1998. december

Karácsonyi emlék

Ahogy visszaemlékszem a gyermekkoromra, szomorú kislány voltam. Szegények voltunk, és állandóan éhesek. Még karácsonykor sem lakhattunk jól.
Úgy hittem, az, hogy én soha nem kapok karácsonyfát, valami büntetésféle, és elhittem anyámnak, amit oly sokszor emlegetett: hálátlan, rossz gyerek vagyok! Hideg és barátságtalan mosókonyhában laktunk, a konyhában ritkán égett a tûz.
Mikor közeledett az ünnep, ültem este az ágyban, összetettem a két kezem, és imádkoztam az angyalkához. Úgy gondoltam, az angyalka valami kis segédje a Jézuskának, úgy, mint a Télapónak a Krampusz. De az angyalka soha nem jött el hozzám, pedig dideregve, szeretetre éhesen vártam õt. 24-én este kimentem a havas utcára. Ott béke volt és áhítatos csend, nekem mégis fájt valami. Az ablakok mögötti hangulatot, fényeket fürkésztem. Irigyeltem azokat a gyerekeket, akik piros almát, diót, fenyõfát kaptak. Emlékszem, milyen hideg volt a könny az arcomon.
Azután eljött a nap, amikor az emberek kidobták a fácskákat az utcára, a kapu elé, és mi a testvéremmel bevittük magunkhoz. Micsoda öröm volt! Feldíszítettük csokipapírokkal, színes kis szalvétadarabokkal és vattával. Egy öreg bácsitól – akire mindig hálával gondolok – kaptunk pár kilogramm szenet, és begyújtottunk a kis kályhába. Megcsináltuk! Megcsináltuk a karácsonyt magunknak.
Azóta sok karácsony telt el, és én nagylány lettem, de úgy érzem, még mindig nem nõttem fel. Valahol, nagyon mélyen, él bennem egy kisgyerek, akinek kielégítetlen vágya van a szépre, a jóra, a szeretetre.

Juha Éva Kornélia