Régi híve vagyok Csámpai cipész cégtáblájának a Szerdahelyi utcában. Csámpai úr már régen elbokázott, eltűnt valahol, de táblája még a falon. Szemben, a Mátyás tér sarkánál, a régi állateledel bolt elől már lecsavarozták az Anubisz-szerű alumíniumkutyát. Már csak négy apró luk van az egyik ablak tövében - ugyan, ki is hinné, ha elmondanánk, egykor éveken át oda volt csavarozva egy kutya. Feküdt, mintha gazdájára, az alumíniumiszákosra várna.
És az összes lányok is egyik napról a másikra eltünedeztek, a lassan cammogó öregek és a bokáig érő nercbunda alatt tangabugyit viselő tizenévesek messze járnak mindannyian.
A tér átlósan szemközti sarkán az Ezernyolcvanhármas Ászári Harlem Karak Vuk is legalább egy évtizede bezárt.

Maradt még ez-az, de a legjobb dolgoknak - s a velük szomszédos legrosszabbaknak - lassan nyoma vész.
Ugyanez megy Budán. A Varsányi Irén utcában, Szárnya Lajos műhelyajtaján felirat: A cipész megszűnt, munkát nem vállalok!
Pillanatnyilag erre én sem érzek erős indíttatást. Reggel nyolc körül tudok elaludni, kilenckor felébredek. Elgyengültem, a gondolatok csomókba csavarodtak a fejemben, körülöttem, vagy inkább hajcsavarókba. - Újságpapír hajcsavarók, szitaszerű műanyaghengerek vagy átluggatott kis fémcsövek fagolyó fejjel. Egész jó kis fagolyó fejem lett nyolcra. Alig háromnegyed óra alatt összeroskadtam, de fel kellett kelni, tehát rohantam, és akkor beszorultam a liftbe. Itt még lefelé sem lehet folyamatosan menni. A lefelé vezető út is rémes. Még a zuhanásnál is rosszabb. Állok a semmiben, a jelzési lehetőség is semmi, a vészcsengő csak kint, a fülke falán csilingel. Mintha nem tudnám a fülke falát ököllel verni. Nyomom a gombot, aztán nem játszom meg magam, verem az ajtót. Némán markába röhög a makacs semmi. Ilyenkor gonoszul egyből vizelni is kell. Ha addig nem is kellett. Vizelési tervek sorozata - kinyitni a belső ajtót, és le az anyaggal az emeletek során a liftakna mélyére, ahol majd felszárad, és a szaga is elmúlik hamar - nem ettem spárgát az utóbb időben. Most azzal problémák lennének, a spárga illata megmarad, nem változtat rajta semmit a testünkön át megtett út. Olyan ez, mint amit rossz gyereknek mondanak - persze! neked…, egyik füleden be, a másikon ki.
Na de majd megtanulod, rosszcsont! Majd meg!  Nem mondom még egyszer.

Eltelik egy szörnyű hét. Néha azért süt a nap, ilyenkor összeszedem magam. Most meg leszáll a köd, vagy még csak pára, és az ablakok a jól megszokott fényvitorlákat vetítik egy házra a Wesselényi utcában. - Isten mosolyog - mondom, tanúm is van arra, hogy ezt mondtam. Így aztán a mosolyra is.
Pár perc múlva bekanyarodunk a Nagydiófa utcába, megszomjazom, egy új kiskocsma ajtajára süt a nap, belépek. - Nem vagyunk nyitva, de ha már bejött, igyon egy kávét, a vendégünk, nem kell fizetni. Kifelé menet kapok egy névjegyet is, Cafe Smile. Nos, tényleg Isten mosolya lehetett. Hatvan körüli, alacsony, fülbevalós ember.

Délután, a postáról hazafelé, megint látom a ködöt, már egészen ellepi a várost - fényképezni kellene - gondolom ködösen, hazaviszem a csomagot, felkapom a gépet, és vissza a ködbe. A Garai téri építkezési gödörből fényképezni körbe-ködbe.
Olyan tünékeny az egész - az építésvezető tizenévesnek tűnik, az őrszemek feketeruhásnak tűnnek, a piac meg nyomtalanul eltűnt. Helyén sokemeletnyi mélység, toronydaruk forognak a ködben, tetejük alig látszik, a darukezelő ködfelhők fölött üldögél, mintha repülőn utazna. A teret bádogkerítéssel vették körül, építettek egy csomó bodegát is, lakókocsikban apró fénypontok világítanak - már akkora a köd, hogy nem látni le a mélybe. Négykor felkapcsolják az utcai lámpákat. De addigra elfogy a filmem.

Pillanatok alatt besötétedik. Este lesz. A Berzsenyi utcán haladok hazafelé. A Csülök csárda régi hátsó ficakjában - egy másik pincében - új kocsma nyílt, a Kis csülök. A csapos egy Fellini-hősnő, egy cetlire leírja nekem a hely titkos nevét: Borozó a mámoros muslincához. Vékony, kortalan férfival ülünk egy asztalnál - az ember nem különül. Később valahonnan belép, egyszerre ott van egy harmadik. Munkásruhás, vékony, alacsony fiú, járni is alig bír, hozzánk lép, megsimogat, fejemre teszi a kezét, odébb araszol. Ezt csinálja. El-eltűnik.

Amikor otthagy minket, a vékony asztaltársam a Koszorú utcai pléhkrisztusról mesél. Arrafelé ment régen egy hatalmas nászmenet, tizenkét szekér, és mind elsüllyedtek a mocsárban, mert mocsár volt arrafelé. Akkoriban. Az ő emlékükre állították a keresztet. Asztaltársam a Golgota téren lakott. Később a Koszorú utcában is, a Magdolna utcai sarokházban. Az első emeleten. Műbútorasztalos.
- Akkor ismeri az Atlantiszt?
- Igen, belépünk, és balra a falon Atlantisz, úgy öt méterszer tizenöt méteres festmény. Látja, tudom. 1954-ben még egészen jó állapotban volt, aztán romlott le. Már akkor is sok cigány lakott arrafelé, hálás voltam nekik, akárhová mentem az országban, mindenütt ők zenéltek, mert a Koszorú utca környékén sok híres muzsikuscsalád lakott, és mindenütt őket találtam, az egész országban ismerősöket, akárhová leültem. Csak később kerültek ide a környékre azok a szegények. Ötvenhatban tizenegy éves voltam, bementem a pártházba is a Köztársaság téren, volt bent egy ember, kivágták a szívét és kiszedték a szemeit, és mindenhová pénzjegycsomókat tömtek, és ott lógott lefelé, fejjel lefelé, szívében pénzzel, tizenegy éves voltam.
Soha nem felejtem el. A Rákóczi csarnokból meg elhoztunk egy zsák csipkebogyót, életemben nem vettem el semmit sehonnan, de akkor apámmal elhoztunk egy egész zsák csipkebogyót, és azt ittuk egy éven át, csipkebogyó teát. Soha, de soha többet nem akarok csipkebogyó teát inni.

Körülbelül itt járhatunk, mikor a munkásruhás kis ember megint odajön hozzánk, megsimogat, hoz egy sört, kezet fog velem, nagyon érdes a keze, és az ujjait nem tudja kiegyenesíteni, görbült ujjú, smirglis keze van ennek a kedves fiúnak. Azt mondja, Cigándon született, a felvidéken. Leteszi az asztalra a poharat, elinog a terem vége felé, sötétbe merül - árnyalak a játékautomata villogásában, a kis lámpák előtt. Csilingelés, csörömpölés, nyerés. Dőlnek a százforintosok, gurulnak a kövön a sötétben.
Valaki - a sötétben láthatatlan úr - kifizette neki a sörömet. Van, aki fizet értem.

Egy reggel - alig az elalvás után, talán a nyolc óra körül -, híreket hallgatok kinyithatatlan szemmel. Csapatokat gyűjtenek, a Dózsa György út 152-ben lehet jelentkezni. Embereket keresnek, akik majd bejárják a várost, és végigmennek a kijelölt utcákon embereket keresni. Mennek az útvonalakon, és összeírják a hajléktalanokat. Csakhogy valahogy meg kell különböztetniük az összeírt embereket - nehogy egy-egy hajléktalant többen is megszámoljanak - ezért minden egyes embert, akit a földön fekve látnak, alaposan le kell írniuk. Félálomban elképzelgetem, amint egy-egy öregembert alaposan leírnak. Már, ha addig nem írták le teljesen. Leírni valakit. Téged leírtunk!

Fel is út, le is út. Mennek a didergő kis önkéntes csapatok a Könnyűfémformaöntő utca hosszában a Duna folyammal párhuzamosan, el egészen a Csőhegesztő utca sarokig. Ott megállnak, mert a bokorban valamit moccanni látnak. Elő a papírt, a jegyzetfüzetet. "Csíkos, szakadozott jambósapka, körben szalonnás, lelógó prémgallér a sötétbarna irhakabáton, a kabát háromnegyedes, kívülről körbetekerve hosszú csíkos sál lebeg, kézzel kötött, régi, egyik futballcsapat színeivel sem azonosítható, térdben kitágult barna kordbársonynadrág bokában felhajtva, bakancs madzagfűzővel, az egyik bakancson nejlonzacskó Sony audio hifi - felirattal. Házimozi. Maga a rétegek alatt lakó férfi meghatározhatatlan korú, leginkább egy drótszőrű foxihoz hasonlít - Foxi úr -, úgy százhatvan centiméter lehet, származása azonosíthatatlan, pártállása még csak nem is sejthető, pénztárcája nejlon zsömlészacskó." - Ezzel meg is volnánk, szusszant egyet a leíró, ezt is leírtuk. Mehetünk. És befordulnak a Könnyűfémformaöntő utca sarkon.

 Még jó, hogy nem kell mindenkinek járni az utcákat ebben a rettentő hidegben. Be is lehet jelenteni egy-egy embert. Meg kell adni a pontos helyét és a pontos leírását. Lehet telefonon vagy akár interneten is.

Mi a varázslat? Hát nem a bonyolult időcsúsztatások - hogy ha egy ember rálép egy szalamandrára Peruban, akkor leszúrnak egy torreádort Lisszabonban -, a varázsalat tán csak annyi, mint amikor egy földön lelt magot szétdörzsőlünk ujjaink között, és nyitott tenyerünkből felszáll egy váratlan, eddig ismeretlen illat.

Marhamájkonzerv

A férfi tehát ki-beszáll, aztán a fülke előtt tanácstalanul megáll. Ekkor, amikor már teljesen tanácstalan, ekkor néz rám. Persze ez nem tőle függ, rám nézett volna akkor is, ha teli van tanácsokkal. Remélem. Tulajdonképpen mini összeomlásának pillanatában léptem ki lakásom ajtaján. Lakásunk egy erőd, homályos sarkaitól eltekintve maga a fény, jéghideg vermeitől eltekintve meleg fészek az egész labirintus, hideg-meleg, sötét-világos, a havi közös költségért még a miénk.

A férfi szemembe néz, és azt mondja, menjek le a lifttel, felfelé nem mozdul, de lefelé még történhet valami, próbáljam ki én. Ez egyenesen gyönyörű, rögtön életem alakulására gondolok, felfelé nem megy, lefelé próbáljam ki én. Isten az egekben, a legfelső emeleteken, miért nem próbálhatom ki egyszer a felfelé haladó lifteket én?

Ily módon, magam búbaján kacarászva megtagadtam a liftes pasas kérését, mondtam neki, a gépen próbálkozzon lefelé ő, én magam megyek lefelé gyalog. Legalább a lefelé utat a saját módszeremmel akarom megtenni. Olyan jó a lefelé vezető úton is úton lenni, igazából az úton, annak minden részletével együtt. A lefelé vezető úton ne suhanjunk el a részletek mellett, nézzünk meg utoljára mindent alaposan.

Még szerencse, hogy lefelé nem megyek egyedül. Pedig lefelé haladásunk általában magányosnak tűnik, oly sok körülöttünk a hely. Ez adja a dolog hősies látszatát, a szent magány. Mindenki odafönt marad, mi pedig suhanva elzuhanunk kivilágított ablakszemeik előtt, a szobák táncosai épp csak a vörös bársony függönyszárnyak résein át látszanak.

De a néni lefelé együtt jön velem. A második emeleti lakó a másodikon csatlakozik. Fejkendős, kicsi, öreg, szelíd, halálosan kíváncsi nénike. Most jobban megismerhetem. Ötvenhét éve itt lakik. Nem. Az utcában sohasem voltak fasorok. Egyetlen fa sem volt a Népszínház utcában sosem. De szemben, az ovális járdaszigeten égig érő kandeláber állt, háromágú, magas kandeláber, ami az ötödikig is felért. Bevilágította a ház előtti egész teret. A Nemzeti Színház is, igen. Itt állt, a Corvinnal szemben, van is egy fényképe róla, a színházról, a Corvin elől vette fel saját maga. Otthon van - mármint a kép -, a színház már sehol. Ott látta először Az ember tragédiáját. Egész fiatalon. A Május 1-ben dolgozott. Édesanyja is a Május 1-ben dolgozott. Családi dolog.

A Május 1-ben dolgozott néni halálosan kíváncsi. - Mamája? Kórházban? Hány éves? Mióta van bent? Mi a baja? Meggyógyul? Mit mondanak? Igen? Nem? Rettenetes. Jaj, jaj. Istenem.
Pedig édesanyámat sosem látta, nem is hallhatott róla, nagy ez a város, világváros, csupa lendület, csupa ragyogás, táguló, mint a világegyetem. A fejkendős néni mégis kíváncsi az ismeretlen kicsi nő életrajzának utolsó adataira. Már-már azon vagyok, hogy elmondok neki mindent részletesen: - Két évvel ezelőtt harmincnyolc kiló, sokat cigarettázik, titokban kék színű cigisdobozokat rejteget a tévé mellett, általában ügyetlenül rejteget, nagyon hamar bizalmas lesz idegenekkel, aztán nagyon hamar csalódik, akkor nagyon meglepett és nagyon haragos, és nem benne van a hiba, mert a világ legkülönbözőbb részeibe vetett bizalom nélkül nem lehet élni, de ha lehet, akkor sem érdemes.

Marhamájkonzerv. Egy szó, ami most hirtelen eszembe jut. És a hozzá vezető út rekonstruálása, ím: A nénikével a mozgólépcsőn lefelé megyünk. Lefelé mindig van tovább, a föld meleg közepe felé. Ez a második bugyor. A bádog oldalfalakról is ki lehetne tenni egy táblát, mint amilyenek a metró régi állomásainak kőborítását írták le földtörténetileg: ez a bádog a földtörténeti vaskorból származik, a műanyag meg a polietilén korból ered. És ezt kirakni a Kossuth és a Blaha Lujza téren. A metró tulajdonképpen metropolitan - nagyvárosi dolog, mint mi magunk.

A néni tovább faggat a halálról. Mellettem kapaszkodik a fekete gumiszalagba, felnéz rám - hogy érezzem jelenlétét, és a szent, rémes halálról tovább beszéljek még neki. Ekkor, a metró mozgólépcsőjén jöttem rá, hogy a néni egy ismeretlen halálának részleteire éhezik. Ekkor kezdtem elgondolkodni azon, miért kell mindez neki. Adatokat gyűjt, tanul. Valaki bölcsen meg is mondta már régen: minden hülyeségről, amit embertársaink összevissza hadoválnak, nem árt eszünkbe idézni, hogy egy-egy halára ítélt utolsó előtti hülye mondatai.
És itt jön a marhamájkonzerv, mert amíg a néni adatokra éhesen fel-felpillantott rám a lefelé vezető úton, én arra gondoltam, engem is ilyesmi érdekel - csupán a sok csupasz adat -, a fenét érdekli Budapest. Nem érdekel a Metropolis, csak néhány lakójának sorsa érdekel, lehet, hogy én is csak adatokat gyűjtök, az utolsó pillanatban hasznosnak bizonyuló adatokat.
Milyen keserű, rettenetes dolog a mindannyiunk által ismert marhamájkonzerv. - Öreg, hozz egy olyan kis vaskonzervet, majd valahogy késsel kinyitjuk, szétcincáljuk, vagy a pénztár mellett találsz olyan kis kampós vasnyitót. És ez a szörnyű kis konzerv egy egészen jellegzetes közös tudás. Nem emléktábla egy házon, ahol egykor valami híres tökfej lakott. Csupán egy kis vasdoboz, telesteli szar marhamájjal.

"A profi." Ki tudja? Istenem - te tizenkét karú szörnyű állat -, ki tudja rajtad kívül, milyen az igazi profi. Mert te a magad tizenkét kígyózó végtagjával tökéletesnek vagy mondható, már legalább a nagy számok törvénye szerint. De a gyarló embernek nem továbbítja filmjét a gép, és nem tekeri magnetofonja a szalagot - a film áll a fekete fémdobozban, míg az aluljáró sötétjében egy szelídgesztenye-árus jéghideg pultján mosolyogva alszik a bebugyolált csecsemő… és a film gonoszul áll akkor is, amikor a kohóból egy houdinis mozdulattal kiemelinti az izzó vasat a szabadonalakító műhely olvasztára… és kitalálhatatlan okból megindul a filmtovábbítás, amikor a józsefvárosi piacon elmosolyodik egy kedves kínai. De hát a legfontosabb pillanatokban ráfaragunk, ráfarag a legkörmönfontabb profi is. Se kép, se hang. Van, amiről nincsenek felvételek. Bizonyos dolgokról csak kiválasztottak örökíthetnek meg anyagot.
Ez lehet a titok. A megörökítés. Ebből a szóból akárki érezheti, ez nem vicc. A megörökítés Münchausen báró hajfonata, aminél fogva a szakadékból lovával együtt kirántja magát a régi katona.

Leesett az első hó az ablakaink mögött.
Másutt, odafönn a hegyekben már hetek óta eshetett, ide, a Köztér és a Napház közötti légtérbe csak most érkezett. Köztérnek nevezik a cigánygyerekek a Köztársaság teret.

Süt a nap és esik a hó, bolond november. Gyorsan feljegyzem a zsebnaptárba. Kihúzom az íroasztalfiókot, előkotrom a naptárat, és a mai nap keskeny rovatába beírom, leesett az első hó. Mióta ideköltöztünk, a fáskamra falára rajzszénnel mindig felírtam a napot, amikor megérkezett a tűzifa, és felírtam az első fűtés idejét.  Aztán szivaccsal az egészet letöröltem egy mindenmindegy napon. És véresen bánom aktívabb felvillanásaimban.
A régi fűtések időpontjának még van értelme a világon. A régi melegek emlékének.

Ezzel be is fejezem az eszmefutást, kész vagyok az öltözködéssel, indulok lefelé a liften. Jól kezdődik a nap, fiatal kínaival kezdődik, délben. Mosolyog, vár, amíg bezárom az ajtót.
Amint odabent vagyunk a fülkében, rám néz és megkérdezi - Jó vagy?
Tudom, mire gondol, hogy jól vagyok-e, de mégis, oly szép ez a kérdés…, hogy jó vagyok-e? Istenem. Pedig milyen jól indult ez a nap a hóeséssel.
Így aztán kedves kérdésére, mely két kérdés lett számomra egyben, szomorú mosollyal, fejemet ingatva válaszolok - Hm, hm, nagyjából. Félig-meddig.
Bólint. Megint rám néz, sima álla körül körbehúzza mutatóujját, és azt mondja, mint tényt közli velem - Fehél.
Szóval fehér a szakállam, igen. Borostás vagyok, bevásárlás előtt ellustultam a szőrgyilkolást. Hát ezért kérdezte, hogy jól vagyok-e! Olyan elhanyagoltnak tűntem neki.

Oly hosszúnak tűnik így leírva ez a bólintásokból, apó vigyorokból álló párbeszéd, mintha liftünk időközben egy végtelen időn suhant volna át a végtelen térben.
- Sülösüveg! - jegyzi meg fiatal szomszédom - Sok sölösüveg. Ebből aztán megérthetem, magában összeadta kosaramban az üvegek látványát, a palackok barna nyakát, fehér borostámat, meg hogy nem láttuk egymást egy darabig. Ekkor, az összeadás végére szerencsére leérünk, mielőtt életem szomorú végére is fényt derítettünk volna.

A közértben hamar végzek, a keskeny árufolyosó közepén babakocsi, ahogy megkerülöm, a csecsemő magában bölcsen nevet, nem érdekli, hogy akadály, szeret útban lenni, az utak közepén kacagni, idegeneknek integetni, vadidegenekkel mutogatásba elegyedni.
Eszembe jut róla a sportbabakocsis eset. Mikor a gyalogjáráshoz, a vándorláshoz eléggé felnőttnek ítéltek szüleim, elhatározták, nyakára hágnak a drága sportbabakocsinak. Ki is tették hirdetéseiket a forradalom utáni Üllői út hosszában, az oszlopokra és a szétlőtt falakra - Sportbabakocsi eladó megkímélt állapotban!
Csakhogy, amint az első komolynak látszó vevő elérkezett, és azt kérdezte, elég stabil-e ama kocsi, apám a kocsiba pattant, a stabilitás bizonyítékaként. Mire a vevő elmenekült. Pedig sportkocsim könnyedén elbírta ezt az akkor még vicces fiút, édesapámat is.

Közben odakint apróbb szemű lesz a hó, de sűrűbb, arcomba vág, mellemig ér, felhúzom a zippzárt, összébb tekerem magamon a kabátot, átsietek a zebrán, és huss, ismét a liftben vagyok, ezúttal azonban felfelé.
És akkor jön az öregebbik kínai szomszéd velem együtt felfelé. Igazán nincs rossz dolgom, lefelé és fölfelé vezető utaimon a legjobb szomszédok kísértek ma el.
- Kicsi hó - mondja rögtön az öreg - Kicsi hó. - És nevet.

Háromnegyed kettőre már igazán kisüt a nap. Szép napsárga lesz az utca. Szeretem a sárga szín árnyalatainak neveit. Indiai sárga. Nápolyi sárga. Ólomsárga. Krómsárga. A város utcáinak egyik oldalára árnyékként rávetül a másik, de a napos oldal szétlőtt szürke fala a napsárgát visszavetíti a szemközti, árnyékos ablakfalra, az árnyékban maradó malteristennős utcafalra, ebben a derített fényben megnyílnak a régi kapuk, a régi vasárnap délutánok, a budai hegyekben tett séta után, hazafelé. Kevés autó az utakon, kisebb-nagyobb bogárhatúak, délutáni csönd, növényekkel benőtt romok, legömbölyített autóbuszok. Öregemberek mintás függönyök mögött.
A lakások ablakainak növénylakóit ilyenkor szeretettel meglocsolták, a trópusi növények hálásan vízcseppeket gyöngyöztek leveleik végén. A kék hullámos papagáj egyetlen emberi szót sem tudott beszélni, jókedvében csak összevissza kiabált, halála mégis épp olyan emberi volt, mintha tökéletesen megtanult volna beszélni.

A világ egyik legjobb dolga lehet haldokolni, valami egetverő marhaság láttán a nevetéstől fuldokolni. Gyomrunkat markolva, bevizelésközeli állapotban, hörögve, kissé ijedten üvöltve röhögni. Azért ijedten, mert ki tudja, mi lesz, ha nem áll el ez az istencsapás, és beszarunk, majd egészen komolytalanul, végrendelet nélkül - jelentős villanyszámla-hátralékkal! - meghalunk. (A közös költségről nem beszélve! Istenem, de szép szó is ez - közös költség!)

Na, éppen ilyen volt a metrós eset. Gyanútlanul lesüllyedek, leglepusztultabb állapotomban is minden szép lányt szemrevételezek, szerelemrevételezek, közben szívem szerint elsüllyednék, de lehet-e egy lefelé haladó lépcsősoron még lejjebb süllyedni, hiszen folyamatosan süllyedek - itt, lefelé, rendesen, ahogy kell, szégyenkezni se lehet.
Odalenn aztán már csak öreg férfiak őgyelegnek, görnyedt, fakó tekintetű harcosok nézegetik az összefirkált térképeket. Átfut agyukon, ha egyszer felérnének, odafönn sincs merre menekülni. Behúzzák nyakukat, mint a teknős, aktatáskájukat haspáncélként szorítják pocakukhoz, magukhoz. Én meg kegyelettelenül, hangosan röhögök, hogy belefájdul a has. Mert a sínek túloldalán, a cseppköves falon, a Balinos mozivásznon éppen névnapot köszöntenek. - A lapátfogú kisegér is kacag - jól megfúrta a gázvezetéket, és felrobbant az emberek világa, a sajttal teli éléskamra. De aztán ő is hamar leszerepel, hiába győzött, lejárt a két perce, eltűnik, egérnyi kis helyét átadja egy tökhülye névnapi feliratnak.

- Ma a Farkasok ünneplik névnapjukat, a szó magyar eredetű, jelentése farkas.

(csütörtök, 2004. április 22.)

I.
Azt mondják,
Emberemlékezet óta
Ebben a megállóban
Ember nem szállt fel a buszra.

Hát akkor mondd,
Ki ez az árnyék?
Tudnom kell,
Mielőtt vele együtt várnék.

II.
Érdekes ráncaid lesznek
A napon, a szélben,
Mintha mosolyognál…

III.
Hát orvos lettem én is -
a rákospalotai Fő úton,
a Rendelő Büfében rendelek.

Ez itt a nevető világ közepe.
A Kinizsi utca harmincegy előtt
ott nyújtózik a fekete gumijárda.

Az idegesek, akik összevissza pattognak,
itt felpattannak az Égbe,
és békén hagynak bennünket végre.

A megállóból majd elfúj a kamionszél.
Homokot szór a szemembe.
Megdőlök, megbillenek, elsodor huzatuk óceánja.

VII.
Keresztrejtvényt fejtek egy nyári délután,
Régi Füles, régi pofon,
De megfejtem,
Győztes leszek alapfokon.
Keresztrejvényt fejtek
A Régi Fóti úton, a Panni teraszán.

A szakállas lomtalanító már épp
kilépne a rácsos kapun.
- Kurva jó sapkája van - szólok utána.
Visszajön, nevet, leveszi a tökfedőt.
Gyönyörű Robinson.
- Eredeti orosz, csak a pecsét nem látszik a zsír alatt.
De ha ez nem zavarja, nézze, itt a felirat.
Sivatagi sapka. Ha nem látja, megértem.
Akkor lehajtom a felpatentozott karimát,
És előkerülnek az ötágú csillagok a sapkaégen.

IX.
A szellemi játékok csúcsa
A csavar-gó.
A szegénylegények
esti türelemjátéka.

X.
Nem vagyunk fából,
Sírunk, ha nászágyunk
Kilóg a kukából.
 

XI.
-Öreg. Segíts nekem.
Vegyél egy órát nagy számokkal.
Te mindent meg tudsz szerezni.
Az unokámnak kell.
Most tanulja az időt.

XII.
-Kifestették a mama lákását.
Be is költöztek.
Olyan szépen elcipelték a holmikat,
Hogy na.
Csak a rossz cuccok maradtak.
Rendőr voltam, de már nem vagyok.

XIII.
Nem csalás nem ámítás,
Egy varázslat ez a lomtalanítás.
Pénztárcák és versek és
Keresztrejtvények.
Úgy érzem magam, mint egy szegény
Titkos, játékos herceg,
Sírok, hogy nem létezhetek,
És mindent megfejtek.

XIV.
Itt a nyár visszavonhatatlanul.
Már ha vissza nem vonod egy villámlással,
Egy hógolyóval, jégveréssel,
Gyűlölettel, de Te ezt nem teheted,
Tele vagy szeretettel,
Ó, Casucci nejlonzacskó.

csütörtök, 2004. április 22.

XV.
Béla gyűlöli Istent.
Isten nem gyűlöli Bélát.
Csak jön egy nagy eső, és
Nevetés, és csuri-csuri.

XVI.
Rákospalotai víztornyok,
Sínek fölött falépcsők,
Esőben talált üres pénztárcák,
Majd gyűjtünk bele
Majd gyűjtünk bele,
Villamosjegyeket,
Keresztrejtvényeket,
Esőcseppeket,
És utazunk és fejtünk és
Utazunk és fejtünk.

XVII.
Ha nincs mit enned,
legyél Város József,
És gyorsan menekülj el
Innen. Külföldön majd
Idegen kaját eszel, de
József Város leszel.

Damjanich utca, remíz éjszakai fényei

A biológiatanár eredetileg történelemtanár akart lenni. Akarhatott, amit akart, a biológia maradt neki, és férjhez se ment Melinda néni.
Ehelyett egyre több szíriai aranyhörcsögöt vásárolt - vagy csak egy szapora párt ? Nem tudom.
Lényeg az, hogy idővel, és igen rövid idő lehetett, lakása teli lett hörcsögökkel, ott rohangáltak mindenütt.
Az első hörcsögpárnak - az ősapának és az ősanyának egyből volt neve, aztán a harmadik, negyedik, ötödik hörcsögkicsinek is.
És az egykor vágyott tantárgy iránti nosztalgiából az összes hörcsögnek történelmi neve lett - Kleopátra, Napóleon, Ramszesz és Kossuth Lajos.
Érdekes, speciális hörcsögtörténelem volt ez, a sok apró állatka ugyanis nem a világtörténelem végtelen számú hősének neveit kapta szépen sorban, maradt az első négy-öt név, egy idő után csupa sorszámokat kaptak azt újonnan született kis bundások - Kleopátra egy, Napóleon három és így tovább.
Nagyon vigyázni kellett a polgári lakásban, hová lép az ember. Vigyázni kellett, óvatosan zárni az ajtót, ne szoruljon be Kleopátra négy.
Volt hős, aki például állandóan a szőnyegek alá bújt, csak egy kis dudor volt, ott mozdulatlanná vált, elég lehetett szegény állatkának a történelemből. Ilyenkor különösen kellett ügyelni, ne taposson az ember az alvó kis dudorokra. Már a néni lakásában is olyan dudorok nőttek a talajból, mint a Margit-hídon és legfőképpen az Árpád-hídon az aszfalt alatt.
Futószőnyeg lett a nagyszoba.
Gyerekkorunkban nevettük ezen a történeten, kicsordult a könnyünk, úgy nevettünk. Most is elmosolyodom, de most az alvó dudorok tetszenek, a szőnyeg alá bújó, sötét melegben örök álmot alvó, sértődött kis dudorok. Morcos, maguknak való prémesek. Elgondolom, milyen, ha az ember épp csak hupcika. Alvórügy, amiből nem lesz virág. Csak egy kis változás a szomszédok sorában.

A férfi a péksüteményeknél áll, és egy kis nejlonzacskóval szenved.
Nem avatkozom az ügybe, ki tudja, vigyázni kell, bajunk eshet.
Óvatosan megkerülöm, egyetlen határozott rántással letépek egy nejlonzacskót a nejlonhengerről, két ujjam közt (nem ez az összes ujjam, csak most éppen ezeket használom) megsodrom a végét, arcomhoz emelem a zacskót, és szakavatott mozdulattal belefújok. A zacskó ettől kitágul, szétnyílik, mintha selyem ejtőernyő lenne a messzi  ég boltozatján. Ez ám a siker.
A férfi ötven körüli, de az is lehet, hogy számra kevesebb, csak többet élt. Szeme sarkából figyelt. Lapát mancsaival megsodorja a zacskót, mély lélegzetet vesz, és elkezdi fújkodni. A zacskó makacsul úgy tesz, mintha egyszerű, mezei nejlonfólia lenne csupán. Neki nem nyílik szét megadón. Ahogy a fiatal nők, a nejlonfólia
is felismeri a vesztest.
Na, ezt a férfit én sem indítom útnak, mint kitalált hőst. Pedig igyekszem, hisz többen javasolták - öregem, indítsd végre útnak kitalált hősödet -, és azóta szorgalmasan nézegetem a kitalált hősként szóba jöhető embereket. Mert nem bírok elszakadni e földi léttől. De olyan esendőek, mint jómagam, legkevésbé sem hősök ezek az alakok. Azért egyikük, másikuk elég jópofán ki van találva, de hogy éppen őt valaki útnak indítaná… - Majd én megmondom, ki indítson útnak és kicsodát, szoktam
újabban morcan válaszolni a javaslatokra. Most pedig máris itt állok a péksüteményes polc előtt, és itt ez a férfi, ötvenes, zacskóval vacakol, vacakol, elképzelem, mint vacakolna a nyamvadt élettel is - a megállóban kérdezősködne a metrópótló után, a postán a fegyveres őrtől kérne levelezési tanácsot, és így tovább. Ki akarja megismerni egy ilyen szerencsétlen ember életét, istenem, kicsoda? Egy olyan figuráét, Aki még egy zsömlés zacskót sem tud rendesen szétfújni, és a zsömléket szégyenszemre a Koccintós fehérbor pillapalackja mellé, a műanyag kosárba teszi, csak úgy, csupaszon.
Esendő dolog egy pillepalackos élete.

E játék megfelelője a Kerepesi úton lelhető fel, a Taurus gumiművek mellett, egy téglából épült régi gyárcsarnokban, melyet bútorraktárnak alakítottak át. Közvetlenül a Reál udvar mellett. Itt, a laminált pozdorjalemezbútorok között remekül lehet bújócskázni. Rengeteg a régi gyárterem, ahol egykor a munkások dolgoztak azért a jó kis keresetért. Most már nincs állásuk. Nem is tudom elképzelni, kiknek árulják itt ezeket a fantasztikus bútorkölteményeket. Nászutakat képzelek a tükrös-neonos ágyakra, elrejtőzöm a lakkozott szekrényekbe. A szekrénysor mögött még ott vannak a gyárfalon a régi vízcsapok. Még ott vannak a régi gépgyár munkavédelmi plakátjai. - Részegen ne esztergályozzunk! Holtrészegen ne fúrjunk, faragjunk! Éhbérért ne dolgozzunk. Megállok nagy csöndben az egyik rózsaszín szekrénysor mögött. Jön az izmos áruházi őr. Ha meglel, majd könyörgőre fogom - őr úr, ha istent ismer… - kezdem gondolatban, szívdobogva - és a tükrös ajtónak támaszkodom, hogy erőt gyűjtsek.. - őr úr, hadd bújócskázzunk itten…

A fonott utazóládában porlepte palackok hevertek az utcán, mint egy elsüllyedt hajón. Egy karcsú üvegnyakon Salamon-pecsét. Odabent érett befőttként guggolt az ördög - Nagyi cseresznyéje 1942. Nagyi meggybefőttje 1956. Nagyi ördöge 1968. Mind megromlottak, kivéve az ördögöt, ő csak megráncosodott, aszalt lett a feje. Kiszabadítottam szegény párát, drótkefével kimostam palacklakását, fertőtlenítettem az üveget. Ő megrázta magát, kilehelte az évtizedek bűzeit, cigarettára gyújtott, és elkortyolgatott a leszakadt rugójú legyezőfotelben egy tűzforró feketét. Csak aztán mosolyodott el - barátocskám, mit szólnál egy jó nagy csavargáshoz Pest-Budán? Én vezetek, s te csak utánam jössz bután. És mentünk. És ő vezetett, egyre lejjebb, egyre mélyebbre mentünk, vezetőm vezetett és nevetett. Én sírtam a hosszúlépésektől, mert akkor még
érzékeny gyermek voltam. Magas, koszos lakóházakhoz értünk - itt élnek az emberek - mondta ő, és kegyeletből, illemből kissé kisebbet nevetett.

Hajnalonként elindultam megnézni a sirályok reggelizését  és a napfelkeltét, aztán késő estig a házak között jártam. Egy idő után visszakéredzkedtem az Operába. Még mindig rengeteg újdonságot találtam - akkor léptem először a csillárpadlásra. Ez a nagy terem a nézőtér fölött van, ez a főhajó padlása. Néha feljön egy-két öreg színházi munkás, és a terem közepén tekerni kezdenek egy nagy fogaskereket. Leengedik a nézőtérre a hatalmas csillárt - égőt cserélnek -, innen a padlás neve. És a csillárpadlás alatt van a következő titok, amiről még az Operában is csak a szakik tudnak - az odavezető csigalépcsőről be lehet bújni egy másik, alacsony, sötét padlásra, ahol csak görnyedve lehet járni a vastag fagerendák között. Ez az ördögpadlás. A nagyterem freskóját védi a repedéstől, mert egy ilyen nagy épület is folyamatosan mozog, hullámzik, s ha megijed, ő is remeg. Ha falához lenne erősítve a freskó, a vakolatán millió hajszálrepedés keletkezne, a nézőtérre zuhannának darabjai, a festett szárnyak és kezek. Ezért a festmény az ördögpadláshoz erősítve, mintegy a nézőtér egén lebeg. Lassan megváltoztam.
Nem tudnám pontosan megmagyarázni, mi lett velem. Az első években még meghívtam magamhoz vendégeket, és körbevittem őket az útvonalaimon. Aztán már nem hívtam többé senkit, az Opera teljesen betöltötte az életem. Kint is kezdtem máshogy élni. Már a városban is egy örök, különös opera folyt.

Az emberek mondatainak túlzott jelentőséget kezdtem tulajdonítani. Nappal kijártam, éltem az életem, s minden éjjel alapos módom volt átgondolni elmúlott napomat. És ez lehetett a lényeg. A tökéletes semmibe tértem haza, azokon az árnyszigeteken nem is tudtam mást csinálni, mint a nappali emlékekben kószálni. Újból végiggondoltam minden embert.

Nem beszéltünk sokat, néha csak szavakat, mondatokat, ezekre könnyen vissza tudtam emlékezni. Őket láttam magam előtt, mikor a páholy korlátján könyököltem. Néha úgy elmerültem szemlélésükben, hogy kényelmesen hátradőltem.

Évekig jártam a kivilágítatlan folyosókon, végigpróbálgattam az összes, homályba merült márványlépcsőházakat, a ruhatárban a fogasok közé álltam, végigsétáltam a számsorok előtt. Bordó bársonnyal behúzott kanapén aludtam egy falitükör alatt, a ruhatár termébe csak egy fényvisszaverődés vetített villámot, de az is elhaladt vagy egy méterrel a kanapém előtt, és elveszett a ruhatár vasai közt, valahol a sarokban. Nagyon vastagok az Opera falai, az Andrássy út forgalmának zaja csak ritkán hatolt be hozzám, karomat a fejem alá téve hanyatt feküdtem a ruhatári kanapén, és jókedvűen ábrándoztam a kinti nyáron. Odakint ragyog a napsütés, zajosan rohannak az autók, randira várnak a lányok, a szemközti játékboltban titokban labdáznak az eladók, de ha egy vendég bejön, rögtön abbahagyják, és a pult mögé rejtik a labdát, elnevettem magam - a boltjuk neve Meseország.

- Nem fogja elhinni - szólalt meg a taxis -, nem fogja elhinni, amit most mondok! Én voltam a parafenomén sofőrje, mikor itt járt Pesten - tudja, Uri Geller -, és mondtam neki, hogy egy nagy fenét hiszek ebben a trükkben, már megbocsásson! Erre ő röhögött és azt mondta, nem haragszik, de én sem haragudhatok, ha megállítja mondjuk a kocsiban az órát. És uram… ahogy itt ülök… pusztuljak el, ha nem állt meg az óra a kocsiban! És visszafelé kezdtek menni a mutatók! Kérdeztem tőle - remélem, a taxiórát nem járatja visszafelé?! Nevetett és megkérdezte, látom-e a Keleti pályaudvar óráját? Persze hogy látom. Hát, uram, felnéztem, és láttam, amikor fordítva kezdett járni az a két hatalmas mutató!

Ha beengednének a vaspántokkal biztosított lakásokba, a leszögelt kórteremajtók mögé, lehajolnánk, és a parkett réseiben meglelnénk a régi betegek és lakók elveszett apróságait. Legparányibb, életükben utoljára elveszített kincseiket, melyek olyan kicsik, hogy egy szempillantás alatt eltűnnek-megsemmisülnek a parkett tölgyfalécei között.
Elég csak a vaságyat odébb tolni, az éjjeliszekrényt elvonszolni a faltól, papírlapok röppennek fel a porcicák közül, szép tintaversekkel sűrűn teleírt lapok, egy beteg utolsó versei. Már nem jutottak el a Liget Szanatóriumból a Dohány utcába, a Hotel Continentalba, ahol a molett Léda néni megszállni szokott. A szálló és a szomszédos Hungária fürdő már ablaktalan, óriási tengerjáró, csillogásra képtelen, üvegtelen monstrum, rozsdás betűi lassan elformátlanodnak.
Indítsuk útra a kockás lapokat a romházból a romházba - csonka-bonka papírrepülők zuhannak, pörögnek a szélben, és égi hála a kósza, repülőgépes gondolatokért -, az ébresztőrádióból, híreim fő forrásából épp ma megtudom, a mély óceánból végre előkerült Saint-Exupéry repülőgépe.
Az egyik éjjeliőr azt mondja, ez a házhulla, most is az övéké. Kiké? Hát az övéké. Kínozták itt őket, meg is haltak itt közülük néhányan, aztán most az egyikük, egy közülük való vette meg. De nem érdemes bemenni, hatalmas bolhák vannak odabent, ugrálnak az emeleteken.

- Figyelj, nevetni fogsz, meg fogsz lepődni - ez meg a szegény alkoholista mesélők bevezetője, meleg, párnás kezük erősen fogva tart, ha szélvihar támadna, együtt repülnénk el. Elmosolyodik, akinek bizonygatok, mert ugyan mi is az, hogy minden pillanat -  szerintük a pillanatok talán kis kosarak a méhek lábán, hogy nem fér beléjük a hidegfront boldogsága, vagy a nyár félelme mellé apám emléke.

Ma egyébként folyóval álmodtam, valamelyik hídon mentünk valakivel, akkor balra lenéztem, ott tél volt és egy ember jött a folyó közepén aktatáskával, persze gyanakodtam, látszott, hogy a folyó középen sekély, s mintha egy gerincen jönne az a férfi a munkába, elkanyarodott Pest felé, ott kiment a partra komótosan, sikerült még aludnom, így én is leértem a partra, hogy megnézzem, van-e ösvény, valami volt, beledugtam a lábamat a vízbe, a fekete félcipő volt rajtam, életem legdrágább cipője, tönkremegy, csónak lesz, iszapos, nem is volt annyira sekély a víz, mintha lábnyomok is lettek volna, nem emlékszem többre.

Der medve

Néha, ritkán találkozunk magunkkal. Egy-egy idegen valahogy hasonlít hozzánk. Nem szeretjük meg, tán nem is beszélünk vele, de mégis kissé bizalmasabban tekintünk rá. Olyan otthonos, ismerős érzés ránézni. Ismeretlenül is megbízunk benne, ahogy megbízunk magunkban. Aztán, ha véletlenül úgy alakul, hogy tényleg kapcsolatba kerülünk, a valóságban is megbízunk benne, közel engedjük magunkhoz. És fájdalmasan becsap minket. Igazából sosem a vadidegenekben csalódunk a legnagyobbat.

Elképzeltem egy alakot, aki nagyon régóta megy az utcák során, nagyon régóta vándorol az utakon. Egész nap megy, aztán elér az éjszakáig, és sötétben megy tovább. Nem alszik, csak utakról álmodik. Közben is tud menni, nem téveszti el, senki nincs az úton. Lábai maguktól érzékelik az aszfaltot, az országutat. Talán lát is valamennyire a sötétben, épp csak az útirányt. Közben pedig nyugodtan álmodik más utakról, nappalokról. Végül már nem tudja, mikor van valódi nappal és mikor csak álmodott a fény. Utak és álmodott utak következnek sorban, ezekből áll a lánc.

Innen-onnan össze kell szedni a legrondább bútorokat. Piros műanyag borítású bárszekrényt, vajszínűre lakkozott tükrös franciaágyat beépített neonokkal, éjfekete hálószobaszekrényt ezüst flitterekkel, és a sarokba egy otthonos kis aranyozott alumínium fogast. Arra mehetnek aztán a darutollas rózsaszín kalapok. És ha mindez együtt áll, mehetnek a levelek, jöhetnek a vendégek. Jól meg kell válogatni őket. Mindegyiket végigvezetni a szép új lakáson, egyenként megmutatni nekik a csinos hozományt. Mikor aztán már mind megérkeztek, jöhet az egyetlen vendég, mert igazi vendég csak egyetlen egy van. Érte van minden, érte van a többi vendég, érte a hálószobabútor, és érte a drága torz fogas. Felvesszük a telefont, értesítjük, és várunk rá az álomszobában.
Csoda egy-egy új lakás látogatóit figyelni. Ahogy vizsla szemmel körbejárnak, egymásra kacsintanak, aztán kinéznek e kis varázslatból, és hamisan mosolyognak.
Megérkezik. Ahogy belép egyből előtte áll a félelmetes fogas. Nem lehet mellette csak úgy elmenni, enyhén horpadt, aranyozott alumínium, és a rudak végén a gömbök! horpadtan, bágyadt műaranyfénnyel lötyögnek a rudakon. Erre nyilván elmosolyodik, valami viccnek gondolja életünk, egyszerűen nem tudja komolyan venni. Nagykabátját a fogasra teszi, egyebet nincs mit tenni. Belép a szobánkba, ott a kármin műbőr bárszekrény tárt ajtókkal várja, benn a whisky és a sok-sok csillogó kristálypohár. Összecsapja kezét, felnevet - remek, öregem, remek. Már megkönnyebbül, jó viccnek tartja az egészet. Tán hazamegy és megpróbál beszerezni valami hasonlót. De aztán letesz a gondolatról. Nem lehet olyan könnyen, csak úgy, ilyesmit, és ráadásul ilyen mennyiségben! beszerezni. Akkor viszont ez mégsem vicc, és ő hangosan nevetett. Visszavesz a jó hangulatból. Körbeköszönget, lehuppan egy kagyló szkájfotelbe, időt nyer, körbenéz. Nem, mégsem vesz ilyet, hasonlót sem akar látni életében, ha lehet. Többet nem jön ide, már ez is tévedés volt. Ez a hely ízléstelen. Itt van az első felvonásnak, vagy akár az egész darabnak vége. Ezért hívtuk a többi vendéget. Vendégnézőbe hívtuk őket, nézhették a lakásnézőt. Új lakásunkat pedig akárhogy berendezhetjük, egyáltalán nem kell a kármin műbőrhuzatú bárbútor, és nincs szükség szegény aranyozott alumínium fogasra sem. Lehet a régiségboltban is vételezni, a legdrágább, dúsan faragott szekrénycsodákat összehordani, és a pályaudvari díszpálmát elkérni egy napra, a királyi váróterem díszpálmáját a futószőnyeggel együtt - az első vendég tekintetét szinte bármilyen új lakásban érdemes követni.

Egy mimóza az ember. Pillanatok alatt észrevétlenül megbántják, és tehetetlen. És éppen ez a baj. Benn ragad a sötétben az a sok bántás, és a legváratlanabb pillanatokban újra támad. Ismételgeti magát, El-eltűnik, előbukkan, játszadozik. Halhatatlan. Régebben észrevettem, hogy nem írom le a bántásokat. Azaz először megpróbáltam egyiket-másikat leírni, de olyan szomorkás, megalázó dolog volt, olyan gyerekes, kicsinyes ügy. Gondosan megírtam a napi gonoszságokat, gonosz-naplót vezettem, aztán szépen kihúztam az egész írást. Megírtam-kihúztam, megírtam-kihúztam, így ment évtizedeken át. Nem írtam ki magamból egyáltalán egyiket sem, inkább összegyűltek egy benti nagy teremben.
Lassan megvilágosodtam. Jobb a bántásokat hamar pénzzé tenni. Egész vidáman kocogtam át a történelmi Lánchídon. De szép is ez a város! Micsoda panoráma! Már alig vártam egy aljas embert, hogy az új ötletet kipróbáljam. Először nem is írtam papírra, csak csupán gondolatban. Találkoztunk, beszólt valami rondát, mosolyogva elbúcsúztunk, már alig vártam, hogy elengedje kezem, hogy egymás mögé érjünk, máris elmerültem a képzeletbeli írásban. Ebből a bántásból, ezt eléggé jól megsaccoltam, nem jön ki több mint egy oldal. Egy oldal a hetilapnál ennyi és ennyi forint. Így hamarosan oldalra, forintra meg tudtam saccolni, mennyit hoz a konyhára egy-egy kisebb bántás. Még továbbra sem írtam. Csak jártam az utcát, mondhatom, igazán sokat jártam. És gyűjtögettem a bántásokat. Ha egyiket-másikat elfelejtettem volna, magammal hordtam egy külön erre a célra rendszeresített cetlit, később egész kis füzetet, hogy érzékeny búcsúnk után gyorsan beleírjam a történteket, és otthon majd ebből puskázzak. De összesen ennyit írtam. Találkoztunk, jött a sunyi megjegyzés, az árulás és társai, elbúcsúztunk, én feljegyeztem a lényeget, épp csak kivonatban, és máris vidáman sétáltam tovább s szélben, már a sértésen kereshető pénzemet számolgattam. Teltek múltak az évek, hajam őszbe csavargott már. Istenemre mondhatom, volt egy-két nagy fogásom. Nem csak hitvány tárcák jöttek volna ki belőle. Nagyregények, egész könyvsorozatok születhettek volna, vagy legalábbis fejedelmi honorárium.
Ábrándozhattam volna akár családalapításon.

Valamelyik délelőtt a Ferenciek terén megint meglátom a macis trafikost. Vékony asszony, először ez jut eszembe, ahogy meglátom, és rögtön ezután, hogy nem pont itt szoktam látni. Errefelé, de nem itt. Pár házzal odébb a trafikban szokott ülni, az ajtóval szemben, a csőtrafikban. A trafiknak oldalt tágas vitrinje volt, a vitrin a hatalmas ház félhomályos kaputorkába nyílt. Ott, a trafik vitrinében üldögélt évekig a medve, akihez látogatóba jártam. A medve egyszerre eltűnt - "szétszedtem - válaszolta az asszony, szétszedtem, de megvan még minden darabja. Szóval megvan."
Elgondoltam, milyen lehet szétszedve élni. - Hogy vagyunk, hogy vagyunk? Megvagyok. Szétszedve vagyogatok.
Álmodoztam párbeszédekről, a trafikosnővel folytatott párbeszédekről - jónapot, jónapot, hát a medve? - Köszöni kérdését, megvan, de ilyen állapotban, ugye, már nem járhat be, csak otthon üldögél, és egész nap Kierkegaard-t olvas otthon.  Mielőtt eljövök, mindig befűtök neki és betakarom.
És az élet, a való élet versenyre kel az álmodott párbeszédekkel, nem nagy kunszt azokat legyőznie.
A vékony asszony a rég megszűnt trafiktól legalább három háznyira áll, oldalra pislant, rám, - igen, igen, a maci - a medve -, hát tényleg szétszedtem, kiszedtem belőle mindent, de még megvan, megvannak a körvonalai.  (!!!)
Ehhez képtelen vagyok hozzászólni, mosolygunk, belép a kapun, eltűnik, megszűnik, de még megvan a fejemben, be sem csukom szemem, előttem az egész trafik, azt a trafikot nézem - most török büfé, Három török testvér! - gondolatban bekanyarodom a kaputorokba a macihoz, és közben egyenesen haladok a valóságban, nem ütközöm senkinek. Továbbmegyek mélázva - istenem, istenem, akinek megvannak még a körvonalai.

Az elmúlt hét hírei - csavargásai

Örömmel értesítem Önt - és az Önhöz hasonlókat -, hogy a Vándorparadicsom című emil-újság első száma megjelent, e túlzsúfolt világra jött.

A kiadó véleménye szerint az inkriminált újság aznapi lapszámának legjobb részlete - mai szemmel - A MOKÉP jelenti című kopfban található:

"Ötvenéves férfi 1400 fizetéssel, szeretetre, megértésre vágyó nőt keres házastársul. - "Boldoggá teszem - 9923" jeligére a Felszabadulás téri hirdetőbe."
"43 éves, állásban levő kőműves megismerkedne 30-40-ig leinformálható szerény nővel - házasság céljából - 'Megbecsülés' jeligére a kiskunhalasi hirdetőbe."

Azért semmi ok a büszkeségre. A kiadó azon az esős napon megcselekedte napi cserkész rosszcselekedetét. Megtalált egy komplett sakk-készletet, de mivel a tábla vacak volt, a harminckét figurát zsebre téve távozott, mint aki sakkozni készül. Csak nem kellett volna visszanézni. Mert jött a hatéves kislány és a bátyja, és rögtön a kupachoz futottak, és kinyitották azt a vacak táblát gyerekes kíváncsisággal, és a kiadó jól tudta, hogy a figurák nála vannak. Zsebében meg is tapintotta őket. Akkor odaért az apa, egy tetovált százhúszkilós apa, és a kisfiú boldogan odakiáltott neki, papa, ez épp jó lett volna, hogy megtaníts sakkozni, ez a tábla éppen jó lett volna nekünk, papa. Ekkor a kiadó megdermedt, lassan visszafordult erre az angyali jelenésre, de addigra a táblát széttaposták. A kiadó állt dermedten, a zsebében a figurákkal. Játékra egyáltalán nem készen. Matt, nevetett az isten, és baromi nagyot villámlott, harminckétfogú mosollyal.