Antal István
         LUKÁCS MARI ÉS GÉMES JÁNOS KÉPEI
 

         ''Sorry'' - mondja egy tarka hajú kiscsaj, és unottan a kamerába dõl. Mögötte a Golgota áll három kereszttel. Szájából képregény buborékol felénk. A lány mindenre képes (vagy semmire sem).
       Baksa-Soós bukkan elõ egy képcsokor tetején, a kezében gitár. Egy hangjegyet köp elénk, hogy J betû lehessen a Jézus szó elején.
         Mindenkit ismersz és mindenki ismer. A Liget Galéria egy anekdotahalmaz. Mindenkinek van egy sztorija Dixirõl - vagy, ha még nincs, akkor bízhat abban, hogy a képek láttán neki is lesz hamar. A kezekben tearum, vitorlás címkével. A sarokból Lou Reed zenéje szól. Összefolynak a képek és a közönség, könnyek és legenda, jelen és jelen. Ez az anekdoták délutánja itt.
       Tábor Ádám megnyitója is anekdotára épül. Birkás Ákos még a troliban is a történetet meséli. Utána az FMK vezetõit beszéljük ki, megyünk haza. Megkaptuk az aznapi töltetet. A Háy Ági megnyitók jutnak az eszembe, amiket mindig Dixi tartott, meg Forgács Péter mûsorai, amelyeken mindig csõdöt mondott.
         A kiállítás egyébként érdekes. Sokkal rosszabb, mint a mûvészek imágója (vagyis Gémes János-Dixi és Lukács Mari élõben), és sokkal jobb annál, mint amire elõzõleg számítani lehetett (pardon, mint amire én számítottam). Kimunkáltabb a kivitel, és talán épp ezért - kevésbé eredeti a mondanivaló, mint a verseikben vagy a személyes beszélgetések során. A megszokott lendületet hiányolom, és - kísérõként - a Steinbeck által emlegetett öt gallon vörös bort. Kár (nekem kár), hogy így alakult.
         Minden városnak (capitálisnak) vannak mágusai. Olyanok, akiknek a jelenléte fontos, és ha õk örülnek, a környezetük is örül. Dixi a saját megnyitóján örült. Boldog vagyok, hogy így alakult.
 
 

   (Új Tükör, 1988)