Arundhati Roy:
    A Végtelen Igazság algebrája
    (Guardian, szeptember 29, 2001)

    Egy amerikai újságolvasó mondta, a szeptember 11-i, a Pentagon és a World Trade Center ellen elkövetett felfoghatatlan öngyilkos merényletek után: „Jó és Rossz ritkán mutatkozik meg ennyire világosan, mint a múlt kedden történt. Emberek, akiket nem ismerünk, lemészároltak olyan embereket, akiket ismerünk. És megvetéssel, és örömmel tették.” Ezután önmagába zuhant, és zokogni kezdett.
     Ez itt a nehézség: Amerika hadba lépett olyan emberek ellen, akiket nem ismer (mert ritkán mutatja őket a tévé). Mielőtt még pontosan azonosította volna az ellenfelét, vagy legalább elkezdte volna megérteni annak természetét, az USA kormánya, zajos nyilvánosság közepette, zavarbaejtő retorikával tető alá hozott egy  „Nemzetközi Terroristaellenes Szövetséget”, mozgósította a hadseregét, légierejét, haditengerészetét és médiáit, és harcba szólította őket.
     Az a baj, hogy ha egyszer Amerika háborúba indult, nehezen térhet vissza harc nélkül. Ha nem találja meg az ellenségét az otthoni, feldühödött népek kedvére, akkor gyorsan le kell majd gyártania egyet. Ha pedig a háború elindul, létrehozza majd a maga lendületét, logikáját és igazolását, mi pedig szem elől tévesztjük majd, hogy elsődlegesen miért is kezdődött.
    Aminek itt most tanúi vagyunk, az egy olyan show, melyben a világ leghatalmasabb országa reflexszerűen, dühösen egy régi ösztönhöz nyúl, hogy egy újfajta háborút vívjon meg. Amint az önvédelemre került a sor, Amerika áramvonalas hadihajói, Cruise rakétái és F-16-os vadászgépei hirtelen inkább haszontalan, terhes dolgoknak tűnnek. Mint elrettentő erő, nukleáris bombaarzenálja annyit ér, amennyit a MÉH-ben adnának érte. Sniccerek, bicskák és hideg düh alkotják majd az új évszázad háborúinak fegyverzetét. A kulcs az elkeseredett düh, amely észrevétlenül csúszik át a határokon: nem akad fenn a csomagellenőrzésen.
    Ki ellen harcol Amerika? Szeptember 20-án az FBI azt nyilatkozta, hogy kétségei vannak egyes gépeltérítők kilétét illetően. Ugyanazon a napon George W. Bush elnök a következőket mondta: "Pontosan tudjuk, kik ezek az emberek, és mely kormányok támogatják őket". Úgy hangzik, mintha az elnök tudna valamit, amit az FBI és az amerikai közvélemény nem tudnak. A szeptember 20-i, Kongresszus előtti felszólalásában Bush elnök Amerika ellenségeit a "Szabadság Ellenségeinek" nevezte.
    "Az amerikaiak azt kérdezik, miért gyűlölik őket?", mondta. "Gyűlölik a szabadságjogainkat - a vallásszabadságunkat, a szólásszabadságunkat, a szabad választásainkat, a gyülekezési szabadságunkat, és az egymással való egyet nem értés szabadságát." Arra van itt kérve a nép, hogy végezzen el két logikai bakugrást. Az első, hogy tételezze, az Ellenség valóban az, akinek az USA kormánya mondja, jóllehet semmilyen megfogható bizonyíték nem támasztja alá ezt a kijelentést. A második, hogy tételezze, hogy az Ellenség indokai valóban azok, aminek az USA kormánya mondja, jóllehet ezt a feltételezést sem támasztja alá semmi.
     Stratégiai, katonai és gazdasági szempontból létfontosságú, hogy az USA kormányának sikerüljön meggyőznie az amerikai népet, hogy a támadás Amerika szabadság és demokrácia mellett való elkötelezettségét, és az amerikai életformát érte. A jelenlegi döbbent, sokkos és felháborodott hangulatban egy hasonló gondolat könnyedén eladható. De amennyiben ez így van, akkor jogosan csodálkozhatnánk azon, hogy a támadások célpontjául éppen Amerika gazdasági és katonai dominanciájának szimbólumait - a WTC-t és a Pentagont- választották. Miért nem a Szabadságszobrot? Lehetséges volna, hogy a támadásokhoz vezető elkeseredett düh nem is annyira az amerikai szabadságban és demokráciában, mint inkább abban az elkötelezettségben gyökerezik, amellyel az USA éppen az ellenkező végleteket - a katonai és gazdasági terrorizmust, felkeléseket, katonai diktatúrákat, a vallási bigottériát és az (Amerikán kívül zajló) elképzelhetetlen népirtásokat - támogatja?
     Nehéz lehet az átlag amerikaiaknak, amint friss veszteségüktől még könnyes szemmel a világra tekintenek, és olyasmivel találják szembe itt magukat, ami esetleg közömbösségnek tűnhet. Ez nem közömbösség. Ez csak előérzet. A meglepetés hiánya. Annak fáradtan bölcs belátása, hogy aki ad, az kap is. Az amerikaiaknak tudniuk kéne, hogy nem ellenük, hanem a kormányuk politikája ellen irányul a gyűlölet. Ebben ugyan maguk sem kételkedhetnek, mivel mind őket, mind rendkívül tehetséges zenészeiket, íróikai, színészeiket, kiváló sportolóikat és filmjeiket világszerte szívesen látják. Mindannyiunkat megindított az a bátorság és kegyelet, amit a tűzoltók, mentősök, egyszerű irodai dolgozók mutattak a támadásokat követő napokban és hetekben.
     Amerikának a történtek miatt érzett gyásza hatalmas, és hatalmas nyilvánosságot kap. Groteszk is volna, ha azt várnánk, hogy fájdalmát méricskélni, vagy alakítani tudná. Mindazonáltal kár lenne, ha ahelyett, hogy lehetőségként használnánk ezt a szeptember 11-i események okainak megértéséhez, Amerika alkalomnak tekintené arra, hogy az egész világ fájdalmát pusztán a magáé fölötti virrasztásra, és annak megbosszulására használja ki. Mert akkor ránk, a többiekre marad, hogy feltegyük a nehéz kérdéseket, és kimondjuk a durva dolgokat. És a magunk fájdalmával, a rossz időzítésünkkel nem leszünk népszerűek - nem vesznek majd tudomást rólunk, végül pedig talán el is hallgattatnak minket.
     A világ valószínűleg sosem fogja megtudni, hogy mi motiválta azokat a különleges gépeltérítőket, akik belerepültek azokba a különleges amerikai épületekbe. Nem a dicsőségre utaztak. Nem hagytak búcsúlevelet, nem hagytak politikai üzenetet, semmilyen szervezet nem vállalt felelősséget a merényletekért. Csak annyit tudunk, hogy a hitük abban, amit csináltak, túllépett minden emberi túlélési ösztönön és vágyon, hogy emlékezzenek rájuk. Csaknem olyan, mintha nem tudták volna az elkeseredett dühüknek a tettüknél semmilyen kisebb léptékben hangot adni. És amit tettek, lukat ütött az általunk ismert világon. Információk hiányában pedig a politikusok, politikai elemzők, írók (mint jómagam is) a tetteket a maguk politikájával, a maguk értelmezéseivel töltik meg. Ez a spekuláció, a támadásokat övező politikai légkörnek ez az elemzése pedig csakis hasznos dolog lehet.
     De a háború óriási léptekkel közeledik. Bármi mondanivalónk is van még, gyorsan kell mondanunk. Mielőtt Amerika a „terroristaellenes nemzetközi szövetség” kormánylapátjához lépne, mielőtt meghívná (és kötelezné) a többi országot a részvételre, csaknem isteni küldetésében - Végtelen Igazság Hadművelet -, segítene, ha világossá tennénk néhány dolgot. Például kinek is a Végtelen Igazsága ez? Amerika háborúja volna ez az Amerikában zajló terrorcselekmények ellen, vagy háború az általános értelemben vett terror ellen? Pontosan miért is állnak itt bosszút? 7.000 élet tragikus elvesztése, kb. ötszázezer négyzetméternyi irodahelyiség pusztulása, a Pentagon egyik részlegének felrobbantása, többszázezer munkahely megszűnése, néhány légitársaság csődje és a new yorki tőzsde mélyrepülése miatt? Vagy többről volna szó?
     1996-ban Madeleine Albright-ot, az Egyesült Államok akkori külügyminiszterét megkérdezték a nemzeti televízióban, hogyan érzi magát, most, hogy 500.000 iraki gyerek halt meg az USA gazdasági szankcióinak következtében. Albright az felelte, hogy mindez „nagyon nehéz döntés volt”, mindent egybevéve azonban „megérte az árát”. Madeleine Albright nem veszítette el a munkáját ezért a mondatáért. Tovább utazgatott a világban, az amerikai kormány szempontjai és elképzelései képviseletében. Még nyilvánvalóbbá teszi a dolgot, hogy az Irak elleni szankciók továbbra is érvényben maradnak. A gyerekek tovább pusztulnak.
     Megvan tehát. A félrevezető distinkció civilizáció és barbarizmus, ‘ártatlanok legyilkolása’, vagy, ha tetszik, a ‘civilizációk összecsapása’ és az ú.n. ‘kollaterális veszteségek’ között. A Végtelen Igazság szofisztikája és gyűlöletes algebrája. Hány iraki halottal kell fizetni, hogy a világ jobb hely legyen? Hány afgán halottal minden egyes halott amerikaiért? Hány halott gyermekkel és nővel minden halott férfiért? Hány halott mudzsaheddel minden halott befektetési bankárért?
 Amíg mi megbabonázva bámulunk, a Végtelen Igazság Hadművelet tölti meg a tévéképernyőket világszerte. A világ szuperhatalmai szövetségének gyűrűje bezárul Afganisztán, a világ egyik legszegényebb, legszétdúltabb, legháborúpusztítottabb országa körül, amelynek tálib kormánya Osama bin Ladent rejtegeti, azt az embert, akit a szeptember 11-i merénylet felelősének tartanak.
     Az egyetlen dolog Afganisztánban, ami még értékkel bírhat, az az ország lakossága. (Köztük félmillió megcsonkított árvával. Hírek szólnak arról, ahogyan nyomorékok tömege rohanja meg a repülőgépekről ledobott művégtag-csomagokat, eldugott, megközelíthetetlen településeken.) Az afgán gazdaság romokban hever. Egy megszálló hadsereg problémája valójában az, hogy Afganisztánban nincsenek meg azok a hagyományos koordináták vagy jelzőtáblák, amelyek a katonai térképeket alkotják - nincsenek nagyvárosok, nincsenek ipari központok, nicsenek víztisztító telepek. A mezőgazdasági területek tömegsírokká váltak. A vidéken a legfrissebb becslések szerint mintegy tízmillió taposóakna van telepítve. Az amerikai hadseregnek először azokat kell hatástalanítania, azután meg utakat építenie, ha a katonái be akarnak vonulni.
     Az amerikai támadástól való félelmében egymillió polgár hagyta el az otthonát, és érkezett a Pakisztáni-Afganisztáni határövezetbe. Mihelyt kifogynak az élelmiszer tartalékok - a segélyszervezeteket távozásra szólították fel -, a BBC szerint az utóbbi idők legnagyobb humanitárius katasztrófájával kell majd számolni. Láthatjuk az új évszázad Végtelen Igazságát, munka közben. Civilek halnak éhen, miközben arra várnak, hogy legyilkolják őket.
     Hozzájárulván az afgán lakosság kiirtásához, Amerika a táliboknak tesz csak szolgálatot.
     Amerikában durva szóbeszéd járja arról, hogyan kellene "Afganisztánt visszabombázni a kőkorszakba". Mondja már meg nekik valaki, hogy Afganisztán már ott van! És ha ezzel valakit vigasztalhatok, Amerikának nem kis szerepe volt ebben. Az amerikai nép talán kicsit bizonytalan abban, hol is van Afganisztán (hallani, hogy sokan vásárolnak most Afganisztán térképeket), de a USA kormánya és Afganisztán régi barátok.
    1979-ben, Afganisztán szovjet megszállását követően a CIA és a pakisztáni titkosszolgálat a CIA történetének legnagyobb szabású titkos hadműveletét indították meg. Céljuk az volt, hogy fokozzák a szovjetekkel szembeni afgán ellenállás energiáit, és hogy az ellenállást szent háborúvá, iszlám dzsiháddá alakítsák, mely a Szovjetunió muzulmán tagköztársaságait a kommunista rezsim ellen fordítja, ezzel pedig destabilizálja azt. Kezdetben úgy gondolták, ez lesz majd a Szovjetunió Vietnámja. De később jóval több lett annál. Az évek során a CIA támogatott és besorozott csaknem 100.000, 40 iszlám országból származó radikális mudzsahedet, mint Amerika háborújának zsoldosait. A mudzsahed csapatok nem voltak tudatában annak, hogy dzsihádjuk valójában Uncle Sam érdekeiért folyik (van abban is egy csipetnyi irónia, hogy Amerika sem volt tudatában, hogy egy a jövőben majd ellene folyó háborút pénzel éppen). 1989-ben, tízévnyi véres, állandó konfliktus után a szovjetek visszavonultak, egy civilizáció romjait hagyva maguk után. Afganisztánban polgárháború kezdődött. A dzsihád átterjedt Csecsenföldre, Koszovóra és végül Kasmír tartományra. A CIA tovább folyatta a támogatást és a katonai felszereléseket, de a költségek óriásira nőttek, egyre több pénzre volt szükség. A mudzsahedin elrendelte, hogy a parasztok termeljenek mákot, mintegy 'forradalmi adóként'. A pakisztáni titkosszolgálat több száz heroin-laboratóriumot telepített Afganisztán-szerte. A CIA érkezését követő két év alatt a pakisztáni-afgán határvidék lett a világ legnagyobb herointermelője, és az amerikai utcák legnagyobb ellátója. Az éves bevételt - melyet 100-200 milliárd dollár közötti összegűre becsülnek - harcosok kiképzésére és felfegyverzésére fordítják.
     1995-ben a tálibok -- akkor egy maroknyi veszélyes, keményvonalas vallási fundamentalista - hatalomra küzdötték magukat Afganisztánban. A pakisztáni titkosszolgálat - a CIA régi harcostársa - pénzelte, és számos pakisztáni politikai párt támogatta őket. A tálibok a terrorra rendezkedtek be. Első áldozataik a saját népükből, elsősorban a nők közül kerültek ki. Bezárták a lányiskolákat, elbocsátották a női közalkalmazottakat, érvényesíteni kezdték a Sharia törvényeket, melyek kimondják, hogy az 'erkölcstelen' asszonyokat halálra kell kövezni, a hűtlenség bűnébe esett özvegyeket pedig élve megégetni. Adottként kezelve a tálib rezsim emberi jogi bűnlajstromát, valószerűtlennek tűnik, hogy a háború lehetősége, vagy a polgáraira leselkedő életveszély megfélemlíthetné, vagy eltéríthetné céljaitól.
     A történtek után lehetne bármi is ironikusabb, mint hogy Oroszország és Amerika szövetkezik, hogy újra elpusztítják Afganisztánt? A kérdés az, hogy el lehet e pusztítani a pusztítást? Afganisztán további bombázása csak tovább darabolja a romokat, kiforgat néhány régi sírt és megzavarja a holtak nyugalmát.
     A lehangoló afgán táj volt a szovjet típusú kommunizmus temetője, és az Amerikai uralom alatt egypólusúvá vált világ ugródeszkája. Helyet csinált az ismét csak amerikai dominanciájú neokapitalizmusnak, és corporate globalizációnak. Afganisztánt pedig most arra ítélték, hogy azoknak a valószínűtlen katonáknak a sírja legyen, akik ezt a harcot megharcolták és megnyerték Amerikának.
     És mi a helyzet Amerika bizalmas szövetségesével? Pakisztán is hatalmas szenvedésen ment keresztül. A USA kormánya nem mutatott különösebb félénkséget, mikor katonai diktátorokat kellett támogatni, akik jól vigyáztak, nehogy a demokrácia gondolata gyökeret verjen az országban. A CIA érkezése előtt volt Pakisztánban egy kis, helyi jelentőségű ópium-piac. 1979 és 1985 között a heroinfüggők száma nulláról másfélmillióra nőtt. Hárommillió afgán él sátortáborokban a határ mentén.
 A pakisztáni gazdaság széthullott. Szektariánus erőszak, globalizációs szerkezetátalakítási programok és drogbárók szedik darabjaira az országot. A szovjetek elleni harc miatt életre hívott terrorista kiképzőtáborok , melyek sárkányfogakként ékítik az országot, olyan fundamentalistákat termeltek ki, akik magában Pakisztánban is hihetetlen népszerűségnek örvendenek. A táliboknak, akiket a pakisztáni kormány éveken át támogatott, pénzelt és látott el fegyverrel, megvannak a maguk anyagi és stratégiai szövetségei a különböző pakisztáni politikai pártokkal. A USA kormánya most arra kéri (kéri?) Pakisztánt, hogy fojtsa meg a kisállatot, melyet az oly sok éven át nevelt és táplált a hátsó udvarban. Mussharraf elnök, támogatásáról biztosítván a USA-t, könnyen arra ébredhet, hogy valami polgárháború-féle zajlik az ablakai előtt.
     Indiának, köszönhetően részben földrajzi adottságainak, részben régi vezetői eszméinek, eddig megvolt az a szerencséje, hogy kimaradhatott ebből a Nagy Meccsből. Ha belekeveredtünk volna, több mint valószínű, hogy ráment volna az olyan amilyen demokráciánk. Ma néhányan azt látjuk, a legnagyobb rémület közepette, hogy India őrült módon riszálja a csípőjét, könyörögvén az USA-nak, hogy ne Pakisztánban, hanem Indiában hozza létre a bázisát. A pálya széléről látva Pakisztán dicstelen sorsát, nem egyszerűen fura, de egyenesen hihetetlen, hogy India valóban ezt akarná. Minden törékeny gazdasággal és komplex társadalmi alapokkal rendelkező Harmadik Világbeli országnak tudnia kéne mára, hogy behívni egy olyan szuperhatalmat, mint Amerika (akár maradni akar, akár éppen csak áthalad), olyan, mint meghívni egy téglát, hogy ugyan repülne már át a szélvédődön.
     A szeptember 11-ét követő médiaviharban egyetlen mainstream tévétársaság sem érezte szükségét, hogy elmondja Amerika és Afganisztán fentebb vázolt történetét. Azok számára tehát, akik nem ismerik ezt a történetet, a támadások médiavisszhangja akár megindító, felkavaró, a cinikusabbjának pedig esetleg kielégítő lehetett. Számunkra viszont, akik ismerjük Afganisztán legújabb kori történetét, az amerikai médiavisszhangok és a "Nemzetközi Terroristaellenes Szövetség" retorikája egyszerűen felháborító. Sokat lehetne mesélni az amerikai 'szabad sajtóról', akárcsak a 'szabad piacról'.
 A Végtelen Igazság Hadművelet látszólag az Amerikai Életforma védelmében folyik. A vége valószínűleg az lesz, hogy tökéletesen aláássa azt. Még több dühöt és még több terrort szabadít majd el világszerte. Az átlag amerikainak azt fogja jelenteni, hogy az életét aggasztó bizonytalanságban kell élnie: biztonságban lesznek a gyerekek az iskolában? Lesz-e ideggáz-támadás a metróban? Bomba a moziban? Hazajön ma a szerelmem? A CNN már elkezdte figyelmeztetni az embereket a biológiai háború lehetőségére - fekete himlő, bubopestis, lépfene - melyeket ártalmatlan mezőgazdasági permetező-repülőgépek terjesztenek majd. A lassú felemésztődés végül rosszabb lehet, mint hirtelen megsemmisülni egy atomrobbanásban.
     A USA kormánya, és kétségtelenül a többi kormány is világszerte arra fogja használni a háborús közhangulatot, hogy indokolja vele a polgári szabadságjogok megkurtítását, a szólásszabadság megtagadását, a munkások elbocsátását, az etnikai és vallásos kisebbségek elleni uszítást, a közkiadások megnyirbálását, és hatalmas pénzek  beszivattyúzását a védelmi iparba.
     Mi célból? George Bush éppen annyira tudja majd "megtisztítani a világot a gonosztól'", amennyire szentekkel tudja megtölteni azt. Abszurd, hogy az USA kormánya egyáltalán eljátszik a gondolattal, hogy még több erőszakkal és elnyomással el tudná törölni a terrorizmust. A terrorizmus tünet, nem maga a betegség. A terrorizmus nem kötődik egyetlen országhoz. Nemzetek fölötti, legalább annyira globális vállalkozás, mint a Coke, a Pepsi vagy a Nike. A veszély első érintésére a terroristák felmarkolhatják a pénzt és a 'gyáraikat' országról-országra költöztethetik, keresvén a jobb üzlet lehetőségét. Csakúgy, mint a multinacionális vállalatok.
     A terrorizmus mint jelenség talán soha nem szűnik meg. De ha fel kell tartóztatni, az első lépést Amerikánk kell megtennie, azzal, hogy legalább elismeri, hogy más országokkal, más emberi lényekkel osztozik a bolygón, akiknek - mégha a tévé nem mutatja is őket - megvannak a maguk szerelmei és fájdalmai, történetei és dalai és bánatai, és, az ég szerelmére, a jogai. Ehelyett Donald Rumsfeld, az USA védelmi minisztere, mikor megkérdezték, mi jelentene számára győzelmet Amerika Új Háborújában, azt felelte, hogy győzelemként értékelné, ha sikerülne meggyőznie a világot, hogy Amerikának a maga útján kell továbbra is járnia.
     A szeptember 11-i merényletek rémisztő jelei voltak annak, hogy a világ borzasztó rossz irányba megy. Az üzenetet talán Osama bin Laden írta (ki tudja?), és az ő futárai hozták el nekünk, de nyugodtan ott lehetne rajta az Amerika régebbi háborúiban elesett áldozatok szellemeinek kézjegye is. A Koreában, Vietnámban és Kambodzsában legyilkolt millióké, azé a 17.500 áldozaté, akiket akkor öltek meg, mikor Izrael 1982-ben, amerikai támogatással megszállta Libanont, a Sivatagi Viharban megölt 200.000 irakié, az izraeli megszállás elleni harcban meghalt többezer palesztiné. És azoké a millióké, akik Jugoszláviában, Szomáliában, Haitin, Chilében, Nicaraguában, el Salvadorban, a Dominikai Köztársaságban, Panamában olyan terroristák, diktátorok és népirtók kezétől pusztultak el, akiket az amerikai kormány támogatott, képzett ki, pénzelt és látott el fegyverekkel.
     És ez a lista távolról sem teljes. Egy olyan ország lakóiként, amely annyi háborúban és konfliktusban játszott aktív szerepet, az amerikaiak kivételesen szerencsésnek mondhatók. A szeptember 11-i támadás mindössze a második volt, mely amerikai területet ért, egy évszázad alatt. Az első Pearl Harbour volt. Akkor hosszú volt a válasz útja, de Hirosimában és Nagaszakiban végződött. A világ most visszafojtott lélegzettel várja, miféle borzalmak következnek.
     Valakitől hallottam mostanában, hogy ha Osama bin Laden nem létezne, Amerikának ki kellett volna találnia. De - bizonyos szempontból - így is történt. Ott volt azok között a dzsihád-harcosok között, akik 1979-ben érkeztek Afganisztánba, mikor a CIA megkezdte ottani tevékenységét. Osama bin Ladenben az a különleges, hogy a CIA alkotta meg, és az FBI fizet fejpénzt érte. Két hét leforgása alatt léptették elő Gyanúsítottból Legfőbb Gyanúsítottá, majd pedig, bármiféle valódi bizonyíték hiánya ellenére, egyenesen vezetett az út addig, hogy "elfogni élve vagy halva".
     Minden elemző szerint lehetetlen lesz olyan bizonyítékot találni (amely ki is állná a törvényes bírósági vizsgálatot), amely közvetlenül kapcsolatba hozhatná Osama bin Ladent a szeptember 11-i támadásokkal. Egyelőre úgy néz ki, hogy az ellene szóló legfontosabb bizonyíték, hogy nem ítélte el a merényletet.
     Abból, amit Osama bin Laden tartózkodási helyéről, élet- és munkakörülményeiről tudunk, tökéletesen lehetséges, hogy nem személyesen tervelte ki és szervezte meg a merényleteket - hogy ő csak az inspirációt adta hozzá, hogy ő a 'Holding Vezérigazgatója'.
     A tálibok válasza az USA Osama bin Ladenre vonatkozó kiadatási kérelmére, nem éppen jellemző módon, védhető: Tárjátok fel a bizonyítékokat, és kiadjuk. Bush elnök válasza az, hogy a kérés 'nem tárgyalási alap'.
     Míg folyik a szó a 'Holding Vezérigazgatójának' kiadatásáról, India vajon benyújtotta az USA-nak Warren Anderson kiadatására vonatkozó kérelmet? Ő volt az Union Carbide elnöke, mely felelős volt a bhopali gázszivárgásért, mely 16.000 ember életét oltotta ki 1984-ben. Felmutattuk a szükséges bizonyítékokat. Minden iktatva van. Akkor megkaphatnánk az urat, kérem?
     De kicsoda is valójában Osama bin Laden?
     Hadd fogalmazzak másként: Micsoda Osama bin Laden?
     Ő Amerika családi titka. Ő az Amerikai Elnök sötét alteregója. Vad ikertestvére mindannak, aminek szépnek és civilizáltnak kéne lennie. Annak a világnak az oldalbordájából teremtették, melyet az amerikai külpolitika ítélt romlásra: a hadihajó diplomácia, a nukleáris arzenál, a vulgárisan odavetett „általános dominancia”, a nem-amerikaiak életének jegesen közömbös kezelése, a barbár katonai beavatkozások, a despotikus és diktatórikus rezsimek támogatása, az a kegyetlen gazdasági program, amely sáskafelhőként fölzabálta a szegény országok ökonómiáját. A zsákmányra éhes multinacionális vállalatok, akik elveszik tőlünk a levegőt, amit belélegzünk, a földet, amin állunk, a vizet, amit iszunk és a gondolatokat, amiket gondolunk.
     Most, hogy napvilágra került a családi titok, az ikrek egymásba olvadnak, és fokozatosan felcserélhetőkké válnak. A fegyvereik, bombáik, pénzük és kábítószereik már amúgy is egy ideje oda-vissza közlekednek. (Az USA helikoptereket majdan fogadó Stinger rakétákat a CIA szállította. Az amerikai kábitószerfüggők által használt heroin Afganisztánból érkezik. A Bush vezetés mostanában nyújtott egy 43 millió dolláros segélyt Afganisztánnak a „drogháborúra”...) Most még egymás retorikáját is elkezdték kölcsönözni. Mindkettő a másikat tartja a ‘kígyó fejének’. Mindkettő az Istent idézi meg, Jó és Rossz homályos, ezredéves versengésére hivatkozik. Mindkettő elkötelezte magát félreérthetetlen politikai bűnök elkövetésére. Mindkét fél veszedelmesen fel van fegyverkezve - az egyik egy nukleáris arzenállal, a másik a tökéletes reménytelenség robbanásveszélyes, pusztító erejével. A tűzgömb és a jégcsákány. A baseball ütő és a bárd. Fontos észben tartani, hogy egyik sem elfogadható alternatívája a másiknak.
     Bush elnök ultimátumot intézett a világ népeihez - „aki nincs velünk, az ellenünk van” - ami a hiú arrogancia mintapéldája.
 Ez nem az a választás, melyet az emberek akarnának, amelyre szükségük volna, vagy amelyet meg kéne tenniük.