Dan Perjovschi, képzőművész (Bucharest, Romania)
    NINCS VÍZUMOD? JOBB AZ AMERICAN EXPRESS...
 

Egy)
Hol volt, hol nem volt, hogy egyáltalán nem volt útlevelem. Ez még a kommunista ideológia anranykorában volt, mikor is nem volt szükség utazgatásra, ha az embernek már megadatott, hogy minden emberi társadalom legjobbikában éljen. Az útlevelekre a Securitate (a KGB román változata) vigyázott, por nem érhette őket. De volt nekem egy barátom, aki nem akarta elhinni, hogy a tej, a szólásszabadság, a leves és a farmer hiánya maga volna a tökéletesség. A dekadens Nyugat-Németországról álmodozott, és nem adta fel, hogy megpróbálja átúszni a Dunát, vagy hogy gyalog átjusson Magyarországra, hogy átugorja a villanypásztort, ami titeket tőlünk volt hivatva elválasztani. Valahányszor csak nekifutott (vizen, földön, vagy égen), a mi legendás parasztjaink, a nemzeti büszkeség és jóérzés eme megtestesülései, mindig elkapták, megkötözték, megverték, majd beszállították a helyi rendőrörsre, egy kis szakszerűbb ütlegelésre. Mikor utoljára megpróbálta, hazavitték, és nyilvános bírósági tárgyalást eszközöltek számára a kollegái előtt, a szocialista nagyüzemben, ahol dolgozott. A helyi kommunista vezetők által a munkásosztály számára rendezett eme színjáték csúcspontján feltették neki a kérdést: Miért akarod elhagyni ezt a gyönyörű országot? Válaszolnia már nem is kellett, mert éppen abban a pillanatban kapcsolták ki a városban az elektromos áramot - a Nemzeti Megmentési Terv részeként. Ma már Németországban éli fiatalkori álmát. Kövér, kopasz, és mikor legutóbb találkoztam vele, sörözés közben elaludt, köszönhetően a napi több mint tíz óra munkának.

Kettő)
Hol volt, hol nem volt, egy másik pillanatban volt egy forradalom. Az 1000 halott nemigen hatotta meg a nemzetközi médiát, mely a maga részéről becsapva érezte magát, hogy nem haltak meg legalább félmillióan, ahogy azt a zűrzavar első pillanataiban bejelentették. De ugyan, ki bánja, ha néhány héttel később megkaphattam életem első útlevelét, és megkezdhettem a következő tíz évben rendes szokásommá vált sorbanállást a különböző nagykövetségek előtt. Három vagy négy nap az Olasz Nagykövetség előtt, hisztérikus anyukákkal és újszülöttekkel. A lehetelen küldetés, hogy átverekedd magad a Franciaország előtt álló soron. Ha mégis sikerült, még végig kellett hallgatnod egy negyven perces szerelmi csevelyt két román hivatalnok között, akiknek az lett volna a dolga, hogy átvegyék a kérelmedet. Vagy, ha egy teljes nap és éjszaka után sikerült csodával határos módon megszállnod Belgiumot, és ott találtad magad az ablak előtt, hát bizony az éppen az orrod előtt zárt be... fél órával a munkaidő lejárta előtt. Télidőben nem tréfadolog Ausztria előtt álldogálni. Mert ugye jeges a járda, és könnyen kicsúszhatsz a sorból, és aztán senki nem enged vissza. A román ajtónálló az osztrákoknál hagyja magát megvesztegetni mindenki szeme láttára, és így néhány fickó megelőzhet, és beállhat a sor elejére. Jó idegekkel kellenek ide, meg egy halom papír: egy nevedre szóló meghívólevél (teljes ellátás, zsebpénz a meghívó részéről, kinek személye világosan olvasható kell legyen), sem faxot, sem e-mailt nem fogadnak el; az eredeti munkakönyved és annak fotokópiája (ha művész vagy és nincs munkakönyved, akkor kell egy levél Művészeti Szakszervezettől, mely igazolja, hogy tényleg művész vagy); az elmúlt néhány évedre vonatkozó pénzügyi kimutatás; tulajdoni igazolás (autó, lakás) - hogy lássák, van okod visszajönni; munkáltatói igazolás arról, hogy törvényes szabadságodat fogod külföldön tölteni; érvényes egészségügyi igazolás; tiszteletet parancsoló ajánlólevelek; a régi útleveled -ha volt - fotokópiája, stb. stb., az egyesített Schengeni térben jelenlévő különböző ízléseknek megfelelően. És persze kell pénz is. Annyi, amennyibe a román vízum a nyugati partnernek kerül. Egy amerikai állampolgár 60 dollárt fizet a vízumért, úgyhogy annyit fizetsz te is a J, E, I vagy akármilyen amerikai vízumodért... de amint átléped a civilizált világ első határát, a melled kitágul és a győzelem ízét érzed. Éppen elértél valami fontosat. Úgy hívják, szabadság.

Három)
A bolgárok után egy évvel már nekünk sem kell vízum a Schengeni államokba (mit érdekelnek minket a szerbek vagy az albánok!). 2002. újévét nagy transzparensekkel ünnepeltük: "Itt vagyunk, Európa!" Öröm, helyreállt nemzeti büszkeség, sértések, megalázottság elfeledve, megerősödtünk újra 2000 éves történelmünkben. Megérdemeltük, elismertek minket, európaiak vagyunk. Ma már mindössze egy névre szóló meghívólevelet kell felmutatnom a határon (faxot vagy e-mailt nem fogadnak el), annak hivatalos, közjegyző által hitelesített román fordítását, érvényes biztosítást, és napi 100 Eurót, a tervezett kinttartózkodásom minden egyes napjára, mint 21. századi, politikailag korrekt, emberi jogokkal megáldott, európai polgárnak.