Forgách András
EGY LÁNY A BOLYHOS KUTYA HOTELBŐL
 

Mi ez? Költészet? Vagy zene? Rutkai Bori festményeivel kapcsolatban az emberben rögtön fölmerül a gyanú, hogy csak részei valaminek, valamihez tartozó kiegészítő holmik, kellékek, tárgyak: hogy funkciójuk van, és nem önmagukban állnak…
Illetve.
Az az érdekes, amikor, ha az ember kézbeveszi, rakosgatja, nézegetni kezdi őket, ha nem a falon lógnak, akkor – mert ezek gyakran füzetlapnyi akrilfestmények – ahogy az egyik jön a másik után, egyszercsak kiderül, hogy így, sorozatszerűségükben, a bennük megfogalmazódó különös forma- és színmániák következtében, mégiscsak önmagukban állnak, azaz egyszerűek. Odáig le vannak egyszerűsítve, hogy az ember nem tehet mást, elfogadja őket olyannak, amilyenek.
Illetve.
Mégiscsak kell hozzá valaki, Rutkai Bori, ez a törékeny kislány (már elmúlt harminc, de örök kölyök, sőt fiú is, nem csak lány), aki énekel, van egy együttese, akikkel fellép, utazik, ismerik, verseket ír, sőt verciklusokat ír, dalszövegeket ir, és hozzá még fest is. Nem utána fest és nem előtte. Hanem közben. Azt festi, amit énekel, és azt énekli, amit ír, és azt írja, amit fest. De nem is ez a különös benne. Amikor egy festmény voltaképpen egy animációs film (gyerekfilm, mesefilm), amiből hirtelen a véres, neonfényű, nedves és rideg borzalom virágzik ki, gyilkos comics-regények kimerevített pillanatai, lilák, vörösek és sárgák és feketék, mint a naív cigányfestők képein, vastag, neonfényes ecsetvonások, avagy férfi-nemiszervekkel díszített átlátszó takaró egy meztelen nőn, akinek meztelensége, kitakartsága a vécéfirkák meztelenségéhez hasonlít, teste vörös, mint a hámozott paradicsom vagy a főtt rák, öle közepén három fekete vonal, lazán, és ő is mintegy himbálózik a képen („És éjfélkor legszebb a lány, mikor egy vékony, áttetsző férfit visel magán”, ez a cím rá van írva a képre is, grafittiként, és ahogy a cím rá van írva, ugyanúgy van a lányra ráfestve, mint egy nylon-kombiné, az áttetsző, és ezért voltaképp nemlétező hím, minimum négy darab egyre kicsinyedő fallosszal, és szőrös lábbal, mely valamilyen nyúlványban végződik), habár a lány lehunyt szemű arca, kiterülő haja boldogságot sugárzik. Vagy mondjuk egy mesebeli erdőben, egyszál kék farmerban, félmeztelenül előredőlve haladó karnélküli férfi, akinek krétafehér arcából melyre csupán egy vérpiros szájat festett a festőnő, a szeméből, a szeme helyéről, mint egy hatalmas, a nehézkedési erőnek ellentmondó könnycsepp, aranyszín buborék áll ki, valóságos léggömb, benne piros nagybetűkkel, mint egy transzparensen, a „gondolat”: RÁD. Gondolok? egészíteném ki a szót mondattá, de nem biztos, Rutkai Bori képeit nézve még az sem egészen biztos, hogy magyarul van ez a szó. RÁD. Mint a levágott kar a férfi törzsének oldalából, úgy hiányzik ennek a szónak a folytatása.
És akkor – habár a macicsalád a dunyha alatt oly szépen együtt van, és a kiskutyák is összeérintik nedves orrukat, és két kutya a színpadon pompás velőscsont-mikrofonba énekel – megsuhintja az embert a játékosságba emelt rémület, a rémületbe átcsapó szépség, mint a tört verssorok, és Rutkai Bori sallangtalan, mégis csupa irónia beszédmódja a színpadon, ahogyan halálos biztonsággal és pontossággal hoz létre valamilyen bizonytalan, gyermeki, álomszerű hatást, egyszerre huncut és ősöreg, az érzékeinek kiszolgáltatott, nagyon magányos, szenvedő és mégis könnyed.
Útban van a legnagyobb egyszerűség felé. Még hosszú útja van, de már mindent tud. A kiállítást megnyitom.