalnom kellene a ragákra, arra a távol-keleti zenei műformára, ami a különféle napszakokhoz kötődik, illetve azokon át, azon keresztül minden egyébhez.
India és a Távol-Kelet rituális művészetét majd másfél évtizeddel ezelőtt kezdtem megismerni és természetesen nagyon meglepett, hogy ott emberemlékezet óta a hétköznapi élet szerves része egy olyasfajta művészet, amihez hasonló szemlélettel, eszközökkel és anyagokkal nálunk csak a legradikálisabbnak, és legprovokatívabbnak tekintett művészeti irányzatok dolgoztak. Vagyis mindaz, ami a mi kultúránk kontextusában extrém, szélsőséges, nehezen értelmezhető modern művészeti gesztus és gondolat volt, az ott ősi, áhitatos, szelíd és mindennapos - s nem is annyira művészi, mint inkább vallásos -, kultikus, rituális, és mágikus cselekedet. Fiatalabb koromban természetesen engem is az előbbi aspektus vonzott. Most, az utóbbi.

A festészet - pontosabban az, hogy festek - befolyásolja a napirendemet. Ez olyasminek bizonyult, ami egybevágott azzal, ahogy évekkel ezelőtt kezdtem átformálni életritmusomat, és az engem . Hadd említsem ezzel összefüggésben a kerékpározást. Decembert, januárt leszámítva nem veszek magamnak BKV bérletet. Novemberben olykor egy felet, ha muszáj egy-egy jegyet, de inkább a sétát vagy a kerékpározást választom . A kerékpározás részben olyasfajta szemlélődés, mint a filmkészítés. Megjegyzem a festés számomra a televíziózást is megszüntette. Koszovó óta már csak hébe-hóba hallgatom a híradásokat, hírek felől az engem körülvevő emberektől értesülök. Nem hiszem, hogy bármiről is lemaradnék. Másrészt, a kerékpározás olyan mozi ami közelebb áll ahhoz a fajta mozgóképhez ami engem érdekel: a kinematografikus ready-made és a tao . Néhány hete a fák virágzása volt műsoron.

Miután festeni kezdtem, a rákövetkező évszakban újabb kapu nyílt előttem: a fafaragás. Ahogy azonban festményeim se festmények, hanem csak festékkel és ecsettel létrehozott képek, úgy az általam fabrikált tárgyak sem szobrok, hanem faragott és festett objektek. Ezek többnyire téli, vagy sötétebb napokon és napszakokban kezdett munkák.
Az első faragott tárgy egy faszív volt, amit befestettem pirosra. Ajándéknak készült Andrea szívgyűjteményébe, de annyira megtetszett, hogy másoknak is faragtam. Néhány héttel később csináltam az első lekvároskenyeret - lekváros deszkát -, ami egy 1987-ben készített tearajzból jött elő. A sorozat többi lapján tűz körül állt, ült, guggolt, táncolt, lebegett egy férfi és egy nő, vagyis az emberpár. Ebből a tűzből lett egy rajzon lekvároskenyér, s az évek múlásával egyre fontosabb lett számomra ez a rajz. Fából lekvároskenyeret csinálni mulatságosnak igérkezett, mivel annyira egyszerű, plasztikailag már-már banális. Ez az amit annyira szeretnek a gyerekek, és amiből hónap végén jónéhány családban a felnőttek is többet esznek.

Mikor próbáltam elképzelni e kiállítást, első képzeteim inkább zeneiek voltak. Zoli bevonása úgy történt, hogy kiállítási koncepció helyett egy hangkazettát adtam neki. Fogalmam sincs végighallgatta-e, én mindenesetre kínlódtam vele, hogy ezeket az általam kedvelt darabokat egyáltalán egymás után lehet-e másolni? Volt olyan gyanúm, hogy ezek egymást kizáró dolgok. Szó sem lehetett hát bármiféle tematikus egyeztetésről, egyszerűen csak párhuzamosan dolgoztunk.

Vállalkozásunk jellegéből adódott, hogy kiállításunkhoz ne katalógust készítsünk, hanem megpróbáljuk munkánkat ebben az irányban is kiterjeszteni. Így jutottunk arra az elhatározásra, hogy kiállítási katalógus helyett újságot csinálunk, melybe újabb szerző-, és alkotótársakat vonunk be, akik velünk párhuzamosan gondolkodnak. Ezt toldjuk meg azzal, hogy olyan eseményekre is utalunk, melyek a mi kiállításunk előtt, azzal egyidőben, vagy azt követően történnek majd .

Sárga patkánynak Zoli nevezi újabban a festészetet, mert a festékeknek van egyfajta nehézkességük, sötétségük és gusztustalanságuk. Neki pedig öniróniája.