Michael Hardt
    PORTO ALEGRE: BANDUNG GYERMEKE?
 
 

    Ahelyett, hogy a new yorki Világgazdasági Fórum ellenpontjaként tételezzük, többet mond, ha a Porto Alegrében megrendezett Szociális Világfórum (World Social Forum) az 1955-ben Indonéziában lezajlott történelmi jelentőségű Bandungi Konferencia távoli leszármazottjaként képzeljük el. Mindkettőt, mint a domináns világrenddel szembeni ellenállás fórumát hívták életre: Bandung esetében ez a világrend a kolonializmus és a hidegháborús sínpár volt, míg Porto Alegrében a kapitalista irányítás alatt folyó globalizáció.
    A különbségek, mindazonáltal, azonnal szembe tűnnek. A Bandungi Konferencia, melyen elsősorban afrikai és ázsiai vezetők vettek részt, drámai módon felszínre hozta a – Richard Wright híres leírása szerint ‘színfüggöny’ által megosztott – gyarmati és Hidegháborús világrend faji dimenzióit. Porto Alegre ezzel szemben uralkodóan fehér esemény volt. Viszonylag kevesen jöttek el Ázsiából és Afrikából, az amerikai kontinensen belül meglévő faji különbségek pedig drámai módon alul voltak reprezentálva. Ez rámutat a Porto Alegrében összegyűltek hosszú távú feladatára: a mozgalom további globalizálása – mind az egyes társadalmakon belül, mind világszinten – olyan projekt, amelynek megvalósításában a Világfórum mindössze egyetlen lépés. Másrészt viszont, míg a Bandungi Konferenciát nemzeti politikusok és képviselők kis csoportja vezette, Porto Alegrét a sokaság, a mozgalmak egész hálózata népesítette be. Ez a rengeteg főszereplő a Szociális Világfórum nagy újdonsága, és ez az, ami valóban reményt ad a jövőre nézve.
    Az első és domináns benyomás a Világfórum túlcsorduló hatalmassága volt – nem is annyira a résztvevők száma tekintetében – a szervezők szerint 80.000 voltan jelen –, mint inkább az események, találkozók, happeningek mennyiségét illetően. A hivatalos konferenciákat, szemináriumokat és workshopokat (legtöbbjüket a Katolikus Egyetemen tartották) felsoroló programlista egy színes magazin terjedelmét töltötte ki, de rögtön kiderült, hogy ezeken kívül számtalan nemhivatalos találkozó zajlott városszerte – volt amelyikről plakátokról vagy szórólapokról lehetett tudomást szerezni, sokról csak a szájhagyomány tájékoztatott. Voltak azután a Szociális fórumon résztvevő csoportok által szervezett külön összejövetelek, mint például az olasz társadalmi mozgalmak, vagy az ATTAC különböző nemzeti szekciói gyűlései. És a demonstrációk: egyrészt hivatalosak, mint a nyitóesemény, a május elsejei hangulatot árasztó parádé, és kisebb, konfliktusosabb tüntetések, többek között azon, a Világfórumra különböző országokból érkezett parlamenti képviselők ellen, akik megszavazták a terrorizmus ellen jelenleg folyó háborút.
    Végezetül, események további sorának volt helyszíne a folyó partján elterülő hatalmas tábor, melynek sátortengere 15.000 embernek adott otthont, egy nyári zenei fesztivál hangulatát árasztva, különösen mikor esett, és az emberek műanyag zsákokban és esőkabátokban rótták a sártengert. Röviden, ha bárki azzal az obszesszióval érkezett volna ide, hogy megértse, mi történik Porto Alegrében, végül bizonyosan teljes idegösszeomlást szenvedett volna. A Világfórum valójában kiismerhetetlen, kaotikus és szétomló volt. És ez a túlcsordulóság mindenkit lázas önkívületbe hozott, megmerülvén és elveszvén a világ minden tájáról érkező, egyformán a kapitalista globalizáció ellen dolgozó emberek tengerében.
    Porto Alegre legfontosabb eleme éppen ez a nyitottsága volt. Jóllehet a Szociális Fórum lehatároltnak bizonyult néhány fontos szempontból – társadalmilag és földrajzilag, hogy kettőt említsünk –, mégis jó lehetőséget kínált, hogy tovább globalizáljuk a Seattle- Genova ciklusban megkezdett harcot, melyet egy ez idáig jórészt az Észak-atlanti medencében létrejött mozgalmi hálózat irányított. Jóllehet sokszor ugyanazokkal a problémákkal dolgozott, mint mások, máshol, akik és ahol a globalizáció jelenlegi, kapitalista formája ellen tiltakoznak, vagy olyan, specifikus intézményi politikák ellen, mint mondjuk az IMF-é, a mozgalom maga mégis limitált maradt. Felismerni, hogy mi a közös azokkal a projektekkel, melyekben a világ többi részén dolgoznak, az első lépés a mozgalmi hálózat kiszélesítése felé, hogy a későbbiekben az egyik hálózat kötni tudja magát a másikhoz. Valójában éppen ez a felismerés kölcsönözte a Világfórum  boldog, ünnepi atmoszféráját.
    A találkozásnak azonban nemcsak a közös vágyakat és projekteket kellett volna felszínre hoznia, hanem a szereplők között különbségeket is – az anyagi feltételek és a politikai irányultság különbözőségeit. A bolygó különböző mozgalmai nem engedhetik meg maguknak, hogy a maguk konstans formájában kötődjenek egymáshoz: a találkozás során kölcsönösen alkalmazkodniuk kell egymáshoz, engedniük kell, hogy alakítsák egymást.
    Az Észak-Amerikából és Európából érkezettek például nem kerülhették el a megütközést a maguk tapasztalatai és a legerősebben az MST (Földnélküliek Mozgalma) által képviselt brazil mezőgazdasági munkások és szegényparasztok tapasztalatai között feszülő ellentéten – és ugyanígy fordítva. Miféle átalakulásokon kell keresztül mennie az euro-amerikai globalizációs mozgalomnak és a latin-amerikai mozgalmaknak – nem hogy egyformává váljanak, még csak nem is azért, hogy egyesülhessenek –, de hogy kapcsolódhassanak egymáshoz egy táguló közös hálózatban? A Szociális Fórum lehetőséget teremtett arra, hogy aki akarta, felismerhesse ezeket az eltéréseket, arra azonban nem voltak meg a feltételek, hogy szóba is kerüljenek. Egyszóval a Világfórumnak ugyanaz a szétomló, túltengő minősége, amely a közösségi érzés eufóriáját gerjesztette, egyben végül lehetetlenné tette, hogy a résztvevők konfrontálódhassanak az előzőekben említett eltérésekkel és konfliktushelyzetekkel.
 

    Antikapitalizmus és nemzeti szuverenitás

    A Porto Alegrei Világfórum ebben az értelemben talán túlontúl is boldog, túl ünnepi volt, és nem eléggé konfliktusgazdag. A Szociális Fórum egészén végigvonuló, legfontosabb politikai törés a nemzeti szuverenitás kérdésében jelentkezett. Valójában két elsődleges álláspont ismeretes, mint válasz a globalizáció jelenlegi domináns erőinek: az egyik a nemzetállam szuverenitásának erősítésében látja az idegen és globális tőke ellenőrzésével szembeni hatékony korlátozás kialakításának lehetőségét, a másik a globalizáció jelenlegi formájával szemben nem-nemzeti megoldásokat keres, amelyek ugyanannyira globálisak. Az első pozíció a neoliberalizmust használja az elemzése alapkategóriájaként, a legfőbb ellenséget pedig a minden korlátozástól mentes globális kapitalista aktivitás és a gyenge állami ellenőrzés ellentétében látja, míg a második egyértelműbb módon maga a tőke ellen irányul, legyen az államilag szabályozott, vagy nem. Az elsőt jogosan nevezhetjük antiglobalizációs álláspontnak, ahogyan a nemzeti szuverenitás maga is, még ha köti is egymáshoz az egyes nemzeteket a nemzetközi szolidaritás, valójában a kapitalista globalizáció erőinek korlátozására, szabályozására irányul. A nemzeti liberalizáció így továbbra is a végső cél marad ezen álláspont számára, ahogyan az volt a régi anti-kolonialista és antiimperialista harcban is. A második, ezzel szemben, mindenfajta nemzeti megoldásnak ellene szegül, ehelyett egyfajta demokratikus globalizációra törekszik.
    A porto alegrei fórum terében az első álláspont volt jóval látványosabb és dominánsabb helyzetben; erről szóltak a nagy plenáris ülések, ezt ismételgették a hivatalos szóvivők és erről írt a sajtó. Ennek az álláspontnak a felvetésében és műsoron tartásában a brazil PT (Munkáspárt) vállalt kulcsszerepet – valójában ez a párt volt a Világfórum vendéglátója, mint a város és a regionális kormányzat vezető politikai ereje. Egyértelmű, és elkerülhetetlen volt tehát, hogy a PT központi helyet foglaljon el a Szociális Fórumonn, és az esemény nemzetközi presztízsét a maga kampánystratégiája részeként használja a közelgő választásokkal kapcsolatban. A nemzeti szuverenitás másik domináns szószólója az ATTAC francia vezetése volt, mely a Le Monde Diplomatique hasábjain készítette elő a talajt a Világfórum számára. A ATTAC vezetése ebből a szempontból igen közeli álláspontot képvisel sok francia politikussal, legjelesebbül Jean-Pierre Chevenement-nal, akik a jelenlegi globalizáció betegségeit a nemzeti szuverenitás megerősítésével képzelik el orvosolhatni. Mindenesetre ezek voltak azok a szereplők, akik a Világfórum reprezentációját, mind belülről, mind pedig a sajtóvisszhang szempontjából, dominálták.
    A nem-szuverén, alternatív globalizációs álláspont ezzel szemben kisebbségi helyzetbe került – nem is mennyiségi, mint inkább reprezentációs szempontból; meglehet, hogy a Fórum résztvevőinek többsége éppen ezen a kisebbségi állásponton volt. Először is, a Seattle-től Genováig húzódó eseménysor vezető erejét olyan mozgalmi csoportok adták, akik általában nem-nemzeti megoldások felé orientálódnak. Valójában az állami szuverenitás központosított struktúrája a mozgalom által kifejlesztett horizontális hálózatépítés ellenébe mutat. Másodsorban a jelenlegi pénzügyi válságra válaszként létrejött argentin mozgalmak, melyek lakóköri, városi küldöttgyűlésekbe szerveződtek, maguk is antagonisztikus álláspontot képviselnek a nemzeti szuverenitást támogató javaslatokkal szemben. Szlogenjeik nem csak egy, de valamennyi politikus elzavarására buzdítanak: que se vayan todos: a teljes politikusi osztály. Végezetül elmondható, hogy a Szociális Szociális Fórumon megjelent számos párt és szervezet alsó szintjén a hangulat ellenségesebb a nemzeti szuverenitást előtérbe helyező javaslatokkal szemben, mint az illető pártok és szervezetek vezetői szintjén. Különösképpen igaz ez az ATTAC-ra, erre a hibrid szervezetre, melynek vezetői, különösen Franciaországban, hagyományos politikusokkal paroláznak, míg a szervezet tömegbázisát tekintve szilárdan gyökerezik a mozgalomban.
    A szuverenitás-párti, antiglobalizációs álláspont, és a nem-szuverén, alternatív globalizációs álláspont különbsége ezért nem földrajzi fogalmakban érthető meg legpontosabban. A konfliktus nem az Észak és Dél, Első Világ és Harmadik Világ között megosztottság formájában létezik, inkább a politikai szerveződés két különböző formája ellentétének felel meg. A hagyományos pártok és a centralizált kampányok általában a nemzeti szuverenitás pólusán helyezkednek el, míg a horizontális networkökben szerveződő, új mozgalmak a szuverenitást ellenzők pólusán rendeződnek csatasorba. Ezen túlmenően pedig a hagyományos, centralizált szervezetekben a vezetés a szuverenitás felé tendál, az alapszint pedig attól elfelé. Talán nem meglepetés, hogy a hatalmi helyzetben lévők inkább érdekeltek az állami szuverenitás fenntartásában, míg a hatalomból kizártak kevésbé. Ez mindenesetre segíthet annak megértésében, hogy hogyan kaphatott a nemzeti szuverenitás melletti, antiglobalizációs állásfoglalás nagyobb súlyt a Szociális Fórumon, jóllehet a résztvevők többsége inkább hajlik a nem-nemzeti, alternatív globalizációs perspektíva felé.
    Mint ezen politikai-ideológia különbözőség konkrét illusztrációja, ki-ki elképzelheti, milyen válaszokat adtak, szükségszerűen, ezek az álláspontok a jelenlegi argentin válság által felvetett kérdésekre. A krízis árnyéka valóban rávetült a Világfórum egészére, mint fenyegető előjele a jövőben várható gazdasági katasztrófák sorának. Az első álláspont azt a tényt emeli ki, hogy Argentína mélyrepülését a globális tőke erői és az IMF politikája okozta, együtt további, a nemzeti szuverenitást aláásó, nemzetek feletti intézményekkel. A logikus ellenlépés tehát Argentína (és más nemzetállamok) nemzeti szuverenitásának erősítése volna ezen destabilizáló külső erők ellenében. A másik pozíció ugyanebben jelölné meg a válság okait, ragaszkodván azonban ahhoz, hogy a nemzeti megoldás egyrészt nem lehetséges, másrészt nem kívánatos. A globális tőke és intézményei uralmának alternatíváját csakis hasonlóan globális szinten, egy globális demokratikus mozgalom révén lehet előállítani. Azok a demokráciával kapcsolatos, gyakorlati kísérletek, melyek Argentínában jelenleg a lakóegységek és az egyes városok szintjén folynak, például szükségszerű kontinuitást feltételeznek Argentína demokratizálódása, és a globális rend demokratizálódása között. Természetesen egyik perspektíva sem adja a válság közvetlen, azonnali megoldásának receptjét, amellyel megkerülhetőek lennének az IMF előírásai – és nem vagyok meggyőződve arról, hogy ilyen megoldás egyáltalán létezik-e. Ezek inkább különböző politikai akciós stratégiákat jelenítenek meg, melyek, idővel, a jelenlegi globális irányítás valódi alternatíváivá nőhetik ki magukat.
 

    Pártok vagy hálózatok

    Régebben létrejöhetett volna valamiféle régi stílusú ideológiai konfrontáció a két oldal között. Az első azzal vádolhatta volna a másodikat, hogy a nemzeti szuverenitás aláásásával, a további globalizáció lehetőségének előkészítésével a neoliberalizmus kezére játszik. Az a politika, melyet folytatni érdemes, csakis a nemzeti területen, a nemzetállam határain belül folytatható hatékony módon. A második pedig erre azt felelhette volna, hogy a nemzeti rezsimek és a szuverenitás egyéb formái, a maguk korrupt és elnyomó jellegében pusztán az általuk megvalósítani kívánt globális demokrácia akadályai. Mindazonáltal ez a fajta konfrontáció nem jöhetett létre Porto Alegrében – részben az esemény szétszórt természetéből adódóan, mely a konfliktusok elkerülését célozta, részben pedig azért, mert a szuverenitás-párti pozíció oly sikeresen uralta a fő reprezentációs csatornákat, hogy az ellene való tiltakozás lehetetlenné vált.
    De a konfrontáció hiányának még fontosabb oka talán a két pozíciónak megfelelő szervezeti forma természetében keresendő. A hagyományos pártok és a centralizált szervezetek rendelkeznek szóvivőkkel, akik reprezentálják azokat, és vezetik a harcukat, a hálózatok nevében azonban senki sem beszél. Hogyan is volna lehetséges? Az önszerveződő mozgalmak igenis gyakorolják a hatalmukat, de nem oppozíciókon keresztül haladnak előre. A hálózati forma legfontosabb karakterjegye, hogy abban nem két ellentétes pólus néz farkasszemet egymással, hanem azokat mindig ‘háromszögeli’ egy harmadik pont, majd egy negyedik, végül a háló meghatározatlan számú további pontja. Ez az a jellemzője a seattle-i eseményeknek, amelyet a legnehezebb volt megértenünk: olyan csoportok, melyekről azt tételezhettük, hogy kibékíthetetlen ellentétben állnak egymással – környezetvédők és szakszervezetek, egyházi csoportok és anarchisták –, hirtelen képessé váltak az együttműködésre, a sokaság hálózatának kontextusában. A mozgalmak, ha egy kicsit más perspektívából vizsgáljuk a kérdést, valahogy úgy működnek, mint a nyilvános szféra, tehát megengedhetik maguknak a különbözőségük teljes vállalását, a nyílt csere közös kontextusában. Ám mindez nem jelenti azt, hogy a hálózatok passzívak volnának. Félreteszik az ellentmondásokat, és egyfajta alkímiát működtetnek, valami árapály-váltakozást, melyben a mozgások áramlása átformálja a hagyományosan rögzített pozíciókat; a hálózatok egyfajta ellenállhatatlan mélységi áramlásban szereznek érvényt az erejüknek.
    Mint maga a Szociális Fórum, a mozgalmakat alkotó sokaság is mindig túláradó és kiismerhetetlen. Egyrészről fontos tehát felismerni azokat a különbségeket, melyek a Porto Alegrében összegyűlt aktivistákat és politikusokat megkülönböztetik egymástól. Másrészt nagy hiba volna megpróbálni ezt a megosztottságot az ellenfelek közötti ideológiai konfliktusok hagyományos modellje alapján olvasni. A politikai küzdelem a hálózati mozgalmak korában már nem ezen a módon működik. Mindazok, akik elfoglalták a központi színpadot és uralták a Világfórum különböző szintű reprezentációit, látszólagos erejük ellenére meglehet, hogy már elvesztették a harcot. A hagyományos politikai pártok és centralizált szervezetek vezetői Porto Alegrében túlságosan is hasonlítottak az egykori Bandungi Konferencia szereplőire – képzeljük csak el Lulát a PT-ből a vendéglátó, Ahmed Sukarno helyében, vagy Bernard Cassent az ATTAC France-ból, mint Jawaharlal Nehrut, Bandung legnagyobb tisztelet övezte vendégét. A vezetők bizonyosan képesek a nemzeti szuverenitás megerősítésére vonatkozó döntéseket körvonalazni a tárgyalóasztaloknál, de soha nem lesznek képesek megragadni a mozgalom demokratikus erejét. Végül őket is magával ragadja a sokaság, mely képes minden rögzített, centralizált elemet a maga végtelenül terjedő hálózata számtalan csomópontjának egyikévé alakítani.