Ez az esszé ma jelent meg a ’The Nation’-ben. Fogjátok fel vitaindítónak azzal kapcsolatban, hogy milyen jelentéssel bírhatnak a szeptember 11-i merényletek azokra nézvést, akik nyilvánosan kritikusan szemlélik a corporate hatalmat és a jelenlegi  globális gazdasági modellt. Miután nem léteznek a kérdésre könnyen adható válaszok, így ez az esszé maga is inkább egyfajta meditáció szimbolikáról és hangnemről, mintsem politikai útmutató.
Legyetek óvatosak

      Naomi Klein
    AZ IDŐK JELEI
      (’Signs of the Times’)
       http://www.thenation.com/

    Bármennyire sokkoló lehet is ez a new yorkiaknak, Torontóban, a városban, ahol élek, a lámpaoszlopokat és a postaládákat szegénység ellen küzdő aktivisták plakátjai borítják, amelyek az üzleti negyed október 16-dikára tervezett „megbénítását” hirdetik. Némelyiken (már amelyiket még szeptember 11-dike előtt ragasztották ki) még vörössel körülrajzolt felhőkarcolók képe is látható, megjelelölendő a közvetlen akciózóna tervezett határait. Sokan érvelnek azzal, hogy az O16-ot le kell fújni, ahogy az más demonstrációk és tüntetések esetében is történt, a gyászolók iránti kegyeletből - illetve a megnövekedett rendőri erőszaktól való félelem miatt.
    De az akció terve megy előre. A szeptember 11-dikei események végül is nem változtatnak a tényen, hogy az éjszakák egyre hidegebbek, és nyakunkon a recesszió. Nem változtatnak a tényen, hogy egy olyan városban, amit azelőtt „biztonságosnak”, esetleg „egy kicsit unalmasnak” írtak le, sokan fognak meghalni az utcákon ezen a télen, ahogy az elmúlt télen is történt, meg az azt megelőzőn is, hacsak nem találunk további szállásokat, mégpedig azonnal.
    Pedig az vitán felül áll, hogy az események, azok militáns színezete, a célpont megválasztása szönyű  emlékeket és asszociációkat hoznak majd a felszínre. Számos politikai kampány néz szembe hasonló, hirtelen változással. Szeptember 11-dike után az olyan taktikák, melyek a kapitalizmus központi szimbólumai elleni - akár erőszakmentes - támadásra építenek, tökéletesen átalakult szemiotikai tájban találják magukat. Mindennel borzalmukkal és ’valódiságukkal’ együtt, a terrortámadások szimbolikus harci cselekmények is voltak, és azonnal így is fogták fel őket. Ahogy Tom Brokaw és sokan mások rámutattak, ezek a tornyok nem akármilyen épületek voltak, hanem az „amerikai kapitalizmus szimbólumai”.
    Mint olyasvalaki, akinek az élete tökéletesen összefonódott azzal, amit néhányan „antiglobalizációs mozgalomnak”, mások „antikapitalizmusnak” neveznek (jómagam, kicsit érzelmesen a „mozgalom” elnevezés mellett vagyok), nehezen tartok manapság elkerülhetőnek egy szimbolikáról, anticorporate jelekről és jelölőkről - a kultúrába beépült logókról, a gerillaháború stíluselemeiről, a brandek és a politikai célpontok megválasztásáról - szóló vitát, mindarról tehát, ami a mozgalom uralkodó metaforáit alkotja.
    Az anticorporate aktivizmus számos politikai ellenfele a WTC és a Pentagon elleni támadások szimbolikáját használva azzal érvel, hogy a gerilla háborúsdit játszó fiatal aktivistákat most eléggé váratlanul érte a valódi háború. A gyászjelentések már fel-feltünnek az újságokban világszerte: „Az Antiglobalizáció már a tegnapé”, mondja egy tipikus főcím. A Boston Globe szerint „romokban hever.” Igaz volna ez? Az aktivizmusnak azelőtt is keltették már halálhírét. Valójában szertartásos rendszerességgel halálhírét keltik minden tömegdemonstráció előtt és után: a stratégiánk láthatóan hiteltelenné vált, a koalícióink megosztottak, az ítéleteink, vádjaink tévesek stb. Ennek ellenére ezek a demonstrációk egyre nőttek, szélesedtek, a seattle-i 50.000-es látszámtól a genovai, egyes becslések szerint 300.000 fős részvételig.
    Ugyanakkor őrültség volna úgy tennünk, mintha semmi sem változott volna szeptember 11-dikét követően. Ez akadt meg a fejemben a napokban, mikor végignéztem egy diasort, amit még a merénylet előtt állítottam össze. A bemutató arról szólt, hogy corporate marketing hogyan olvasztja magába egyre inkább az anticorporate képi világot. Az egyik dia egy csoport aktivistát mutat, amint a seattle-i WTO-tüntetés alatt az egyik Gap-üzlet kirakatára festékszóróznak. A következő dia a Gap friss kirakatát mutatja, rajta a cég saját, előregyártott graffitijével - olyan szavak, mint „Függetlenség”, fekete festékkel odafújva. A következő pedig egy képkocka a Sony PlayStation „Vészhelyzet” című játékából, melyben is vicces hajú anarchisták dobálják kövekkel a fiktív „Amerikai Kereskedelmi Szervezet”-et (ATO) védő, ördögi külsejű rohamrendőröket. Mikor először láttam ezeket a képeket egymás mellett, elámultam a corporate kooptáció sebességén. Most viszont csak annyit látok, hogy a corporate/anticorporate képháború ezen felvételeit hirtelen árnyékába vonta, végképp elsöpörte szeptember 11-e, ahogy a játékautókkal és az akciófigurákkal történik egy katasztrófafilmben.
    A megváltozott tájkép ellenére - vagy éppen amiatt - érdemes nem elfelejteni, hogy miért is helyezte a mozgalom az első helyre a szimbolikus harcot. Az Ontarioi Koalíció a Szegénység Ellen döntése, hogy „megbénítják” az üzleti negyedet, egy sor nagyon is specifikus, ugyanakkor lényeges körülményre vezethető vissza. Mint sokan mások, akik megróbálják a gazdasági egyenlőtlenségek kérdését a politikai programok szintjére emelni, úgy mindazok, akiket a csoport képvisel, úgy érezték, leküldték őket a pályáról, kimaradtak a paradigmából, eltűntek a képből, majd mint koldus- illetve kocsiablakmosó-probléma jelentek meg újra, melyeknek megoldása majd kemény, új szabályozást kíván. Rá kellett jönniük, hogy amivel szembe kerültek, az nem valami helyi politikai ellenfél, mégcsak nem is valamely kereskedelmi törvény, hanem egy gazdasági rend - a szabályok alól felszabadított, „neked is jut majd”* kapitalizmus be nem váltott ígérete. És ez a mai aktivista kihívása: hogyan szervezkedj egy ideológia ellen, amely olyan széles, hogy nincsenek élei, annyira mindenütt jelenvaló, hogy nem találod sehol? Hol fejtsék ki az ellenállást azok, akiknek nincsen munkahelye, amit megbéníthatnának, akiknek a közösségeit folyamatosan megfosztják a gyökerüktől? Mibe kapaszkodjunk, mikor annak, ami hatalommal bír, oly nagy hányada virtuális - mint a pénzmozgások, tőzsdei árfolyamok, szellemi tulajdonok és a rejtélyes kereskedelmi egyezmények?
    Az egyszerű válasz, legalábbis szeptember 11. előtt az volt, hogy ragadj meg bármit, ami a kezed ügyébe kerül: egy híres multi brand-imázsát, a tőzsdét, a világ vezetőinek találkozóit, egy egyedi kereskedelmi megállapodást vagy, ahogy a torontói csoport esetében történt, a bankokat és a vállalati székhelyeket, melyek ennek a programnak a motorjai. Bármit tahát, ami, akár ha ideiglenesen is, jelenlévővé teszi a megfoghatatlant, valahogyan ember-mértékűvé a mérhetetlent.  Röviden, szimbólumokat találsz, és abban reménykedsz, hogy azok a változás metaforáivá válnak majd.
    Például mikor az Egyesült Államok kereskedelmi háborút indított Franciaország ellen, mikor utóbbi meg merte kísérelni a hormonnövelt szarvasmarhák kereskedelmének betiltását, José Bové és a Francia Farmerek Szövetsége nem azzal hívta föl a világ figyelmét, hogy a márványsajtra kivetett amerikai importvámokról kiabált, hanem azzal, hogy „tervszerűen leromboltak” egy McDonald’s éttermet. Nike, ExxonMobil, Monsanto, Shell, Chevron, Pfizer, Sodexho, Marriott, Kellogg’s, Starbucks, The Gap, Rio Tinto, British Petroleum, General Electric, Wal-Mart, Home Depot, Citigroup, Taco Bell - mindenki megtalálhatta a maga fénylő brandját, hogy rávilágíthasson vele mindenre, a tejbe kevert borjú-növekedési hormonoktól a Niger-delta lakóinak emberi jogaiig, a floridai paradicsomültetvényeken dolgozó mexikói munkások kizsákmányolásától az olajvezeték gyártók finanszírozta háborúkig Csádban és Kamerunban, a globális felmelegedéstől a sweatshopokig.
    A szeptember 11-dike óta eltelt hetekben sokszor juttatták eszünkbe, hogy az amerikaiak nincsenek különösebben informálva a határaikon kívüli világgal kapcsolatban. Ez esetleg igaz lehet, viszont számos aktivista tanulta meg az elmúlt évtizedben, hogy ez a nemzetközi ügyek tekintetében fennálló vakfolt kikerülhető azzal, ha a kampányaikat híres márkákhoz kötik - ez hatásos, bár gyakran problematikus fegyver a szűklátókörűség ellen. Ezek az anticorporate kampányok azután hátsó ajtókat nyitottak meg a nemzetközi kereskedelem és pénzügyek rejtélyes világa, a WTO, a Világbank, kevesek esetében pedig a kapitalizmus mint olyan megkérdőjelezése felé.
    A másik oldalon viszont ezek a taktikák könnyű célpontnak is bizonyultak. Szeptember 11. után politikusok és elemzők világszerte azonnal úgy kezdték forgatni a terrortámadások tényét, mintha azok az amerika-ellenes, anticorporate erőszak folyamatának részét alkotnák: először a Starbucks kirakatok, utána meg feltehetően a WTC tornyai. A New Republic szerkesztője, Peter Beinart figyelmét az egyik anticorporate Internet chat-room egy homályos eredetű üzenete ragadta meg, melyben az ’szerző’ megkérdezi, hogy a támadást „valaki közülünk” követte-e el. Beinart azzal zárja, hogy „az antiglobalizciós mozgalom ... melyet részben az Egyesült Államok elleni gyűlölet motivál” - immorális a támadás alatt álló Egyesült Államokkal szemben.
    Egy egészséges világban a hasonló válaszreakciók helyett a terrorista támadásoknak avval kapcsolatban kellett volna kérdéseket szülnie, hogy vajon az USA titkosügynökei miért azzal töltötték az idejüket, hogy környezetvédőket és Independent Media Centereket kémleltek, ahelyett, hogy a népirtásra készülő terrorista szervezetekkel törődtek volna. Sajnos világosan látszik, hogy a szeptember 11-dikét megelőzően megfigyelhető erőszakos válaszlépések az aktivizmussal szemben csak fokozódni fognak, fokozott ellenőrzéssel, beszivárgással és rendőri erőszakkal. Az is igen valószínű, hogy az antikapitalizmus védjegyét alkotó anonimitás - maszkok, az arcon áttekert sálak, álnevek - gyanúsabbá válnak majd egy olyan kultúrában, amely titkos ügynökök után kutat a saját körein belül.
    De a merényletek többe is kerülhetnek, mint a szabadságjogaink elvesztése. Attól félek, hogy fizetnünk kell az eddigi néhány politikai győzelmünkkel is. Az afrikai AIDS-válságban elkötelezett alapok eltűnőben vannak, és valószínűleg követni fogják őket az adósságeltörlés kiterjesztését céljukul tűző alapok is. Az emigránsok és menekültek jogainak védelmére egyre nagyobb hangsúly helyeződött a közvetlen akciók iránt elkötelezett tömegekben, Ausztráliában, Európában, és lassanként az Egyesült Államokban is. Ezt is fenyegeti a fokozódó általános rasszizmus és idegengyűlölet. A hosszú ideje PR-válsággal küzdő szabadkereskedelmet pedig sebesen újrabrandolják, együtt a shoppinggal és a baseballal, mint hazafias kötelességeket. Robert Zoellick, USA kereskedelmi képviselő szerint (aki vadul azon van, hogy ebben az őrjöngő patrióta csapatszellemtől áthatott pillanatban hatalmi szóval átnyomja a villámtárgyalási stílust), a kereskedelem „olyan értékeket helyez előtérbe, melyek ennek az elhúzódó harcnak a lelkét alkotják”. Michael Lewis a szabadságharc és a szabad kereskedelem hasonló egybeolvasztásával próbálkozik, mikor a New York Times Magazinban megjelent esszéjében arról elmélkedik, hogy az elhunyt tradereket „nem pusztán mint a szabadság szimbólumait, hanem mint annak gyakorlóit” vették célba. Akik „keményen dolgoznak azon, mégha nem is szándékosan, hogy a többieket megszabadítsák a korlátozásoktól. Ez szinte alapesetben a vallási fundamentalisták lelki antitézisévé emeli őket, mivel azoknak üzlete éppen a személyes szabadság valamely felsőbb hatalom nevében történő tagadására épül”.
    A fő vonalak a következőképpen rendeződnek el a jövő hónapban megrendezendő katari WTO tárgyalásokra:
    Kereskedelem egyenlő szabadság, kereskedelem-ellenesség egyenlő fasizmus. Mellékkörülmény, hogy Osama bin Laden egy multimillimos, meglehetősen impresszív globális export hálózattal, a pénzes ültetvényi terményektől a kőolajvezetékekig. És rá se ránts, hogy ez a harc Katarban folyik majd le, a szabadság eme védőbástyájában, mely nem ad beutazóvízumokat tüntetőknek, ám ahol bin Ladennek gyakorlatilag saját tévéshow-ja van az állami támogatással működő Al-Dzsazira hálózatban.
    A szabadságjogaink, a szerény győzelmeink, a megszokott stratégiáink - mind-mind kérdésessé váltak. De ez a válság megnyit előttünk új lehetőségeket is. Ahogy már sokan kiemelték, a társadalmi igazságosságért küzdő mozgalmak kihívása az, hogy a gazdasági egyenlőtlenséget kapcsolatba hozzák a most valamennyiünket szorongató, biztonságunkra vonatkozó aggodalmakkal - ragaszkodván annak kimondásához, hogy igazságosság és egyenlőség a leginkább támogatandó stratégiák az erőszak és a fundamentalizmus ellen.
    De nem lehetünk naívak, mintha ugyan az ártatlanok pusztításának véresen valóságos és folyamatos veszélye pusztán politikai reformok útján felszámolható volna. Szükség van a társadalmi igazságra, de igazságot kell szolgáltatni a merényletek áldozatainak is, valamint azonnali, praktikus intézkedésekkel kell megelőzni a továbbiakat. A terrorizmus valóban nemzetközi fenyegetés, és ez a történet nem éppen az Egyesült Álamok-beli támadással kezdődött. Ahogyan Bush felkéri a világot, hogy támogassa Amerika háborúját, és a partvonalon kívülre küldi az ENSZ-t és a nemzetközi bíróságokat, nekünk a többoldalúság szenvedélyes védelmezőivé kell válnunk, egyszer s mindenkorra visszautasítanunk az „antiglobalizáció” cimkéjét. Bush „koalíciója” nem képvisel valóságosan globális választ a terrorizmusra, pusztán egyetlen ország külpolitikai céljainak nemzetközivé tételét - mely áruvédjegye az USA nemzetközi kapcsolatainak, a WTO tárgyalóasztalaitól egészen Kyotóig: Játszhattok a mi szabályaink szerint, vagy fel is út, le is út. Nem feltétlenül kell „Amerika-ellenesnek” lennünk ahhoz, hogy átlássuk mindezt, elég ha valódi internacionalisták vagyunk.
    Lépjünk vissza a szenvedés valószínűségszámításától is. Baloldalról sokan megjegyezték, hogy a szeptember 11-dikét követő, túlcsorduló együttérzés és gyász aránytalan, talán enyhén rasszista is volt, összevetve az ennél jóval súlyosabb atrocitásokra adott válaszokkal. Biztos vagyok benne, hogy azoknak, akik elítélik és gyűlölik az igazságtalanságot és a szenvedést, nem az a dolguk, hogy az együttérzést méricskéljék, mint valami készterméket. Az előttünk álló kihívás bizonyosan éppen az, hogy megkíséreljük növelni a globális együttérzés-tartalékokat, nem pedig az, hogy szűkmarkúan ellenőrizzük azokat.
    Egyébként a túláradó kölcsönös segítségnyújtás és támogatás, melyet a tragédia gerjesztett, valóban annyira távol volnának azoktól a humanitárius céloktól, amelyekre a mi mozgalmunk törő Az utcai szlogenek - Emberek A Profit Előtt, A Világ Nem Eladó - magától értetődővé és zsigerileg igazzá váltak sokak számára a támadást követő időben. Feléledt az ellenállás a profithajhászással szemben.  Gyűlnek a kérdések azzal kapcsolatban, hogy vajon bölcs döntés volt-e magántársaságokra bízni olyan kulcsfontosságú szolgáltatásokat, mint a repülőtéri biztonság, vagy hogy miért is jár állami garancia a légitársaságoknak, és miért nem a munkájukat elvesztő alkalmazottaknak. A közvélemény egyre inkább értékeli mindenfajta public sector dolgozó munkáját. Röviden, a „közügyek” - a közösségi szféra, a közösségi javak, a nem-corporate, amit mi magunk régóta védelmezünk, és amiről Katarban tárgyalnak majd - egyfajta újra-felfedezését élik meg az Egyesült Államokban.
    Ahelyett, hogy feltételeznénk, hogy az amerikaiak csak akkor képesek törődni egymással, mikor készek arra, hogy megöljenek egy közös ellenséget, mindazoknak, akik arra törekszenek, hogy megváltoztassák a gondolkodást (és nem egyszerűen arra, hogy győzzenek egy-egy vitában), meg kell ragadniuk a pillanatot, hogy ezeket az emberi reakciókat átirányítsák arra a sok-sok színtérre, ahol az emberi szükségleteknek elsőbbséget kellene élvezniük a corporate profittal szemben, az AIDS gyúgyításától egészen a hajléktalanságig. Ahogy Paul Loeb, a ’Soul of Citizen’ (Az polgár lelke) szerzője mondja, a háborúéhség ellenére és az idegengyűlölettel együtt élve „Az emberek gondosnak, sebezhetőnek és egymással szemben rendkívül gyendédnek tűnnek. Ezek az események képesek lehetnek arra, hogy kiszakítsanak minket a szív közösségének bénultságából”.
    Ehhez drámai változásnak kellene lefolynia az aktivista stratégiában; sokkal inkább a tartalomra, mint a szimbolikára kell épülnie. Egy éve már, hogy a mozgalmon belülről is számos kritika éri a csúcstalálkozók, vagy egyes vállalatok ellen megnyilvánuló, tisztán szimbolikus aktivizmust.  Sokminden van, ami nem kielégítő a szimbólum-háborúban: az üveg ripityára törik a McDonald’s kirakatában, a csúcstalálkozókat egyre távolabbi helyekre űzzük - és akkor mi van? Ezek még mindig csak szimbólumok, homlokzatok, reprezentációk.
    Szeptember 11-dikét megelőzően már lábrakapott egy újfajta türelmetlenség, követelése annak, hogy elindítsunk olyan társadalmi és gazdsági alternatívákat, melyek az igazságtalanság gyökerét és annak tüneteit együtt célozzák, a földreformtól a szolgaság megszüntetéséig. Úgy tűnik, megfelelő az idő, hogy kihívást intézzünk a soraink között fellelhető nihilizmus és nosztalgia erői felé, ugyanakkor több teret adjunk olyan -  Chiapasból, Porto Alegréből, Keralából érkező - hangoknak, amelyek azt mutatják meg, hogy igenis lehetséges úgy kihívást intézni az imperializmus felé, hogy közben valljuk és gyakoroljuk a pluralizmust, a haladást és a mély demokráciát. A mi feladatunk, ami sosem volt még ennyire sürgető, az, hogy megmutassuk, nemcsak két világ áll a rendelkezésünkre, hogy felmutassuk valamennyi láthatatlan világot, a „McWorld” gazdasági fundamentalizmusa és a „Dzsihád” vallási fundamentalizmusa között.
    Talán kezd lezárulni a képháború. Egy éve, hogy ellátogattam az Oregoni Egyetemre, a Nike U.  becenevű campusra, hogy az antisweatshop aktivizmusról adjak elő. Ott találkoztam Sarah Jacobsonnal, az egyik diák-aktivistával. A Nike, mondta nekem, nem a célpontja volt az aktivista tevékenységének, hanem az eszköze, egy lehetőség, hogy behatolhasson egy széles és gyakran amorf gazdasági rendszerbe. „Olyan, mint egy ’bevezető’ drog”, mondta vidáman.
    Éveken át, mi, ebben a mozgalomban az ellenfeleink szimbólumaival táplálkoztunk - a márkáikkal, az irodatornyaikkal, a fotó-alkalom csúcstalálkozóikkal. Úgy használtuk őket, mint csatakiálltásokat, mint fókuszpontokat, mint népszerű nevelési eszközöket. De ezek a szimbólumok sosem alkották a valódi célpontot; emelőkarok voltak, fogantyúk. Lehetővé tették számunkra, ahogy Katharine Ainger, brit írónő a napokban mondta, hogy”rést üssünk a történelmen”.
    A szimbólumok mindig is csak bejáratok voltak. Ideje átlépni rajtuk.
 

* „trickle-down” kapitalizmus: Reagan-i elmélet, mellyel annak idején a gazdagoknak nyújtott adókedvezményeket indokolták, mondván, hogy a gazdagok jelenléte hasznos a társadalomban, mivel azok munkahelyeket teremtenek, így a pénzük „lecsöpög” a szegényeknek.