Slavoj Zizek
    AKKOR MOST HÁBORÚ VAN? VAN ELLENSÉGÜNK?
 

    Mikor Donald Rumsfeld ‘törvénytelen fegyvereseknek’ nevezte a tálib harcosokat (ellentétben a ‘szabályos’ hadifoglyokkal), nem egyszerűen arra gondolt, hogy azok bűnös terrorista aktivitásuk révén törvényen kívül helyezték magukat: ha egy amerikai állampolgár bűnt követ el, legyen az bár olyan súlyos, mint mondjuk az emberölés, továbbra is ‘törvényes bűnöző’ marad. A bűnöző és nem bűnözők közötti megkülönböztetésnek semmi köze a ‘törvényes’ állampolgárok és a Franciaországban ‘Sans Papiers’-nek (papír nélkülieknek) nevezett emberek közötti megkülönböztetéshez sem. Talán a ‘homo sacer’ kategóriának , melyet Giorgio Agamben hozott vissza a köztudatba (Homo Sacer: Sovereign Power and Bare Life – “Homo sacer: Szuverén hatalom és puszta élet”, 1998.), több hasznát vesszük itt. A kifejezést az ókori Róma törvénykezésében olyanokra használták, akiket büntetlenül meg lehetett ölni, és akiknek halála, valamilyen oknál fogva, nem képviselt áldozati értéket.
    Ma, mivel kizárást jelöl, a terminus nemcsak a terroristákra tűnik alkalmazhatónak, de azokra is, akikhez a humanitárius segélyszállítmányok irányulnak (ruandaiak, bosnyákok, afgánok), meg a Franciaországi Sans Papiers-kre, a brazil favellák és az amerikai fekete gettók lakóira is.
    A homo sacer logikája nagyon jól követhető abban a módban, ahogyan a nyugati média a megszállt palesztin területeken zajló eseményekről beszámol: mikor az Izraeli Hadsereg, valamelyik, maguk az izraeliek által ‘hadműveletnek’ nevezett akciója során a palesztin rendőrség épületét támadja és szisztematikusan rombolja a palesztin infrastruktúrát, az ennek való palesztin ellenállást mint a terrorista tevékenység bizonyítékát mutatják fel. Ez a paradoxon a ‘háború a terror ellen’ fogalmához is szorosan hozzá tartozik: ebben a furcsa háborúban az ellenség kriminalizálódik, amennyiben a maga védelmében a tüzet tűzzel viszonozza. Ezzel vissza is jutottunk a ‘törvénytelen fegyveresünkhöz’, aki nem is ellenséges katona, meg nem is közönséges bűnöző. Az al-Qaida terroristák nem ellenséges katonák, de nem is egyszerű bűnözők – az USA minden olyan megközelítés lehetőségét elutasította, mely szerint a WTC elleni támadásokat politikamentes bűnténynek kellene kezelni. Röviden, a Terrorista képében, aki ellen hadat üzentünk, tulajdonképpen a törvénytelen fegyveressel, a politika arénájából kizáratott politikai Ellenséggel állunk szemben.
    Ez az jelenlegi globális rend egy újabb aspektusa: nincsenek már háborúk, a régi, a szuverén államok közötti konfliktusok értelmében, melyekben bizonyos szabályok voltak érvényesek (a hadifoglyokkal szembeni elbánásra, bizonyos fegyvertípusok betiltására stb. vonatkozólag). Két típusú konfliktus marad: a különböző homo sacer csoportok közötti villongások – ‘etnikai-vallási konfliktusok’, melyek erőszakot követnek el az egyetemes emberi jogokon, nem számítanak valódi háborúnak, és a nyugati hatalmak ‘humanitárius-pacifista’ intervencióit vonják maguk után – valamint az USA vagy az új globális rend egyéb reprezentánsai ellen elkövetett közvetlen támadások, mely esetben ismét csak nem valódi háborúkkal van dolgunk: pusztán ‘törvénytelen fegyveresek’ szegülnek ellen az egyetemes rendnek. Ebben a második esetben elképzelhetetlen, hogy bármely semleges humanitárius szervezet – a Nemzetközi Vörös Kereszt, például – közvetítsen a harcoló felek között, megszervezze a hadifogolycserét és így tovább, mivel a konfliktusban szereplő egyik oldal – az USA által irányított globális erő – már magára vállalta a Vörös Kereszt szerepét, mivel önmagát nem mint az egyik harcban álló felet, hanem mint a béke és globális rend közvetítőjét fogja fel, amely leveri a lázadást, és ezzel egyidőben humanitárius segítséget nyújt a ‘helyi népességnek’.
Az ellentéteknek ez a riasztó egybeesése akkor érte el a csúcspontját, mikor is a Norvég Parlament egyik jobboldali képviselője, Harald Nesvik a Nobel Békedíjra kívánta jelölni George W. Busht és Tony Blairt, méltatván nevezettek döntő szerepét a ‘terror elleni háborúban’. Így az Orwelli mottó, “A háború az béke’, végre valósággá válik, és a tálibok elleni katonai akció úgy mutatható be, mintha pusztán a humanitárius segélyek biztonságos célba juttatásának volna az eszköze. Háború és humanitárius segély így már nem igazán ellentétei egymásnak: ugyanaz az intervenció egyidejűleg mindkét szinten működőképes. A tálib rezsim megdöntése a tálibok által elnyomott afgán nép megsegítését szolgáló stratégia részeként mutatkozik meg; ahogy Tony Blair fogalmazott: ‘Esetleg bombáznunk kell majd a tálibokat, hogy biztosíthassuk az élelemszállítást és elosztást’. Talán ez a kép a legbeszédesebb a ‘helyi népesség’ mint homo sacer helyzetének jellemzésére: amerikai repülőgép száll Afganisztán felett, és senki sem tudja, bombázni fog-e, vagy élelmiszersegélyt szór.
    A homo sacernek ez a koncepciója teszi lehetővé számunkra, hogy megértsük a szeptember 11-et követően elhangzott számos felhívás lényegét, melyek az emberi méltóság és szabadság kortársi fogalmai alapelemeinek újragondolására szólítottak fel. Példaszerű ezen a ponton Jonathan Alter ‘Itt az idő, hogy a kínvallatásról gondolkodjunk’ című cikke a Newsweekben (2001. november 5.), az alábbi hangzatos alcímmel: ‘Ez itt egy új világ, ahol a túlélés érdeke esetleg már meghaladottnak tűnő technikák felelevenítését kívánja meg’. Miután eljátszadozott azzal az izraeli elképzeléssel, hogy végszükség esetén legitimizálják a fizikai és pszichológiai kínvallatást (mikor tehát tudják, hogy a bebörtönzött terrorista olyan információkkal rendelkezik, melyek segítségével százak élete menthető meg), a szerző az alábbi végkövetkeztetésre jut: “Nyitva kell hagynunk bizonyos lépések lehetőségét a terror elleni harcban, mint például a bíróilag elrendelhető pszichológiai vallatásét. (…) Senki sem állította, hogy ez a dolog túl derűs lesz majd.”… Bizonyos szempontból az Alteréhez hasonló eszszék, melyek nem állnak ki nyíltan a kínvallatás mellett, pusztán felvetik azt, mint lehetséges vitatémát, még veszélyesebbek, mint a nyílt állásfoglalások… Ha a kínvallatás kérdését elfogadjuk, mint vitaalapot, az egész szellemi környezet megváltozik, míg az a mellett való egyértelmű kiállás puszta excentricitás marad. Április elején, mikor az amerikaiak elfogták Abu Zubaydah-ot, az al-Qaida feltételezett helyettes vezetőjét, a ‘Meg kellene kínozni?’ – kérdés széles körű vita tárgyát képezte az amerikai médiában. Egyik, az NBC-n április 5-én közvetített állásfoglalásában maga Rumsfeld jelentette ki, hogy számára az amerikai életek védelme és nem az élvonalbeli terroristák emberi jogai élveznek prioritást, majd élesen támadta az újságírókat, akik ilyen jellegű fenntartásokkal éltek Zubaydah hogylétével kapcsolatban. Ezzel pedig tulajdonképpen zöld utat nyitott a kínvallatás előtt. Alan Dershowitz még sajnálatosabbnak festi le a jelenetet. Fenntartásai két pontban foglalhatók össze: 1. Zubaydah esete nem a ‘ketyegő bomba’ esete, vagyis nem nyert bizonyítást, hogy olyan részletek birtokában volna egy olyan, közeli terrortámadással kapcsolatban, mely elkerülhető lenne, ha az említett információkhoz kínvallatás útján hozzájutnánk. 2. Kínvallatása jelenleg törvényesen nem lenne védhető – ehhez először is nyilvános vitát kéne rendezni, majd alkotmány-kiegészítéseket tenni, és ezzel egyidőben nyilvánosan megfogalmazni, hogy az Egyesült Államok milyen mértékben nem kívánja követni a Genfi Egyezménynek az ellenséges hadifoglyokkal való bánásmódot szabályozó pontjait.
    A para-legális ‘biopolitika’ területén – ahol is az adminisztratív intézkedések fokozatosan átveszik a törvénykezés szerepét – az egyik legjelentősebb előzmény Alfredo Stroessner paraguayi rezsimje volt az 1960-as-70-es években, mely a kivételes állapot logikáját olyan abszurd szintre fejlesztette, mely mind a mai napig meghaladhatatlan volt. Stroessner uralma alatt Paraguay alkotmányos rendjét tekintve ‘normális’ parlamenti demokrácia volt, melyben mindenféle szabadságjogot garantáltak, mindazonáltal, mivel Stroessner szerint mindannyian a szabadság és a kommunizmus világméret? harcának szükségállapotában élünk, az Alkotmány teljes körű alkalmazását mindörökre elnapolták, és megvalósították a folyamatos szükségállapotot. A szükségállapotot négyévente egyetlen napra, a választások napjára felfüggesztették, hogy a kommunizmus valódi ellenfeléhez méltó 90%-os többségi szavazattal legitimizálják Stroessner Colorado Pártjának uralmát. A paradoxon annyi, hogy tulajdonképpen a szükségállapot volt a normalitás, míg a ‘normális’ demokratikus szabadság rövid időre megvalósuló kivétel. Ez a riasztó rezsim megelőlegezte a mi szeptember 11. utáni liberál-demokratikus társadalmaink néhány jól kivehető trendjét. Vagy nem arról szól a mai retorika, hogy a terror elleni harc globális szükségállapota egyre inkább legitimizálja a törvény adta jogok felfüggesztését?
    John Ascroft friss állítása, hogy ‘a terroristák Amerika szabadságát fegyverként használják ellenünk’ azt az egyértelmű következtetést hordozza, hogy a védelmünk érdekében korlátoznunk kell a magunk szabadságát. A vezető amerikai állami hivatalnokok, különösen Rumsfeld és Ascroft szájából elhangzó hasonló állítások, együtt az ‘amerikai patriotizmus’ szeptember 11-ét követő explóziójával, olyan légkört teremtenek, mely megfelel a szükségállapotnak, ami egyben lehetőséget ad a törvény adta szabályok, illetve az állam szuverenitása megőrzésének akadályát képező jogi korlátozások esetleges felfüggesztésére. Amerika mindenek előtt is, ahogy azt Bush elnök közvetlenül szeptember 11. után kijelentette, háborúban áll. A baj ezzel éppen csak az, hogy Amerika nem áll háborúban, legalábbis nem a kifejezés hagyományos értelmében véve (a túlnyomó többség számára az élet megy tovább, és a háború állami ügynökségek kizárólagos üzlete marad). S miután így a háború és a béke állapota között sikeresen el lett mosva a határ, beléphetünk abba a korszakba, melyben a béke egyszerre szükségállapot is lehet… Mikor egy állami szerv szükségállapotot hirdet, ezt értelemszerűen egy elkeseredett stratégia részeként teszi, hogy így kerülhesse el a valódi vészhelyzetet, és visszaállhasson a ‘dolgok normális menete’.
    Itt meg kellene tanulnunk valamit Carl Schmitt-től. A barát/ellenség között különbségtétel soha sem pusztán egy tényleges/tényszerű különbség felismerése. Az ellenség értelemszerűen (egy bizonyos pontig) mindig láthatatlan: nem lehet közvetlenül felismerni, mivel olyan, mint bármelyikünk, ezért aztán a politikai harc legnagyobb problémája és feladata egyben felismerhető képét adni/előállítani az ellenségnek. (A zsidók a par excellence ellenségek, nem mintha elrejtenék valódi arcukat vagy körvonalaikat, hanem mert félrevezető megjelenésük mögött végül is nincs semmi.)... Schmitt az Einbildungskraft Kanti kategóriájára utal, a képzelet transzcendentális hatalmára: hogy felismerhetővé tegyük, az Ellenség logikai alakzatát sematizálnunk kell, el kell látnunk olyan konkrét jellemzőkkel, melyek a gűlölet és a harc megfelelő célpontjává teszik.
    A Hidegháborús Ellenség képét szállító kommunista államok bukását követően a nyugati képzelet elveszítette hatékonyságát, és a zűrzavar évtizedébe lépett, keresvén az Ellenség rendelkezésre álló sémáit a drogbáróktól az ú.n. ‘törvényen kívüli’ államokban egymást váltó hadurakig (Szaddam, Noriega, Aidid, Milosevic), anélkül, hogy egyetlen képnél megállapodhattak volna; ez az imaginárius projekció csak szeptember 11 után nyerte vissza hatalmát, azzal, hogy megalkotta bin Laden, az iszlám fundamentalista és ‘láthatatlan’ hálózata, az al-Qaida képét… Ez már nem a Gonosz Birodalma, tehát nem egy másik, ellenséges területi entitás, hanem egy illegális, titkos, csaknem virtuális hálózat, melyben a törvénytelenség (bűnözés) megfelel a ‘fundamentalista’ etikai-vallási fanatizmusnak – és miután ennek az entitásnak nincs pozitív törvényes státusza, az új együttállás egyben a nemzetközi jog végét is implikálja, mely legalábbis a modernitás óta az államok közötti közlekedést volt hivatva szabályozni.
    Mikor az Ellenség képe “steppeli” egymáshoz az ideológiai terünk széttartó rétegeit (a Lacan-i point de capiton), akkor ez azért van így, hogy aktuális politikai ellenfeleink sokaságát egyesítsük. Ennek a logikának engedelmeskedve a sztálinizmus azért hozta létre a Imperialista Monopoltőke ügynökséget 1930-ban, hogy bebizonyítsa, a fasiszták és a szociáldemokraták (‘szociálfasiszták’) ‘ikertestvérek’, a ‘monopoltőke jobb és bal keze’. A nácizmus azért konstruálta meg a ‘plutokrata-bolsevik összeesküvést’, hogy képét adja a közös ágensnek, mely a német nép jólétét fenyegeti.
    A “steppelés” (capitonnage) tehát az az operáció, mellyel az ellenfelek sokaságából egyetlen ágenst azonosítunk be, illetve konstruálunk, aki a háttérből a ‘szálakat mozgatja’. Pontosan ez valósul meg a ‘terror elleni háborúban’, ahol a terrorista Ellenség figurája egyben két ellentétes alakzat, a reakciós fundamentalista és a baloldali ellenálló kondenzátuma. Bruce Barcottnak a New York Times Magazinban április 7-én megjelent cikkének címe – ‘A fa-ölelgetőtől a terroristáig’ (‘From Tree-Hugger to Terrorist’) – ezt ki is mondja: a valódi veszélyt nem az oklahomai bombatámadásért és valószínűleg az anthrax-esetekért is felelős jobboldali fundamentalisták jelentik, hanem a zöldek, akik soha nem öltek meg senkit. A mindezen jelenségek mögött álló fenyegető folyamat a ‘terror’ szóalak metaforikus “egyetemlegesülése”. A legújabb amerikai drogellenes tévés reklámhadjárat üzenete: ‘Mikor drogot veszel, pénzt adsz a terroristáknak!’ A ‘terror’ tehát valamennyi sötét társadalmi erő rejtett megfelelési pontjává emelkedett.
    Hogyan törhetünk ki tehát ebből szörnyű helyzetből?
    Korszakos jelentőségű esemény helyszíne volt Izrael idén január-februárban: több száz tartalékos tagadta meg a Megszállt Területeken történő szolgálatteljesítést. Ezek a szolgálatmegtagadók nem egyszerű ‘pacifisták’: közleményeikben hangsúlyozzák, hogy megtették a kötelességüket az Izrael és az arab államok közötti háborúk harcosaiként, némelyikük magas katonai kitüntetéseket is kapott. A szolgálatot azért tagadják meg, mert nem hajlandóak a tevékenységükkel ‘egy teljes nép leigázása, kiüldözése, kiéheztetése és megaláztatása’ céljait szolgálni. Kijelentéseiket az Izraeli Védelmi Erők által elkövetett atrocitások részletes dokumentációja támasztja alá, gyermekek legyilkolásától a palesztin tulajdon lerombolásáig.… A lényeg nem a Megszállt Területeken élő palesztinokkal szembeni durva és önkényes bánásmód, hanem a tény, hogy ezek az emberek a homo sacer, a nem teljes értékű polgárok státuszára vannak leszállítva, mint büntetőintézkedések és/vagy ráadásul humanitárius segélyek célcsoportja. És amit a szolgálatmegtagadók elértek, az a palesztinok ‘újraértelmezése’ homo sacerből ‘felebaráttá’ (az angolban ‘neighbour’ – szomszéd): nem egyszerűen ‘teljes értékű állampolgárokként’, de felebarátként kezelik a palesztinokat, a szó szigorú judeo-keresztény értelmében. És ebben áll az izraeliek nehéz erkölcsi vizsgája: ‘Szeresd felebarátodat’ annyit jelent, ‘Szeresd a palesztint’, vagy nem jelent az égvilágon semmit.
    Ez, a vezető média által egyébként jelentősen alábecsült fontosságú szolgálatmegtagadás, autentikus erkölcsi tett. Ezek azok a tettek, melyekben – ahogy Pál mondta volna – nincsenek többé zsidók vagy palesztinok, az államszervezet teljes értékű tagjai és homines sacri. Lehetnénk szemérmetlenül plátóiak is: ez a ‘nem’ azt a csodálatos pillanatot jelenti, melyben az örök Igazság hirtelen megjelenik a mindennapi realitás körében. Az ilyen pillanatok tudatosítása volna a legjobb ellenmérge az izraeli politika kritikusai körében gyakran világosan tetten érhető antiszemita kísértésnek.