VISSZA A LISTÁHOZ

várnagyTBB:
Láthatatlan történet
 
 

Magyarországon a szélesebb közvélemény úgyszólván semmit sem tudott az egyetemeinken 1968-ban lezajlott megmozdulásokról, ahogy arról az alternatív kultúráról sem, ami ezt az időszakot a világon mindenütt jellemezte. Pedig a háború után – a ’89-et közvetlenül megelőző éveket leszámítva – alighanem ez volt a hazai kulturális életben is a legszabadabb, legnyitottabb fejezet.
A hetvenes évektől aztán valóságos boszorkányüldözés kezdődött Magyarországon, de a velünk szomszédos országokban is. Hogy fogalmat alkothassunk róla, ki mindenki távozik a korabeli szellemi és kulturális élet reprezentánsai közül, íme egy hevenyészett lista: Altorjay Gábor és Szentjóby Tamás, az első magyarországi happeningek létrehozói; Baksa Soós János, az egyik első kelet-európai alternatív rock-zenekar, a Kex szerzője és énekese; a Kassák-, ill. a későbbi Lakásszínház tagjai, akik a new yorki Squat Theatre Underground nevű társulatukkal 1979-85 között írták be magukat a XX. századi színháztörténetbe; Lakner László képzőművész, a hazai pop-art legkiemelkedőbb festője; Perneczky Géza művészettörténész, a korabeli kortárs művészet legavatottabb kritikusa; Orszáczky Miklós és Ráduly Mihály rockzenészek, a hazai jazz-rock és a Syrius együttes prominensei; Szelényi Iván szociológus, aki Konrád Györggyel az egyik első rendszerkritikus szociológiai esszé szerzője; Najmányi László, Molnár Gergely a hazai punk megteremtői; Lukács György tanítványai, azaz a budapesti filozófiai iskola tagjai (Heller Ágnes, Fehér Ferenc, Márkus György stb); és még sokan mások. Azok, akik itthon maradtak, az elhallgatást, a belső emigrációt választhatták, vagy pedig a marginális, a tűrt és tiltott határán való jelenlétet (Petri Györgytől, Erdély Miklóson, Major Jánoson át Hajas Tiborig). E kettőt próbálták kombinálni azok, akik a hosszabb-rövidebb külföldi ösztöndíjak, meghívások, felkérések és a hazai tilalomfák közt próbáltak létezni, mint Konrád György, Haraszti Miklós, Jancsó Miklós, Maurer Dóra, vagy Eörsi István.

A magyarországi szamizdat-kultúra a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójára alakul ki. Mindennek közvetlen előzményei egyfelől az 1968-at követően született és betiltott, vagy a hazai kiadás reménye nélkül írott, a cenzúra lehetséges szempontjait eleve mellőző, kifejezetten politikus művek voltak (Haraszti Miklós: Darabbér – bár ez eredetileg a nyilvánosságnak szánt szövegként íródott, és a Magvetőnél jelent volna meg; Konrád György-Szelényi Iván: Az értelmiség útja az osztályhatalomig; Marc Rakovski /Bence György és Kis János/: A szovjet típusú társadalom marxista szemmel 1973-75; Bence György-Kiss János-Márkus György: Hogyan lehetséges kritikai gazdaságtan? stb), másfelől a szűkebb nyilvánosságnak szánt, házilag sokszorosított kortárs művészeti kiadványok, mint Altorjai Gábor Laurája, Ajtony Árpád és Hap Béla EXPRESSZió című, Önmanipuláló szétfolyóirata, vagy Beke László Levelek Mórickához című összeállításai. Beke levelei hét példányban, indigóval sokszorosított kézirat gyanánt terjedtek, úgyhogy csak az kaphatott belőlük, aki vállalta az újabb hét kópia előállítását. A Szétfolyóirat (1971-73) önmegsokszorosító eljárással készült és terjedt, azzal a különbséggel, hogy az átadott példánynak már csak a felét – méghozzá az olvasó által választott tetszőleges részét – kellett lemásolni, a másik felét viszont hozzá lehetett/kellett írni. Perneczky Géza Éljen a kultúrfusi – A Mail Art mozgalom Magyarországon című saját  kiadású kötetében(1) írja, hogy a Szétfolyóirat kései számainak szerzői között megtalálhatók voltak a korabeli hazai neoavantgárd alkotói közül Erdély, Hajas, Halász Péter, Koós Anna, Maurer Dóra, Szentjóby, vagy az írók közül Haraszti Miklós, illetve olyan külföldi szerzők is, mint pl. Max Bensé, vagy Henri Chopin. Ugyanitt említi Perneczky, hogy már a hatvanas, hetvenes évek fordulójától léteztek művészek (Pauer Gyula, Major János, Tót Endre) által készített egyedi képeslapok is.
Kenedi János 1977-ben Profil címen kéziratos antológiát szerkeszt, amely kifejezetten a cenzúra által közlésre alkalmatlannak nyilvánított írásokat gyűjt egybe. Ekkor a cseh Charta ’77, valamint a 1976 óta létező lengyel repülőegyetemek és szamizdat kiadók (Nowa, Krag, Przedswit), s nem utolsó sorban a KOR (Társadalmi Önvédelmi Mozgalom), végül pedig a Szolidaritás név alatt egyesülő független szakszervezetek adják meg azt a lendületet, amitől Magyarországon is valóságos mozgalommá növi ki magát a szamizdat.
Ugyanakkor a hazai neoavantgárd történetében számos további olyan művet találhatunk, ami közvetve vagy közvetlenül a szamizdat-mozgalom előzményének tekinthető, különösen, ha annak értelmezését nem korlátozzuk magukra a kiadványokra, hanem a szamizdatot magát is úgy tekintjük, mint az azt létrehozó kultúra sajátos termékét. Már a hatvanas évek közepétől feltűnnek olyan művek, melyekben a közvetlen politikai üzenet háttérbe szorítja a mű esztétikai és önelemző mozzanatait, illetve amelyek a radikális avantgárd módszereit és eszköztárát az aktuális politikai állásfoglalás, tiltakozás kifejezésére használják. Jellemző műfajuk az akció, s ezen belül is az utcai akciók, a szamizdat publikációk (házilag sokszorosított képek, füzetek, hangkazetták, plakátok, röplapok, jelvények, matricák, trikók, bélyegzők stb). E jelenség sorsa annyiban példa értékű, hogy a hatvanas-hetvenes évek fordulójának progresszív művészeti és szellemi életét hogyan szorítja vissza a korabeli hatalom az undergroundba, majd pedig, hogy ez a tűrt és a tiltott területein létező ellenkultúra miként kezd el a föld alatt növekedni és differenciálódni?
Mindenesetre a második nyilvánosság, amit a szamizdat mozgalom hoz létre a 80-as években, a 70-es évek undergroundjának szubkulturális aktivitására vezethető vissza. Gondolok itt pl. Major János egyszemélyes tüntetésére Victor Vasarely 1968-as budapesti kiállításának megnyitóján (Vasarely go home! – az akció leírása megtalálható Perneczky Géza: Hogy van avantgarde, ha nincs? című könyvében)(2), Szentjóby Tamás művei közül a Paralell-kurzus / tanpálya: A  kétségbeejtő jövő - gyakorlat (1968) című képregényére, az Új mértékegység, illetve a Csehszlovák rádió (1969) című objektjeire, és különösen az általa alapított TNPU Létminimum Standard Projekt (1969-től napjainkig) című munkájára. Pauer Gyula munkái közül a Marx-Lenin (1971) című, parafrazeált újságkivágás említhető – amely képeslapként sokszorosítva is terjedt –, vagy a nagyatádi művésztelepen létrehozott Tüntetőtábla-erdő (1978) című environment, amit rendőrségi nyomására utóbb megsemmisítettek. 1970-ben Najala happening című köztéri előadásukért ef Zámbó Istvánt és társait őrizetbe veszik, hetekig vizsgálati fogságban tartják, majd elítélik. Erdély Miklós művei közül a Zászló-akcióra (1971) utalhatunk, vagy a "Ha az emberek elhallgatnak, a kövek fognak beszélni" feliratára a János Kórház előtt (1972), s ezen felül számos művére, amely a hazai zsidóság sorskérdéseit manifesztálta. Ebben az összefüggésben kell ismét említenünk Major Jánost. Major rendkívüli grafikai kultúráról árulkodó, éles politikai utalásokat tartalmazó rézkarcai (Biboldó mosakszik, 1967) és képregényei mellett, ready made-jeit, valamint  – olykor ugyancsak képeslapként terjedő – fotós munkáit kell kiemelnünk (az egyik egy korabeli száraztészta dobozának fotója, oldalán a felirattal: rövid metélt, két tojásos). Minthogy az akció és a happening műfajától olykor nem lehet élesen elválasztani az experimentális színházi és underground filmes produkciókat, a Lakásszínház mellett meg kell említenünk a Najmányi László által alapított Kovács István Stúdiót; a Malgot István féle Orfeó csoportot, Fodor Tamás  Stúdió K színházát, illetve mint underground művészeti fórumokat a Lakásszínház tagjai által 1970-71 nyarán szervezett badacsonytomaji alkotótelepeket és a Galántai György által 1971-73 között működtetett balatonboglári Kápolnatárlatokat (King-Kong előadás stb); nemkülönben az alternatív rock, illetve punk olyan képviselőinek koncertjeit, mint például a Molnár Gergely féle Spions (Anna Frank est, vagy a Total Csehszlovákia, Baszd meg a rendszert című slágereket). A boglári kápolnatárlatokat adminisztratív úton megszüntették, s mint korábban utaltam rá, 1975-ben Szentjóby, s így a TNPU a rendszerváltásig Genfben, a Lakásszínház először Párizsban, majd Squat Theater Underground néven New Yorkban működik. A hetvenes, nyolcvanas évek fordulóján pesti művészek és értelmiségiek hozták létre a SZETÁ-t (Szegényeket Támogató Alap, 1979-től), mely a rendőrhatósági figyelmeztetések ellenére magánlakásokban rendezett aukciókat, koncertekkel egybekötött gyűjtéseket – a hivatalosan nem létező – rászorulók javára (az aukcióra többek között Barcsay Jenő, Bálint Endre, Deim Pál, Donáth Péter, Erdély Miklós, Gyarmathy Tihamér, Jakovits József, Karátson Gábor, Keserű Ilona, Maurer Dóra, Nádler István, Pauer Gyula, Szántó Piroska, Szenes Zsuzsa, Vajda Júlia adtak munkákat).
1981-től a demokratikus ellenzék is számos olyan kiadványt jelentetett meg, ami nem, vagy nem kizárólagosan csak politikai híreket, információkat, kommentárokat és tanulmányokat tartalmaz. Ez a Beszélő és az annak fordítás-antológiájára, a Máshonnan Beszélő című kiadványra éppúgy áll, mint a Demszky Gábor által szerkesztett ÁB Független Kiadó és a Hírmondó című folyóiratra. Az általuk publikált szerzők, mint Gombrowicz, Kundera, Havel, Orwell, Ensensberger, Petri vagy Konrád műveiben a szépirodalom és a politikum elválaszthatatlan egymástól. Ugyanettől az időszaktól részben szociális problémákat  reflektáló utcai akciókat rendezett Tóth Gábor (Akció élelmiszer automatára, 1982), Elek Is (Diogenészt keresek, 1985; Rózsadombi villára gyűjtök, 1989), valamint Lábass Endre Házszínháza (1980-tól mindmáig). A hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának politikai és művészeti szempontból legradikálisabb kiállítóhelyei a Bercsényi Klub és a Swierkiewicz Róbert által vezetett újpesti Mini Galéria. Kifejezetten politikai műveket bemutató illegális lakásgalériát működtetetett a – hatóságok által 1979-tól üldözőbe vett – Inconnu csoport (Artéria Galéria 1984. december – 1985. november), melynek tagjai, Bokros Péter, Molnár Tamás, Philipp Tibor, és Pálinkás Robert – Tóth Gábor mellett – a legjelentősebb ellenzéki-stickers készítők voltak a 80-as években (ld. Mona-Lisa rendőregyenruhában az 1985-ös budapesti Nemzetközi Kulturális Fórum idején stb).
1986-ban utoljára tiltanak be politikai szempontok alapján kiállítást. A Galántai György vezette Artpool Nemzetközi Magyarország című gyűjteményének bemutatását a Fiatal Művészek Klubjában nem engedélyezték. 1987-ben a Liget Galéria mutatta be Fe Lugossy László Végtelen ágy című művét – a művész Röhögés, bégetés, Batu kármen című kiállítása keretében –, amely a csernobili nukleáris balesetre reagált. Végül, de nem utolsó sorban, a nyolcvanas években politikai, kulturális és művészeti szamizdatokat, illetve szamizdat periodikákat készítettek, terjesztettek – a képművészek közül – Rajk László építész az Inconnu csoport (Inconnu – akcionista újság 1979-82; Alkalmi Eseményújság, 1984-86), Elek Is (Élek is, 1986; Elek is: Érzelmi naplóm I-II, 1987/88; Elek is: A rábaszás kámaszutrája, 1988), a Cseresorozat (Csere 1-9) és a Hejettes Szomjazók (Világnézettségi Magazin 1-6, 1984-85), valamint a már említett Artpool (Pool Window 1980-82, AL 1-11, 1983/84), és a SzNOB INTERNATIONAL (SzNOB 1-3-?, 1980-81-?). Perneczky Géza fentebb hivatkozott Éljen a kultúrfusi című kötetében részletesebben írt e kiadványok legtöbbjéről, és azok  mail-art-tal való kapcsolatáról, így ezekre itt  nem térek ki. Annyit azonban okvetlenül érdemes kiemelni, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójától nagyon sok magyar és kelet-európai művész nem azért kapcsolódott be a mail-art mozgalomba, mert a postai művészet sajátos műfaja vonzotta, hanem mert ennek kiterjedt nemzetközi kapcsolathálózata révén olyan közvetlen és friss művészeti információkhoz juthatott, melyekről a korabeli hazai szaksajtóból sohasem értesült volna. Ezzel összefüggésben túlzás nélkül állíthatjuk, hogy nagyon sok kelet-európai művész számára épp a mail-art révén tárult ki a világ, s omlott le az a fal, amit az állam által permanensen  ellenőrzött kultúra vont évtizedeken át köréjük. Pillanatokon alatt eleven munkakapcsolatok sokasága jött létre Kelet és Nyugat között, vagy akár Japán és Dél-Amerika relációiban is, ahogy természetesen az addig egymástól is elzárt kelet-európai országok művészei között is.
A másik fontos aspektus a nyolcvanas évek első felének művészeti szamizdatjaival összefüggésben, az a new wave. A korabeli új hullám – akárcsak a mail-art –, maga is ellenkulturális jelenség. Nemcsak Nyugaton, ahol ezt, vagy ennek egy részét viszonylag hamar integrálta a művészeti piac és a művészeti intézményrendszer, hanem itt Kelet-Közép Európában is, ahol abban a pillanatban még meglehetősen élesen elvált egymástól a kultúrpolitikai elvárásokat kiszolgáló, az állam által támogatott ún. hivatalos művészet, és a tényleges kortárs művészeti tendenciák kontextusában működő művészeti underground. A hazai new wave közvetlen előzménye Hajas Tibor és Molnár Gergely, vagyis részben a performance művészet, részben az art-punk. Ezt egyébiránt mi sem illusztrálja jobban, mint a SzNOB INTERNATIONAL kiadó, amely par excellence new wave periodikát, a SzNOB-t adta ki. Pap Tamás SzNOB INTERNATIONAL kiadója adta ki Szentjóby már említett levelein kívül Molnár Gergely Spions nevű együttesének dalszövegeit, és Hajas Tibor Sidpa Bardo című írását. Ami közös bennük, az a bizonyos „no future” életérzés, csakhogy ennek komor és tragikus voltát, az egzisztencia individuális perspektívájának vizsgálatát a new wave feloldja. Ha tömören kellene meghatározni, a new wave egy hatalmas, világbúcsúztató házibuli volt: mert mit lehet tenni, ha két egymással versengő szuperhatalom a nukleáris rakétatöltetek telepítésében kezd el versengeni egymással, s immár senki sem tudhatja, vajon órái, avagy esetleg még hónapjai vannak a pusztulásig? A félelem és rettegés az egymásra találásban oldódott fel, annak közös felismerésében, hogy az ilyesféle hatalmakat, bármekkora is a tekintélyük és a katonai erejük, nem lehet többé komolyan venni. Ez élesztette fel a klub-koncerteket, a a new wave által rémbohózatokká átformált olcsó tánczenék home változatait (Trabant, Balaton, Bizottság, Európa Kiadó, URH, Kontroll Csoport, Neurotic, Art Deco, VHK, Hymnus, Hús, Flash, Apropó, Matuska stb), valamint a fotó, a film, a festészet, a szobrászat, a grafika, továbbá a divat, a design akkoriban legcikisebbnek tartott formáit, na és a házilagos magazin-, vagy fanzin-gyártást is. A mindenkori hatalom kiröhögése apokaliptikus méreteket öltött, hogy ebben az akkor már keletet és nyugatot egyaránt felölelő ellenkultúrában nem volt ember, aki ne írt, rajzolt, fényképezett, filmezett, énekelt, zenélt, táncolt volna, s aki mindezt ne tartotta volna sokkal fontosabbnak, mint ama szerepeket, amelyeket mint állampolgárnak kínáltak föl neki.

Hogy mit is csinálunk mi itthon, arra én Lengyelországban, Lódzban jöttem rá. Valószínűleg azért, mert ott vendégként egy picit kívülről is láthattam magunkat. Jozef Robakowski hívott meg egy általa rendezett kortárs művészeti fesztiválra. Robakowski a katonai puccs elleni tiltakozás gesztusaként lemondott professzori katedrájáról a lóđzi Fotó- és Filmművészeti Főiskolán. Sok más tanár is így tett, s a művészek bojkottálni kezdték a hivatalos kiállítási intézményeket. Hogy akkor miből éltek? Itt most legyen elég annyi, hogy ettől kezdve gyakrabban hívták őket Nyugatra, volt, aki kint is maradt, mások a külföldi kiállítások, ösztöndíjas hetek vagy hónapok után visszatértek. Jellegzetessége a korszaknak, hogy az a társasági élet, ami a new wave alapja volt, egy tűzvész gyorsaságával lépte át az országhatárokat is. Nemcsak arról volt szó, hogy ezek a jelenségek Keletről terjedtek Nyugatra, de a hetvenes évek végétől a nyugati alternatívok is kezdték fölfedezni a vasfüggöny túlsó felén Kelet-Európát.
Hogy mi minden nem volt Lengyelországban mikor megérkeztem, azt túlságosan hosszú lenne felsorolnom, viszont hideg volt, nagy hó, óriási áruhiány, és este 10 vagy 11-től kijárási tilalom. Bennünket, külföldieket ismerősöknél szállásoltak el, s mi, mint külföldiek a mindenféle aktuális művészeti és kulturális információk (videók és szamizdatok) mellett vittünk egy csomó kaját és piát is. Ami ez utóbbit illeti természetesen nem csak magunkra, hanem vendéglátóinkra, és több napra előre gondolva csomagoltunk. Ezzel szemben az történt, hogy megérkezésünk után fél órával hatalmas társaság állított be házigazdáink lakásába, s pillanatokon belül megettek és megittak mindent, amit vittünk. Majd bennünket is magukkal ragadva az egész kompánia elindult egy másik lakásba, ahol buli – következésképp kaja, pia – volt, s ez így ment estéről estére.
A rendezvényre számos más lengyel városból, és külföldről is több művész és szakember érkezett. Délutánonként zajlottak a vetítések, azután a beszélgetések, viták, amelyek éttermekben kezdődtek, s különféle magánlakásokban szabályos házibuliként folytatódtak. Hogy olyan lakásokba érkeztünk, amelyek már eleve erre voltak installálva – persze lakáskiállításoknak is nevezhetjük őket –, az ezek után, nyilván nem meglepő.
A Lóđz Kaliska és több más – folyamatosan változó létszámú – művészcsoport nyolcvanas évekbeli aktivitása ezen alapult. Korabeli 8 illetve 16mm-es filmjeik, az általuk készített fotók, akciók, performanszok de facto házibulik keretében jöttek létre. Hogy közben mikor volt idejük elkészíteni a TANGO című szamizdat magazinjukat, az a korabeli szemtanú, Jolanta Ciesielska művészettörténész számára is rejtély (3). A TANGO (1981-1986) A/4-es formátumát, terjedelmét, megjelenését és példányszámát tekintve megszólalásig hasonlított a mi budapesti csoportunk (Hejettes Szomjazók) Világnézettségi Magazinjához. Egy-egy számot 100-120 példányban készítettek el, ahogy mi is. Ezekben az újságokban (vagy újságparafrázisokban) természetesen nemcsak a csoport tagjai publikálhattak, hanem bárki, aki hajlandó volt 100-120 példányban sokszorosítani a maga közlendőit. A sokszorosítás módozatai változatosak voltak mindkét lapban, s a lapszámokon belül is: stencil, fénymásolat, szita, pecsét, monotípia, frottázs, linómetszet, indigó fotó. Lengyelországban akkoriban nem lehetett fixírt kapni, s így ételecettel fixálták a fotókat (bár a mi szitanyomatokhoz használt, soha meg nem száradó festékeinkről is mesélhetnék). Ennek megfelelően a műfaji skála is széles volt: a legkülönfélébb szépirodalmi és publicisztikai ügyektől, vagy azok paródiáin keresztül a fordításokon át a képregényig, hirdetés-parafrázisokig, az akciódokumentációktól a sokszorosított grafikákig. Budapesten a Cseresorozat című lap volt a Világnézettségi Magazinhoz leginkább hasonló, olyannyira, hogy a két társaság alig valamivel egymásra találása után közösen bérelt műtermet. Ez volt a Platon Barlangja névre keresztelt pincehelyiség a Kavics utcában, ahol akciókra, kiállításokra, felolvasásokra, koncertekre, s egyáltalán minden rendű-rangú összejövetelekre került sor, melyek egyikére aztán a rendőrség is delegálta magát egy razzia erejéig. Ettől függetlenül a Cseréseknek és a Hejettes Szomjazóknak is léteztek külön-külön és közös fellépéseik is, előadások, kiállítások, performanszok különféle klubokban és kiállítóhelyeken, de akár magánlakásokban, vagy egyszerűen az utcán is.
A TANGO-hoz hasonló további lapok Lengyelországban is léteztek, mint pl. az SDS, Przedmiot (1986). Részben annak köszönhetően is, hogy a TANGO számait létrehozó szerzőknek csak egy része élt Lódzban vagy Lódz környékén, a TANGO egyik szerzője Jacek Kryszkowski, illetve egy körülötte szerveződő varsói társaság adta ki a HOLA HOOP OLIMPISKIE című magazint. Ennek három száma 1985-ben, a lengyel avantgárd atyjának Stanislaw Ignacy Witkiewicz születésének századik évfordulóján jelent meg, amikor a korabeli hivatalos művészeti folyóirat, a SZTUKA, amelynek 1985/2-3-as száma is egy Witkacy különszám volt, Witkiewicz egyik önarcképével a borítóján. Witkacy-t addig költőként és festőként, a lengyel abszurd dráma megteremtőjeként tartották számon, de akkoriban fedezték fel, s kezdték publikálni fotográfiai életművét is. Ez nyilván nem véletlen, minthogy Witkacy fotói többnyire megrendezett, beállított felvételek, más szóval a fényképezés szempontjából végiggondolt és/vagy rögtönzött akciók és performanszok voltak, ami bizonyos értelemben új megvilágításba helyezte nemcsak képzőművészeti, de színházi tevékenységének értelmezését is.
A HOLA HOOP OLIMPISKIE című szamizdat három számának borítóján egy fekete-fehér fotó volt látható Witkacy sírkövéről. Ehhez tudnunk kell, hogy Witkiewicz 1939-ben, a háború kitörésekor szülőfalujában Jezioryban lett öngyilkos. Ott is temették el, de a II. világháború után e települést a Szovjetunióhoz csatolták. A fekete-fehér fotó alatt minden szám borítóján egy kis nylonzacskót applikáltak tűzőgéppel, benne valami por-szerű anyaggal, és a felirattal: Witkacy csontjai. Morbid tréfa, gondolhatta az olvasó, míg tovább nem lapozott, s nem szembesült Witkacy illegális exhumálásának teljes fotódokumentációjával. A sötét éjszakában vakuval készített fényképek, köztük az egyiken  Kryszkowski a sírkő mellé ásott gödörben áll, egyik kezében ásóval, a másikban egy csonttal.
1987 júniusában találkoztam Kryszekkel Varsóban, de a HOLA HOOP számait nem ő mutatta meg. Ezek Zygmunt Rytka lakásán kerültek elő. Akkor, és még néhány évig azt gondoltam, hogy egy ilyesféle projekt vagy publikáció egész egyszerűen elképzelhetetlen lenne máshol, főleg nem Nyugaton. S ha megpróbálnám valamelyik nyugati kollegámnak elmesélni, hát nemhogy nem tartaná művészetnek, de minden bizonnyal szélsőséges extrémitásnak, nonszensznek, őrületnek gondolná. Mit tudnék erre mondani?
Mikor megismerkedtem Kryszkowskival, II. János Pál aznap érkezett pápaként először Varsóba. Ebből az alkalomból szesztilalom volt elrendelve. Nem mintha bármelyikünk számára is nélkülözhetetlen lett volna –  Kryszkowskiként a hazai olvasónak egy erős harmincas, szemüveges Darvas Ivánt kell maga elé képzelnie –, hanem már csak elvből is,  Jacek ironikusan hazafias kötelességének tartotta, hogy egy étteremben meggyőzze a pincérnőt, hogy nekünk mindenki szeme láttára vodkát szolgáljon föl. Nem balhéból, hanem mert két mondattal el tudta intézni. Tudniillik a százféle nyelvből, amit ismert, az egyik az volt, amin mindketten – ő is és a pincérnő is – beszéltek.
Én pedig 15 évvel később Günter Brus Irrwisch-ének első osztrák kiadását (4) lapozgatva jöttem rá, hogy bár mindez ritka,  mégsem valamiféle sajátosan kelet-európai dolog. A másik pedig, hogy bár a kilencvenes években már senki sem használta azt a szót, hogy szamizdat – egy korszak csakugyan lezárult –, ilyesfajta kiadványok mégis, azóta is újra és újra születnek. És természetesen nem csak nálunk: csak szét kell néznünk és ki kell nyitni a szemünket.
 

megjelent a SZAMIZDAT: ALTERNATÍV KULTÚRÁK
KELET- ÉS KÖZÉP-EURÓPÁBAN 1956-1989 című kiállítás katalógusában,
Stencil Kiadó - Európai Kultúrális alapítvány, Budapest 2004
Jegyzetek:

(1) Perneczky Géza: Éljen a kultúrfusi – A Mail Art mozgalom Magyarországon Soft Geometry, Köln 1996
(2) Perneczky Géza: Hogy van avantgarde, ha nincs I.-II, szerzői kiadás, Köln 1983 (utánnyomás Artpool
1984, Budapest)
(3) Jolanta Ciesielska: Aniol w piekle (rzecz o Strychu); Bóg Zazdrosci Nam Pomylek, Lódz Kaliska Muzeum, 1999 (magyarul Jolanta Ciessielska: Isten irigyli tőlük a hibáikat; www.ligetgaleria.c3.hu) – hadd idézzem egy rövid részletét:
„…A hadiállapot nem tudta elfojtani a művészekben éledező tüzet, ellenkezőleg: csak szította a lángot, témát adott  munkáikhoz, hiszen nagyobb szükség volt a kapcsolatokra, egymásra kellett támaszkodni ezekben a nem éppen szívderítő, alapjában véve elég zord időkben. Rendezvények a "Wymiana" Galériában és az Alkotó Közösségek Házában, "Némafilm" fesztiválok a "Padláson", végtelen házibulik, csoportos kocsmalátogatások, "Kultura Zrzuty", közös kiruccanások, privát terepmunkák, kirándulások falura, leginkább Spalába és Teofilówba, a fennmaradó időben bulizás, bulizás és megint csak bulizás. Ez az életmód határozottan kimerítő volt.
Hogy mikor szorítottak időt a kézzel készített fanzine-re ("Tango" címmel), az egyre abszurdabb kiáltványok megírására (ezek közül a "szükséges művészet és a kínos művészet kiáltványa" a leghíresebb), filmek forgatására (akkor még programszerűen némafilmeket csináltak), a megszámlálhatatlan, rövid életű műtárgy létrehozására, amelyek rajtuk kívül mindenkinek "szükségtelenek" voltak, a saját művészetükről, a lengyel és a külföldi művészetről folytatott vitákra, az őrült utcai akciókra, a fotók nagyítására és kifestésére, a filmek montírozására – hát azt tényleg nem tudom. Tény, hogy mindez a legrosszabb időszakban történt, a nyolcvanas években, és energiával, életörömmel töltött el mindenkit, mintegy dafke, nem számított, mi a helyzet és milyenek a körülmények. Ezért történt, hogy a körülöttük kialakult szubkultúra (amit ebben a közegben "Kultura Zrzuty"-nak hívtak) elterjedt és bimbózni kezdett és példát mutatott a nyolcvanas évek második felében létrehozott alternatív művészeti csoportoknak: a Lódz Fabryczná-nak, a Wspólnota Leelec-nek, a gdanski Totart-nak…”
(4) Günter Brus: Irrwisch, Ritter Verlag 2000 (A Brus által írt és rajzolt regény – ami azt követően született, hogy a szerzőnek a bécsi egyetemen 1968-ban bemutatott akciója miatt távoznia kellett Ausztriából –,  először 1971-ben Frankfurtban jelent meg a Kohlkunst Verlag kiadásában.)
 

Irodalom:

Beke László: Művészet / Elmélet: tanulmányok 1970-1991 - Balassi Kiadó-BAE Tartóshullám-Intermédia, Budapest 1994
Perneczky Géza: Éljen a kulturfusi – A Mail Art mozgalom Magyarországon Soft Geometry, Köln 1996
Perneczky Géza: A HÁLÓ / Alternatív művészeti áramlatok a folyóiratkiadványaik tükrében 1968-1988, I-II.
szerzői kiadás, Köln 1989
Perneczky Géza: Hogy van avantgarde, ha nincs I.-II, szerzői kiadás, Köln 1983 (utánnyomás Artpool 1984, Budapest)
Sebők Zoltán: Az új művészet fogalomtára 1945-től napjainkig - Képes Ifjúság, Újvidék, 1987
Szubkultúra és Underground - Helikon, Világirodalmi Figyelő Budapest, 1976/1
Tábor Ádám: Váratlan kultúra - Balassi Kiadó, Budapest, 1997