STURCZ JÁNOS megnyitója

Vinnyogva: Flesch Bálintot a ’Nagy, meleg, rózsaszín’ című kiállítása óta a fiatal művészgeneráció egyik legeredetibb, sokat igérő tehetségeként ismerte meg a tárlatlátogató közönség.Művészetében arra a szituációra keres – és bizton állíthatjuk: talál – választ, amelyet a posztmodern, transzavantgárd, új szubjektivitás, neue wilde, bad painting, új szenzibilitás fogalmaival írhatunk körül, s amelyen belül ez egy rendkívűl sajátos, specifikusan egyéni, eredendően szubjektív hang jegyeit tükrözi.
Unottá válva: A kurrens nyugati irányzatokkal rokon az a játékos, derűs frivolság, amellyel a szubjektum jelenbeli egzisztenciális / mentális lehetőségszféráját és a létezésben realizálódó humoros-ironikus felhangot kutatja, s rokon a szubjektumát vállaló művészi attitüd is….
Vetkőzni kezd: Ezzel szemben azonban, sok vonásában kötődik még a 60-as, 70-es évek radikális, a mindentváltoztatás igényével fellépő, expanzív, posztdadaista, posztpopos gesztusához, amelyet azonban az itt és most, tehát a korszerűség igényének megfelelően a szublimáltabb, indirektebb struktúrába helyezett. A durva gesztusnak ez a szubjektivizálása, esztétizálása mintegy kumulatív módon az eredeti gesztust erősíti…
A fleschi gesztus egy interperszonális szinten lezajló, látszólag köznapi kommunikációs szisztémán alapuló szemantikai, de még inkább metakommunikatív jelölőstruktúrát dolgozott ki, amely azonban derealizáló, a látszólag köznapi szituációkat a fotó kiemelő-kimerevítő, izoláló hatása révén szimbolizáló…

Minden ruháját leveti – a vége felé széken ülve –, majd szép lassan újra felöltözik, ezúttal más ruhába, miközben fokozatosan mondja szövegét, immár egyre ellenségesebben:
Ikonográfiai oldaláról nézve, Flesch művein quasi panoptikumként vonulnak fel a konzumtársadalom által megalkotott, és deperszonifikált, a humán egzisztencia alatt, lényegében egy amőbalétben vegetáló, késő-huszadikszázadi ember létkérdéseinek képei, a vegetáció szimbólumai, a polgár, a test, a konzumálódott nő, az ételek, a leves, a sütemémnyek, és a szaloncukor, melyeket a professzionális színes fotográfia eszközével szinte már kormementóként merevít ki az időből. És éppen itt kell felhívnom a tárlatlátogató közönség, azaz az Önök figyelmét a fleschi művészet másik
alapvető vonására, mely lényegében ellenállhatatlan szuggesztivitásának alapja, nevezetesen, hogy műveiben a matéria (úgy is mint natúra, s úgy is mint megélt életanyag), és az eszme (úgy is mint szubsztanciális jelentés, s úgy is mint forma), teljes, tökéletes egységbe forr össze; a közvetlenülés deprimálóan jelenlévő, már-már undorító  érzékiség, testiség saját ellentétét, a Flesch által követelt, de a valóságban egyenlőre még hiányzó értékek képzetét kelti a nézőben….
Itt talán nem is oly igen a kérdés felvetése lényeges, hanem az, hogy a kritikusnak kötelessége, hogy a laikus néző számára is kézzelfoghatóvá tegye az egyértelmű választ, amivel összefüggésben pedig Nietzsche dekadens, de heurisztikus értékű kijelentésére kell hivatkoznunk, mi szerint ’nincsenek tények, csak interpretációk’.
- kimegy, bevágja az ajtót