Erhardt Miklós
Javaslat a művészek egizisztálásával kapcsolatban

Jelenleg közelről figyelhetjük a társadalmat. Az, ami jól koreografált értelmiségi gyakorlat egy végletekig szilárdult rendszerben, amilyen a szabadpiaci kapitalizmus, itt a valóság reflektálhatatlanul konkrét, önértelmű szintjével való folyamatos érintkezés. Rossz napokon el kell gondolkodnunk a szakítás lehetőségén és mértékén, és értelmeznünk kell a szájunk végletesen elromlott ízét. A rendszer működésre csábít, ahogyan a tej működésre csábítja a joghurtbaktériumokat (a joghurtkultúrát). Ezzel nem mondunk ítéletet sem a rendszer, sem a baktériumok felett.

Az aktuális társadalomhoz fűződő kapcsolatán keresztül vizsgálva, a kortárs művészet nagy korszaka a klasszikus avantgárd maximális részvételi igényétől, militanciájától a redukció, a nem belekeveredés, illetve a dekonstrukció igényén át a funkcionális, bakteriális részvétel igényéig vezetett.

Ez az írás egy ösztöndíjpályázat kiírására készült, ahol javaslatokat kértek arra nézvést, hogy hogyan lehet biztosítani a művészi egzisztálást, ösztöndíjak nélkül.

Az ösztöndíj megfizeti a tudósok és a művészek felesleges idejét. Elméletileg addig van szükség ösztöndíjra, amíg a megvásárolt időfeleslegből létrejövő termék, t.i. maga a tudós, vagy művész, nem lesz piacképes. Az ösztöndíj formát ad a felesleges időből való termelésnek, amely önmagában irracionális, riasztó.

Az ösztöndíjas strukturálisan átmeneti helyzetben van részvétel és kívülállás között, a művészet és a piaci alapú világrend az ösztöndíj kategóriájában találkozik. Ha tehát az ösztöndíjat strukturálisan akarjuk eliminálni, részvételről és kívülállásról kell kialakítani a véleményünket. A felvetett probléma, tágabb formában, a művészet és a társadalom funkcionális kapcsolatára kérdez rá.

A javaslat forrásvidéke a képzőművészet (továbbiakban: művészet), célcsoportját a képzőművészek (továbbiakban: művészek) alkotják.

A modern képzőművészet nagyon mélyen csalódott a rendszerekben, és a legtöbbet tette azért, hogy a csalódottságát forradalmasítsa. Legfontosabb tendenciája lett a maga struktúrájának, a maga nyelvi típusú rendszerének lebontása. A rendszerének teljes lebontásával a képzőművészet elkülönbözött a művészet többi ágától, ahol a nyelvi lényeg nem, vagy nehezen meghaladható (irodalom, zene, sőt, film). Nyelvi lényeg híján (illetve egyetemes (globális) nyelvének birtokában) a képzőművészet ma konkrétumokat hoz létre, és így a kiindulópontját adó forradalmiságot, következetessége révén, felaprózta. A mai művészet története ezért leltár szerű, a művészet termékei pedig már kiindulási pontjukban a leltár hiányzó tételeit célozzák. Ezeknek a műveknek a valós kódja az általuk feltételezett, majd betöltött leltárhiány.

A világ időközben abszolút, globális rendszerré vált, amelyhez a képzőművészet viszonya nem tisztázott, amelyben a művészet jelenleg mint hiány vesz részt.

A részvétel eredeti értelmében alkotó részvételt jelent a discourse-ban. Mára ez a, jórészt a propaganda-művészet és a Bauhaus tevékenységének következtében kialakult, művészi magatartásforma, Flusser szavával, a program részévé vált. A programban a részvételt ma interaktivitásként, illetve szabad áramlásként találjuk meg.
Az interaktivitás olyan forma, amellyel a szisztémába, a programba, a discourse evolúciósan fejlettebb (mert kreatívabb) formájába, mindenki belevonható.

A háború utáni időszak legátfogóbb rendezési terve, a szituacionista gondolat radikálisan fogta fel a részvétel kérdését, és marxi alapokon kidolgozta a virtuális lényegű kapitalizmus programját. A szituacionisták, többek között, azt tételezték, hogy a művészet (a grand art) terméke, a konkrét formában megjelenő, szituációhoz nem kötődő esztétikum a spectacle részévé válik, és a rendszert támogatja. Ezzel felhívták a rendszer figyelmét arra, hogy a művészet terméke, a konkrét formában megjelenő esztétikum (a szituációk teljes megszűntetéséig) szituációkhoz köthető, így a rendszert támogatja. Innen a szituacionisták fokozódó, majd radikálisan kiteljesedő ellenszenve a művészekkel szemben.

A művészeti invenciók piaci hasznosításának folyamata annyira felgyorsult, hogy ma egy kreatív művész a pályája során jelentősen, többrendbelileg gazdagíthatja a rendszer stabilitását képező programot.

A művészet előtt ugyanakkor megnyílt az út, hogy olyan formákat alakítson ki, amelyek nem gazdagíthatják a programot, ezzel megkezdődhet a művészet kis korszaka. A művészet kis korszakának az alkotás területére irányuló konzekvenciája az újabb és újabb pátosz-rétegek eltűnése. (A művészet pátoszképző ereje természetesen óriási, így a pátosz hiánya is patetizálódhat.) Tanúi vagyunk a közelmúlt egyik legkitartóbb művészeti pátosza, a kreativitás kompromittálódásának.

Az ösztöndíj alapjában polgári kategóriáját az a felismerés alakította ki, hogy a művészet nem kezelhető a piac logikája szerint. Ezt a kijelentést akkor is meg kell tennünk, ha azt a lehetőséget vizsgáljuk, hogy az ösztöndíj esetleg a művészeti piac érdekeit szolgálja t.i. segíti a művészek 'beérését'. Felfogásunkban a művészeti piac maga is művészeti termék, amennyiben az első virtuális értékre épülő piaci forma. A művészeti piac mintájául szolgált a mai, globális, virtuális pénzpiacnak, ezzel maga is részt vett a program gazdagításában. Radikális energiája átadásával ma főképp a pénzmosás területe.

Az ösztöndíj, a művészet kontextusában, a rendszer toleranciájának terméke (Pasolini: Nincs károsabb az emberre nézve, mint hogy tolerálják).

Utópisztikus az a látens remény, mely szerint a művészeti munka közvetlenül fedésbe hozható a rendszer működési mechanizmusával. A művész lényege szerint mindig, minden megnyilvánulásában ellensége a társadalmi berendezkedésnek, amelyben élnie adatik. (Az állítás a továbbiakban külsődleges fontosságúnak tételezi annak direkt reprezentálását.) Másfelől, bármilyen radikális utópia magában rejti a hasznosulás veszélyét. A rendszer extrémitásokkal táplálkozik.

Nonszensz elgondolni, hogy a művész, művészeti munkája révén bármilyen intézményesült rendszer konstruktív résztvevője lehet. Amennyiben pedig egy másik, még nem intézményesült rendszert céloz meg egy intézményesült rendszer keretein belül, a módszerei, a megvalósulatlanságból fakadó energiái, invenciói az intézményes rendszer programját gazdagítják.

A program már rendelkezik a radikális asszociáció képességével, ezért a radikalizmus elveszítette morális bázisát.

Célszerűbb a visszafelé történő, vertikálisan kicsi elmozdulás. A visszafelé történő, kis elmozdulás nem versenyképes piaci áru.

Az ösztöndíj, mint a művészet elkülönülésének szimbóluma, kontraszelektív hatásaiban gettó-képző jellegű. Az ösztöndíjra, szelektív hatásaiban, a nagy embernek van szüksége, aki számára a gettó: elefántcsonttorony. A nagy ember a művészet nagy korszakának terméke.

Ahogy a bevezetőben említettük, a művészet megvalósította az önmagára utaltságot, puszta területen áll, ahol szél fúj. Ugyanakkor a művészetből eltűnt a nagy ember, akinek az önmagára utaltság még jelent valamit.
A művészet jelenlegi anyaga (jobb híján) a kreativitás, a találd föl magad.

Go create mondja a Sony új szlogenje. A nyolcszázharmincadik napon a digitális pingvin leváltja a fásult megfigyelőt. A fásult megfigyelő, már mint alkotó, a pusztában áll, és nevet. Látja, hogy ez jó.

A kreativitás, mint az egyéniség (piaci áru) demonstrálásának eszköze, hagyományos koncepciója a reklámoknak. Történt már egy előrelépés annak a japán fiatalembernek a megjelenésével, aki az idegőrlő munkahelyén a Polaroid fényképezőgépével örökítette meg és küldte a szimbolikus munkaadója irodájába, gyaníthatóan a fenekét. A pingvinnel most még tovább lépünk. Ez már nem a "légy önmagad" kreativitása, ez bizony a "teremts" (valamit, ami nincs) imperatívusza.
A kreativitás megtisztított földjére, a kreatívok után megérkeznek a telepesek is, tovább kéne állni. Felül kell vizsgálni a művészet anyagát.

A világrend jelenlegi állapotában elérte azt a szintet, hogy művészibb, mint a művészet maga, így a művész munkaviszonyba állhat.
Ezzel visszafordul a társadalom felé. Küzdeni kell azért, hogy a művészek újraintegrálódása explicit formát kapjon.

A javaslat legfontosabb restriktív kitétele a kreatív munkára vonatkozik. A humán kreativitás teljes kiküszöböléséig, az átmeneti állapotban, célszerű, ha a művész ilyen irányú igényét a munkaviszonyában teljesíti ki. A művésznek az aktuálisan legvirágzóbb gazdasági, következésképp művészeti, szektorokban kell jártasságot szereznie és munkaviszonyba állnia, ezzel, megélhetési szempontból is, jól jár.

Olyan munkát kell végezni, amelynek kreativitás-tartalma éppen megfelelő, amelynek kreativitás-igénye konkrét problémák megoldásra vonatkozik. Ide tartozik minden pontosságot, következetességet, gyakorlati érzéket kívánó, hivatalnoki jellegű munka, ahol naponta igény mutatkozik olyan ötletekre, amelyek valaminek a befejezését segítik elő (az ötleteknek ezt a csoportját élesen el kell határolni a valaminek az elindítására vonatkozó ötletektől). A valaminek a befejezését elősegítő ötletek fejlett asszociatív gondolkodást igényelnek, amely a művészet kis korszakában a jelenségek sokszínűségét, a logikai kapcsolatok abszurditását mélyen átélő művészek sajátja.
A megfelelő mértékű kreativitást igénylő munka képes rendszeres kielégüléshez segíteni a művészt, veszélye ugyanakkor, hogy az ilyen típusú kielégülés hamar eléri azt a kritikus mértéket, ahol értéke megkérdőjeleződik, közvetve gerjeszti a művész kielégületlenségét, így kreatív művészeti munka végzésére gerjeszthet.

A munkaviszonyon túli, művészeti munka koncepcionalizálásánál figyelembe kell venni a tényt, hogy a világ megtelt piaci alapú esztétikai aktivitással, valamint tételeznünk kell, hogy  minden, jelenleg újdonsága okán nem piaci alapú esztétikai aktivitás távlatilag piaci alapra helyeződik. Figyelembe kell venni továbbá, hogy a képzőművészet bevált anyaga, a kreativitás, szerzői jogi szempontból védhetetlen, ezért megélhetési szempontból irreleváns.

A piaci kultúra eljutott arra a szintre, hogy önálló teremtésre képes. A művész ezentúl kivon.

A művész küszöbölje ki személyiségéből a jövőre irányultságot, ezzel megszűnik az igénye az ösztöndíjjal megvehető felesleges (jelen) időre.

Összegezve: a művész végezzen munkát, ezzel váljon minél inkább részévé a rendszernek, váljon el a nagy ember és a kreativitás kultuszától, veszítse el egyéniségét. Művészi aktivitását, önmagával és a rendszerrel szemben, irányítsa a kivonás gesztusa. Morális bázisát szűkítse le arra a (baloldali) döntésre, hogy továbbá nem gazdagítja a rendszer programját.

Az elmélet pedig legjobban teszi a dolgát, ha önmagát olyan különös gyümölccsé alakítja, amely nem terem magot. Dicsőséges, csendes forradalmiságában működik és működtet a skizofrénia. Nincs különbség a működések között, ha elmélettel kilúgozott aggyal végezzük el. Örömet és eredményt hoz. Ezért soha nem utasíthatjuk vissza a meghívást a rossz szájízt hagyó dialektikára, a mérlegelésre, ugyanakkor soha nem utasíthatjuk vissza a meghívást a működésre. Ez a két dolog közvetlen módon soha nem találkozhat, egymás elől mindig rejtve maradjanak.