“…A 80-as évek elején volt egy tervem, ami meghiúsult, önhibámból. Akkoriban volt egy vízióm arról, hogy milyen lesz a 80-as évtized művészete (majd fokról-fokra kiderűlt, hogy nem olyan lett). Én akkor foglalkoztam legintenzívebben a dadaizmussal, és észrevettem, hogy ott a gépiesség egy újfajta szerepet kapott, amit tulajdonképpen senki sem vett észre, aki a dadaizmust felületesen ilyen brutális, anarchista törekvésnek tartotta. A dadaisták nagyon rafinált felfogást alakítottak  ki a gépszerűségről, mert számukra az is gép volt, amint Chaplin olyan furcsán csetteg a sétapálcájával az utcán. Én azt vettem észre, hogy 1980 táján egy hasonló gépiesség jelentkezett, amit rengeteg dologban ki lehetett mutatni: az öltözködésben, a mechanikus baba figurájában, a Kraftwerk zenéjében. Az egész tendencia intellektuális és romantikus szinezetet kapott. Hogy példákat mondjak, Brian Eno zenéje vagy a repetitív zene egyszerre intellektuális is, matematikai is, meg érzelmi is. A fotóban például Palotai Gábornak voltak hallatlanul rafinált, digitális technikával készült, gépalkatrészekhez hasonló motívumai. És még számos más jelenség a fotóban, a képzőművészetben, a táncban, az építőművészetben, a divatban… És én erről akartam egy nagy-nagy esszét írni, hogy ez a jövő, és figyelni, hogy vajon igazam lesz-e. Aztán jöttek az első jelei az új festészetnek, amelyben először még nagyon sok mindent fölfedezni véltem a magam utópiájából… Annak ami a 70-es évek végén alakulóban volt, nem kellett volna szükségszerűen és egyértelműen az új festészetben lecsapódnia. Végül a posztmodern gondolkodásra is kitérve, megrekedtünk annak egy-két szegmentumánál – amilyen a festészet is –, ahelyett, hogy a gondolatkör egész gazdagságát megemésztettük és gyümölcsöztettük, illetve a többieknek is átadtuk volna. Magamat is hibáztatom különben, hogy magyar művészek egy-két szeletét felületesen kicsemegézték ennek a fejlődésnek, és azt hitték, hogy az az…”
 

Peternák Miklós
A MI A KÉP CÍMŰ KIÁLLÍTÁS
szövege
 

Amit képnek hívunk, az vagy látható, vagy valamire utal, ami látható lehetne, de nem minden kép, ami látható.
Amit a képen látunk, vagy amire a kép utal, az vagy vonatkozásban áll valamivel, ami a látvány-világban egyébként is megtalálható, vagy nem - ekkor valamely ott korábban nem tapasztalható szférát vagy jelenséget tesz láthatóvá.
Minden, ami a látvány-világ része, alapul szolgálhat egy képhez, de a kép nem feltétlen utal erre vissza. Akár a látványként már létező, akár valami korábban nem látható a kép alapja, az mindig kapcsolatban áll még egy, ettől különböző szférával is. Ez a képen magán közvetlenül nem látható, de ez a lényege.

A kép látható és nem látható között úgy teremt kapcsolatot, hogy megmutatja határukat, s ez másként a kép folyamatos működése az időben. Ezért mondható, hogy kép és jelentés rokon értelmű, mivel a kép által létrehozott jelentések folyamatosan változhatnak a valóságról alkotott képzeteink függvényében.
Minthogy a jelentés a kép működése a valóságban, leírhatjuk valóság és kép viszonyát.
Ha valóságon a megtapasztalható világ egészét értjük, annak látható része teljességéről is alkothatunk egy képet, mely a valóságon nem, a látvány-világon azonban kívül esik. Ez a kép tehát nem feltétlen mutatható meg, s az összes fellelhető kép sem ennek mozaikszerű részlete. De ennek a képnek is az összes többi képpel azonos tulajdonságai vannak, tehát utal valamely nem látható lényegre, ami vele nem azonos.
Minden kép úgy része a valóságnak, hogy vonatkozik valamire ami nem vele azonos és nem is feltétlen a megtapasztalható világ (valóság) része. Vagyis a kép léte bizonyíték valamely lényeg létére, mely egy képen sem látható.

PALOTAI/PETERNÁK KORÁBBAN A LIGETBEN
PALOTAI KÉSŐBB A LIGETBEN