Kövér Christina*:

Isten hozott "avolandban",
vagyis a "terror, mint élménypark":
 

A Terror Háza annak az esetnek a nemkívánatos és mélyreható következményeit szemlélteti négyemeletnyi terjedelemben, amikor egy politikai szándék kisajátítja a történelem valamely részét, hogy „újraértékelve” azt, beépítse annak „tényeit” saját érvkészletébe. Már a létesítmény bombasztikus elnevezése is elgondolkodtató, de a bemutatás módja felől nézve végképp  szimptomatikusnak tekinthetjük az Orbán kormány ama döntését, hogy egyszerűen "Terror Házának" nevez egy olyan múzeumot, mely arra hivatott,  hogy – idézem – "méltó emléket állítsunk az áldozatoknak, és azt is bemutassuk, mit jelentett honfitársainknak azokban az időkben élni". (Már a létesítmény bombasztikus elnevezése is elgondolkodtató. Az Orban kormany döntese, a muzeumot, amelynek sajat allitas szerint a feladata, hogy "méltó emléket állítsunk az áldozatoknak, és azt is bemutassuk, mit jelentett honfitársainknak azokban az időkben élni", teatralikusan „Terror Hazanak” elnevezni, pedig vegkep szimptomatikusnak tekinthetö az itten megcelzot bemutatas modjara.)

Mikor belépünk az épületbe (mar a belepesnel…) – mely 1940-44-ig a Nyilaskeresztes Párt, majd ’45 és 56 között az AVO, ill. a ÁVH székhelye volt –, azonnal megcsap bennünket a kiállítás hangulatának (és koncepciójának) előszele: fekete márványburkolattal borított térben, patetikus zene csendül fel, melyet Kovács Ákos komponált ("a történelmi tárlathoz illő, letisztult, időtlen hangszerelésű több tételes vonós-zenekari mű hangzik fel a múzeumban"). Úgy tűnik Schmidt Mária igazgatónőnek nem okozott álmatlan éjszakákat, hogy a megemlékezés eme helye, puszta látványossággá (spektakuluma) válhat: miközben a pénztárral szemben egy síró férfi végtelenített videófelvétele hivatott elűzni a sorbanállás unalmát, nemcsak az ÁVO-tól kezdünk irtózni, de az ezt bemutató múzeumi dramaturgiától is. (Legkesöb miközben a pénztárral szemben egy síró férfi végtelenített videófelvételevel talakozunk, strategiailag ott elhelyezve es ara hivatott elűzni a sorbanállás unalmát, nem tudom eldönteni, mittöl irtozak jobban: az ÁVO-tól vagy bemutató múzeumi dramaturgiától.)
Aki a téma eme felvezetése után még mindig úgy véli, hogy érdekli a bemutatni kívánt anyag – akár annak reményében, hogy így az ÁVO-ról és a Nyilas Pártról tehet szert történelmi tudásra, akár azért, hogy a másodlagos információk áradatának kitéve magát, közvetlen megfigyeléseket tehessen a bemutatás módjáról –, az egy multimédiálisan felpörgetett séta (un. parcours) részese lehet a legújabb kori magyar történelem kínzókamráinak és kivégzés-módjainak világában. Napjaink asszociációs köréből véve a hasonlatot, e múzeumban mindenütt egy sajátosan áthangolt disney-land megoldásai derengenek fel, s ez koránt sem csupán cinikus észrevétel. Miközben elhaladok a "Nyilas Folyosón", az illemhelyek mellett – ahol elképedhetünk (én legalábbis elképedek) azon, hogy még egy WC ajtó (ket WC ajto közti fal) is alkalmasnak bizonyulhat arra, hogy némely áldozatok nevét grafitba véssék –, és megérkezem a kínzószobáig, a következő felismerésekhez jutok:
Először: ha az embert folyamatosan három médiumból egyszerre érkező ingerek bombázzák, akkor nem meglepő, ha egy idő után nem igazán tudja eldönteni, melyikre is kellene összpontosítania. Nem beszélve annak esélyéről, hogy ilyen körülmények között is eljuthasson akár egyetlen tiszta, kritikus, a látottakat-hallottakat értelmező gondolatig. Kétséges tehát, hogy "az épületben alkalmazott multimédiális eszközök is hozzájárulnak a kiállítás hitelességéhez és hatásának fokozásához".
Másodjára: úgy tűnik, a kiállítás rendezői nem is törekedtek ilyesmire, sőt alighanem éppen arról van szó, hogy levegyék a látogató válláról a morális és etikai értékelés súlyát, s egyáltalán bármiféle mérlegelés felelősségét. Helyette egy prekoncepcionálisan meghatározott ítélet illusztrációs anyagait mutatnak be, amelyek – szerintük –, az eseményeket "ábrázolják". Ez azt jelenti, hogy az ábrázolás módja kezdettől fogva egy az aktuális politikai kontextus felől inszcenált színjáték eszköze.
Harmadszorra: ezáltal válik érthetővé, miért állnak oly távol annak szándékától (erre gondoltam…), hogy tárgyszerűen bemutatott, hiteles  információkat nyújtsanak az ÁVO-s és a nyilaskorszakról. Ennek megfelelően hagyják homályban, hogy éppen ki az, akit az egyes filmrészleteken látunk, mely időpontra datálható egy-egy felvétel, mikor és milyen kontextusban kerültek eredetileg bemutatásra, vagy rögzítésre. (ez ertelemszerüen meg ehez a paragrafushoz tartozna…) A Terror Háza által bemutatott anyag esetében tehát nem arról van szó, hogy saját, kritikus véleményünk kialakításához kapjunk tárgyszerűen bemutatott információkat: amit a kiállítás közvetít, azok mindössze érzelmek, és hangulatkeltő elemek. Fontos, hogy az emberek érezzenek valamit, miközben ezt a "emlékhelyet" felkeresik, de azt, hogy mit érezzenek, sajnos előre megkonstruálták, s tendenciózusan irányítani próbálják e látványosság rendezői.

Túl is tehetnénk magunkat az egészen azzal, hogy a Terror Háza csupán az előző kormány propaganda-fogásainak egyike volt, ha nem merülnének fel egyéb aggályok is. Miközben a történelemi és politikai látványosságok megrendezéseihez mindig is kritikusan kell viszonyulnunk, a Terror Házának esetében, éppen ÁVO áldozatai válnak – szükségszerűen személyes hozzájárulásuk nélkül – a spektákulum főszereplőivé. A megemlékezés, az elhunytak instrumentalizálásával folyik, az ÁVO bűncselekedeteinek pusztán affektív-emocionális lereagáltatása érdekében, s ez éppen azokra a módszerekre emlékeztet, melyekhez minden totalitáriánus rezsim előszeretettel folyamodik. De pontosan a Nyilasok és az ÁVO bűntettei miatt lenne megengedhetetlen a bemutatás eme formája, ahogy az sem véletlen, hogy történelmi emlékhelyekből sehol a világon nem szoktak multimédia-parkokat csinálni. Ezen túlmenően, a Terror Háza azt a benyomást kelti, mintha a történelem csupán a múltban lejátszódott "valódi" történések láncolatából állna, melyeket csupán fel kell fedni (nem feltárni, elemezni, hanem leleplezni), áldozatokra és tettesekre osztani, hogy „az igazság” végre a nyilvánosság elé kerülhessen.
A Terror Házát létrehozó felelős személyeknek láthatóan nem volt elképzelésük arról, hogy a különféle történelmi események mindig sokrétűek, amelyeket több oldalról lehet és szükséges is  megvizsgálni, és hogy a történelmi események értelmezésének egyetlen kizárólagos olvasatra történő redukálása mindig a hatalmi manipuláció, az egyoldalúság termékének tekintendő. A történelem eme felfogása nemcsak – a szó kifejezetten pejoratív értelmében – konzervatív és idejétmúlt, de ugyanakkor veszélyes és megtévesztő is lehet. Így nem marad más hátra, mint az, hogy elborzadjunk, s abban reménykedjünk, a jövőben értelmesebb dologba fektetik a történelmi emlékezet fenntartására szánt forintokat, még akkor is, ha a Terror-poló és a Terror-logó marketing szempontból igazán megnyerő.

* Köver Christina nevem, 1979-ben Aradon születtem, jelenleg Hamburgban élek és Lüneburgban járok egyetemre (Bölcsész Kar). Németorszagban nőttem fel és jártam az iskolába. Soha sem éltem Magyarországon, mégis magyarnak érzem magam, pedig mikor Magyarországon vagyok mindig idegennek/külföldinek érzem magam. Úgyhogy nem is tudom minek is érzem magam pontosan. Mindenesetre imádom Pestet és szeretnék minél több időt ott tölteni.