Noam Chomsky:
    A megelõzõ háború a „legfõbb bûn"
    (PREVENTIVE WAR 'THE SUPREME  CRIME')
    (Tömörített fordítás)

    Irak: Gyalázatos katonai elözönlés

    2002 szeptemberében három szorosan összefüggõ esemény történt. Az Egyesült Államok új nemzetbiztonsági mûködési tervet jelentett be, amelyik folyamatosan fent fogja tartani a világméretû hatalmi fölényét. Közölték, hogy bármely kihívást erõszakkal meg fog akadályozni. Ugyanakkor megkezdték a mozgósítást az Irak elleni támadásra. A hadjárat a kongresszusi választások félidejében kezdõdött, ez meghatározza vajon a kormány képes lesz-e megvalósítani a gyökeres nemzetközi és gazdasági terveit.
    A John Ikenberry szerinti  „birodalmi hatalmas terv" úgy mutatja be az EÁ-t, mint ami maga akarja vezetni a világot, egy egysarkú világot, amelyben semmilyen állam vagy szövetség nem képes kétségbevonni a vezetõ szerepét. (1).
    Az ilyen irányzatok veszedelmesek az EÁ-ra nézve is, figyelmeztet rá Ikenberry. Több tanulmány szerint az EÁ-tól való félelem úgy erõsödött, ahogy növekedett a politikai vezetéssel szembeni bizalmatlanság. Egy decemberi nemzetközi Gallup felmérés, (amit alig ismertettek az EÁ-ban) azt mutatta, hogy szinte senki sem támogatja az EÁ és Anglia közös iraki háborús terveit.
    Washington azt mondta, fontos, hogy az ENSZ támogassa az amerikai terveket, különben az nem több egy vitakörnél. Az EÁ-nak „egyedülálló joga, hogy katonai fellépést hajtson végre." A kormány mérsékelt tagja, Colin Powell a háborús terveket
erõteljesen ellenzõ Világgazdasági Fórumon kijelentette: „Ha valamirõl erõsen meg vagyunk gyõzõdve, cselekedni fogunk akkor is, ha senki sem követ bennünket (2).
    George Bush elnök és a brit miniszterelnök, Tony Blair az Azori szigeti találkozójukon a háború elõestéjén hangsúlyozták, hogy semmibe veszik a nemzetközi jogot és az intézményeket. Nem Irakhoz intéztek ultimátumot, hanem a Biztonsági Tanácshoz: vagy megadják magukat, vagy a jóváhagyásuk nélkül is támadni fogunk. Akkor is megtesszük ezt, ha Szaddam Husszein és családja elhagyják az országot (3). A fõ alapelv, hogy az EÁ-nak kell uralniuk Irakot.
    Bush elnök kijelentette, hogy „az EÁ-nak korlátlan joga erõt alkalmazni, nemzetünk biztonsága érdekében," amelyet Szaddammal vagy nélküle, de Irak fenyeget. Az EÁ uralja a világ legnagyobb energiatermelõ vidékét. A névleges demokrácia jó dolog, de csak akkor, ha engedelmes az EÁ iránt. A nagy haditerv felhatalmazza az EÁ-at, hogy megelõzõ háborút folytasson: megelõzõt, nem megakadályozót (pre-emptive). Bármi is legyen egy ilyen háború indoklása, az nem igazolhat egy megelõzõt: a katonai erõ alkalmazását egy kitalált vagy elképzelt fenyegetéssel szemben. A „megelõzõ" fogalom túl jóságos. A megelõzõ háború a Nürnbergi törvényszék által elítélt legnagyobb bûn. Ezt mindazok megértették, akik törõdtek a hazájukkal. Amikor az EÁ megtámadta Irakot, akkor a történész Arthur Schlesinger azt írta, hogy Bush nagy stratégiája az volt, hogy „riadóztasson, mint Pearl Harbor idejében amikor egy korábbi elnök (Franklin D. Roosevelt) azt csupán kioltott életek árán tette meg." (Tudott dolog, hogy FDR asztalán feküdt a kémjelentés a japánok várható támadásától. A ford.jegyzete).
Schlesinger hozzátette: „a szeptember 11 után az EÁ iránti nemzetközi rokonszenv-hullám átadta a helyét az Amerikai önhittséggel és katonai szellemmel szembeni viláméretû gyûlöletnek" és annak a véleménynek, hogy Bush „jobban fenyegeti a békét, mint Szaddám Husszein." (4).
    A politikai vezetés számára a világon tapasztalható gyûlölethullám nem jelent gondot. Féljenek tõle, nem kell szeretniük. Donald Rumsfeld hadügyminiszter számára természetes, hogy Al Capone szavait idézi: „Többre mégy egy szép szóval és egy puskával, mint a szép szóval önmagában."
    Jól tudják, hogy cselekedeteikkel növelik a tömegpusztító fegyverek és a terrorizmus alkalmazásának a kockázatát.  Azonban ez sem jelent nagy gondot. Az elsõbbségi jegyzéken az elsõ helyen áll a világuralom megteremtése és a honi gazdság
fejlesztése.
    Egy egyeduralmi rendszer számára nem elegendõ kinyilvánítani egy hivatalos politikát. Meg kell alkotni a nemzetközi törvények új alapelveit. Kitünõ hírmagyarázók kifejtik, hogy a törvény egy hajlékony, élõ eszköz és így az új alapelv felhasználható segédeszközként a cselekvéshez. Érthetõ, hogy csak a felfegyverzettek képesek  lefektetni az új alapelveket és ezek módosíthatják a nemzetközi törvényeket.
    A kiválasztott célpont legyen fegyvertelen, értékes és jelentsen közvetlen fenyegetést az életünk számára, mint a végsõ gonosz. Irak ezt jelentette.
    Az elsõ két feltétel nyilvánvaló. A harmadikat kielégítik Bush, Blair és kollégáik szövegei: a diktátor „összegyûjtötta a világ legveszedelmesebb fegyvereit, hogy uralja, megfélemlítse vagy megtámadja" az ellenfeleit.- Már „használta ezeket települések ellen és többezer halott, csonka vagy megvakult polgár maradt a helyszínen. Ha ez nem a rossz, akkor a rossz szónak nincs értelme." Bush ékesszólása igaznak tûnik. Aki mindebben résztvett, az nem maradhat büntetlen, így Szaddán Husszein sem, aki ezeket elkövette.
    Mély benyomást kelthet, hogy a politikai vezetõk, miközben felsorolják Szaddám legnagyobb bûneit, nem teszik hozzá, hogy „a mi segítségünkkel, mivel mi nem törõdtünk ilyen kérdésekkel".Szaddám barátunk elsõ bûne az volt, hogy nem engedelmeskedett (vagy esetleg félreértette) azt a parancsot, hogy ne támadja meg Kuwaitot. A zsarnok ép bõrrel úszta meg a dolgot.
    Mi volt az oka, hogy az EÁ az Öböl-háború után azonnal támogatta Szaddámot, amikor az leverte az ellene való felkeléseket.
    A New York Times fõ külpolitikai levelezõje, Thomas Friedman, fejtette ki, hogy az EÁ számára a legjobb volna egy „Szaddám Husszein nélküli vasököl, egy iraki junta", de mivel ez a cél elérhetetlen volt, meg kellett elégednünk a második legjobb megoldással. (5). Az EÁ és szövetségesei úgy vélték, hogy „bármekkorák legyenek is az iraki vezér
bûnei, õ a Nyugat és a Közel-Kelet számára reményt nyújt az ország stabilitására nézve" (6).
    Az EÁ vonakodó lakosságát a háborús hangulat felé kellett terelni. Szeptembertõl figyelmeztetéseket tettek közzé Szaddámnak az EÁ elleni szörnyû fenyegetéseirõl és az Al-Kaidával való kapcsolatairól és sejttették, hogy kapcsolatban volt a szeptember 11-i támadással. A vádak, amelyek a sajtóban megjelentek, nevetségesek voltak, mint azt a Bulletin of Atomic Scientists szerkesztõje írta. Azonban „mennél nevetségesebbek voltak, a média annál inkább iparkodott azokat úgy megetetni az emberekkel, mint a hazafiasság próbáját." (7). A hírverési hadjáratnak megvolt a maga hatása. Néhány hét alatt az amerikaiak többségének már az volt a véleménye, hogy Szaddam Husszein közvetlen fenyegetést jelent az EÁ számára. Nemsokára felerészben hitték azt, hogy Irak állt a szeptember 11-i támadás mögött. Ezzel párhzamosan nõtt a háború támogatottsága. A hírverés következtében a kormány a félidõben tartott választásokon nyilvánvaló többséget kapott. A hírverés sikeres volt. Mint valaki írta:  „ Bush elnök igazi reageni fináléval az Abraham Lincoln anyahajó fedélzetén május elsején a hathetes háború befejezését jelentette be." (Ezzel utalt Grenada legyõzésére és Reagan 1983-as bejelentésére.) Bush kinyilatkoztatta, hogy gyõzelmet aratott a terror elleni háború során, miután elmozdította a helyérõl az Al-Kaida egyik szövetségesét.(8). Lényegtelen, hogy semmiféle hiteles bizonyíték nem támasztja alá, hogy Szaddám Husszein és Osama bin Laden között kapcsolat állott volna fenn.
    A Wall Street Journal elismeri, hogy Bushnak az anyahajón való látványos alakítása „jelzi a 2004 évi választási küzdelem nyitányát", amely során a Fehér Ház reméli, hogy „az a nemzeti biztonsági tárgykörök körül fog zajlani"
    Az elektori küzdelmek „az iraki csatára fognak összpontosítani, és nem a háborúra". Miként Karl Rove kifejtette: a háborúnak folytatódnia kell, ha csak az otthoni lakosságot kell is ellenõrizni.
    A 2002 évi választások elõtt Rove arra tanította a pártembereket, hogy hangsúlyozzák ki a biztonsági kérdéseket, s tereljék el a figyelmet a republikánusok népszerûtlen gazdaságpolitikájáról. Ezek másodlagos fontosságúak az újjáválasztott reageniták számára. Rendszerint igyekeznek a „pánik-gombot" nyomni, hogy elkerüljék a szembenállást a korábbi Reagen- féle politikával.
    Az erõs hírverési küzdelem alapvetõ kérdésekben a közönséget nem tájékoztatta.  A legtöbben úgy vélték, hogy nemzetközi kérdésekben az ENSZ-nek kell meghozni a döntéseket és nem az EÁ vezetõinek, s 2:1 arányban azon a véleményen voltak, hogy Irak újjáépítésében a fõ szerep az ENSZé legyen, s nem az EÁ-é. (11).
    Mivel a megszálló szövetségesek nem találtak tömegpusztító fegyvereket, az EÁ kormányának beállítottsága eltolódott – míg korábban teljesen bizonyosak voltak benne, hogy Irak birtokában vannak ilyenek, most azt mondják: álláspontjukat „igazolja, hogy felfedeztek olyan berendezéseket, amelyek lehetõséget nyújtanak fegyverek készítésére."(12).
    Idõsebb hivatalnokok egy finomítást javasoltak a megelõzõ háború fogalmában: „az EÁ megtámadott egy országot, amelyik tömeges mennyiségû halálos méreggel rendelkezik."
    Az átértékelés szerint „a kormány cselekedni fog egy ellenséges hatalom ellen, amelynek szándékában áll és képes rá, hogy tömegpusztító fegyvereket fejlesszen ki.(13).
    A leglátványosabb hírverés szerint Bush demokráciát szándékozott vinni Közel-Keletre. Aszerint tett különbséget a régi és új Európa között, hogy az elõbbi becsmérelte, az utóbbi üdvözölte õt a bátorságáért. A fokmérõ éles volt: a régi Európa országainak kormányai ugyanolyan álláspontot foglalnak el az iraki háborúval szemben mint a lakosságuk, míg az új Európa hõsei követik a texasi Crawford parancsait, a legtöbb esetben nincsenek tekintettel rá, hogy a polgáraik többsége ellenzi a háborút. Politikai hírmagyarázók az engedetlen öreg és elmebeteg Európáról szónokolnak, s a Kongresszus támogatja ezt az alacsonyrendû színészkedést.
    A látóhatár szabadelvû végén, a korábbi amerikai ENSZ nagykövet, Richard Holbrooke hangsúlyozza azt a „nagyon fontos pontot", hogy az új Európa nyolc tagjának a lakossága nagyobb, mint az öreg Európáé, ami bizonyítja, hogy Franciaország és Németország el vannak szigetelve.
    Vajon szélsõséges baloldali eretnek nézet-e az, hogy az embereknek lehet valamiféle szerepük a demokráciában?
    Thomas Friedman akkoriban arra ösztönzött, hogy Franciaországot vegyék ki a Biztonsági Tanács állandó tagjai közül, mert „óvodás és nem játszik rendesen a többiekkel." Ebbõl következik, hogy az új Európa lakossága óvodás, ha a népszavazási eredményeket vesszük figyelembe.(14).
    Törökország különösen tanulságos eset. A kormánya szembeszállt az EÁ kemény nyomásával, és nem mûködött együtt. Ez a demokráciából adott lecke oly mértékben, felmérgesítette az amerikai hírmagyarázókat, hogy egyesek már a törökök kurdok elleni, a kilencvenes években elkövetett bûneirõl írtak. Ez korábban tabutéma volt, az EÁ ebben játszott szerepe miatt.
    A helyettes védelmi miniszter, Paul Wolfowitz fejezte ki a lényeget -  elítélve a török hadsereget, mert „nem játszik olyan erõs vezetõ szerepet, mint amilyent vártunk tõlük" A törököknek fel kell állniuk és azt kell mondaniuk: „Hibát követtünk el, most ki kell gondolnunk, hogy mivel lehetünk leginkább az amerikaiak segítségére."(15).
    Wolfowitz álláspontja igen jellemzõ, mivel õt úgy ábrázolták, mint aki a kormányban vezetõ szerepet tölt be a Közel-Kelet demokratizálása érdekében.

    Az öreg-Európával kapcsolatos félelemnek mély gyökerei vannak. Az EÁ Európa egységesítését mindig ellentmondásos módon értékelte. 30 évvel ezelõtt Henry Kissinger azt tanácsolta az európaiaknak, hogy  csak „az EÁ által vezetett rend
keretei között" tartsák meg maguknak a regionális felelõsségüket. Európának nem kell törekednie a francia-német ipari és pénzügyi hátországú saját függetlenségére.
    Az EÁ kormánya most abban érdekelt, hogy ÉK Ázsia felé terjeszkedjen, amelyik a világ leglendületesebb gazdaságú területe, ellátva bõséges forrásokkal és fejlett iparral, egy összerendezés felé haladó egység, amelyik az amerikaiak által fenntartott világrend felé kacsingat.