Várnagy Tibor
    HOGYAN CSINÁLJUNK GALÉRIÁT? / MINEK?
 
 

    Induljunk ki abból, hogy csak olyan mű, vagy művész jelenhessen meg bármiféle kiállítási intézményben – mint kiállító / kiállított – akinek műve magánlakásban falon van.* Másodszor: csakis azok járhassanak galériákba, akiknek otthonában képek lógnak a falakon, illetve akik így vagy úgy együtt élnek különféle műtárgyakkal.** Képet képre csak cserélni lehessen!*** Vagyis mindenki csupán annyi képet / művet birtokolhasson, amennyit ő maga alkotott, illetve amennyivel együtt tud élni (amennzit önnön lakásának falán elvisel).**** Az ugyanis elengedhetetlen követelmény, hogy csakis használt – falról leszedett – műveket lehessen csak cserélni.***** A továbbiakban az egyszer már kiállított képeket / műveket kidobni, leselejtezni, megsemmisíteni nem lehet, viszont átalakítani, mások műveire elcserélni igen. ******
    A városokban, falvakban, és egyáltalán minden rendű és rangú településeken sok-sok kisgalériát képzelek el.******* Ezek szobányi helyiségek, de üresek.******** Az itt rendezett kiállítások ne legyenek rövidebbek, mint két hetesek, de ilyenekből minden évben valósuljon meg legalább 16-17.
A bemutatók úgy szerveződjenek, hogy akik egyazon galériába járnak, azok javaslatokat tehessenek a galéria vezetőjének, aki köteles e javaslatok nyomán összeállítani a programot. Ha elegendő számú galéria működik az adott településen, akkor ezek vezetői / vezetőségei nem utasíthatnak vissza egyetlen egy kiállítási kezdeményezést sem, amelyet viszont kötelességük a javaslattevővel, és az érintett művésszel / művészekkel együtt, közös munka keretében realizálni.**********
Ennek célja, hogy az ugyanazon galériába járó emberek itt alakítsák ki, ellenőrizzék, és csiszolják nézeteiket arra vonatkozólag, hogy nekik / számukra mi a művészet? Álláspontjaikat kiállításról-kiállításra szembesítsék egymás véleményével. Minden tárlat egyfelől valakinek az állítása, miszerint: ez az, amiről itt és most nekünk mint művészetről gondolkodnunk érdemes; másfelől kérdés / provokáció, hogy vajon csakugyan így van-e?***********-************
    Tegyük fel, hogy a világ valamennyi kisgalériája így működik. Természetesen mindenki mindenhova ellátogathat, viszont mondjuk egyazon éven belül csak egyvalamelyik kisgaléria életébe szólhasson bele (?). Vagyis, hogyha nem tett javaslatot, vagy ha a kérdéses év, amelyben megtette letelt – s például nem érdekli az adott galéria programja; nem ért vele egyet etc –, akkor jogában áll tovább állni, más galériát keresni.
     A következő lépés, hogy lennének nagyobb kiállítóhelyek is. Ezek kötelesek volnának a környékükön működő kisgalériák bemutatói nyomán kialakítani kiállítási terveiket. Azaz mást nem is mutathatnának be, mondjuk egy éven belül legalább 6x, s egyenként egy-egy hónapnyi időtartamban, mint a hozzájuk tartozó kisgalériákban fölvetett / fölmerült elképzeléseket. Egy-egy ilyen nagyobb kiállítás esetén beleszólási jogot élvezne mindebbe valamennyi érintett galéria összes érintett tanácsadója / látogatója, vagyis azok akik egy-egy kisebb helyen az adott időszak kiállításait javasolták. Más szóval a nagyobb intézmények feladatkörébe tartozna, hogy időről-időre
Megpróbálják összegezni, szélesebb összefüggéseik között megmutatni a kisgalériák által realizált különféle tendenciákat. Ezeket az érintett galériások, a nagyobb intézmények emberei, valamint a bemutatásra került művészek vinnék tovább, teszem azt városi szintre, ahol évi minimum három újabb kiállítás keretében lehetne összegezni / továbbgondolni az eredetileg a különféle kisgalériákban felvetett művészeti elképzeléseket. Onnan kerülnének később hasonlóképpen tovább járási, megyei, majd országos, aztán pedig regionális, kontinentális, végül pedig az egyetemes színtérre.***************
    Namost, innen visszafelé is ugyanígy szerveződnének a dolgok. Tehát az egyetemes kiállítások cirkulálnának kontinentális, a kontinetálisok regionális szinteken, a regionálisak országos fórumokon, az országosak megyeieken, a megyeiek városi, illetve járási körzetekben, azok pedig a kerületiekben. Ennek megfelelően egy-egy kisgaléria nem hívhat meg, nem vehet át kiállítást teljes egészében ugyanannak a városnak egy másik kisgalériájából, de a világ összes többi kisgalériájából annál inkább. Éppen így a kerület számára is értelmetlen a város egyéb kerületeiben már megvalósult eseményekkel foglalkozni. Ezzel szemben már például városi szinttől fölfelé érdemes forszírozni, hogy teszem azt egyik megye mutassa be a másikat, illetve érdeklődjön akárcsak egy kerület, vagy akár egy egész ország, netán régió történései iránt is. Azaz a különféle szervezeteknek éppenhogy nem megnehezíteniük kellene a különféle nagyságú és elhelyezkedésű és elhelyezkedésű területek és szintek közötti kooperáció lehetőségét, hanem kezdeményezni, elősegíteni, ösztönözni ezeket. Lényeges feltétel, hogy a nagyobb intézmények ne nyúlassanak át a kisebbek feje fölött, ne szakadhassanak el, ne függetleníthessék magukat a lokális kontextustól.
    Legyenek múzeumok is! Legyen minden kerületnek 3-4 múzeuma, attól függően, hogy hány kisgaléria működik az adott körzetben, illetve annak összefüggésében, hogy üzemel-e a környéken városi, megyei, országos, regionális stb múzeum. Ezek feladata, hasonlóképpen a kortársakkal foglalkozó intézményekéhez kettős: egyfelöl állandó kiállítások keretében kötelesek hozzáférhetővé tenni az adott terület művészetének múltját, és félmúltját; továbbá ugyancsak a körzet kiállítóhelyeivel együttműködve kezdeményezni ilyen kollekciók bemutatását más területekről, illetve gondoskodni saját anyagok bemutatásáról más területek múzeumaiban, amennyiben arra érdeklődés mutatkozik. Mindennek lebonyolításában részben ugyanazon személyek lennének illetékesek, akik korábban a különféle szinteken a kérdéses művekkel / kiállításokkal / témakörökkel foglalkoztak. A demokrácia játékszabályainak megfelelően a magasabb szintekről legyenek visszahívhatók mindazon képviselői a kisebb szinteknek, akikkel szemben bizalmatlanság merül fel.
 
 

jegyzetek:

* erről állíttassék ki (fényképes?) igazolvány, melynek felmutatásával a Velencei Biennálé is ingyenesen látogatható, illetve amelynek felmutatásával…
** azaz fogadjuk el helyesnek a jelenlegi gyakorlatot (!?)
*** azaz a műalkotás ne legyen ehető, hanem rossz ízű, esetleg mérgezett. Egyszóval ne lehessen másra és másképpen felhasználni, mint az úgynevezett “műélvezet” - esetleg meditáció - céljaira (kivétel eat-art).
***** állaguk romlásával legyenek a művek egyre becsesebbek, ugyanakkor álljon jogában a tulajdonosnak az adott képbe belefesteni, az adott művet átalakítani.
**** Az emberiség ily módon kollektívan tudja szabályozni a számára mindenkor szükséges műtárgyak elviselhető mennyiségét, beleértve az ősöktől megörökölt, hagyományozódott darabokat is (ld. ***** lábjegyzet, továbbá Beke László A művészet embertelensége című esszéjét a Mozgó Világ 1981/5 számában!)
****** a rossz – átalakíthatatlan – művek számontartása, katalógizálása valószínűsíthetően nagymértékben hozzájárulhatna, hogy ezek mennyisége az optimális minimum szintjén állapodjon meg. Ezért például az iskolákban, egyetemeken is érdemes lenne ezek tanulmányozását, elemzését kötelezővé tenni.
******* valahogy meg kellene próbálni ellensúlyozni társadalmunk egyre súlyosbodó verbalizálódását
******** ideálisnak persze azt tarthatnánk, ha minden lakásban (minden családnak) lenne egy fölösleges – másra célra nem használt – helyisége, ahol az általa tárolt műveket élvezhetné, másoknak bármikor megmutathatná
********* (kimaradt)
********** a ******** jegyzetben említett feltételek hiányában vizsgáljuk egy átmeneti állapot kialakításának lehetőségét
*********** - ************ itt utalnék vissza az * és ** jegyzetekkel jelzett mondatokra, majd az *****-re, illetve a **********-re.
*************** umtatta-umtatta