"...rézgálic-kékre nagyított testrészek. Pontosabban olyan töredékek, amelyeken a ruhák redői közül kibukkanó hús-vér felületekről csak lassan, a befoglaló fotók segíségével tudható meg, hogy hideg köveket ábrázolnak csupán. Kardos-liliomos rokokkó angyalokat és egy kőkrisztus részleteit. Mindezek filmvégekről, keresztbe- és félbevágott, összekarcolt negatívokról készült pozitív kópiák.
    A kisasztalon katalógusok: a most nálunk bemutatkozó Michaela Moscouw korábbi csoportos kiállításainak dokumentumai. Az Új fotó '83 és az Egy város képei '87 című kiállításokat a Fotogalerie Wien rendezte, melynek a művésznő is tagja. Az egyik füzetben, képe mellett "szerelmesversbe" szedte képalkotói módszereit: a filmek és a papírpozitívok karcolásást, befestését és -piszkítását, spriccelését, át- és szétvágását, mérgekbe tunkolását.
    Szőlők, temetők, sírversek, szobrok, kutyák, és képrombolás - hogyan jön mindez össze? A hatvanas évek koncept művészetének egyik nagysága, a body art bécsi pápája, Hermann Nitsch félig-meddig választ adhat erre a kérdésre. Az általa létrehozott performanszokban a műalkotás fogalmát az alkotók személyére, testére is kiterjesztette. Rituális művészetének nemcsak az analitikus látásmód, de az öndestrukciós magatartás is jellegzetessége volt. A bécs-florisdorfi Hermann Nitsch előbb Bisamberg, Stammersdorf, majd Jedlersdorf külvárosi szőlőskertjei között lakva így nyilatkozott: "Ha sok mindent meg is kell tagadni a bécsi embertől, egy valamivel biztosan rendelkezik, az ivás kulturájával. Délen az emberek a bornak élnek, északon erős alkoholt isznak. Középen: a bécsi tud bánni a mámorral. Nála a dionüzoszi apollónivá szellemül át. A bécsi ember élvezi a mámort..." Ezt a metafizikus látomást Hermann Nitsch sokszor állatáldozatokat is bemutató, újra dionüzoszivá vaduló misztériumjátékaiban színéről-visszájáról is megfogalmazta. Ez a kérdésre adható válasz egyik fele.
    A másikkal maga a nyolcvanas évekbeli bécsi új fotó és Michaela Moscouw szolgál. Ez a generáció már nem hisz abban, hogy testének direkt művészetté válása, a művészi Én és a műtárgy különbségének felszámolása. De - bonyolult idézőjelek közé szorulva - nem tud, talán nem is akar a body art tantételeitől egészen megszabadulni. Saját testét például csak szobrok, sírfeliratok elvont szimbólumaként, de a body art gesztusával idézi. A fotós ezeket a jeleket karistolja, piszkítja, sőt mérgezi;a szőlősgazda pedig - a szent eucharisztikus szimbólummal - a borral teszi ezt. Marad a józan realitás.
    Az új fotó a maga különös, se élő, se halott realitásával gúnyosan kényszerítheti alkotóját: meghamisítani, megerőszakolni, megsebesíteni a képet..."